Balassa Péter

TÖREDÉK A KORSZELLEMHEZ

1990 április

TÖREDÉK A KORSZELLEMHEZ

„Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagokra” – írja Babits 1928-ban az írástudóról, s hatvankét évvel később minket, engem, talán majdnem mindnyájunkat továbbra is ez foglalkoztat. Még gyanakvóbban, még elkeseredettebben, közöny és felháborodás határán – hogy hát hihetünk-e abban, hogy értelmes még egyáltalán ez a kijelentés. Ugyanis ha igen, akkor sem egészen veszélytelen ez a hit, az ideológiai forradalmak szörnyű századának végén. Érezzük, hogy „végső soron” igaz, igaznak kell lennie, de félünk minden kell-től, félünk minden – többnyire jogos és támadhatatlan – ellenérvtől. Vagyis félünk önmagunktól, mindattól, amit a hivatásunknak, munkánknak nevezünk, mélyebb értelemben, hangzatosabban: az írástudótól.

a tárcairodalom kora

A probléma számomra most ez: Hessének igaza volt, Babits tapasztalását szinte folytatva, amikor Az üveggyöngyjátékban saját korára visszatekintve, azt a tárcairodalom koránaknevezte. Ha az ember nem akar megfelelni a kornak, a tárcairodalomságnak, ugyanakkor nem mer „közvetlenül” a csillagokra sem mutatni, félvén a konfesszió eltárcásodásától vagy rejtett egyeduralmi hiúságától, akkor beáll a közlékenység vége vagy elcsenevészesedése. Felmerül a korszellemnek meg nem felelés lehetőségeként az írástudás böjtje, a tartózkodás a sok nyilvános beszédtől. Felmerül a megvonás és a visszafogás lehetősége, amelyben szinte szándékosan törekszik az ember arra, hogy ne tudja kifejezni magát, mert nem képes magyarázni tovább, miként is gondolja, amit gondol, s egyre kevésbé hisz a „dolgok”, saját szavai megmagyarázhatóságában. Mondhatatlanná váltak a dolgok, illetve egyre több mondhatatlan mondatot mondanak ki – a Szó kultúrája már rég a Szó civilizációjává változott, amelyben a szavak mennyiségi növekedése jelentőségük kihunyásával látszik egyenesen arányosnak. „Beszélhet, amit akar” a Szó – ez már az írástudók árulása utáni kor szelleme. Mindenféle kritikai él nélkül mondom ezt, hiszen ha van valami vitatható egyáltalán Babits (és Benda) híres esszé röpiratában, akkor ez az ítélkező-kritikai hang feltartóztató erejébe vetett hit.

David Bomberg: A sárfürdő, Tate.org

Félreértés ne essék: szerintem Babitsnak az utolsó szóig – s máig érvényesen – igaza van, legfeljebb ugyanazt nem lehet többé úgy mondani, mint ő mondta, mert amivel joggal s megrendítő szellemével szembeszáll – megállíthatatlan, visszafordíthatatlan. Úgy érzem, hogy a korszellem nem magyarázatot, nem szavakat – igaz, félreérthető, csábító, megtévesztő, pusztító, önző, hiú, szerepjátszó, irigy, rágalmazó, öntetszelgő, szép, okos, hazug – szavakat vár, hanem láthatóságot, látványt, tömény szavakon túli vizualitást, rejtett analfabetizmust és információt rogyásig. Azt gondolom, 1989, illetve a 68 utáni agónia korszaka nemcsak a kommunizmus és a totalitariánus korszak vége, hanem sok minden másé is, amelyek persze kétségbeejtően összefonódtak a század totalitariánus végkifejletével; a Szót sikerült úgy hírbe hozni, hogy mintha el kéne némulnia egy időre (ennek legmarkánsabb jele éppen a „tárcairodalom” fokozódó hangereje és értelmetlensége). Úgy tűnik, vége a történelem-metafizika hallgatólagos uralmának, annak, hogy a történelem gondviselésszerűen célszerűvé és vezetetté teszi életünket, amit a szavak által létrejött történeti konstrukciók, a történelem mint verbális konstrukció legitimál. Vége a történelem-mítosznak, a Nagy Elbeszélésnek, amelynek mélyén mindig egy kivetített, kielégítetlen Grand Self, a történelem-ego, államego stb. ágál. A megalomán, végtelen individuum helyén talán valami véges személyesség maradhat, amiről azonban – emez új kor elején – nagyon keveset tud még a nyugati ember. Ezekben az években szinte látható, amint a Szó elnémul, sok beszéd kíséretében. Csupán megállapítom, minden kritikai pátosz nélkül, hogy az informatikai-vizuális, analfabéta civilizáció felváltja a Szó civilizációját, már csak azért is, mert a tömegtársadalom (ön-)szabályozása másképpen – például szavakkal – többé nem oldható meg. A Szó teremtő, történeti erejébe vetett konszenzuális hitet a történelem utáni közvetlen akció látványa, a tett ahistorikus és megfellebbezhetetlen technikája váltja fel. S még valami, ami viszont éppen az akció-központú, teljesítmény-centrikus, technikai világnak mond ellent. (A „technika” szót itt abban az értelemben használom, ahogyan azt Heidegger A metafizika meghaladása című írásában, a nyugati metafizika alkonyáról, végzetéről és a technikai kor hajnaláról értekezvén, körülírta).

szelíd átfordulás

Ez a még valami a meditatív életformák, a meditációs gyakorlatok, a meditatív és nem agitatív gondolkodásmódok felértékelődése, hirtelen és relatív jelenléte az informatikai-technikai civilizáció túlsúlya közepette. Arra gondolok, hogy a történelem-metafizika és a Szó dekonstruálódásának korában, mintha az így keletkezett bombatölcsér vagy lyuk nem volna feneketlen, hanem valami, amire nem számítottunk, valami, amiről megfeledkeztünk – s amely még a legtechnikusabb akció-látvány mélyén is szelíden beúszik a képbe, jelenvalóvá lesz az idegeinkben, gondolkodásunk hirtelen neki kezd engedelmeskedni, a tekintet önkéntelenül arra fordul. Hangsúlyozom: épp a legújabb, a még feldolgozhatatlan, a „legelidegenedettebb” mélyén látszik az a szelíd átfordulás. Ez a valami, amit tehát összefoglalóan meditációs tapasztalatnak nevezek, nem kultúrkritikai, nem agitatív a „másikkal” szemben, nem választásra kényszerítő alternatívája a „másiknak”, nem utasítja el azt, amit fentebb a Szó uralma utáni kornak lehetne nevezni, hanem benne van, kiegészíti és átértelmezi azt. Nem úgy jut érvényre, hogy lerombolja a másikat (ez volt az újkor szokásos logikája), nem dominanciára tör, nem is „megváltásra”, hanem egyensúlyra; kulcsszava, különös rokonsági viszonyban a 20. századi természettudományos tapasztalatokkal, a komplementaritás. Nem úgy belső, hogy a külső ellenlábasa lenne; épp ezt a szétválasztást nem ismeri.

David Bomberg: Ju jitsu, Tate.org

Hogyan egészülhetne ki saját meditatív, árnyék-énjével, „keleti” önmagával, növekedés-közömbös magával, visszafogott, rejtetten „böjtölő”, nem-csináló, nem-akaró énjével az emberi lény? Hogyan erősödhetne fel anélkül, hogy uralomra törne, magában a praktikumra korlátozódó technikai emberben, a történelem utáni, történelem ellenes, mégis végzetesen történeti produktumban a természeti oldal? Természetin nem az időbeli értelemben vett előttit vagy utánit értem, hanem egyszerűen az önismeret metaforáját, vagyis például a valóságos és a mesterséges szükségletek megkülönböztetésének a képességét, e művészet visszanyerését. Nem vissza- vagy előrelépést, hanem be- és kilépést. Egy helyet, világot, amely attól emberi is, hogy nem a pusztító énidentitás beszédétől hangos. A fizikus Weizsäckert idézem, a meditációról adott interjújából: „Csak azokkal érthetek egyet, akiket a mi rendszerünk kritikusainak neveznek. A modern világ ugyanis ezeket a problémákat (ti. háború, szegénység, környezet) nem oldja meg. Ezt nemcsak a kapitalista rendszerről mondom; amelyik magát szocialistának mondja, ugyanennek a hibának újabb kiadása. Ha pedig azt kérdezem: miért nem oldjuk meg ezeket a problémákat, azt kell válaszolnom: egészen biztosan nem azért, mert ezek megoldhatatlanok. Józan ésszel, hétköznapi módon tulajdonképpen megmondható, minek kellene történnie ahhoz, hogy ezek a kérdések tényleg megoldódjanak… Nem ezen múlik, hanem a lelki alkatunkon, mi ugyanis valamilyen helyen – és sokan közülünk sok helyen – elutasítjuk megtenni, ami üdvös lenne, mert mindenki attól retteg, hogy vele történne valami, ha megtenné ezt az engedményt, ami valójában az egyetlen, ami még megmenthetné. Az én görcsös önvédelmének ez a szerkezete meghaladható – hiszen ez a szorongás nem egyéb mint önféltés –, ha az én nem a végső és feltétlenül védelmezendő valóságnak tekinti önmagát, hanem egy szervnek… ezért azt hiszem, hogy ahol valóban meditációs tapasztalatokat szereznek, ott van esély arra, hogy felhagyjanak a félelemteli pusztítással”.

van csönd

Vajon nem olyasminek kellene történnie, mint amikor képtárban, hogy jobban lássuk a képet (s persze annyi előfeltevésünknek, az igen a priorijának meg kell lennie, hogy tehát a képet érdemes jobban szemügyre venni) – hátralépünk (de nem visszafelé!), s helyet hagyunk annak, ami már s mindig megvan? A látható csönd újrateremtő erejének; hogy van csönd, s mi benne, általa vagyunk.

(Utólagos magyarázkodás. Mindezt egészen tárgyszerűen, konkrétan is értem, kifejteni is tudnám talán, lebontani is például a mai magyar helyzetre, egyre sűrűbb igazságok, féligazságok és igaztalanságok szövevényébe bonyolódva. Visszakanyarodok azonban kiindulópontomhoz: nem hiszem, hogy az írástudó, a szó embere még mindig kitüntetett személy volna, hogy meg kéne mondania, mi igaz, mi nem, mi volna helyes és helytelen cselekedet az ,,alant állók” számára. Magam is, mások is, sokan, egy olyan, kétezer- kétezerötszáz éves kultúra neveltjei, amelyben értelmes volt, sőt nagyszerű az írástudó Babits emlegette csillagokra mutogatása. A korszellemhez, a kor lelkéhez globális erkölcsi kérdéseket lehetett intézni, például írástudás által. Számomra azonban ma már kétséges, hogy amiben élek, az kor-e a szó régi, történeti értelmében, s így az is, hogy az erkölcs-e a kérdés, pontosabban leírhatók-e pusztán erkölcsi kategóriákkal életben maradásunk feltételei? S mit is jelenthet ez: életben maradni? Az írástudók felelőssége/árulása számomra pontosan ugyanannyi, mint egy erdei favágóé vagy egy biogenetikusé vagy egy analfabétáé.) 

A kor lelke című, könyvalakban is megjelent összeállításba készült írás
felső kép | David Bomberg: Ezékiel látomása, Tate.org