A TANÁCSTALAN EMBER

Minden nemzeti történelem ma már világtörténelem. Alávetett egyetemes, rejtett és jobbára észszerűtlen fejleményeknek. Pedig a 19. századig, sőt nagyjából a második világháborúig még korunk embere is azt hitte, hogy a történelem helytáll az ész előtt, mivel célja is van meg értelme is (Hegel), vagy ha nincs is célja, van értelme, és ez a „rendezett haladás” (Comte), ha pedig nincs értelme, célja van, az élet kimerítése a személyben a „hatalom megragadása” által (Nietzsche), vagy azzal, hogy a magántulajdon megszüntetése révén az ember elsajátítja önmagát, tekintve, hogy ez az elsajátítás „az egzisztencia és a lényeg, a tárgyiasulás és az önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc igazi feloldása” (Marx). A 19. század történelmi hite a kiszámíthatóság hite, azé a feltevésé, hogy a történelmet az ember kézben tarthatja. Mivel a történelem az ember tette, mindaz, ami az emberiség érdeke ellen szól, helyrehozható az ember által, aki elérkezett az önmagáról gondolkodás magas fokára, amelyről beláthatja történelmét. Ha pedig képes belátni, önakarata szerint beavatkozhat a menetébe, amely – mint Marx ezt Hegel „kiigazításával” elgondolta – a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába vezet.

egy öncélú szabadság téveszméje

Ezzel a magabiztossággal szemben a „véget nem érő” második világháború kifejlesztette a föld lakhatatlanságának közérzetét. E közérzet, minden bizonnyal, az önmagát történelemmé fokozott ember eltévesztett öntudatának következménye, aki a föld tulajdonosaként, éretlen szelleme csábításától vezetve, rosszul tudja, mi az, tulajdonosnak lenni. Nem a rábízottságot tudja, hanem a birtoklást; ismereteit egy öncélú szabadság téveszméje által, az erőszak követeként, az élet helyett mindinkább a halál szolgálatába állítja A dolgok rendjét, ha egyáltalán lehet valóságos rendről beszélni, legfőképp a civilizált létesítmények rendszerével tartja fenn, amely felkelti az élet feletti rendelkezés képzetét, mégis, a sarokba szorított ember mintha épp e létesítmények áldozatává válna. A „kapott”, élő környezet ellenében egy csinált, a saját törvényei szerint elképzelt külön környezettől hiába várja ugyanis szabadsága jóváhagyását. Ellenkezőleg: a téboly vesz rajta erőt, amennyiben – mint Blondel írja – „minden őrültség a környezettel szakítás eredménye”. A természetes környezetét erőszakkal elhagyó és maga alá rendelő ember csapdába került ember, kiesvén a világegészből, amelyhez története során e környezete kötötte.

Amíg a humanizmus boldogtalan embere annyit látott csak a történelemből, hogy az erőszak egy kollektív manipuláció eredménye valamely eszme jegyében, amint ezt a második világháborúig, a népirtások esetében még feltételezte, tulajdonképpen el is gondolhatta a történelmét. De ez az elgondolás ma már csak képzelgés. Bárki, aki azt hiszi, hogy a történelem jelenlegi állása magának a történelemnek az állása, és hogy abból, ami látszik e pillanatban, kivehető, mi fog történni a következő pillanatban, egy üres racionalizmus foglya, minthogy korunk történelme növekvő mértékben irracionális. A tények láncolata mögött ugyanis, amely a közfelfogás szerint maga a történelem, kialakult az összeesküvések történelme, amely az utóbbi évtizedekben világtörténelemmé fejlődött. A titkos történelem, amely valamiképpen persze mindig létezett, úgy látszik, mintha irányított események sora lenne, kitervelt következetességgel, de ez káprázat csupán. A titkos történelem a világgazdaság sok tekintetben illegitim jellegéből következik. A világ jelenlegi gazdasági struktúrájában a kölcsönös egyenlőtlenségek miatt jószerivel nincs semmi, amit ne a törvénytelenség árnyéka kísérne, természetesen nem büntetőjogi, hanem erkölcsi értelemben. A történelem inkognitója tehát egy nála is szövevényesebb titoknak, a világgazdaság inkognitójának alávetett. E közös inkognitó pedig világneurózisba fut, az ember a legyőzetés érzésével küzd egy megnevezhetetlen erő elleni harcban.

korunk vétke

Az élet rejtett szövetkezések és kihívások folyamatát mutatja, amely legfeljebb töredékeiben átlátható, de egészében felfoghatatlan. szervezettsége ellenére önkényes, és mennél szervezettebb, annál önkényesebb. Nem felel meg semmiféle hirdetett értéknek, nincs erkölcse és hitele, követhetetlen, ezért az illegitim jelleg áthatja mind a személy, mind a társadalom gesztusait Bár az ember roppant erőfeszítéseket tesz, hogy megtanulja, mégsem képes eltervezni világát, holott a föld fennmaradásának érdeke ellene szól minden külön érdeknek, már csak azért is, mert minden külön érdek Önmagát teszi kockára. Korunk vétke, az élet lefokozása, mindenesetre az elhúzódó „pozitív eszmével” társul, amelyhez az ész oly makacsul ragaszkodik abban a reményben, hogy a tudomány vallása ki fogja vezetni az embert léte labirintusából.

Tudományával a technikai fejlődés szerzőjeként, de személyében kifosztva áll előttünk jelenleg a civilizáció embere. Először az evangéliumi szabadsága fordult mind sebzettebb szabadságba Ellentétben az egyén meghitt

Istenével, akiről Ágoston még azt írhatta, hogy „bensőbb legbensőbb valómnál, mélységesebb a lényegemnél”, idővel minden vallási felekezet mint hatalom a saját tétlensége alá vonta Istent, még ha a gondolkodás, nagyjából a felvilágosodásig, egy isteni renderő elv egységes akaratához kötötte is a világot. A felvilágosodástól a polgári szervezettség kifejletéig e rendező elv már csak mögöttes árnyalat a természetes értékkel szemben, de a természetes érték az egyén lelkét még ébren tartja, ezért kitüntetett tényező, kivált a romantika korában, az ember lelki része. Viszont a szervezettség megszilárdulásával a természetes jog is az erőszak jogává változik a polgári állam mint hatalom e jogot törvénybe iktatja, márpedig a legtöbb emberi törvénynek veleszületett vonása, hogy az emberi érdeket az államérdekkel felcseréli.

Isten mint a személy ügye után a létesítmények világa a természetes jogot mint a személy jogát is átértelmezte. Az egyén és Isten, valamint az egyén és a természet közé ékelődve, egyedül magát nyilvánította illetékesnek abban, mit szabad és mit nem szabad, mi a joga és mi a kötelessége a személynek. A civilizált jogállamban a szabadság iróniájaként, magasabb fórumnak ezután már csak a történelem maradt az ember számára, amelytől megtörtségében a szabadítást várta és várja részben mindmáig is. De az intézményesség a történelmet éppúgy elállja az egyén elől, ahogy elállja Istent és a természetet. A személy akaratának még a látszatával sem törődve, a történelem megszervezésével kísérletezik. A szervezettség erőszakába vont történelem azonban ellenséges, érthetetlen történelem, bukásra ítélt, miként ez legutóbb a második világháborúban egy birodalmi öntudattal már megtörtént. Az egyén, aki erre a történelemre bízza magát, a történelem által vész el, a módszeres erőszak e harmadik, tökéletes merénylete az élete ellen már egész lényét követeli. A technikai fejlettséggel visszaélve, az elmúlt negyedszázadban az intézményesség végül is szerzőjét, magát az emberi nemet hívta ki, s a kihívást a személy, akiben az emberi nem él, mint a világneurózisnak kitett teremtmény, az elveszettség érzésével hordja.

az eszes érzület joga

A létesítmények akarata azonnal kiváltotta az önléte felett rendelkezni kívánó egyén tiltakozását, bár ez a tiltakozás az időben egyre lejjebb adta magát. A beilleszthetetlen gondolkodás kezdetben még az ember szellemi arcát próbálta „visszavenni”, főként a középkori szabadság-filozófiában (Duns Scotus), de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a spekulatív tudat kibontakozzék. A felvilágosodás a félretolt szellem helyett az ész, helyesebben az eszes érzület jogát állította, amely a forradalmakban azután tönkrement, az egyén pedig, mint a lelke szerint önmagára tartozó természet, a művészetre tette a hangsúlyt. Általa képzelte önértékét fenntartani miközben a művészet leginkább ennek az önértéknek az összeomlásáról beszélt, amely erősebbnek bizonyult a lelki tökéletesedés akaratánál is. Pedig a 19. század közepétől a századfordulóig, sőt valamivel tovább, szemben a pozitivizmussal, a szervezettség elméleti igazolásával, még a bölcseletben is a „művészi” életfilozófiáktól várta élete megerősítését a hiteles egyén (Kierkegaard. Nietzsche, Bergson).

A bölcselet és a művészet kifáradása, már azé, amit eredeti értelemben bölcseletnek és művészetnek nevezünk, voltaképp a valóságos szellemi és lelki akarat szinte teljes elgyengülése a civilizált öntudatban, mivel az intézményesség ezt az akaratot nem kívánja, és felszámolni törekszik A szervezettség erőszaka ellen ezért legújabb mozzanatként a test által felismert élet, egy önállósult testi akarat kap nyomatékot a személy védekezési formái között, a biológia forradalmától is támogatva. Eszerint „a biológia az emberi természet kulcsa”, és „az érdekes kérdés többé nem az, genetikailag meghatározott-e az ember, hanem hogy milyen mértékben meghatározott” (E. Wilson). E kérdés megfejtése során kerülhet közelebb önmagához az egyén; az élet tudománya révén, valamikor legalábbis, saját élete birtokosa lehet, mindazt ugyanis, ami szellemi vagy lelki jelenség, legfőképp a biológiai individualitás adja. Viszont éppen az élet oldaláról nézve, a nukleáris korszakban a lényegi erőiből kiforgatott egyén biológiai szerkezete is törékeny érték, sőt az törékeny igazán. Az egyensúly felbomlása ember és természetes környezete között már önmagában folyamatos haldoklásnak látszik kitenni a földet.

A totális szervezettség alá hajtott történelem már megmutatta, mire képes az ember, ha a szervezettség embere. Az egzisztencializmus életfilozófiája, amelyet intellektuális robbanásként az első, s főként a második világháború váltott ki az európai gondolkodásból, a méltóságában megalázott személy számára a halál perspektívájából próbálja megtalálni a helyet a világban, és azért a halál perspektívájából, mert nemcsak minden élőlény, hanem maga az emberi nem is a halál perspektívájában él, amennyiben megszakadt a kontaktus érdeke és léte között. Ha pedig megszakadt, nincs, ami az életet támogassa, a dolgoknak jelentésteliséget adjon. Az ember, miközben fokozza és használja ismereteit, a legtöbbször nem tud|a, mire fogja végül is használni, minthogy saját ügyében semmire se jut. Folyvást kérdéseket intéz a történelemhez és a természethez, de mind a történelem, mind a természet hallgat, vagy legalábbis elégtelenül válaszol, persze, lehet, hogy azért, mert a kérdések rosszul feltett kérdések. Az ember a létnek mint első értéknek van „odaadva”, amelyet hiába törekszik megragadni, ezért önmaga tényét is a semmi, de facto a halál bizonyossága felől képes csak felfogni. Viszont a hiteles egyén épp e bizonyosság mint egyetlen bizonyosság révén vihet értelmet az élet bizonytalanságába, találhat okot magának arra, hogy éljen. Ez az ok pedig a „másik ember”, egy másik élet élete. Az egyén nem jogosíthatja fel ugyanis önmagát önmaga szerint az életre, ha az életet hiábavalónak gondolja. E hiábavalóság korlátozása kizárólag egy másik hiábavalóság korlátozása által érhető el. Csakhogy mindez valójában a kétségbeesés humanizmusa, a tanácstalan emberé, aki a személy nevében kihívja ugyan világát, de lázadásában egyedül a semmivel (a halállal) találkozik. Azt mondani, hogy „azok, akik nem találnak nyugalmat sem Istenben, sem a történelemben, arra ítélik önmagukat, hogy azokért éljenek, akik, mint ők, nem tudnak életképesek lenni, a megadottakért” (Camus), ez már csak a reményvesztett, de a nihilizmussal szemben helytállni próbáló sóhaja.

a tények zűrzavarában

A viszonyíthatóság elvesztése drámai folyamat, amelyben úgy látszik, mintha az ember törvényen kívül került volna A feltáruló világban nincs biztos érték, amit kockázat nélkül követhetne. Pedig azóta, hogy európai kultúráról beszélünk, nagyjából a technikai tudat kifejlődéséig, mindig volt magasabb viszonyítása az egyénnek, lefokozottsága ellenére volt tételezése, s ezzel valamelyes eligazodása a világkörnyezetben. Ez az eligazodás megszűnt, a tények zűrzavarában az ember védtelenül áll önmaga előtt. Bűnösként is, áldozatként is szorongattatása elérte, vagy rövidesen el fogja érni a tűrési határt. Feltételezhetjük, hogy ennek a civilizációnak körülbelül a végére, mondjuk, a vég közelébe jutottunk, de az emberiségnek akkor sincs vége. A modern világ roppanásai, amelyek „beletaszítottak bennünket a sötétségbe”, szükségképpen eléje hozzák ismét a magasabb elvhez folyamodást, tekintve, hogy nincsen hely, ahová különben folyamodjék. „Egy civilizáció elsősorban a lényeges vágyakon és igényeken alapszik. A civilizáció először egy bizonyos melegség utáni vak vágyakozás. Az ember azután, botlásról botlásra, megtalálja a tűzhöz vezető utat” (A. de Saint-Exupéry).

kép | Jack Tworkov művei, wikiart.org