TÖRPÉK ES ÓRIÁSOK
2000 szeptember
„… az ember mindig feltételezte magáról, hogy sokkal intelligensebb, mint a delfinek, mert olyan sok mindent elért, feltalált — a kereket, New Yorkot, a háborúkat és így tovább —, mialatt a delfinek elszúrták az idejüket a vízben azzal, hogy egyszerűen csak jól érezték magukat. Ennek fordítottjaként, a delfinek mindig abban hittek, hogy ők messze intelligensebbek, mint az ember — pontosan ugyanezen okok miatt.
(Douglas Adams)
Bolygónk több mint 3/4-ét borítja víz, mely legalább olyan gazdag és mesés élővilágnak ad otthont, mint a szárazföldek. Hatalmas kiterjedésük miatt úgy tetszhet, az óceánok és tengerek élőlényei nem veszélyeztetettek. Pedig a vizek már szennyezettek, a tengeri emlősöket — bálnákat és delfineket — a kipusztulás fenyegeti, de az állatok mészárlása a nyilvánosságtól elzárt.
könnyű préda
A legnagyobb veszély — a tilalmak ellenére — a kereskedelmi célú vadászat. A bálnavadászat története a Vizcayai-öbölben kezdődött, a baszkokkal. Az első találkozások meggyőzték őket, hogy ezek a lassú, gyámoltalan, gyors reakciókra képtelen állatok könnyű prédának bizonyulnak, egyre beljebb hajóztak, és lesből támadtak rájuk. Az elpusztult állatokat kivontatták a partra, nemsokára létrejöttek az első bálnaolaj-, hús- és csontfeldolgozó üzemek is.
A kezdeti fából készült hajók és acélos izmú emberek azonban még egyáltalán nem veszélyeztették a bálnákat: egy hároméves rekordút alatt alig száz bálnát öltek meg. A nagy változást egy norvég tengerész hozta: feltalálta a szigonyt. Foyn tíz évet szentelt életéből az új fegyver megalkotására, mellyel bármely hatalmas cet elpusztítható lett. A találmány lényege egy egytonnás ágyú, mely a szigonyt mélyen belelőtte a bálna húsába. Ezután a szigony orrában lévő repeszgránát felrobbant, és repeszeivel szitává lyukasztotta az áldozat beleit. A robbanás másik következményeként a szigony tengelyében elrejtett acéltüskék kifelé lövődtek, ami a szigonyt és a csatlakoztatott kötelet a bálna húsához rögzítette, így a tetem nem süllyedt el, vontathatóvá vált. Az állatok elejtése ezzel könnyebb lett, és egyre nagyobb hajók indultak a kikötőkből, egyre több emberrel a fedélzeten.
dlphnlvr4701, flickr.com
Az angol és holland támogatást élvező baszkok egész populációkat irtottak ki, folyamatosan tovább tökéletesítve hajóikat, navigációs technikájukat, lőfegyvereiket, míg megszületett egy új iparág: a modern cetvadászat.
A bálnavadászat története klasszikus példája annak, hogy meghatározott gazdasági érdekek hogyan pusztítanak el egy biológiai erőforrást, valamint jó példa arra is, hogy a túlhasználat közvetlenül veszélyezteti az üzleti szempontból értékes fajokat: végül annyira ritkán fordulnak elő, hogy a vadászat már nem is kifizetődő.
A bálnavadászipar önpusztítónak tűnő magatartására egy japán közgazdász próbált magyarázatot találni. A bálnavadászipart nem a bálnák érdeklik, csak hogy a bevételük folyamatosan meglegyen. A bálna mint erőforrás értéke pedig úgy növelhető a lehető legnagyobbra, ha a vadászatot a kipusztulás határáig folytatják. Először a nagytestűeket vadászták (közönséges és óriásbálnák), és sodorták a kipusztulás szélére, majd a kisebbek következtek — ha ló nincs, jó a szamár is alapon (tőkebálna, óriás ámbráscetek, csukabálna). Míg az 1933-ban kifogott 30 ezer bálnából 2,5 millió hordó bálnazsírt nyertek, 1967-ben a kétszer ennyi bálnából csak 1,5 milliót! Ennek oka természetesen az áttérés volt a kisebb fajokra.
kvóták
1935-ben nemzetközi egyezmény jött létre, mely megtiltotta a déli és grönlandi bálnák vadászatát, a II. világháború után pedig megszületett a Nemzetközi Bálnavadász Bizottság, az IWC, azzal a feladattal, hogy gondoskodjon a bálnák védelméről, vadászatáról és optimális hasznosításáról. Egy tudományos bizottság is csatlakozott hozzájuk, mely a vadászható fajokra éves kvótákat határozott meg. Egy dologról feledkeztek meg „csupán”: a kvóták betartásához szükséges eszközökről. Így aztán senki sem törődött ezzel. Semmibe vették a biológusok tanácsait, és az IWC gyengekezűsége miatt a vadászok tovább folytatták a mészárlást. Új fegyverekkel: mérgezett nyilak, elektromos töltetek, helikopterek, követésüket segítő tengeralattjáró hanglokátorok, döglött bálnákon elhelyezett rádiós irányadó állomások stb. A nagytestűek „fogyása” tehát korántsem érte váratlanul a vadászokat, hiszen már az 1950-es statisztikák is jelezték a cetek végnapjait, már akkor felismerték e fajok veszélyeztetettségét. Ám nem történt semmi, mert nemzetközi szinten lehetetlennek tűnt a védelmük — a nyílt tengeren, ahol nincs elfogadott jogi szabályozás.
Azért valami mégis történt… megjelentek tudósok, akik igazolták a cetirtást, az öldöklésre rendkívül undorító ürügyeket felhozva és azok érvényét támogatva. A reménytelennek látszó helyzet végül a közvélemény nyomására javult. A 60-as, 70-es években a víz alatti filmek és a bálna énekét tartalmazó hanghordozók hatására megváltozott az emberek véleménye. A bálnákat már nem érzéketlen szalonnahegynek, hanem magas értelmi fejlettségű állatoknak tartották. 1988-ban például a jég fogságába került három bálna kiszabadításához az USA és a Szovjetunió összefogásával 1 millió dollárt költöttek.
Christa Rohrbach, flickr.com
A népszerűség növekedésével az országok végül egymás után léptek vissza a bálnavadászattól. 1980-ra egy tucatra csökkent az IWC tagok száma, az USA-ban és Ausztráliában betiltották a kereskedelmi célú vadászatot. Bálnavadász flottát pedig már csak két ország tartott fenn: Japán és a Szovjetunió, ám az ő tevékenységük is összezsugorodott az IWC kvóták folyamatos csökkenése miatt (1972-ben 45 ezer — 1979-ben 16 ezer!). 1986-ban a Nemzetközi Bálnavadászatot Szabályozó Egyezmény is teljes vadászati tilalmat rendelt el. Részben feleslegesen, mivel Japán, a Szovjetunió és Norvégia visszautasították (az 1970 és 1980 közti bálnavadászat 80%-áért felelősek), abban az évben Japán 2769, a másik két ország kb. 400 bálnát lőtt ki. A japánok elsősorban azzal mentegetőztek, hogy a bálnavadász társaságok gazdasági fennmaradása forog kockán (meg még mi?!), továbbá állították, hogy az állományértékre vonatkozó adatok pontatlanok, a japán étrend fontos részétől fosztják meg őket, és hogy a bálnák népessége a „plafonig emelkedne”, ha a vadászattal nem tartanák féken. Aztán volt, aki egyszerűen kijátszotta a tilalmat: tudományos célú vadászat címén Izland és Dél-Korea tovább folytatta az öldöklést. Az ötletet hamarosan Japán és Norvégia is átvette. A norvégok 1994-ben még javaslatot is tettek a csukabálna kereskedelmi célú vadászatának újrakezdésére, annak ellenére, hogy irtásukat sosem hagyták abba (1983-ban 6-8000 egyedet lőttek ki tudományos céllal), most még többet akartak. Szerintük a bálnák úgy elszaporodtak, hogy irtásuk már indokolt. A konferencia az ötletet elutasította. Nem volt ilyen egyszerű az alaszkai eszkimók esete. Az inupiat törzs mindig is vadászta a grönlandi bálnát, életben maradásukat jelentették ezek a hatalmas állatok, illetve a vadászat fontos rituálé volt, vallásos, szertartásos esemény. A technika és a szállítás azonban lehetővé tette, hogy számos korábban bálnából nyert anyagot helyettesítsenek. Ezzel szemben csónakok és modern felszerelés segítségével egyre többet pusztítottak el: a 70-es évekig évente maximum 15 állatot, 76-ban 48-at (+ 43 sebesült, melyek valószínűleg megdöglöttek), 77-ben 26-ot ( + 79 sebesült). Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a grönlandi bálna az egyik legveszélyeztetettebb bálnafaj — az amerikaiak miatt. A kvóta-előírás súlyosan sértette őket, úgy érezték, életmódjukat fenyegeti veszély, hiszen az ő dolguk, hogy a bálnákkal gazdálkodjanak. Először tiltakoztak, majd pert indítottak — sikertelenül. Maradt a 12 „bálnás” kvóta. A vizsgálatok azonban nagyon kevés borjút és alacsony vemhességi arányt mutattak, az egyedüli megoldásnak a nulla kvóta látszott. A végső döntés, melyet 1979-ben hoztak, végül 18-ra emelte a kilőhető állatok számát. Ezen az ülésen végleg betiltották a mélytengeri vadászatot, és több bálnaállomány kvótáját is csökkentették. Az eszkimók egyébként együttműködtek a kutatócsoporttal, a Föld Barátai nevű szervezet tagjai őket is bevonták a természetvédelmi vizsgálatokba, és bár nem voltak elégedettek a megállapított kvótával, szándékosan sosem lépték túl. A bálnák története két dolgot mindenképpen bizonyít: a közömbösséget és a gazdasági szakemberek rövidlátó gondolkodását. Ami senkinek sem tulajdona, de mindenki vágyik rá, azt általában fosztogatni szokták. A tragédia csak úgy kerülhető el, ha az országok vállalják a partjaik közelében (és távolabb) levő biológiai erőforrásokért a felelősséget, és szigorúan betart(at)ják a meghatározott kvótákat és tilalmakat.
húsellenőrök
Az első és talán leghíresebb kalózhajó a Sierra volt, mely 1965 óta működött. Egy 6 hetes út során 40-45 bálna megölésére volt képes — és egész évben vadászott. Hozzá csatlakozott a Tonna nevű feldolgozóhajó, így a fogás megduplázódott. Az utóbbi hajót azonban egy vadászat során baleset érte: miközben egy 80 tonnás bálna felhúzására készült, megdőlt, a gépházat elöntötte a víz és a hajó elsüllyedt. Helyére a Cape Fisher nevű hajó került. Együtt évi 1200 bálna volt a zsákmány, és a termékeket Japánnak adták el. A hajókon egyébként japán „húsellenőrök” is utaztak, ők csak a legkiválóbb minőségű darabokat válogatták ki, a maradékot — ez a megölt állatok kb. 80%-a — kidobták. Az orvvadászok az évi 4000 elpusztított bálnával komoly kárt tettek a bálnapopulációban, mivel a bálnák 2-5 évente hoznak világra 1 utódot. Ráadásul az orvvadászok módszerei még brutálisabbak: a bálnák gyakran 2-3 óráig is szenvednek, mert nem használnak gránátvégű szigonyt (túl sok húst roncsol szét), sok állatnak sikerül elmenekülnie (később pusztulnak el), előfordul, hogy még élnek, mikor felfújják őket.
Jenny Tabrum, flickr.com
Számukra minden állat vadászható — nem kímélnek sem veszélyeztetett, sem védett fajokat, nőstényeket, borjakat. Az orvvadászok ellen egyetlen hatásos intézkedés: nem megvásárolni áruikat. Az USA-ba például az ámbráscet-olaj már nem hozható be, illetve elfogadták azt a törvényt is, miszerint a nemzet, melynek köze van kalóz bálnavadászathoz, az USA vizein elveszti halászati jogait. A feketepiacon azonban továbbra is kapható bálnahús és olaj a világpiaci árnak több mint kétszereséért, és ezek az árak csak emelkedni fognak, akkor is, ha a bálnák védettek lesznek, akkor is, ha kipusztulnak. Még ma is kapni olyan kozmetikumokat, melyek bálnaolajat tartalmaznak! Az ilyen termékek piacra kerülésének megakadályozásában és a cetek védelmében nagy szerepe van a Washingtoni Egyezménynek (CITES). Az összes cet és bármely részükből készült termék CITES-engedélyköteles. A szervezethez, mely 1973-ban alakult 21 ország aláírásával (ma 126 tagja van, és a világ legnagyobb és legsikeresebb természetvédelmi egyezménye), 1985-ben hazánk is csatlakozott. Ennek ellenére 1992-ben a Margitsziget legjelentősebb és legszomorúbb látványossága egy delfin-show volt. Az öt állat Ukrajnából érkezett Jugoszlávián keresztül. Az édesvizű, megfelelő szűrés nélküli medencében pár hét múlva kettő elpusztult, a maradék három súlyosan megbetegedett. Hosszú kínlódás után sikerült visszajuttatni ezeket Ukrajnába, ahol a kormánnyal kötött megállapodás ellenére újból eladták valamennyit egy show-műsorhoz.
orvvadászat
A delfineknek egyébként semmivel sem volt jobb helyzetük a bálnákénál. A bálnavadászati tilalmak megjelenése után a vadászok áttértek a kisebb fajokra, főleg a kardszárnyú delfin került előtérbe. Leginkább Törökországban, a Szovjetunióban, Bulgáriában és Romániában foglalkoztak vadászatukkal (a Fekete-tengerben közönséges, palackorrú és barna delfinek élnek). A legnagyobb pusztítást 1938-ban végezték, amikor 147 653 állatot öltek meg csak a Szovjetunió területén. Törökország évente kb. 40-70 ezer delfint pusztított el, a többi ország „csak” néhány ezret. Ma már a kereskedelmi célú vadászata tilos, az orvvadászat azonban itt is folytatódik, a „tengeri természetes erőforrások hasznosítása” címen.
A legtöbb delfin nem vadászok, hanem halászhálók áldozata. A Krím-félszigeten 1980-81-ben 113 cetfélét találtak 3450 halászhálóban. 14 török halász úszó hálójában pedig 194 elpusztult delfint számoltak. A gyilkos eszköz neve: húzóháló (közismertebb nevén halálfal). Az 1905 óta használt eljárás lényege, hogy a nyílt tengeren kifeszítenek egy 15 méter mély, 40-50 kilométer hosszú hálót, mely megfog mindent. A halászok természetesen csak a tonhalcsapatokat akarják befogni, ám eközben több millió delfint mészárolnak le, mivel azok belegabalyodnak a hálókba és megfulladnak. A háló használatát 1993-ban betiltották, az USA 1994-ben úgy döntött, nem vesz halat olyan nemzetektől, amelyek delfineket halásznak (az USA-ban 830 ezer tonna tonhalat fogyasztanak évente!).
Christopher Michel, flickr.com
A régi bálnavadászok — buzgó keresztények — a gonosz erők legutálatosabb megtestesülésének tartották ezeket az óriásokat, összetévesztették a kígyóval, minden kígyók urává tették, szája a pokol kapuja volt. Miután az „élet tengereinek nagy, úszó démonát” sikerült csaknem kipusztítani, áttértek a delfinekre, pedig azoknak nem volt ilyen rossz hírük, sőt babonás hiedelmek védték őket. A mediterrán és indián civilizációk rendkívüli módon tisztelték a delfineket, megölésükért halálbüntetés járt. A cetek a legintelligensebb állatok közé tartoznak, agyuk bonyolultság és testsúlyarányos méret alapján az emberi agyhoz hasonlítható. Akik foglalkoztak már cetekkel, mind hatalmas élményként írják le. Leginkább szelídségük, szellemi gyorsaságuk tesz nagy hatást az emberekre. Az együtt úszások semmilyen félelmet nem keltenek a vállalkozó kedvűekben, a bálnák ugyanis mindig ügyelnek, hogy meg ne sebesítsék az embereket. A delfinek segítőkészsége talán még ismertebb: számos történet beszél életmentő, útmutató delfinekről, még több barátkozó, strandokon emberek közt pancsoló és halászokkal összedolgozó delfinekről.