TÖRTÉNELMI APOKALIPSZIS

A bolt bejáratától két és fél méterre toporog. Reggel nyolckor már lendületesen üdvözli ismerőseit, és délután hat előtt nem hagyja el helyét. Bal karján, mint a rikkancsok, újságot tart, de mindig nyűtt, régi lapokat – más koldus-kellékre nincs is szüksége; tisztán, borotváltan és kedvesen végzi szolgálatát, kánikulában és farkasordító hidegben, legalább tíz-tizenöt esztendeje. Ha pénzt kap, hajlongva hálálkodik. Többen enni-innivalót hoznak neki, főként öregasszonyok, némelyikük otthon csomagolt süteménnyel és ájtatos arccal közeledik, mintha oltár elé járulna, ő meg hosszan és meghitten diskurál az állandó kuncsaftokkal anélkül, hogy kilépne abból a nyolcvan centinél nem hosszabb átmérőjű körből, amelyet réges-régen talán maga jelölt ki saját magának. Mindenesetre mostanra készséges recepciós, pszichológus és rendfenntartó egy személyben, meghallgat, részvétet érez, tanácsot ad, mindig csak verbálisan, és láthatóan senkiben fel nem merült még, hogy mozdulatokkal is segíthetne egy-egy nehezen vánszorgónak, a nyikorgó, rosszul guruló bevásárlókocsit rángató hajlott hátúnak. Igaz, neki is tengernyi a baja: rossz a szíve, fáj a lába – de nem panaszkodom, ismételgeti; nem mintha mentegetőzne. A vevők és a bolt dolgozói éppúgy magától értetődőnek tartják, hogy naphosszat ott áll, mindig ugyanabban a megrajzolatlan körben, mint a járőröző rendőrök. Ha ezek feltűnnek – autóval vagy gyalogosan –, a virágot, karórát és zoknit áruló asszonyok azonnal elfutnak, ügyetlenül valamelyik kapumélyedésbe húzódnak, s a rendőrök legfeljebb egy-egy testes, elmélázó cigánylánnyal huzakodhatnak. Emberünket békén hagyják. Ő tisztelettudóan köszön nekik, azok meg szenvtelenül biccentenek. Vajon lehetséges, hogy manapság valaki a koldus-maffiától függetlenül működik? Elképzelhető öntörvényű, szabad ember, aki se az államnak, se a maffiának nem adózik, és utcai szolgáltatása – szigorúan lelki-szellemi – ellenértékéről maga rendelkezik? Kiknek a megbízottja, és miféle mocskos feladata van, ha mégsem partizán-koldus? És a rendőrök fedezik?

A bolt fegyvert viselő, törékeny biztonsági őre – itt dolgozik már mióta ő is – két-három óránként kimegy cigarettázni. Szeszélyes ember: néha a bejárat másik oldalán, komor egyedüllétbe burkolózva dohányzik, nem néz a sohasem kéregető, csak a létfenntartásához hozzájárulók adományait elfogadó férfi felé, máskor viszont úgy lép hozzá, úgy csevegnek, mint testvérek, életre-halálra szövetséges cimborák.

ez a tapasztalat

A koldus karjára terített, hónapokkal korábban nyomtatott újság címoldalán spanyol zászló hirdeti, hogy történelmi címvédés volt, amikor a spanyolok átgázoltak az olaszokon, és történelmi csúcsra ért a spanyol államkötvények aukciós hozama; az jó vagy rossz? Történelmi baromság, morogja a biztonsági őr. A koldus lelkes naivitása ellenében ő tájékozott és kiábrándult. Történelmi melegrekord, történelmi benzinár és történelmi csúcson a munkanélküliség. A másik bólogat, ez igaz. Azt is mondják, a világvége előtt nagy hidegek lesznek. Ez a tapasztalat. A kánikula után nem is lehet más, és milyen kánikula volt a nyáron! Amikor pedig összecsapnak a forró áramlatok a jegessel, egy pillanat se kell, hogy vége legyen. Én is azt mondom, vége lesz. Ez már biztos, muszáj, hogy vége legyen.

Az őr kis fintorral elhúzza a száját, előveszi a fegyvere mellett tartott bádogdobozkát, és az alkalmi hamutartóban elnyomja a csikket. A cigarettacsomagnak és az öngyújtónak is ott a helye. Rendben, mint amikor katona volt. Szerintem is vége. Minden azt igazolja. Még a felhők alakja is. Mióta világ a világ, ilyen felhők nem voltak. Szeptemberben sohasem láttunk ilyen felhőket! Ezek fenevadak inkább. Óriás lovak vagy sárkányok. Persze, vége, most már tényleg vége lesz; és mielőtt bemegy a boltba, lemondóan megrántja a vállát.

tűnés az útból!

A szemközti házfalra vetülő macska formájú árnyék lassan himbálózik – mintha függőágyban terpeszkedne; édesen, lustán. Az üzlet bejárata előtt műanyagvödörbe állított margarétákat kínál egy fejkendős, virágmintás otthonkát viselő asszony; gyönyörű csokrok, nézzék, gyönyörű csokrok; és megtántorodik, amikor a korabeli férfi ráripakodik: tűnés, tűnés az útból! Az öregember szájából sötétsárga nyál fröcsög, kacska lábával belerúg a vödörbe. Ó, uram! A koldus részvéttelenül nézi a falat, a bolt előtti jelenetet – s a felhőtlen, semmivel se fenyegető szeptemberi eget.

kép | Jacques Callot rajzai