Tóth Eszter

A SZERETET FUT LIHEGVE

1999 május

A SZERETET FUT LIHEGVE

A legnagyobb különbség / a barna és a kék. / Kék a tenger örök hulláma, / – barna a hegyek örök lánca, / s az én szemem barna, / a te szemed kék. / A legnagyobb különbség / a barna és a kék.

A Keresztmetszet című folyóirat, egyazon számban Kodolányival, Örkénnyel, Schöpflin Ali bácsival közli e zsengécskémet. Megírásakor 14 éves vagyok, mint Thomas Mann Tonio Krögere a novella elején. De hogy a versfaragó barna kisdiák rajongása iskolatársa, a szőke Hans Hansen iránt miként szól a kék szemről, csak jó négy esztendő múlva olvasom s azonosítom a saját süldőkori érzelmeimmel. Akkor élt a szíve, vágyódás volt benne és tiszta, szeplőtlen boldogság – írja Mann Tonióról. És ugyanígy él az én szívem is attól kezdve, hogy elvarázsolja 1934 őszén a Cirkusz Csillaga: Rökk Marika.
szemernyi megvetés
Ám az én elvarázsoltságom sarkalatosan tér el Tonióétól, amelynek elemeiként az író mélabús irigységet és szemernyi megvetést is felsorol, mint éppen a kellemes átlag, a közönséges középszer iránti vonzalom velejáróit. Az én vonzalmamat viszont az átlagtól nagyon is eltérő különlegesség, a nagyon is feltűnő, színpadi szikrázás gyújtja fel. – Az a bűbájolás, amelyről Schiller mondja: derűs a művészet. Reiter ist die Kunst. Marika hódítása ilyenfajta „kunszt” – manézsban és színpadon nem sztár játszik a partnereivel, hanem mindnyájunkkal egy villi a berekben. Tudom, a kisugárzás – unja majd idős korában a közhellyé vált meghatározást, amely különben 80-as éveire is érvényes maradt. Mert örökre-játszó az ő bűbájolása, amiről Kosztolányi Esti Kornélja így énekel: Tudjuk mi rég, mily könnyű, / mit mondanak nehéznek / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek. 

A vörös-tűzfürtös villi és egy fekete-láng poétafiú ugyanegy időben tartják hatalmukban érzéseimet. A lélek élete nem elvágólagos határok közt zajlik. Érzet, érzés, érzelem folyamatos kölcsönhatásban túl sok variációval keveredik-különül-súlyozódik ahhoz, hogy az erotika kizárólag a fajfenntartás élvezeteit cifrázza, akár egyenesből, akár célt tévesztő, sőt torzult utakon. A szerelmi változatok semelyikéről sem ítélkeznék, de személy szerint nekem idegen az egyneműek testi érintkezése. Tonio Kröger-féle rajongásom mentes bárminő nemi gerjedezéstől, ellentétben az udvarlóm iránti lobogással.

Mann „Tonio”-rajongása szintén plátói maradt s az irodalomkutatók szerint a többi, késő öregségéig fel-felbukkanó fiúszerelem is. Haláláig, 50 éven át boldog házasságban élt a forró szerelemből elvett, nagyszerű feleségével, 6 különleges gyermek apjaként. Naplójában mégis homoerotikus vonzalmaiból eredő érzelemskáláját, a korai „gyermekesektől” az ifjú „megszállott kábulatán” át az öregkori „késői boldogságig” mondja emberileg szabályosnak és úgy látja, hogy élete e normalitásnál fogva szilárdabbul illeszkedik a kánoni rendbe, mint házassága és gyermekei által. Mikor pedig utoljára 75 évesen gyúl ábrándos imádatra egy szállodai pincérlegény iránt, a naplóba ezt írja róla: Megkapja helyét abban az arcképcsarnokban, amelyről nem számol be semmilyen irodalomtörténet – és közli is világhírű teremtményei valódi kilétét. Fennhéjazó sznobok finnyáskodnak ilyenkor: őket nem érdekli a magas művészet mögötti pletyka. Vagyis megint megfosztják magukat valami eleventől, ezúttal attól, hogy közvetlenül észleljék a felemelést, amelynek utóbb emelkedettségüket köszönhetik. Az író viszont lerója háláját a megtisztelő indiszkrécióval azoknak, akik megihlették a szívét. A naplóban ő maga teszi folyton idézőjelbe a szívet, nem intellektuális restelkedésből az érzelmesség miatt, inkább utalással az olyan egyenes beszédre, mint az akkor élt a szíve-félék, amelyekkel a nyomós gondolatokat hordozó nehéz próza test föllélegzik.
szörnyen unja
„Szív?” Nem, öregem, mi fiatalok így mondjuk már: szűl. Persze Karinthy Frigyesnél oktatja így a helikopterrel érkező Öreget a postakocsiról leszálló Ifjú, mondhatnám Poszt-Ifjú. Nézze: minden forr, minden mozog, minden újratsinálódik körülöttünk, kívül a világban és belül a szűben. Mert a fiatal szű más, mint az öreg szű. Kétségtelen, az én „öreg szűm” is még mindig az immár elavultnak ítélt Mann-prózához húz a terjengősség divatja ellenében. A mai elbeszélőkkel rosszabbul jártam, mint Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez című művében Éva anyánk. Ő azt panaszolja Ádámnak és Káinnak, hogy szörnyen unja a leszármazottak beszámolóit, mert egyik aratás olyan, mint a másik, minden csata is, mint a legutóbbi, és az ük-ükunokák sem mulattatják, hiszen nem érhetnek fel azzal a szenzációval, hogy neki voltak a világon először gyerekei. Csak azok az utódok hoznak valami meglepetést, akik sípokkal ismeretlen hangmintákat fújnak a levegőbe vagy meséket találnak ki. Kissé piszkosak ugyan, de legalább nem unalmasak. Engem azonban nem mulattatnak a legújabb sípfújások és mesemondások. Ne haragudjék, öregem, ez már a’ korral jár, nem érteni a’ kort, amellyben élünk, nehezményezi az Ifjú a maradiságot a Karinthy-groteszkben, mely a’ kor (10-es évek) Ady-modoroskodó divatját csúfolja. Nekünk maga az újratsinálódó manierizmus maníroskodik.

2

fortepan.hu

Minden manierista művészet, mondja Gustav René Hocke, sokk és unalom közötti terepen fejti ki hatását. Engem ez a hatás, kivált, mikor már csakis kiszámítás eredménye (ahogy Weöres kifejezi: elromlott a csodaóra s az órás ketyeg helyette), még csak nem is sokkol, nem is untat többé, kizárólag idegesít. A fejlesztés nélküli, elszigetelt hangjelenségek pulzálásából születő folyamat, amint egy mai esztéta méltatja az egyik mai zeneművet, a haruspexek vígan összekacsintó stílusában.
mitizált bálványkép
A gyönyörűséget szerző „síp-hangminták” számomra 13 éves korom tájt kezdődnek. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel – fújjuk élvezettel a „Gólyanótát”, a várbeli Szilágyi Erzsébet Gimnázium karénekesei, a csodagyerekek, ahogyan Kodály nevez minket. Mosolygósan élvezi maga is, osztálytermünk dobogóján ülve a tulitili-nket meg roborom bombom-unkat. Nem hasonlít későbbi mitizált bálványképére, aki a róla szóló regékben a kissé fejhangúra utánzott bonmot-kat lövöldözi a gyarlókra. Mai legendái azzal sem érik be, hogy sosem volt a diktátorok talpnyalója, ellenben mindig segítője üldözöttnek és elnyomottnak. A torz hatalmakon felülkerekedéseit szeretik ludasmatyisítani, megborsozva első feleségének, Emma néninek mint női Eulenspiegelnek huncut poénjaival, melyekre egy Révai József kínos vigyorral húzza össze magát. Ha egy az egyben nem hihetők is e csínyek, bizonyos, hogy a haraszt nem magától zörgött. Révai-Rákosiékat a népnemzeti kisebbrendűségi bántalmuk gazsuláltatja, politikai rezonból is, a „ »talajgyökérnek”. Mikor egy ünnepelt író részegen azt kiabálja díjazóiról: nyalják ki a Kossuth-dijas seggemet!, egyik pártfőnöke így sóhajtott fel: miért, hogy a magyar írók mindig JOBBRA rúgnak be?! Az igaziak viszont be sem rúgtak. Józanul, védenceik érdeke miatt is, csak annyira ingerelték a zsarnokokat, hogy azok ne kényszerüljenek kidobni a kirakatból az ő kivételezett tekintélyüket. Illyés Gyuláról írta akkoriban Darvas Szilárd egy paródiában: nemi élete normális, nem szokta ölelgetni a forró kályhát. 

A nemzetközi tekintélyt mi már gyerekként, a honi maradiak „kot-Kodály” csúfolkodása ellenére is tapasztaltuk. Mikor a mester váratlanul felhozta iskolánkba Toscaninit, hogy számára Adi néni énekeltesse el a kórusait, még az írásbeli érettségi egyórás szüneteltetésére is tanügyi engedélyt kapott a diri!

A Chi d’amor sente-t, a Toscanini lányának Mátyás-templomi esküvőjére felajánlott Kodály-madrigált is énekeltük később. Olaszul, miként szintén eredeti nyelven a német, francia, latin műveket. Imádtunk énekelni, mindenki örömest különórázott a koncertek előtt, de magunk közt is örökösen fújtunk Cherubini-kánont és Bach-kantátát és Mozart-ábécét, valahány kedvencünket a XVL századiaktól a szilágyistáknak és Adi néninek dedikált Pünkösdölőig. 
nagyolástól csiszolásig
Hogy féltem pedig eleinte Adi nénitől! Zord „irgumburgum vaslapát!”-kiáltásától, melynek szigora kissé dedós volt bár, de hiszen tízévesen magam is még közel a dedóhoz. S hát az erélyes számonkérése valami cédrusskálának, hogy két egész egy fél, három egész egy fél… Amit erről előzetesen magyarázott, mondván például (mély a-val) és leütve egyes zongorabillentyűket, abból semmit nem értettem. Az elméleti oktatás nem volt erőssége. Nekem viszont a számolás nem az, cédrussal meg, a libanonival, csupán a zsoltárban találkoztam. Könnyű azoknak, akik zongorázni tanulnak, engem meg fog buktatni ez a katonás tanárnő… Aki azonban az elkövetkező 8 év folyamán többé egy pillanatot sem veszteget az elméletre. Hiszen folyvást készülni kell ünnepélyre, hangversenyre, dalosversenyre – fő vetélytársunk, a „Ranolderek”, a későbbi Leövey Klára Gimnázium Andor Ilonával, a mi időnkben Csorda Romána nővérrel a dobogón. Adi néni az ő győzelmükkel fenyeget: annyira tisztán énekelnek s bezzeg fegyelmezettek! De hiszen Kodály miránk mondta: olyan tiszta a hangunk, hogy a felhangokat is hallja! Fegyelmezetlenek meg mi sem vagyunk, de bezzeg tüzesebbek másoknál! Éppen Adi néni lángjától. A mesterségben: a technikai felkészítésben ugyanis más tanár is lehetett tökéletes. De művész akkor csak nekünk adatott. Nagyolástól csiszolásig ő is elvégezte velünk az anyagmegdolgozást, személyenként külön is – képességük határáig nem hagyta ki a botfülűek meggyúrását sem –, a pulpitusról azonban már nemcsak a pontos mozdulatokkal s szép, kissé tatáros babaarca mosolygó szuggesztiójával irányított. Hanem, mint minden zseni, azzal, „amit néki a Szentlélek / ád vala szólani”. Zseniálisnak nevezik osztrák és német kritikusok is Frau Professor Böhm-Sztojanovitsot a külföldi hangversenykörutakon. Ezekre én útiköltség híján nem jutok el, idehaza azonban rutinos profiként szerepelünk mindannyian, a Zeneakadémia, a Vigadó s az Operaház pódiumára meg a Rádió stúdiójába úgy járunk, mint haza. 1935-ben a Nemzetközi Rádió Világadás felhívására Magyarország színeiben már a hivatalos szervek is a Szilágyi kórusát nevezik be.

A Szilágyi Erzsébet Gimnázium karénekesei a legendás énekkarvezető Sztojanovits Adrienne és Kodály Zoltán körében, szegbp.sulinet.hu

A Szilágyi Erzsébet Gimnázium karénekesei a legendás énekkarvezető Sztojanovits Adrienne és Kodály Zoltán körében, szegbp.sulinet.hu


Megbántott a „13-as fejhallgató” –
mondja Adi néni a körkapcsolás után a Rádióújság riporterének a lap jeligés kritikusáról, aki nehezményezte műsorunkon a „nehéz” Kodályt valamely egyszerű nóta helyett. Tudom, hogy Kodályhoz több zenei műveltség kell, mint a „Kerek ez a zsemlé”-hez, de el kell kezdeni a zenei nevelést! 27 éve csinálom a gyerekkórust és az én növendékeim már a hátam mögött sem a városi műdalokat, jazz nótákat éneklik. Igazi, becsületes munkatársaim. Mennyi munka is előzte meg a 3 és fél perces szereplést! És milyen pompásak is voltak az én kedves gyerekeim! Hálás vagyok nekik. S e szereplésünket, mind a 31 benevezett kórus meghallgatása után, nem kisebb hozzáértő méltányolja, mint Rajeczky Benjámin. Aki egy zeneakadémiai hangversenyünkről meg így ír: Mennyire csak NÉV nálunk Palestrina, Lasso, Monteverdi, Willaert – és mennyire ÉLET ezeknél az iskoláslányoknál! Azzá tette B. Sztojanovits Adrienne. Csoda-e, hogy Kodály nyelvét jobban megértik, mint a koncertközönség, és Kerényi, Bárdos, Kósa, Veress újdonságaival úgy traktálják a közönséget, mint a kis háziasszonyok! A közönség nemcsak szereplőket és darabokat élvezett. Megtanulta, hogyan kell lélekből muzsikálni. Mindezek olvastán nagy kollektív büszkeség tölt el, mely fokozódik a mi osztályunk „válogatott” produkciójának méltatásától! Ezt különben Tóth Aladártól is megkapjuk a Pesti Naplóban: Milyen finoman csendült meg Lasso „Pange lingua”-ja, Monteverdi „Lauda Sion”-ja a IV./B osztály kis kórusán! És e finom csendülésen, meghatottan érzem, az én csipetnyi altom is a része. Ága-levele amaz egy-bokornak, aminek majd évtizedek múlva ábrázolom a kórust, mely úgy viszi, mintha hajnalban / derengésről derengésre följebb / virágok vinnék fel az éjből, / gyökerükre akasztva, a Földet. 
egy kis tadilom
Ez történik, megkopott hangokkal ugyan, Adi néni végtisztességén is. Fényesebben, lányok! Hadd hallja Adi néni! – vezényel utóda, Katanics Mária, az előzetes beéneklésnél. És csakugyan, a szerző óhajtotta „nagyobb crescendó”-val hirdetjük, utoljára együtt, hogy megtetszett immár egek fényessége! Együtt a sok évfolyam, akik haláláig jártunk mesternőnkhöz egy kis tadilomra, s akiknek, ha hibáztunk, nagyanya korunkban is fejünkhöz vágta a süsük vagytok!-ot.

Bealkonyodik a Farkasréten, a búcsúzók sokaságából már csak a süsük állnak a sírnál. Hosszú útra megyek, énekeljük csöndesen, meg hogy Sír az út előttem / bánkódik az ösveny / még az is azt mondja / áldjon meg az isten! Utoljára a szín-népdal marad, az egyszólamú, persze. Ám ezeket is Kodály gyűjtötte Csíkban, persze. Hiszen ezzel a jelmondattal: Mindig újra néppé kell lennünk, hogy nemzet lehessünk dedikálta azt a fényképet is, mely a házi népdalverseny díja volt. A 14 osztály közül a mienk, a III./B Szőnyi Zsuzsa vezényletével és a IV./B Huszár Kláriéval nyerte meg közösen. De a mi termünkben függött, a zongora felett. Jelmondatát 13 évesen nem értem, nem is töprengek rajta. Jelentését egyszerűen véremmé teszik a népdalok. S ezeket már nemcsak Kodálynak, más gyűjtőknek is köszönhetem, főleg Bartóknak. Őt magát különben, mikor néha feljött a karénekre próbát hallgatni, túl zordnak találtuk, kórusait meg nem eléggé szívrepesősnek ahhoz, hogy saját kedvünkre is dalolgassuk. Annál inkább népdalgyűjteményét, mely örökre dobogtatta fel a szívünkben, hogy ha Dunáról fúj a szél / szegényembert mindig ér, meg hogy bárcsak ez a hajnal / sokáig tartana / hogy a szerelemnek / vége ne szakadna…

Így szeretni én nem fogok soha / soha, soha többé már! – ezt is mi énekeljük Margit barátnőmmel, Eisemann keringőjét Békeffi István versére. Adi néni háta mögött, reményeit meghazudtolva űzzük e törvénysértést, mivel a „slágereket” ugyancsak kedveljük. Az ízlés sem elvágólagos és a városi folklór is tetszhetik, főleg a „modern” hangszereléssel. És főleg, ha Rökk Marika száma: fülünkben minden hangja szent. Ezt ki is mondjuk, miként szótárunkban szent taxi az, amellyel közlekedik imádottunk, szent kutya a kis rattlerje, sőt szent meggymag, amelyet a Tőle kapott süteményből kimentettünk emlékbe. Erre úgy kerül sor, hogy miután a Színházi Élet riportere lefotózott minket, amint a művésznőnek nagy cserép cikláment nyújtunk át, Marika behív uzsonnára a népes családi otthonba. Itt már ismerik a két matrózruhás kisfruskát, akik művészbejárótól a hűvösvölgyi villáig, belvárosi fodrásztól a pályaudvari peronig mindenütt felbukkannak, ahol Marika megjelenik. Még leckét is kertkapuban meg lépcsőházakban tanulunk Őrá várva, otthon más dolgunk van. Ott ajándékot készítünk Neki, amilyet senki mástól nem kap: garmadával vagdossuk ki újságból-magazinból a nevét – igen nagy a sajtója – s ezekből fabrikálunk meglepetéseket. Csak egyetlen példa: ezüst-arany sztaniolból hajtogatunk csillagot-szívet-girlandot, ezekből lesznek, körberagasztva a milliméteres papírcsíkokra nyomtatott Rökk Marikával, színes díszek egy apró karácsonyfán. Türelem-kézimunka, személyre szóló dísztárgy. Kegyel is érte az egész Rökk-had, amely fénylő Középpontja körül kedélyesen szolgálva-élősködve mindig tömegesen nyüzsög. Mi pedig áhítattal csüggünk történeteiken: hogyan ajándékozta a pici Marika vadonatúj lakkcipőjét a pestújhelyi szomszéd Borónak, tegnap milyen szenzációs számokat zongorázott Brodszky az új darabból, vagy miként pityeregte Marika az interurbán telefonba, hogy Jolán néni, gondoljatok rám, mikor a jó töltött káposztát eszitek!

Rökk Marika, listal.com

Rökk Marika, listal.com

Megannyi szent információ a szentként tisztelt rokonoktól. Föl egészen Edus papáig, Sarolta mamáig és Eda testvérbátyig, a fő szent és sérthetetlen rangúakig. Hasonló bálványozással simogatja ugyanakkor egyik osztálytársnőnk a saját kezét, vagyis kezén a rajongott Báthy Anna operaénekesnő kesztyűjének mását, s tudok olyan lánykáról, aki az imádott tanárnő szemétdombjáról elcsent ócska lábost őrizte „házioltárán”. A mai rajongók, közkeletű angol nevükön a fanatikusból eredő, nyílt e-vel ejtendő fan-ek főként a muzsikás bandáknak „csápolnak” vagy sportbajnokokért őrjöngenek. De a külföldi képesújságokban filmsztár-rajongók klubjai is hirdetnek autogram- és plakátcsere ügyekben.
foszforeszkáló Marika-medál
A hannoveri Rökk-klub alapító fan-jei, a 40-es években volt középiskolás korosztályból, filmen is láthatók, vendégként az ausztriai villában, a 80. születésnapján még mindig elragadó sztárnál. Gyerekeim örökölték a Marika-rajongást, meséli Uwe, egyiküknek ő a keresztanyja, s már a kisunokám is „szívből tisztelteti”! Uschi elmondja, hogy kora fiatalságukban évekig utazgattak Németország-szerte Marika fellépéseire s mindig kaptak tőle egy barátságos szót. Mintaképünk is ő volt, komolyodik el s nyakában megcsillan a foszforeszkáló Marika-medál, mivel oly jószívű… A frankfurti Rökk-archívumban óriási magángyűjtemény fényképből, hanglemezből, albumból és ereklyéből, sőt számítógépük is van, széleskörű adatfeldolgozás – az egyik fiatal munkatárs (már anyja is Rökk-rajongó) szintén emlegeti: Marika példája eligazít a problémáim megoldásában. 

Ugyan már! Mintha Marie Curie-ről a fan-je azt mondta volna: Ő a mintaképem, mert gyönyörű a lába! A Teréz Anya Klub tagja meg így szólna: Terikét azért kedveljük, mert példamutatóan szteppel. Egyébként tréfa ide vagy oda, tudjuk, hogy szépség vagy komédiás tehetség ugyanúgy nem teszi a bálványt, mint megannyi szellemi-erkölcsi erény.

Mit mondhat ő? Csak fecseg s fölnevet! arról a férfiról írtam, aki Mallarméra és Valéryra tanított! Varázsát, lám, mégsem mester kurzusaiból, inkább borozó enyelgésünkből származtatom. Mert még mielőtt a francia szimbolizmussal megtermékenyített volna, leszikrázott az első-látásra-szerelern „villámcsapása”, a coup de foudre, mely a versemben valóságosan testet öltött: …úgy hasítá gyors arcéle szét / a létet, hogy le villámlón kivágott / a némából egy felelő világot. Ami után költészet-kommentálásai már csak technikai ráadások számomra. Persze maga a „lecsapó” je ne sais quoi ebben a szonettben is megfejtetlen. Egy azonban biztos: noha e verset már érett koromban írtam, az asszonyi élet több szép fordulója után, a „gyors arcél” coup de foudre-ja ugyanaz, mint serdülőkoromban Rökk Marikáé.
gyönyörködni és hódolni
Rajongás és szerelem azonban más-más repesése a léleknek. Ahogy az alma nem aberrált banán, az érzelmek sem egymás elfajulásai. Ne szegényítsük az árnyalt lelki életet úgy, hogy mindig egyazon viszketés vakargatásának nézzük! Amit szinte szó szerint is vehetünk, amennyiben a rajongó például soha nem vágyik testi érintkezésre, a szerelmes, a „homokos” is, meg igen, még életközösségre is. Magam is így ábrándozom a Marika-időkben a költő Jóskáról, gyér találkozási alkalmaink leányregény-keretei között. Ellenben kizárólag gyönyörködni és hódolni kívánnak a rajongók, ezért gyalogoljuk (villamosra nem telik) át meg át Budapestet, hogy bálványunk közelébe jussunk. Másfél évig ügetünk utána, akkor Berlinbe szerződik filmszínésznőnek. Azontúl csak a moziban látjuk, majd lassan onnan is elmaradozunk.

Rökk Marika és Viktor Stahl, Jo Hedwig Teeuwisse, flickr.com

Rökk Marika és Viktor Stahl, Jo Hedwig Teeuwisse, flickr.com

Aztán letelik az élet. Hatvan esztendei külföldi diadalút után Marika hazajön egy fényes „comeback”-re. Dicsőítő képesriportjaimat kedvesen megköszöni, de csak mikor jogász unokafivérétől (nem ismertük, mivel sosem nyüzsgött a potyázó rokonság közt) értesül, hogy az ő zsurnalisztája voltaképpen belletriszta, (40 éve nem írtam újságot), fogad tegező barátságába. Vendégül is lát badeni Hűvösvölgyében fiamékkal s persze Margit barátnőmmel együtt. Rajongói múltunkat ugyan emlékezetében elmosta az utánunk következők félévszázadnyi Fleurop-virágtengere, de jobb is, hogy nem az általa hűséges kis jószágoknak nevezett galeriba sorol. Hiszen még Alexander Fleming, a penicillin felfedezője is elbohócosodott Marlene Dietrich „hűséges kis jószágaként”! A díva ugyanis, akinek életét háborús szolgálata idején a penicillin mentette meg, találkozásáról a végre személyesen megismert tudóssal így számol be lányáéknak: Hálám jeléül mindenki szeme láttára megcsókoltam a kezét. A társasvacsora közben csak némán bámultam, mint egy szerelmes iskolás lány. Aztán felkért táncolni, és akkor valami szörnyűség történt: egész testében reszketni kezdett. „Mi történt, Sir?” – kérdeztem ijedten. – „Ó, Miss Dietrich! Hogy személyesen megismerhettem…!” Hát nem szomorú? Az istenről, aki a világnak a penicillint adta, kiderül, hogy egy „Jan”, mint a többi… 

Hiába, a Dietrich s a Garbo is, akiknek személyenként sokszorosan több rajongója volt, mint ma 5 Michael Jacksonnak és 5 Michael Jordannek együttvéve, igencsak lenézték a maguk fan-csordáját. Ezért idézi fel Marlene Dietrichben a fanként viselkedő Fleming professzor a Heinrich Mann regényalakját, Prof Unratot (Kosztolányi fordításában Ronda tanár úr), aki a bártáncosnő „Kék Angyal” kedvéért bohóccá züllött! Filmen Dietrich játszotta a „Kék Angyal”-t, s ajkbiggyesztése a miatta lealacsonyodott tanárt alakító Emil Jannings felé, jut ki utóbb Flemingnek. 
európai imázs
Ellentétben a két nagy hollywoodi „a”-val, akik soha nem válaszoltak egyetlen rajongó levelére, autogramkérésére sem, „a” Rökk, európai imázsához illőn, pontosan intéztette „fan”-postáját a titkársága által. Idősödve pedig már közvetlenül is fogad egy-egy szívósabb hódolót. A kölni Bienemann urat, aki 8 éves kora óta imádja, majd felnőtten összevásárolta a szállodáktól a művésznő otthagyott holmiját, főhelyen egy üres Chanel-parfümös üveget ujjlenyomatokkal, meghívja ebédre. A hamburgi Hilde, 12 éves korától rajongó, 60-as éveiig küldözi, már férje nevében is, a Fleurop-csokrokat minden alkalomra, utóbb nyugdíjas özvegyként a már szintén özvegy Marikánál felbukkanva engedélyt nyer úti kísérői – természetesen fizetés nélküli! – posztra, mivel ugyanis Marika férjeit s kortárs ismerőseit túlélte, lányát meg, annak saját pályája és házassága miatt többnyire nélkülözi, ráfanyalodik régi fan-jei társaságára. Ezek is nyugdíjasok már, de jó erőben és megtisztelten teszik a dolgukat a valaha megközelíthetetlen ideál mellett, balkonrács-festéstől grinzingi poharazásig, betegápolástól nyaraltatásig. A „hűséges kis jószágok”, akik néha unalmasak, néha idegesítők is, különösen mikor egymásra féltékenykednek, magány ellen mégis beválnak, hiszen régi sztorik meghallgatására alkalmasabbak, mint egy kutya. E sorban magam is jó helyezést nyerek, ráadásul azzal, hogy könyveim jelentek meg, sőt már apámnak is, aki utcanév Budapesten, emelem a tisztelői kör kulturális tekintélyét, akárcsak a Rökk-archívum vezetője a maga professzori titulusával. Marika ad a szellemi nívóra, saját rengeteg kitüntetése közül is az Osztrák Érdemrend a Művészetért és Tudományért a legbecsesebb a számára. Nem győzi hangsúlyozni a für „Wissenschaft”-ot.

Örül a komoly múzsa „kompliment”-jeinek, idézem hát neki Kosztolányi kritikájából (1935), hogy: „IV Béla uralkodása alatt” nem oly szabatos meghatározás, mint „Rökk Marika uralkodása alatt”, meg hogy: a vörhenyeges-arany hajú Rökk Marika örvénylően táncol, forog, föllibben a magasba, a selymeiben és fátylaiban, mint valami szitakötő. Idézem későbbről Okudzsava Álmaim asszonya novelláját is, melyben tündéri portrét fest róla a mai orosz irodalom klasszikusa. Az olvasáshoz különben ma már, amúgy is reflektor rongálta látásával nincs türelme, régebben ideje nem volt hozzá. De ha csak falatnyit is belekóstol például egy Tóth Árpád-kötetbe, a gyerekkorból kizárólagosan ismert Petőfiénél „intellektuellebb” költészet ízéről eredeti véleményt tud formálni. Javíts ki, ha rosszul mondom – ismételgeti közben, amit eltanulhatnának tőle a sznobok, akik fölényesen biztosak egyéni, bődületes szövegértelmezéseikben meg a szajkózott közhelyeik frappánsságában. Medvéim, akik lenézik az én „könnyű”-met.

tbeck.beckground.hu

tbeck.beckground.hu

Persze bármennyire élvezem a „természetes ész” üdeséget, öregségemre, mikor a szitakötő még egyszer föllibben a magasba Budapesten, nem ezért járok utána a filmforgatásokra. Ahol egyik alkalommal, mikor amúgy is sérült lábammal belegabalyodom a felvevőgépek sínjeibe-kábeleibe, a félhomályos hodály egy távoli sarkából ő veszi észre a vergődésemet, s ahelyett, hogy a tömegből egy lézengőt küldene segítségemre, maga pattan fel és vezet biztonságba. Szabadkozásomra csupán annyit felel: Ha táncolni tudok, téged is ki tudlak kísérni. 
háló nélkül
Mélyen meghat a spontán segítőkészsége. Mégsem hiszem, hogy e jószív miatt követjük rokkantan is, ahogy a fan-ek klubvezetője hirdeti. S hát amit az idős Siebe úr nyilatkozik a bécsi képernyőn? Nyolcéves korom óta vagyok szerelmes Marikába, mert perfekcionista! Énekben, táncban és színjátszásban egyaránt! Jómagam hozzátehetném az akrobatikát – trapézen, 12 méter magasan, háló nélkül, no meg a műlovaglást is! A delej azonban a voltizsálásból sem határozható meg, csak éppen tény, hogy 80 évesen is „kisugározta” az örökre-játszó, és nemcsak a múlt felé andalodó nemzedékre.

Én sosem szerettem – mondta ugyanakkor egy rokonom. Nem is mint színésznőt vagy magánembert. Egyszerűen a LÉNYE taszított. 

Ez az hát csakugyan! Még mielőtt a személyiségek kezdenének kereskedni a humán értékek „kell, nem kell”-jeivel, a háttérből lényt a lény már megszimatolta, s titokzatosan elemi „szenv”-jei szerint vonzódik vagy hőköl. A szenv olykor szenvedéllyé lobban, gyűlöletté, szerelemmé.

A „kánoni rendbe”, ellentétben Thomas Mann-nal, életemet én, az író emlegette valahány érzelmi fázissal, a másik nem iránti szerelmek által „látom illeszkedni”. Legszilárdabbul házasságom és gyermekem révén. Öregen is, ha bárki gyerek vagy felnőtt elkiáltja, hogy Anya! – úgy neszelek, mint a nevemre. A feleség szó meg, bárhol olvasom, szintén rám vonatkozik egy pillanatra. Utóbb pedig a tévedést nem megmosolygom, hanem örömömben mosolyodom. el azon, hogy alapjában véve nem tévedtem.
utáltam a háztartást
Mária a jobb részt választotta – mondta Jézus a panaszkodó Márta asszonynak, aki szüntelenül szolgálva szorgoskodott bethániai otthonukban, míg nővére az Úr lábainál – hallgatta annak beszédét. Szegény Mártát senki sem érti jobban nálam, aki már pici lányként a babaháztartást is rühelltem. Déli harangszókor naponta megterítettem babáimnak és mackómnak, felszolgáltam a többfogásos levegőebédet, majd mindent helyreraktam, s míg ezenközben a felnőttek azt hitték, élvezettel játszom, alig vártam, hogy túlessek terhes kötelezettségemen! Később is mindig utáltam a háztartást. Az asszony igéi 30-as éveimbeli versemben mégis szinte diadalmasan mondják: mennyboltok és bödön zsírok / dombosodnak, lappadnak, / zöld madár és piros gyermek / légző mellei szálldosnak / s kicsattan a ház a gondtól / s a mindenség a jártatandó Napoktól – – – Hogy így felmagasztaljam, a házasság-rapszódia összes szakasza után, a családi otthon szinte „Kinder-Küche”-jét, majd magamat a szerves valóság táplálójaként, aki nem cserélne epedő lány, szálkás karócská-val, sem a be nem teltből teljes violá-val a testi szerelem beteljesülése juttat el: elváltozunk a kétnemű egy-egészbe, / a csak egymásban kifogyásba-telésbe – az élet „jártatásába” éléskamrától mennyboltokig.

A be nem teltből teljes viola: a ballada Kádár Katája, akit eltiltottak szerelmétől, csak sírjaikból nőtt virágszálként fonódhattak össze. Az epedő lány: egy fiatal barátnőm, akit a tnemű egy-egésszé változásra csak mind alkalmatlanabbá apasztott a viszonzatlan szerelem. Efféle sorstól szerencsére mindig elkanyarodtam, noha lett volna rá hajlamom. A rajongó pedig sohasem szenved – mert viszonzásra nincs szüksége.

fortepan.hu

fortepan.hu

Marikának a muzsikáló lénye után vágyódtam. Az ilyen affinitás miértjére a lélektanban ugyanúgy nincs válasz, mint a vegytanban. Mindenesetre azáltal, hogy e rejtélyes vonzással egy nem-szexuális vezérlés dirigált: úgyszólván egy „harmadik típusú” szerelmet éltem meg. Amely erogén csiklandósság nélkül vágyik gyönyörködni a Lényben, mint a bethániai Mária, aki „a jobb részt” választotta.

Káromlás-e, ha rajongásomat holmi amor sanctushoz hasonlítom?

Szent Bernát himnuszát, De amore divino, Babits így fordítja: Az isteni szeretetről, az amornak a szeretet jelentését választva. Szent szeretet, szűz szeretet / ünneplő derűs szeretet, / kiben nincsen semmi bűn. A 11 szakaszon keresztül következetes szeretet azonban végig szerelemként viselkedik:…minden örömöt ismer / s meri megcsókolni Istent, sőt: szeretetben lesz a lélek / arája az Istenségnek / s Krisztusával egybekel. Természetesen nem férfi vagy nő kel egybe Krisztusával, hanem az anima, lélek. Az ótestamentumi Jónás történetébe még beírhatta Babits (nyilván maga is birtokában a vátesz ilyetén tapasztalatának), hogy a prófétát az asszonyok „bolondos csapattal” kísérték, hozzásimultak, halbűzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták. A bethániai nővérek azonban nem tartoznak egy csupán prófétáló Jézus bolondos fan-jei közé. Ők a feltámasztott Lázár testvérei! Hozzájuk tér be az Úr hat nappal jeruzsálemi bevonulása előtt. S a vacsora után, melyet ismét Márta „szolgált vala fel”, Mária drága nárdus olajjal keni meg Jézus lábait, és megtörli a saját hajával. Mikor pedig a tanítványok nehezményezik e tékozlást, monda nékik Jézus: Hagyjátok! Jót cselekedett velem. Előre megkente az én testemet a temetésre. És valahol csak prédikálják az evangéliumot a világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére. 

Mert ez az asszony, egyenest Isten lénye-föllebbentéseibe szerelmesen, nemcsak az igehirdető „mord lelkét szimatolja”, hanem magát az Ige-testet, a teremtő fenségből lecsúszottat, aláztatásban megtöretendőt kényezteti nárdussal és a saját hajával. Az amor sanctus pedig épp e földies gyöngédségével esik jól annak, aki épp mintha nosztalgikusan búcsúznék a földtől. Amelytől ő fog megváltani, s e vérehullató áldozatával, a Teremtés sorsát cingár, tört csontjain megfordítóval különbözik el a prófétáló-csodatevő, sőt vértanú kínzatást-halált elszenvedő mesterektől, még önmaga ilyetén rabságától is. A Megváltó pályaképét ilyennek ismerem meg Rudolf Steiner közléseiből, egyéb hitbölcseleti vargabetűk után örömmel merítkezve ismét gyerekkorom immár tudománnyá hitelesült evangéliumaiba.
vulgár-analitikus ötlet
Meg kellene vizsgálni a keresztény nők viszonyát Jézushoz – mondta, még „visszatérésem” előtt egy freudista tudós, huncut-pszichológ mosolyból komolyodva át szakszerű terapeutává. Fülig szerelmes voltam belé, mégsem ragadtam meg a felkínált alkalmat a szellemes válaszra, hanem megbántottan maradtam néma. Túl olcsó volt a vulgár-analitikus ötlet a saját szellemi fajvédelmére, meg tapintatlan is velem szemben. Afféle „halbűz-szagoló”, az „égi Vőlegény”-jelképpel voltaképp egy megváltó péniszt hozsannázó hisztérika sejlik abban, hogy” viszonya Jézushoz”. E megfogalmazás ott vág orrba, ahol még szüleimmel énekeljük a várbeli Karácsonyaimon: Istennek fia, aki született… A bizalmas áhítat különben, amellyel „viszonyom” a jászol kisdedéhez elkezdődik, már protestáns részről is kapott egy fricskát. Tóth Ilus keresztanyám, apám húga, akihez természettől jól illett a református szigor, papné korában így kérdezett egyik szenteste után: Na, mit hozott a Jézus? A puritán kálvinista ugyanis a karácsonyfa pompáját is ellenzi, hát még a leendő Megváltó bébizését! Én viszont akkoriban lázas betegségben is így zokogtam a keserű kinin ellen: Engem orvosság nélkül is meggyógyít a Jézuska! Igaz, a Biblia sem becézi az Urat, keresztanyámtól mégis ridegelltem a dédelgető név hivatalosítását. Rendreutasításomnak is éreztem, mint mikor segítségét kérve magas székük megmászásához, keményen szólt rám: segíts magadon, az Isten is megsegít! Atya és Fiú ily tóthilusi szemlélete helyett a hittanórai ének áldott orvosa a gyerekkorom személyes Jézusa, akinek szavára majd egykoron ölébe fogad az égi hon.

A távoli-idillikus egykoron már közvetlen küszöbén időszerű az izgatott kíváncsiság a küszöbön túlról: kómából vagy klinikai halálból egyelőre visszatértek információira. Két felkapott amerikai könyvet olvastam ezekről (Ecclesia kiadás), de sajnos mind Ritchie dr. mind Moody dr. gyűjteményei általában a sötét alagút végén fényeskedő, bazári viasz Jézust formázzák. Aki vizsgáztat: Mit csináltál egész életeddel, amit megmutathatnál nekem? Értékes az életed? Közben falvédő-piros érzelmeket slingel: Tudtam, hogy szeret. Csodálatos szeretet volt ez. A legmerészebb elképzeléseimen felüli szeretet. Ismerte hitvány, önző gondolataimat és cselekedeteimet, mégis olyannak szeretett, amilyen voltam. 

fortepan.hu

fortepan.hu

E sületlen közhelyekkel szemben megintcsak a népdal „informál” minden profi művészet módjára „kézzelfoghatóan”: Szent Karácsony napján / nagy hóeső esett / hangos Húsvét napján / Tisza megáradott / piros Pünkösd napján / rózsa megvirágzott / Jézus magát úgy jelentgeti már. Jelentgeti bizony még hitetlenek számára is, akár rock-szupersztárként is azonosan Monteverdi feltámadottjával, aki zárt ajtón által eljövén megmutatkozik a tanítványoknak. Alleluja! visszahangozta a mi kórusunk is az ő örvendezésüket Jézus látásán. De ha már nem Ő jön el közénk, József Attila-i „Istenfia, jónapot!”-féle bizalmasaihoz, hanem mi állunk elébe holtunk után? Pőre lélek-nonfiguránk hogyan örvendezik majd, mikor Istenfia már nem tompítja szembesugárzását éteri testgyolcsaival sem?
antropomorf hasonlat
E számomra karnyújtás-közel találkozás elképzelésére csak antropomorf hasonlat tolul elő: földi amor sanctusunké. A serdülőkori fan-rajongásé, mely érzékiség nélkül hódol az elbűvölő Lénynek. Hiszen a koldusnak adott alamizsnáját is kicseréljük saját pénzünkkel, mert az általa megérintett húszfilléres is szent nekünk! Valódi, legforróbb szerelmeimhez sem kapcsoltam soha a szent jelzőt. Nem mintha ezek „kisebbek” lettek volna. De nem ártatlanok, így tudatos mérlegelés nélkül sem kaptak szent rangot, amely Marikának még a telefonszámát is megillette. Sit venia verbo profano! De miért is kellene bocsánatot kérni a profán szóért? Hiszen a profanum a fanumnak: a szentélynek előtere! Miért kell a profánnak mindig csak a szentélyből kifelé irányát nézni, holott befelé is lehet útja? A profán „harmadik típusú” szerelem is, mellyel Marikáért „élt a szívünk, vágyódás volt benne és tiszta, szeplőtlen boldogság”, az igazi amor sanctusnak lehet előtere. A „negyedik típusú” szerelemnek, mely fut lihegve / föl se néz már a világra /csak Őt látja, követi. Nem tetszhalottak sci fi turistavezetőjét, hanem a Fent és a Lent / háromegy istenét! Akitől az ítélkező túlvilág szigora ellenébe nem azt várom vigaszul, hogy Ő szeressen engem, hanem hogy én szerethessem Őt. A „háromegy”-beli Atya rendeletének betartása végett? De hát hogyan lehetne parancsra szeretni? Vagy hálából, amiért az Atya megteremtett? De hát nem én akartam megteremtődni. Vagy a gondviselésért hálából? De hát hogyan dicsőíthetném azért, mert olyan bajból ment ki, amilyenben másokat veszni hagy? Vagy csodálatból akkurátusan szervezett világegyeteme iránt? E szenvedésre alapozott vállalkozást, melynek sikeréért Rudolf Steiner magyarázatainak köszönhetően aránylag türelmesen – magam is megszenvedek, valóban csodálom. De nem tudok „futni lihegve” valaki után pusztán a teljesítményének tisztelete miatt!

Holnap hova tetszik menni? – ez csitrikorunk mindennapi kérdése Marikához, és válasza szerint „futunk lihegve” a Margit körútról a Zuhatag (ma Széphalom) utcába, onnan az Izabella téri színházhoz vagy az Opera melletti balettgyakorló terem elé, vagy hajnalban a Nyugati pályaudvarra. Mit akarunk a Cirkusz Csillagától? Semmi mást, mint édes jelenlétét, mely még a zárt falon keresztül is boldogít. Renferme! – mondjuk áhítatosan a villa előtt, ha otthon van, renferme!, mikor a fodrász kirakatüvegje mögött megvillan vörös haja. Akkoriban tanuljuk ugyanis a francia olvasókönyvből, hogy a konyhaszekrény magában foglalja – renferme – az edényeket. Vihogjuk persze kredenc és levesestál ily fennkölt összetartozását, az igét azonban rögtön lírai használatba vesszük „szent” fogalomkörünkben. E tréfás-áhítatos renferme-et ismerem föl később József Attilánál, amint már egyenest a kozmosszal játszatja a Flóra-versek egyik legszebb szakaszában: lásd, a mindenség aranyos kalitka, / benne itt vagy, én csevegőm, ó itt vagy, / rabmadaracskám! E sorokat ugyan a „kétnemű egy-egészbe” vágyó szerelem dalából idézem, de nem a Flóra, csináljunk gyereket-félékből, hanem a mitizáló-rajongósakból. Hiszen a különböző „típusszámú” szerelmek, de még azok rétegei is át meg átjárják egymást, míg valahára föl nem tisztulnak az amor sanctusba. Amelyet hitelesen megintcsak a költő, clairvaux-i Bernát tud sejtetni, a Krisztus-szerelmet minél szexisebb hasonlatokkal hozva naiv-direktbe, annál rafináltabb-konkrétan sugallja a „lejtmenethez” a „hegymenetet”: lénynek-a-Lényhez „szeplőtlen” vonzódását. Gyönyör, túl minden gyönyörön / kihez a vágy közel se jön. És: …semmi nem lehet / jelenlétednél édesebb. Az ártatlanság megszólítottja Jézus. A pro-fanumból átléptünk a fanumba.

Egyelőre csupán a költészetben, ám lírikusként magam is csak a földiesség metaforáiban érzékelem a való égi – nem másának, hanem épp eredetijének varázsát. Ezért illatozik fel vadvirágos vagy behavazott rétjeivel az egykori Hűvösvölgy, valahányszor elképzelném a mítikus-biblikus elíziumi mezőket, ahol az üdvösség kisugárzója örökös renferme-mel boldogít. Anélkül, hogy égi és földi rajongás tárgyait együvé blaszfémizálnám, maga a rajongó szívrepesés emléke idézi fel bennem „ideát”, hogy miként allelujázunk majd „odaát” az Édes Jelenlét látásán. Nem hálából, nem csodálatból, hanem Lénye isteni je ne sa is quoi áramütésére, az igazi fanum eredeti színhelyén.
morbid csattanó
Vagy ez még mindig csak a régi-régi Hűvösvölgy?, a fan-áhítat?, az emlék? De hátha az Elízium az emlék? Az illatos Hűvösvölgyé? „Odaát” és „ideát” helycseréiben melyik emlékeztet melyikre a hirtelen szívrepeséssel? Ugyan még nem a clairvaux-i Bernát amor sanctusáéval, melyben már Jézus az édes emlékezet. Mégis a coup de foudre, bármelyik típusú szerelemé, titkon mindig a Fent s a Lent egymás-emlékezetét villantja fel, ekként vág ki a „némából egy felelő világot”. A Lény által, akinek homloka kimond egy főnevet, / mely árnyas titkot meleg fénybe áthoz, / s hajában él egy jelző, mint vadon / erdőn a szarvas. Ha megláthatom, / többet tudok egy szóval a halálhoz. A szonett, mely így végződik, nem akart mást, mint dicsőíteni a költő szerelmesét. Ám az ihlet sámán-tamtamja mindig előtáncoltatja a téma mögöttes démonait is. A „halálhoz” morbid csattanóját azonban utóbb a derűs „világhoz”-ra cseréltem. Nem az optimizmus politikai divatjából (1948), hanem mert fiatal jókedvemmel így volt őszintébb. Hanem a fiatalság kurjantásai, jókedvűek és nekibúsultak addig-meddig váltogatták egymást, hogy öregségemre ismét a vers első változatát tették érvényessé. Hiszen épp halálommal kell megszülnöm, árokszéli elhagyottan, véremből-szennyemből az élőbbik magamat. Fájdalmas világra ismét, hogy többre vihesse majd velem is a Teremtés. Amely ha az embert puszta kényszerrel igazgatná, ellenlábasa módszerével a tulajdon célját semmisítené meg. Ezért a mindenség se muszájból, / forog szerelemből, hajlik, uszályol, s ez a szerelem, mely már földi mivoltával is szakrálisan pedzeget szót halálhoz-világhoz, amor sanctusként azonnal, amint „odaát” feltápászkodom, serkent az Édes Jelenlét nyomába. Egyszersmind tovább a véghetetlen pálya borzalmas, Teremtés-érdekű virtuskodása felé.

A végleges megszűnés giccs-ábrándja kényelmesebb. Csakhogy számomra abszurddá teszi sorsunknak, mint minden igazi műalkotásnak, szabályból és meglepetésből mindig új és új öröklét-fialása. Testetlen is, oly iszonyú / bagyulátlan, / a tomboló űrben bármily / csóró non-figurában / ne én tovább? / Nem hiszem!

felső kép | Rökk Marika, pinterest.com