TÖRTÉNELMILEG INDOKOLATLAN ERŐSZAK
Az emberi méltóság és a létező szocializmus ellentéte Lukács ’68-as írásában
Heller Ágnes a Bicikliző majom című életrajzi könyvében beszámol arról, milyen fontos volt nekik Korculáról hazatérve, hogy Lukács György is erkölcsi legitimitást adott a csehszlovák beavatkozás elleni tiltakozásuknak. Lukács helyeselte a döntésüket, és levélben tiltakozott Aczélnál és Kádárnál. Lukács Hellerék mestere, újra párttaggá vált tekintélyes tudós, egyúttal a formálódó nemzetközi újbaloldal egyik eszményképe. (Igaz, főleg 20-as évekbeli munkássága és a később megtagadott Történelem és osztálytudat miatt.) A tanítványok joggal várhatták el, hogy széles fórumon tiltakozik, és vitaképes narratívában fejti ki álláspontját a 68-as eseményekről: a nyugati tömegmozgalmakról, a prágai szovjetellenes megmozdulásokról, a szovjet beavatkozásról és a reformok várható befagyasztásáról. Az elméleti igazolásban csalódniuk kellett. Lukács, Heller beszámolója szerint, a tiltakozás elméleti megalapozásaként egy „demokrácia-brosúrát” írt, amely „borzalmasra sikerült”.[1]
kordiagnózis és rendszerkritika
Túl az ízlésbeli és teoretikus különbségeken, nem csoda, hogy az éppen ötven éve írt Lukács-tanulmány, A demokrácia jelene és jövője a tanítványok számára kiábrándító. A távolság oka lehet az is, hogy Heller és a Lukács-tanítványok a hatvanas évektől egészen más típusú nyilvánosságnak szánják politikai-filozófiai állásfoglalásukat. Heller éppen Korcula kapcsán számol be a hatvanas évek közepétől formálódó nemzetközi baloldali nyilvánosság legfőbb jellegzetességeiről – az eszmecseréről, amelynek ő maga is részese lett. A vitázók között az összetartó erőt nem valamely közösen elfogadott elmélet vagy tantétel biztosítja. Nincs megegyezéses nyugvópont, plurális interpretációs küzdelem van, és pusztán az „ügy közös”. A hit, hogy az elidegenedés rövid távon felszámolható, hogy a filozófiai viták tanulságai közvetlenül a gyakorlat nyelvére fordíthatók, a felszabadulás nem intézményi reformokon, hanem a köznapi életben bekövetkező forradalmakon alapul.[2] Lukács tanulmánya kétségkívül fontos újbaloldali témákat tárgyal: elnyomó bürokratikus struktúrákról, a polgári demokráciák rejtett hatalmi technikáiról, az alulról jövő mozgalmak erejéről szól.[3] „Címzettje” azonban inkább egy jövőbeli és idealizált párt-nyilvánosság, amelyben Lukács az elfogadott tantételek újra-interpretálásától várhatja, hogy saját álláspontja „helyes”-nek vagy „autentikus”-nak minősül. A decentralizált, meglévő struktúrák szétbontását célzó újbaloldali diskurzusok nézőpontjából viszont megemészthetetlen a szöveg, amely bár igen merész állításokat tartalmaz, jelentős részben elfogadott marxista tételek újragondolására épül. Az is igaz, hogy a mai értelmezőnek a szocialista táboron belüli viták nehezen követhetők, és Lukács politikai nézőpontja nem követésre méltó. De akkor hogyan jelölhető ki a perspektíva, amelyből a filozófus kordiagnózisa és rendszerkritikája feltárul?
Peter Dejong, AP, index.hu
Pártküzdelem világtörténeti perspektívában
Lukács kritikai pozíciójának körvonalazásához először élettörténetének sajátosságait, pártjához fűződő ellentmondásos viszonyát érdemes figyelembe vennünk. 1967 Lukács életében fontos év: egy évtized után visszanyeri „pihentetett” párttagságát. A visszanyerés még a hatvanas évek enyhülő politikai légköre ellenére sem evidens, hiszen Lukács sohasem tagadja meg 1956-os kormánytagságát és nem fordul élesen szembe Nagy Imrével és körével. Lukácsra a kiépülő Kádár-rendszerben az „ideológiai főveszély” szerepét osztották. A desztalinizáció és az új gazdasági mechanizmus előkészítését követő enyhülés, a megélénkülő társadalmi viták viszont egyre inkább lehetetlenné teszik kizárását a társadalmi dialógusból. Ráadásul a pártvezetés is érzi: sokat kockáztat, ha halála előtt nem rehabilitálja a nemzetközileg elismert magyar kommunistát.[4]
magányos partizánharc
Persze nehezen magyarázható, miért jelent sokat Lukács számára, hogy ellenfelei visszafogadják. Egyáltalán: miért nem kopott meg Lukács párthűsége az elmúlt évtizedek, s főleg a közelről megtapasztalt sztálini rémuralom után? Eörsi István a sok évtizedes párthűséget sajátos „vallási szükséglettel” magyarázza. Lukácsnak azzal a már igen korán meggyökeresedett hitével, hogy a polgárság gyűlöletes „protokolláris világát”[5] akkor gyűrheti le, ha hatalmas, értelmes közösség tagjává válik. Ha olyan élcsapat tagja, amely megteremti a teljes emberi élet lehetőségét. Thomas Mann, aki A varázshegy Naphtáját Lukácsról mintázta[6], már nagyon korán felismerte a „vallásos Lukács” tragikus karakterét. Naphta tragédiája, hogy élete értelmét a világuralomra törő jezsuita mozgalom keretei között nyeri el, ő maga viszont sohasem tud megfelelni e közösség szigorú elvárásainak. A párhuzam tehát világos: Lukács saját tevékenységét csak a világtörténelem szintjén formálódó élet perspektívájából látja értelmesnek, a cél megvalósításához elengedhetetlen militáns rend azonban az önreflexióval ellentétes fegyelmet kíván.[7] Lukács így 1967-ben a feszültségteli történet pozitív végkimenetelében, magányos „partizánharcának” lezárulásában reménykedhet. Abban, hogy tagságát éppen akkor nyeri vissza, amikor a gazdasági reformok beindulása szétfeszíti a létező szocializmus elnyomó struktúráit.
A felirat magyarul: „Lenin, ébredj, Brezsnyev megőrült”, Prága, 1968, fortepan.hu
Nyilvánvaló, hogy Lukács tragédiaként éli meg a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulását. Eörsi beszámolója szerint nem sokkal a bevonulás után így sóhajtott fel: „az 1917-ben kezdődött kísérlet alighanem kudarcot vallott, és az egészet majd máskor és máshol kell elkezdeni.”[8] Az életművét egyetlen organikus fejlődés eredményének tekintő Lukács viszont nem engedi meg magának, hogy e nézetét teoretikus formában is kifejtse. De azt sem gondolja, hogy párthűsége és az agresszív pártpolitika közötti különbségek „partizánharcok” vagy kvázi-vallásos lelkesültség által leküzdhetők. Lukács teoretikus megoldása, hogy hűségének és pártjának konfliktusát világtörténeti perspektívába helyezi. A narratíva szerint, amely a demokratizálódás-tanulmányban is hangsúlyt kap, a marxizmus felvetései helyesek voltak, és annak a forradalmi élcsapatnak a szerepe is megkerülhetetlen, amelyhez Lukács hűséges. De a létező „szocialista” rendszerek nem tipikus formái a szocializmushoz tartó útnak, következésképpen újabb és újabb torz és embertelen társadalmi formációkat eredményeznek.[9] E „patologikus” fejlődés sajátosságai pedig éppen az „emberi méltóság” marxi programjával[10] kontrasztba állítva, sajátos kritikai nézőpontból válnak világossá. Lukács demokrácia-elméletét és a létező szocializmusról alkotott diagnózisát is érdemes így elemezni, a filozófussal szembeni immanens kritikát megalkotni.
A polgári demokrácia ellentmondásai
polgári szabadságtörekvések
Lukács ’68-ban olyan teoretikusként tekint önmagára, aki a valós demokrácia programját szem előtt tartva leleplezi a polgári demokrácia és a létező szocializmus illúzióit. Persze elismeri a modern polgári demokrácia civilizatorikus jelentőségét. Az interpretáció szerint a polgári forradalmak a szabadságot és egyenlőséget az ember és a társadalom közötti kapcsolat meghatározó elveivé tették. A rendi-feudális viszonyok között az egyén a birtok, a család, a társadalmilag kirótt munka és a rend közvetítésével vált az állam életének részévé. A polgári demokratikus rendszerek viszont azt az üzenetet hordozzák, hogy az önmagát szabadnak és egyenlőnek tekintő személy közvetlenül az államnak címezheti követeléseit. A polgári forradalmak után tehát a politika „a nép általános ügyévé” emelkedett, és körvonalazódott az észszerűen berendezhető társadalom ígérete. Történetileg azonban a polgári demokráciák kialakulása párhuzamosan zajlott a termelési mód átalakulásával, a tőkés piac társadalomformáló erejének kiépülésével. Így a rendi-feudális viszonyok hátrahagyása az idealizált elvárások és a kíméletlen konkurenciaharc realitásának ellentmondásával járt: „a polgári társadalom anyagi jellegűsége” kiteljesedett.[11] Ahogyan Marx A zsidókérdéshez című művében megfogalmazza, a polgárnak egyszerre kell megfelelni az anyagi viszonyoktól függetlenedett, közjó-orientált citoyen, és a politika béklyóiból megszabadult, de az anyagi viszonyai által determinált burzsoá szerepnek.[12] A polgári szabadságtörekvések ezért nem mutatnak túl az egyéni mozgástér növelését célzó emberi jogi követeléseken. Történeti perspektívából ez a szabadság korlátolt eszményének uralmához vezet. Mivel az egyén a másikban pusztán saját szabadságának akadályát látja, az emberhez méltó életért folytatott küzdelem újra és újra elbukik a partikuláris érdekharcokon.
Libor Hajsky, AP, index.hu
Lukács a polgári társadalom ellentmondását szem előtt tartva világítja meg a polisz-demokrácia eszményét. Erre az ideálra a polgári demokratikus társadalmak kialakulásakor kettős szerep hárul. Egyrészt a saját uralmának megszilárdításáért küzdő burzsoázia úgy képes a társadalom átalakítására, hogy sajátos öncsalással önfeláldozó polisz-polgárként tekint magára. Az antik „agóra” pedig a „politikai felépítmény szintjén” fontos előkép a diszkurzív döntéshozatal intézményrendszerének megteremtésében. Lukács a polisz-demokráciát rövid életű, történetileg meghaladott politikai vívmányként jellemzi. A modern polgárok minden szempontból az ókori görög parcellatulajdonosok ellentétei: nem egyenlő tulajdon felett rendelkeznek. A közügyek nyilvános megvitatása sem áll érdekükben: szabadságukat és méltóságukat nem természetes közösségbe „belenőve”, hanem éppen attól függetlenedve szeretnék elérni.[13] Lukács szerint a tőketulajdon felhalmozása, a gazdasági verseny megerősödése után naivitás azt gondolni, hogy a polisz-eszmény elterjedése a demokrácia regenerációjának hatékony eszköze lehet. Az uralkodó társadalmi csoportoknak viszont minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy a modern kapitalista politikai rendet a polisz-demokrácia kései megvalósulásaként tüntessék fel. Sőt, minél nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, a polisz-demokrácia illúziója, annál fontosabb eszköz a társadalmi integráció megteremtésében. A diagnózis Lukács üzenete a magyar reformértelmiséghez. Ha a gazdasági reformok nem egészülnek ki az élet miden területét átfogó demokratikus átalakulással, a társadalom tagjai anakronisztikus demokratikus illúziók áldozatai lesznek. Végül teljesen védtelenné válnak a gátlástalan gazdasági érdekcsoportok manipulációival szemben, akik az állami intézményrendszert is uralják.
individualista burzsoá
Lukács kordiagnózisa azonban nem áll meg a klasszikus polgári viszonyok ellentmondásainak jellemzésénél. Fő célja a késő kapitalista demokrácia megvilágítása. A kortárs nyugati rendszert két jellemvonás felől próbálja megragadni. Hogy eredendően imperialista: az új kiváltságos társadalmi csoportok ugyanis globális szintre helyezik a manipulációt.[14] Az elitcsoportoknak a tömegkommunikáció robbanásszerű fejlődése révén olyan kifinomult eszközei vannak, amelyek háttérbe szorítják az elnyomás erőszakon alapuló módozatait.[15] Lukács nem vázolja fel az elméleti keretet, amelyen belül a korai kapitalista viszonyok radikális átalakulása értelmezhető. Azt sugallja, hogy csak mennyiségi változásról van szó: a magát közjó-orientált polgárnak álcázó burzsoá álságos magatartása általánosan elterjedt normává válik.[16] Ennek ellentmond, hogy Lukács az új rend leírásakor kénytelen lényeges minőségi változásokat is számba venni. Az individualista burzsoá helyett például az elvont hatalmi imperatívuszokat követő monopólium válik az elnyomó hatalom megtestesítőjévé. Ez pedig nem politikai eszményektől (pl. polisz-demokrácia illúziójának megteremtésétől), hanem a politikai választás háttérbe szorulásától és a fogyasztói magatartás dominánssá válásától reméli a totális társadalmi integrációt. Lukács tehát az eredetileg felvázolt elméleti keretben – a tulajdonos polgár és az idealizált államkép ellentmondása felől – nem tudja megfogalmazni az újonnan születő hatalmi rend sajátosságait, a klasszikus polgári renden túlmutató újkapitalista demokrácia hatalomkoncentrációjának feltételeit. Prognózisa szerint egy polgári átalakulás esetén a CIA jobboldali puccsot hajtana végre Magyarországon.[17] E jóslat azonban az elméleti keret nélkül, amelyből kiindulva a késő kapitalista hatalomgyakorlás feltételeit feltérképezhetnénk, puszta feltevés marad.
Az erőszak strukturális okai
Lukács a fejlődés másik zsákutcájaként a „reálisan létező szocializmust” jelöli meg. Hogy a rendszer sajátosságaira rávilágítson, Lenin kérdéséhez kapcsolódik: milyen következményei vannak a szocializmus kiépülésére, hogy a proletárforradalom nem a fejlett kapitalista országokban, hanem a fejletlen Oroszországban zajlott, és – egészíthető ki a kérdés –, hogy nem vált világforradalommá.[18] Lukács a szocializmus „nem klasszikus fejlődéséről” ír, és kiélezi a kérdést. Nem volt-e hiba a bolsevik forradalom kivívása egy gazdaságilag elmaradott országban? Úgy látja, az orosz forradalmat két előre nem látható krízishelyzet kényszerítette ki. Először is, az első világháború viszonyai között az orosz baloldali pártok a szükséges társadalmi változásokhoz elengedhetetlennek látták a háború folytatását. Mivel a háború elhúzódott, a tömegigények egyre inkább a bolsevik elképzeléssel csengtek egybe, amely a háború befejezésének ígéretét a kezdetleges polgári rend meghaladásával kapcsolta össze.[19] Másrészt feleleveníti, hogy a huszadik század elejére a kapitalista nagytőke maga alá gyűrte az elmaradott orosz nagybirtokrendszert, és ez a parasztság fokozódó kizsákmányolásához, majd parasztlázadásokhoz vezetett. Ebben a helyzetben a „parasztkérdés” megoldása az uralkodó rend megdöntésének igényével kapcsolódott össze.[20] Lukács (szembe menve a hivatalos marxista értelmezéssel) úgy gondolta, nincs olyan teoretikus szempont, amelyből kiindulva elítélhető, ha a nép tartós krízishelyzetre forradalmi választ ad: a forradalom jogosságát el kell fogadnunk. Kérdés azonban, ilyen spontán forradalom után van-e még mód, hogy a tömegtermelés feltételeinek megteremtése egyidejűleg a termelőerők társadalmi tulajdonba vételének programjával is kiegészüljön. Hogy a kapitalista viszonyok között is súlyos áldozatokat követelő modernizáció összeegyeztethető legyen a szabadság ígéretével.
Libor Hajsky, AP, index.hu
A kor teoretikus megoldása, hogy a „nem klasszikus” szocialista fejlődésbe egy „közbülső szakaszt” iktat, amelyben a hangsúly a gazdaság gyors és átható fejlesztésén, és a tömegek felvilágosításán van. Ezeknek az alapoknak a lerakása nyitná meg az utat a klasszikus szocializmus megteremtéséhez. Lukács igen pozitív kontextusban idézi Lenint, aki a közbülső szakaszban behozható fejlődésről, az önkéntesség elvének elterjedéséről és a spontaneitás jelentőségéről ír.[21] Végkövetkeztetései Leninével ellentétesek. Szerinte óriási veszélyt rejt magában a tisztázatlanság, hogy mit takar a hátrány behozásának gazdasági-társadalmi gyakorlata. Ráadásul felismeri, hogy a szocializmus alternatívája egyúttal leszámolás az illúzióval, hogy a társadalmi változások egyszerű kauzális modellben magyarázhatók. A szocializmus lényegi sajátossága ugyanis, hogy minden társadalmi folyamatot teleologikus viszonyrendszerben értelmez.[22] Az átmeneti korszak két jellemzőjének együttese viszont erős fenyegetést hordoz. A társadalmi fejlődés nemcsak manipulatív módon értelmezhető, de az önkényesen kiválasztott irány és a vele járó társadalmi szenvedés a mindent felülíró végcél: a szabadság birodalma felől utólagosan is megmagyarázható. Így a létező szocialista társadalmakban félelmetes erőszak-potenciál szabadul fel. Lenin halála után csupa olyan utódjelölt versenyzett, aki a demokratizáció helyett a mindent átható erőszakos, bürokratikus pártirányítás kiterjesztésétől remélte a gyors gazdasági modernizáció kikényszerítését. Az utódlási harcot Sztálin nyerte, aki a tömegmanipuláció legnagyobb mestere volt.[23]
Bürokratikus manipuláció
Lukács azonban a sztálinizmust nem a vezér személye felől szeretné megérteni, átfogó rendszerleírásra törekszik. A fejlődés problémáját alapvetően gazdasági kérdésként kezeli, így „Sztálin módszerét” is gazdaságkoncepciójából bontja ki. Elismeri ugyan: a módszer elterjedése, amely a gazdasági kérdéseket „az emberi nem sorsáról” szóló történeti elemzéstől függetlenül tárgyalja, maga is része a kapitalizmust és a létező szocializmust is jellemző manipulációnak.[24] De nem áll-e fenn így a veszély, hogy Lukács az össztársadalmi összefüggéseket gazdasági-technikai kérdésekké stilizálja? Hogy már az ő elemzése is része a modern hatalmi struktúra manipulatív gépezetének? Lukács valószínűleg feltételezte: a gazdasági folyamatokról szóló interpretációkat mindig a társadalmi totalitásra tett hatásuk felől kell vizsgálnunk. E totális nézőpontból a téves gazdaságértelmezések azonosítása a reményt is magában hordozza, hogy lelepleződnek a közös sorsunkat befolyásoló torz valóságértelmezések.
átfogó szocializmus-koncepció
Így vizsgálta a marxi „értéktörvény” sztálini interpretációját is. Az értéktörvény marxista értelmezése szerint az áru csereértéke általában a benne tárgyiasult, társadalmilag szükséges munka függvénye. Sztálin szerint ez a törvény a kommunizmust építő Szovjetunióban csak átmenetileg érvényesül. Csak addig működik, amíg a „munkaerő újratermeléséhez szükséges javakat” árukként termelik és forgalmazzák.[25] A termelési eszközök előállítása nincs szükségszerűen alávetve a piac törvényeinek. A termelési eszközök előállításának robbanásszerű fejlődése így reményt ad, hogy egyszer és mindenkorra legyőzhetők a kapitalizmusban megismert gazdasági törvényszerűségek. Lukács úgy gondolta, Sztálin értelmezése átfogó szocializmus-koncepcióba ágyazódik, amely szerint a közvetlen árutermeléssel és elosztással az árucsere is megszűnik. A kommunizmusban a termékek végül elveszítik áru jellegüket. A termelőtevékenység ezáltal a kapitalista gazdasági terminológiával nem leírható, kollektív „hozzájárulássá” alakul.[26]
wikimedia.com
Lukács a sztálini felfogással, amely a létező szocializmusban meghatározó ideológiává vált, A tőkegondolatmenetét állítja szembe: az értéktörvény nem pusztán a kapitalista áruforgalmat domináló, hanem minden társadalom csereviszonyait meghatározó törvény. Ez azért is fontos, mert ha szem elől tévesztjük a munkaidő és az értékképződés értéktörvényben kifejeződő összefüggéseit, az észszerű társadalmi berendezkedés lehetőségéről is lemondhatunk. Hiszen csak a munkaidő tervszerű elosztása révén lehet megállapítani a különböző munkafunkciók és szükségletek helyes arányát a társadalomban, és csak a munkaidőre tekintettel lehet meghatározni, hogy a termelőknek mekkora hányad jut jogosan a közös munka eredményéből.[27]
a totális rend működése
Kettős jelentőségű, hogy Sztálin az értéktörvényt történetileg meghaladott kategóriaként jellemezte. Az árugazdálkodás meghaladásának ígéretével így Marx leghűségesebb tanítványaként tüntette fel magát. Ugyanakkor utat nyitott a gátlástalan bürokratikus manipuláció rendszerének kiépüléséhez.[28] A rendszer alapja, hogy az egyén és a társadalom előtt eltagadott legyen minden értékmérő, amellyel objektíven átlátható volna a társadalom teljesítménye, és saját hozzájárulásának fontossága. (Lukács ezt hívja szubjektivizmusnak.) Az értéktörvény érvényességének megtagadása így Lukács művében szimbolikus erejű: efelől mutathatunk a totális rend működésére. Ebben a rendszerben a hatalom egyszerre rendelkezhet a termelés módjának előírásáról és határozhatja meg az eredmények „tálalásának” módját. Általánosabban: a rendszer urai egyszerre megalkotói az elveknek, amelyek szabályozzák az élet minden területét, és forrásai a kritériumrendszernek, amelynek szempontjából a sikeres, jó életet értékelnünk kell.
A létező szocializmusról szóló kritika két fő csapásirányán (a szocializmus „nem klasszikus” útja és az „értéktörvény” elemzése) keresztül jól szemléltethető Lukács kritikai módszere. Lukács saját párttársait vonja be a tankönyvekből is jól ismert vitákba. A következtetések során azonban bemutatja, hogy a Kelet-Európában épülő szocializmusról szóló közös álmuk zsákutcához vezetett. A kritika így igen mélyre hatol. A párttársaknak fel kell ismerniük, hogy saját elméleti előfeltevéseik tükrében, a szó szoros értelmében ’17-et nem nevezhetjük szocialista forradalomnak. Kitörése nem történelmi szükségszerűség volt: a háború okozta krízishelyzethez kapcsolódott, és „túl korán jött”. Ezután belátható, hogy az igazságos társadalom megteremtésének ígérete nem-modern viszonyok között az erőszak permanens jelenlétéhez vezetett. Lukács elvtársai a jakobinizmus és a párizsi kommün feltétlen híveiként persze bizonyára elismerik az erőszak történelemformáló szerepét. A létező szocializmusról szóló elemzések azonban más típusú erőszakról szólnak. A világtörténelmi szempontból teljesen indokolatlan erőszakéról, amely gúzsba köti a régi módon már élni nem képes, a méltó emberi élet ígéretétől pedig távol kerülő tömegeket. Olyan erőszakról, amely nem segít kitörni az elnyomásból, amely alárendelődik a gátlástalan bürokratikus manipuláció uralmának. Lukács kritikája ugyanakkor azt üzeni: ne álljunk meg a XX. kongresszuson vázolt kritikánál: „Sztálin módszere” még 1968-ban is a kelet-európai mindennapok része és azután is az lesz.
indafoto.hu
Lukács tanulmányának eredeti célja a felmerülő hamis alternatívákkal szembeni „tertium datur”: az alulról jövő, plebejus demokrácia lehetőségének felmutatása.[29] Az elemzésemben vázolt perspektívából azonban az alternatív demokrácia nem lehet sikeres. A gazdasági elemzésre épülő, a termelést történelmi mozgatórugónak tekintő társadalomkép felől nehéz feltárni a kommunikatív folyamatokat, amelyek a valós demokrácia alapjait képeznék.[30] Fontosabb azonban, hogy Lukács a kortárs kapitalizmus és a létező szocializmus esetében is olyan zárt rendszereket mutatott be, amelyekből szinte teljesen hiányzik a kitörés lehetősége. Feltételezte, hogy a kései kapitalizmus soha nem látott integrációs képességekkel rendelkezik. De nem látszanak nála a kritériumok, amelyek a valós demokrácia hívei és a szabadság illúziójától vezérelt fogyasztói csoportok, diákcsoportok közötti különbségtétel alapjai lehetnek. A létező szocializmus lényegének megragadásakor kényszerpályát ír le, amelyben nem szerepel a hosszú távú szabadság. Lukács szerint ’17 spontán forradalma Lenin személyi garanciája nélkül szükségszerűen az erőszak és a manipuláció rendszeréhez vezetett. De mi garantálná egy új „tanácsrendszer” sikerét, ha a szocialista szabadság megvalósítása továbbra is gazdasági és modernizációs előfeltételekre szorul? Utaltam már rá, hogy Lukács 1968-ban „magánemberként” belátta a ’17-es kísérlet kudarcát. Könnyen lehet, hogy a magánember pesszimizmusa a filozófus optimista végkövetkeztetését is felülírta.