AZON AZ ÉJSZAKÁN
2000 január
Azon az éjszakán, amikor a szőnyegen ültél és játékosan igazgattad a szoknyádat, tudnod kellett volna, hogy előbb-utóbb úgyis összefutunk valahol. Aztán én éppen az utcán ténferegtem, nem tudtam, mit kezdjek azzal a kicsike szabad idővel, bementem néhány boltba, megnéztem a zakókat, a nyakkendőket, a nadrágokat, a cipőket, az ingeket. Egyik helyen még az emeletre is felmentem, de semmi sem tetszett, nem is akartam venni semmit se. Már majdnem elmentél mellettem, mikor a nevedet kiáltottam. Megálltál, azt mondtad, nem vettél észre, és ahogy a kiáltásomat hallottad, megijedtél. Mikor szemben álltunk, én is megijedtem. Azt mondtam, milyen érdekes, hogy ma délelőtt is rád gondoltam, meg tegnap is, és tegnapelőtt is. Erre te azt mondtad, hogy ez valóban érdekes, vagy talán nem is mondtál semmit, mindenesetre én megkérdeztem, hogy beszélgethetnénk-e valamikor, és te azt felelted, hogy komolyan tanulsz, és az utóbbi két hónapban dolgozol is. Délelőtt tanulsz, délután dolgozol, sok a munkád, kevés az időd. Azt is mondtad, hol dolgozol, de azt rögtön elfelejtettem. Azért mégis jó volna valamikor beszélgetni, mondtam újra. Közben próbáltam emlékezetembe vésni, hogy állunk az utcán, hullámzik körülöttünk minden, a lemenő nap fényeit, meg ahogy mosolyogsz, ugyanúgy, mint régen, ugyanúgy csillognak a fogaid, bár jobb felől a két fölső mintha szürkésbarnára színeződött volna, és jócskán elütnek a többitől, akartam is mondani többször, hogy csiszoltasd le, vagy csinálj velük valamit, hogy ugyanúgy csillogjanak, mint régen, és hiába, mégsem tudtam megtalálni a helyünket. Ritka szerencse, hogy időben elváltunk, mert semmi sem jutott volna eszembe, hiába is töröm ítéletnapig a fejem, hiába állok ott veled szemközt akármeddig. Amikor a bal oldali mellékutcában jobbra fordultam, arra gondoltam, hogy a „minek éljek” és az „élnem kell” közti terület betöltetlen. Ha egyáltalán létezik ez a terület, s ha létezik, vajon afféle senkiföldje vagy Istené, s néhány méterrel arrébb azon gondolkodtam, vajon a mélység vagy a tágasság fontosabb-e, de meglehet, igazi mélység nincsen tágasság nélkül, és valódi tágasság csak mélységgel lehetséges, és biztos voltam abban, hogy most, éppen a kanyar végére érve kell megfordulnom, utánad rohannom, hogy végre elmondhassak neked mindent, amit fontosnak tartok elmondani. De nem fordultam meg, hanem elképzeltem a rengeteg embert a szürkületben, a messziről bukdosó szőkéket, barnákat, feketéket, vörösöket, az egyre sűrűbb tömeget, amiben nem tudom megkülönböztetni, melyik vagy te, és kicsoda a más.
Fortepan /Flanek-Falvay-Kováts
Azon az éjszakán, amikor a szőnyegen ültél és játékosan igazgattad a szoknyádat, beszélnem kellett volna neked a napról, amelyen nehezen keltem fel, mindjárt az ablakhoz mentem, kinyitottam, és a keskeny égen nem volt semmi. Se felhő, se nap, semmi. Néztem az eget, és biztos voltam abban, hogy nem tudom kivárni, míg vége lesz. Mit kezdek ezzel? Mindenesetre dolgoznom kellett. Egy nem túl nagy és elég kényelmesen berendezett teremben ültem, emberekkel körülvéve. Beszéltem velük, hallgattam őket, és azzal biztattam magam, hogy az embernek sokkal többet kell kibírni, mint amennyit valójában kibír. Dél felé hallottam, hogy egy repülő húz el fölöttünk. Egy órakor kimentem a folyosóra, hogy megjárassam a tagjaimat. Ekkor találkoztam veled. Könnyű, nyári ruhában jöttél, a ruhádat lebegtette a szél, téged is lebegtetett, semmi nem volt nálad, furcsa volt így látni, hogy semmi sincs nálad, mosolyogva azt mondtad, nem előírás, hogy mindig legyen nálad valami. Ebben egyetértettünk, és azt mondtam, igen, így a legjobb, így, ahogy vagy, ebben a könnyű, nyári ruhában, s hogy nincs nálad semmi. Most, utólag úgy tűnik, mintha akkor messziről láttalak volna, de ez nem lehet, hiszen te is tudod, hogy ott voltál közvetlenül mellettem. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy mielőtt szárnyaira vett a szél, mosolyogva elköszöntél. Visszamentem és folytatódott minden, ami előbb abbamaradt. Valaki kinyitotta az ablakot, hogy jöjjön be már egy kis friss levegő, de minden papír, és még a cserepes virágok levelei is megrezdültek, így aztán nyomban becsukták, hogy ne legyen huzat. A változás négykor kezdődött. Eszembe jutott a délben hallott repülő. Fölnéztem. persze nyomát sem láttam, de ahogy odaléptem az ablakhoz, minden más volt. Rengeteg fa, levél, lomb. Dombok és völgyek. Bent, a hátam mögött változatlan maradt a terem, s valahogy végleges is. A bútorok, a képek, egy esernyő a becsukott ajtóval szemközt, és mi is, mindannyian. Leültem és behunytam a szemem. Milyen különösek a lombbal koronázott fák, a fényes domboldal, a virágos part, a neszek. Arra gondoltam, hogy mindez lehetne másképp is, de nincsen másképp, és hogy elmúlhat az egész. Féltem, hogy máris elmúlik, és már láttam, hogy elmúlt anélkül, hogy elmondtam volna neked, milyen napok jöhetnek, ha ennek a napnak az éjszakája elmúlik egyszer.
nincs feltüntetve
Azon az éjszakán, amikor a szőnyegen ültél és játékosan igazgattad a szoknyádat, és az élet nagy kérdéseiről faggattál, míg a többiek nevetgéltek és táncoltak, azon az éjszakán elhatároztam, hogy levelet írok neked. Harmadnapra el is készült, s annyi volt benne: én is téged. Elindultam, hogy eljuttassam hozzád. Tudtam, hogy melyik utcában laksz, de nem tudtam, melyik tízemeletesben. Kezdtem tehát az utca felső végétől, minden levelesládát megnéztem, csupa idegen név. A következő épületben felgyalogoltam a negyedik emeletig, de aztán nem volt kedvem tovább kaptatni, inkább elindultam a harmadik épületbe. Egy pillanatig tanácstalan voltam: ne menjek vissza inkább az elsőbe, és újra a másodikba, s csak aztán a harmadikba, úgy döntöttem, nem, a negyedik házban sem láttam a nevedet. Azért elindultam fölfelé. A második fordulóban régi ismerőssel találkoztam, fekete pöttyös fehér kutyát vezetett. Üdvözöltük egymást, mondtam, milyen szép a kutya, ő megmondta, milyen fajtájú. A hetedik emeleten felfedeztem nevelőapád nevét, de a levelet nem dobtam be, hanem visszamentem a földszintre és ellenőriztem a postaládákat: tényleg nincs feltüntetve az a név? Erősen elmosódva ott találtam, és alatta a tiédet is. Bedobtam a levelemet, aztán a közeli parkban leültem egy padra, biztos voltam benne, hogy nemsokára találkozunk. Körülbelül három hét múlva egy kapualj mögül léptél ki, amikor én a másik oldalon bementem. Rögtön észrevettelek, világos farmerben voltál, te megláttál és átjöttél hozzám. Azt mondtad, több hónapra külföldre utazol, de láttam, hogy legszívesebben azt mondanád: semmire sem akarok emlékezni, bár sejthetted volna, hogy én amúgy is azt hallom: semmire sem tudok emlékezni. Akkor, ott a járdán azon tűnődtem, miért olyan bonyolult nekem az, ami neked olyan egyszerű, aztán arra gondoltam, hogy te ugyanerre gondolsz, aztán meg hogy te mégiscsak megtanultad, mikor mennyit adj magadból, de később rájöttem, hogy ebben sincs igazam. Most, visszagondolva a jelenetre, azt hiszem, zavart voltál. Hamarosan elköszöntünk egymástól, sietősen, alig ejtve ki a szavakat. Te is mondtál valamit, és én is, de az biztos, hogy köszöntünk.
Fortepan / Abraham Katalin és László
Azon az éjszakán, amikor elhatároztam, hogy levelet Írok neked, inkább mindent el kellett volna mondanom. Azóta is sokat gondolkodom, hogy miért hallgattam, s ahelyett, hogy csak meghallgattalak, miért nem válaszoltam minden kérdésedre. Talán túl nagy volt a zaj, vagy azért, mert figyeltek bennünket, mert a gyenge lámpa és a füst miatt olyan homály volt, hogy alig láttalak, de azt hiszem, azért nem mondtam el neked mindent, és csak hallgattalak, mert egyszerre akartam az egészet, pedig tudnom kellett, hogy egyszerre nem megy. Mindent csak apránként lehet, az időhöz oda-oda érintve. Arról is elfeledkeztem, hogy ne legyek tekintettel senkire és semmire, és csak azt mondjam, ami minden egyes ember számára életbevágóan fontos. Emlékszem, hosszú órák után egy percre elfordultam tőled, néztem a táncosokat, és mintha összebeszéltünk volna, te is ezt tetted, és akkor összenevettünk.