TÖRTÉNELMI HÍRESSÉGEK
A Pannonráma című dekameron 39. novellája
A Fodor utcai hatlakásos társasházba csakis gúnyos indulattal, kudarchalmozási dühvel kísérhette el János a rejtélyes ügyvezető igazgatót; nesze neked!, ezt kapd ki!; magában és magának hajította a ki sem mondott szavakat, vagy a pasasnak? Oly mindegy, így is, úgy is értelmetlen.
Ezt a lerágott körmű jampecet akkor a legkellemetlenebb vásárlójelöltnek érezte. Kiismerhetetlensége veszélyes és megalázó. Már miért ne küldhetné a francba?! Elég volt! De nem küldte, udvariasan sem hárította el a nyilvánvalóan felesleges lakásnéző túrákat. Sőt, úgy ajánlotta a Fodor utcai harminchat milliósat, hogy az ürge semmit se sejtsen, miféle tragédiák otthona volt az a lakás. Miféléké? János talán tudta? Amennyit tudott, az is sok volt. A ház legalább negyven éve épült, őslakó mostanra egy sem maradt, s a jelenlegi tulajdonosoknak elemi érdekük volt, hogy végre gazdára találjon ez a régen, talán két-három évnél is régebben eladhatatlan lakás. Osszák meg talán a felújítás költségeit? A tatarozással, a tetőszigeteléssel nem várhatnak tovább, de mind húzódoztak, hogy az idegen lakásra eső terheket is viseljék – s mégis a lakók fecsegése riasztotta el az érdeklődőket. Legalábbis a jog szerinti örökös meggyőződéssel állította, hogy ő minden tőle telhetőt megtett már, havonta ad fel hirdetést, és mielőtt a Koleszár-féle közvetítőhöz fordult, két ügynökséggel is próbálkozott; hát nem gyönyörű ez a lakás?… miért nem tolonganak a vevők?… magyarázza meg nekem, hogy miért nem!… felőlem egyébként kínálhatják olcsóbban is… nekem már mindegy… magára bízom… nekem ez az egész púp a hátamon… azt se bánnám, ha valahogy elveszíteném… de hogy lehet egy lakást elveszíteni?!… kínos odamennem, utálom, hogy köszönnek a lakók… fogalmam sincs, kit ismerek, kit nem, de látom rajtuk, hogy irigyelnek… hát mi van rajtam irigyelni való?!… Hogy ötvenévesen özvegy maradtam?!… Mert ne higgye, hogy bárki tudja ott, hogyan élek… mi a mesterségem… ez senkit sem érdekel, csak az, hogy az anyósom után is mindent örököltem… engem nem érdekel… ha maga eladja húszmillióért… adja el… de a barátaim azt tanácsolták, ne hirdessem alacsony áron, mert az gyanút kelt… nem tudom, mi legyen… de hát valahogyan lennie kell… tudja, én soha életemben nem voltam ennyire tanácstalan… sohasem foglalkoztam a férjem családi ügyeivel, és amikor ő hirtelen meghalt, minden rám szakadt… nem tudtam, hogy az anyósom vagy tíz esztendővel ezelőtt a férjem nevére íratta a lakását. Rettentően szenilis volt már, és még annál is makacsabb… emlékszem, hogy mondogatta ezt az átírási hülyeséget… szinte hallom az éneklős hangját… hogy kérem… nagyon kérem… nem is szeretnék már mást az élettől… és a férjem próbálta megmagyarázni, mennyire felesleges az efféle, hiszen mindenképpen ő lesz az örökös… és a férjem is átvette azt a borzasztóan nyávogós beszédet… engem idegesített, ahogy gügyögtek egymásnak… korábban ez nem volt… ahogy a férjem… nem is tudom… mintha cirógatni akarná… de idétlen volt az egész… hogy ne a halállal foglalkozz!… hát mivel foglalkozzon egy nyolcvanéves, egyedül élő asszony!…
szörnyen szenilis lett
Húsz évig özvegyen… másodszor is özvegyen maradt… és semmit sem értett már a körülötte lévő világból… szörnyen zavaros lett a tekintete, és Andrásnak… a férjemnek mindent meg kellett magyarázni neki… és valahogyan tapintatosan irányítgatni… semmire nem volt képes már a fia nélkül, de valahogy haragudott is ezért… egyre gorombább lett… gügyögött és gorombáskodott, és én ezeket nehezen bírtam… nem mintha sokat számítottam volna neki… talán fel se fogta, hogy ott vagyok… szörnyen szenilis lett… nem titkolom, rettegtem attól, hogy a végén majd együtt kell lakjunk… mert abba beleőrültem volna… inkább András ott aludt nála… néha ott kellett vele maradni… mi mást tehetett?… egyszerűen nem volt más a láthatáron… mindenki meghalt már, még a takarítónő is, aki évtizedekig járt hozzá… így van ez, ha valaki sokáig él… és én mindig is elismertem, hogy nehéz élete volt… aztán a legnehezebb az volt neki… hogy senki egy kukkot sem értett abból, amikor a megpróbáltatásairól beszélt… mert már senki sem ismerte azokat a körülményeket… amik csakugyan megestek. Nem volt, akinek meséljen… már rádióriporterek sem kérdezgették… hiába, egy idő után senkit sem érdekelt… ez így van… régen történt, és az embernek manapság bőven elég, hogy lépést tartson azzal, ami éppen most és vele történik… hát nem?
Zöld nadrágkosztümöt és ahhoz készült cipőt viselt a nő, amikor először találkoztak. A névjegye is zöld volt – vajon mindig az öltözékéhez igazítja? Nem igazította. Maradt az az egyetlen névjegy: a bal felső sarokban domborított kehely, sötétbordó betűkkel a név, s hogy iparművész. Valami üzlet lehetett a Kecskeméti utcai Glass Eden – talán üvegdíszeket készítettek és árusítottak. Mindegy. Ennek semmi köze a Fodor utcai lakáshoz. Az asszony legalábbis azt mondta: semmi köze; ezt tudom adni, hogy utolérjen. A lakásom telefonszáma, a mobil… nem nehéz utolérni… bárcsak mielőbb jelentkezne a jó hírrel; meghirdették eladásra, de úgy is, hogy bérelhető. Sehogyan se sikerült, pedig érdeklődő is akadt. A ház nyilvánvalóan esedékes tatarozása nem riaszthatott, ezt különben is jócskán figyelembe vették az árnál, s azok a látogatók, akiket már János kísért oda, mind végig lelkesedtek, még a fanyalgás-technikát választók is megjegyezték, milyen szép a kilátás, vagy hogy lám, gondozott a kert, korszerű a biztonsági berendezés. Jó, hogy garázs is tartozik a lakáshoz – bár éppen a garázst a szomszéd házban lakó ügyvéd használta; látja, a garázssort utólag építették… nem is nagyon régen… az anyósom akkor már folyton előjött az átírási históriával… igen, jóval azután, hogy megözvegyült, sőt, már a ’89-es rehabilitálás meg újratemetés után… akkor sűrű költözködés folyt… hirtelen megtollasodtak, meg persze tönkre is mentek… így van ez… szóval ahogy mondják, a rendszerváltás után voltunk, és az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy a férjemé legyen az a garázs… minden lakáshoz épült garázs… hát jó, legyen a fia nevén… amúgy is mi adtuk oda a pénzt…persze a bérlő aztán havonta neki fizetett… de hát, tudja, ez édes mindegy… hát nem?… az egész csak komédia… ostoba komédia, amit, tetszik, nem tetszik, végig kell játszani. Azt mondja ez a szomszéd ügyvéd, hogy ő a nagyságos asszonynak, a Vargáné nagyságos asszonynak ezerkétszáz forint havi díjat fizetett, mert így állapodtak meg, de ha nekem ez nem felel meg, természetesen emelhetjük az összeget… ezerkétszáz forintot!… Maga erre mit válaszolna?… erre nem lehet semmit mondani… Mondjam meg neki, hogy szemét alak, és ocsmányul kihasználta az anyósom szenilitását?… Édes istenem!… ha az ember mindent kimondana, amit gondol!… hová jutnánk?! Mondja, mire mennénk akkor?
minden lehetséges trükk
A garázs bérleti szerződését két héten belül fel lehetett mondani. Megértették. Aki vette a fáradságot, és elment a Fodor utcába… jó, talán nem mindannyian, de a legtöbben komolyan fontolgatták a vásárlást, s aztán közbejött valami… őrült dolgok. Véletlenek. Érthetetlen volt, miért nem kel el. A hegyes állú, szögletes arcú iparművésznőnek nem lehetett hinni. Mi az, hogy a lakók elriasztják a vásárlókat?! Naphosszat kint állnak talán a lépcsőházban, felváltva őrködnek, szájukban az előkészített, sokszor próbált és bevált riasztó szöveggel, hogy eszébe se jusson megvenni ezt a lakást!… ha kedves az élete, meneküljön!… annyit mondok csak, hogy az utolsó tulajdonosa napokig holtan feküdt itt… de legalább úgy halt meg, hogy nem tudott a fia hirtelen haláláról…Ilyen nincs. Ha egyszer-egyszer észre is vette valamelyik lakó, hogy lehetséges vásárló jött, még ha kíváncsiskodva kilesett, és a félig nyitott előszobaajtóban várta is, milyen eredménnyel végződik a szemlézés, ha az ingatlanközvetítő és a tulajdonosnő tudta nélkül szimatoltak az érdeklődők, találomra becsöngettek egyik-másik lakóhoz… nem, senki senkit nem riaszthatott el. Nincs olyan használt lakás, amibe ne rakódnának le vastagon a legképtelenebb tragédiák. Negyven év, persze sok. De hát laknak száz meg százötven évesekben is. Jó érzékkel egyébként csak félig üríttette ki a nő a szobákat. Három szép szoba, kettő összenyitható, de külön bejáratú is, nagy hall, nagy terasz. A legvonzóbb lakások egyike, amivel János próbálkozott. Meg kell oldania. Kell. Minden lehetséges trükköt bevetett: túl magasra árazta, túl alacsonyra. Titokzatos paraméterekkel hirdette, és nem, az istennek se, mind kihátráltak, visszaléptek. Egyszer eljutottak már a foglalóig is, de a vásárló inkább veszni hagyta a pénzét. Akkor vitte el az ügyvezető igazgatót is, már mindegy, eggyel több vagy kevesebb, már nem számít. Összehozza a legnehezebb kuncsaftot a legnehezebb lakással. Valamit legalább összehoz; volna még valami… ha én keresnék lakást… megmondom őszintén, ha magamnak… én erre buknék. Gyönyörű. És akik itt éltek, híresek lettek… Történelmi hírességek… a televízióban is láthatta, hallhatta… Persze nem azért! Nem feltételezem, hogy sznobizmusból választana lakást… Nagy Imre… tudja, az ’56-os miniszterelnök embere volt az egyikük…na mindegy… menjünk el… ámulni fog… én magamnak biztosan ezt választanám… tudja, hogy nem akarom befolyásolni, de ez a lakás jóval többet ér…; a pasas is bólogatott. Szép. És azt mondta, nem dönthet egymaga, mert hogy nem egymaga költözne a megvásárolt lakásba.