CHARLES BAUDELAIRE ÁTMEGY A TÉREN
1993 október
Amikor Charles Baudelaire átment a téren, tudta, hogy az anyja figyeli őt. Ott áll a résnyire kinyitott ablaktáblák mögött és figyel. Charles Baudelaire, miután átment a téren, majd szinte végigszaladt a házak közé szorított kis utcán, szokásához híven, mint gyerekkorában is, kettesével ereszkedett le a Place d’Azure lépcsőjén. Hamarosan odaért a házhoz.
Sokáig kellett várnia, míg a csengetésre kinyitották a kaput. Anyja még mindig ott volt az ablaknál. De amikor Charles Baudelaire felért a szobába, már az asztal mögött, az ajtóval szemben állt. Mint mindig, most is szertartásos komolysággal fogadta a belépőt.
– Anyám – mondta Charles Baudelaire az asztal másik oldalán.
Az asszony mozdulatlanul állt, szempillája sem rezzent, majd odament az ablakhoz, behajtotta a táblákat. A szobában majdnem teljes lett a homály. Ezután visszatért a helyére az asztal mögé.
– Fiam – mondta az asszony –, életmódod tűrhetetlen.
– Tudom, anyám – válaszolt Charles Baudelaire figyelmesen.
– Felnőtt ember vagy, és olyan felelőtlenül viselkedsz, mint egy gyerek. Azt hiszed, hogy a mennyekben szárnyalsz, s közben a pokol bűzeiben fetrengsz.
– Tudom, anyám – válaszolta megint Charles Baudelaire.
Az asszonynak gyűlölettől szikrázott a szeme.
– És azt is tudod, hogy mit beszélsz?
Charles Baudelaire hátravetette fejét és hallgatott. Sokára szólalt meg. Fölfelé nézett, s mintha a mennyezetnek mondta volna:
– Anyám, a szépség az, aminek tompa fénye van, de ragyog.
Az asszony ekkor lassan, szertartásosan, mintha sokáig gyakorolta volna ezt a mozdulatot, fölemelte a kezét és az ajtóra mutatott.
Charles Baudelaire megértette, hogy minek kell következnie. Meghajolt, megfordult, és kiment. Amíg a lépcsőkön lefelé lépkedett, egy pillanatig arra gondolt, hogy anyja utánakiált: Charles! Charles! Hisz mégiscsak az anyja. De senki sem kiáltott utána. Charles Baudelaire, mint mindig, ha szerencsés esetben alkalma volt rá, élvezte a csöndet.
Kiért az utcára. Ment fel a lépcsőkön, át a kis sikátoron. Megint arra a térre ért, ahol nem olyan régen tudta, hogy az anyja figyeli őt. Most is ugyanúgy ment át a téren, mint akkor, csak az ellenkező irányba.