Kállay Géza

„TŐR AZ, AMIT OTT LÁTOK?’’ – MACBETH TŐRE WITTGENSTEIN ELŐTT

2001 december

„TŐR AZ, AMIT OTT LÁTOK?’’ – MACBETH TŐRE WITTGENSTEIN ELŐTT
Kívánatos lenne az olyan jeleket, amelyek csak jelentéssel bírnak, külön kifejezéssel illetni. Ha pl. képeknek neveznénk őket, akkor a színész szavai a színpadon képek lennének, sőt maga a színész is kép lenne.
(Gottlob Frege: „Jelentés és jelölet”)[1]

1. Ez és semmi[2] 

Macbeth kérdése a tőr-monológ elején ez: „Tőr az, amit ott látok?” (Is this a dagger, which I see before me? II, 1; 33), a mi kiinduló kérdésünk pedig az, hogy mire utal ez az az. „Alkalmasint igaz – írja Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások 38. paragrafusában –, hogy

gyakran – például a rámutató definíciónál[3] – rámutatunk a megnevezésre, s eközben a nevet kimondjuk. És ugyanígy mondjuk ki – például a rámutató definíciónál – az ’ez’ szót, miközben egy dologra rámutatunk. És az is gyakori, hogy az ’ez’ szó és egy név ugyanazon a helyen áll a mondatösszefüggésen belül.”

gesztusok segítségével

De – folytatja Wittgenstein — „bár az ez és egy név valóban állhat ugyanazon a helyen a mondatban, az ez (vagy az az, vagy az ezekazok stb.) aligha lehet valódi név, hiszen míg egy nevet gyakran valóban a mutató névmás segítségével rögzítünk (pl. ’Az egy tőr’ vagy ’Ezt tőrnek hívják’ stb.), azt nemigen mondjuk: ’Ez egy ez’ vagy ’Azt annak hívják’”[4]. Amikor az ez és egy név egyaránt előfordul ugyanabban a mondatban, az „ez”-nek mindig a rámutató, figyelemfelkeltő feladatot szánjuk, és nem névként szerepeltetjük. A kísértés, hogy az „ez”-t névként kezeljük, abból az érzésünkből fakad, hogy a „rámutató ’ez’ sohasem válhat hordozó nélkülivé” (§ 45), azaz mindig kell legyen viselője, tulajdonosa, s ezért gyakran szívesen mondanánk: „Mindaddig, amíg egy ez létezik, addig az ’ez’ szónak van jelentése is, függetlenül attól, hogy ez mármost egyszerű vagy pedig összetett”. Ám ettől a szó még nem válik névvé. Ellenkezőleg; a neveket ugyanis nem a rámutató gesztussal használjuk, hanem csak a gesztusok segítségével magyarázzuk (§ 45).[5]

Az az tehát Macbeth kérdésében nem név, hanem gesztus, rámutatás, talán elsősorban a kinyújtott mutatóujj, amit gyakran épp a nevek magyarázatakor használunk; ha az érdekel valakit, mit hívunk pl. „tőr”-nek, ezzel (az ez-zel) hívjuk fel a figyelmét a tárgyra, ami a nevet viselheti. Az ez ennélfogva nem minden létező dolog ez-ségét ragadja meg (nem az ez-ség „címkéje”, „neve”), hanem azáltal, hogy valóban bármilyen – a szó legtágabb értelmében vett – dologra, tárgyra, élőlényre stb. vonatkozhat, a beszélő és a hallgató számára kölcsönösen rögzít valamit. Wittgenstein – mint oly sokszor a Vizsgálódások során – figyelmeztet, hogy akkor kaphatunk áttekinthetőbb képet az ez (az) természetéről, ha nem azt keressük, mi lappanghat az ez „címkéje” „mögött”, ha nem úgy próbáljuk magyarázni a jelentését, hogy azokat a dolgokat kezdjük elemezni, amikre vonatkozhat, hanem ha azt vizsgáljuk, milyen szerepet tölt be az ez a nyelvtanban, hogy mit „csinál”; rámutat, jelöl, rögzít, felkelti valaki figyelmét stb. Ez éppen nem azt jelenti, hogy az ez sohasem „érhet el” az általa éppen jelölt tárgyig. Inkább arról van szó, hogy az ez jelenségéhez úgy juthatunk közelebb, ha azt figyeljük meg, mit hogyan tesz, ahelyett, hogy arra ügyelnénk, mit célzott meg.

Wittgenstein vizsgálatainak szellemében tehát nem tárgyakkal, hanem tettekkel és eseményekkel foglalkozunk; azt is mondhatnám, hogy a nyelvtani kategóriák közül inkább igékre, mint főnevekre figyelünk. Következésképpen nem azzal kell kezdenünk, vajon miféle ‘dolog’ állhat Macbeth kérdésében az ez mögött, vajon „valódi” vagy „képzeletbeli” tőrt lát-e, és hogy ez vajon „saját ideája”-e, és ha igen, hogyan viszonyul a „szubjektív idea” egy lehetséges „objektív tudattartalomhoz”. Az is lehetséges, hogy semmit sem lát. Természetes persze, hogy e kérdések – „mit lát Macbeth a tőr-monológ alatt?”, „lát-e valamit egyáltalán?” – a darab értelmezőinek egyikét sem hagyhatja hidegen. Van, aki a közönség szemszögéből igyekszik elképzelni a tőr funkcióját a színpadon; például Maynard Mack úgy vélekedik, hogy „egy levegőben úszó tőrt nehezen lehetett volna megjeleníteni Shakespeare színpadán, még akkor is, ha akarta volna”[6]. Egyszerre mutatja fel a tőrt Macbeth és a nézők felől tekintve Michel Mangan, harcosan tagadva a tőr fizikai valóságát: „[a tőr] igenis Macbeth képzeletének kivetülése; Macbeth maga sem bizonyos, hogy ott van-e, a nézők pedig egyáltalán nem látják[7]; Nicholas Brooke, az Oxford Shakespeare Macbeth-kiadásának szerkesztője még orvosi szempontból is megvizsgálja az érzékcsalódások természetét, hogy minél mélyebbre hatolhasson a tőr valódiságát illetően: „A tőr a vészbanyákkal ellentétes eset; az ő valóságukról a szem győződik meg (a miénk és Banquoé, a Macbethén kívül), de nekik a banyák formája bizonytalan, a tőr pedig éppen hogy jól meghatározott formával rendelkezik, bár szó szerinti értelemben senki sem látja – még Macbeth is tudja, hogy nincs ott. […] Az ilyenfajta érzékcsalódások jól ismertek, különösen lázas állapotban – az agy olyan látványt rögzít, amelyet a látóideg közvetlenül nem továbbított. Macbeth az érzékelés további zavarait idézi elő azzal, hogy előhúzza valódi tőrét, ami után azonban csak még élesebben látja, ami illúzió. […] A szavak itt nagy szerepet kapnak, de nem csupán azok: a láthatatlan tőrt szükségszerűen a teste is teremti, a mozdulatai és legfőképpen a szeme, amely a tér egy bizonyos pontjára szegeződik, és ennek üressége egy bizonyos értelemben láthatóvá válik a közönség számára.”[8]

az intenció tőre

H. W. Fawkner bevallottan dekonstrukcionalista értékelése pedig: „A tőr a szándék, az intenció tőre. A hálószoba felé mutat, az intenció irányát mutatja. De a szándék nem az alanyban, nem Macbethben van. A tőrben van, a nem-Macbethben. A tőr úgy válik jelenvalóvá Macbeth számára, mint Macbeth tőrtől való távolsága; Macbeth számára annyira van ott, amennyire Macbeth hiányzik belőle.[9]

Két dolog köti össze a fenti – inkább illusztrációnak, mint rendszerezett áttekintésnek szánt – értelmezéseket: mindenki felteszi a kérdést, hogy a beszéd pillanatában van-e Macbeth szeme előtt valami, és mindenki megengedi, hogy fizikailag ne legyen ott semmi, a semminek – a megközelítés általános irányának megfelelően – további értelmezést adva: üres tér, a képzelet szülötte, lázas lélek illúziója, Macbeth létének meghosszabbított hiánya-tagadása. De a semmi kapcsán akarva-akaratlanul ugyanannak a kísértésnek vagyunk kitéve, mint amikor egy fizikai tárgyat tételezünk Macbeth az-a mögött: hiszen a „semmi”-t éppúgy tárggyá, dologgá, valamivé tudjuk változtatni, mint amikor egy valódi tőrt vagy egy fantomképet teszünk az az mögé. A kérdésre, hogy milyen természetű a semmi, amit Macbeth – vagy hasonló helyzetben – bármelyikünk lát, további válaszok is lehetségesek, pl. „Hát, az egy olyan izé, sötét folt, a közepén egy lyukkal” vagy: „olyan mint a levegő, csak vékonyabb, talán valami vákuum”, és így tovább. Amikor – mintegy tőrként – azt a kérdést szegezik nekünk, „milyen természetű a semmi, amit látsz, mi a jelölete?”, válaszainkat olyan egyéb mondatok mintájára alkotjuk meg, amelyekben a szavak többé-kevésbé szilárd jelöletűek: asztalokra, székekre vagy akár (valódi) tőrökre stb. vonatkoznak. Platón – sőt, bizonyos értelemben Parmenidesz – óta az egyik legizgalmasabb kérdés, van-e valami a „semmi” szó „mögött”, az így azonnal jelentkező, a semmit valamiképpen valamivé változtató paradoxon feloldható- vagy feloldandó-e, és milyen filozófiai következményei vannak, ha a „semmi”-t úgy kezeljük, mintha ugyanolyan szó volna, mint a „szék”, vagy ha éppen egy másik kategóriába próbáljuk sorolni. De a válaszok érdekessége a „milyen természetű az, amit Macbeth lát?” kérdésre – legalábbis a wittgensteini gondolatmenet értelmében – nem a semmi mögé felsorakoztatott „tárgyak” mineműségéből, természetéből, tulajdonságaiból fakad, de még csak nem is a semmi különböző értelmezéseiből. Fontosságuk abban rejlik, hogy valamiképpen visszautalnak arra a helyzetre, nézőpontra, látószögre, amiből válaszainkat megadtuk, azaz inkább rólunk mondanak valamit, mint a semmi tulajdonságairól.

ha szem elől tévesztjük

A fenti rejtélyekre alább visszatérek, és éppen Macbeth kapcsán, aki még ezen a monológon belül azt mondja az előtte lévő valamiről, bármi is legyen az, hogy „nincs ilyen dolog” („There is no such thing”)[10], és másutt is szívesen emlegeti a semmit. Jelenleg elegendő annak belátása, hogy a Macbeth által megjelenő „dolog” státusza, sőt a léte is – a wittgensteini gondolatmenet szerint – irreleváns (a szó legszorosabb értelmében tárgy-talan), mert éppen ha szem elől tévesztjük a tárgyat, juthatunk közelebb Macbeth helyzetéhez, és értékelhetjük azt az erőt, indulatot, ami a kérdés feltételére sarkallja.

2. Önazonosság

Macbeth kérdése: „Tőr az, amit ott látok?” az önazonosság kérdését is felvetheti. Olyan ember mondja ki, akinek magával a nyelvvel, a „jelöléssel” gyűlt meg a baja, akinek hangjában a lehetséges emberi rettegések egyik leghatalmasabbika szólal meg. Az ilyenfajta rettegés olyan helyzetekben támad fel, amelyet talán a „kétségbeesés extázisának” nevezhetünk. Macbeth, akinek oldalán tőr függ, és királya, rokona hálószobája felé tart, hogy meggyilkolja, egyszerre szemben találja magát „valamivel”, és ez olyan kérdés feltételére kényszeríti, amit aligha lehetne kielégítően megválaszolni, elsősorban azért nem, mert most éppen egyedül van, és így senki sincs, akivel élményében osztozhatna. Macbethnek azzal az iszonyattal kell szembenéznie, hogy a nyelv többé semmit sem jelent, felhagyott szokásos gyakorlatával, hogy eligazít minket dolgaink között; megtagadta mindennapos, „normális”, hétköznapi feladatát, hogy ismerősökként mutasson meg és fel körülöttünk tárgyakat és élőlényeket; maga a nyelv hagyott el bennünket, megbízhatatlan, csalárd és hitszegő lett, mert már nem azonosít semmit sem a számunkra, mert már nem is jelöl semmit, nincs semmi értelme. Az „értelem” szó itt szándékosan idézi fel Macbeth híres „holnap”-monológ-jának utolsó sorait az V. felvonás végén: „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul, egy félkegyelmű / Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme nincs”. A „semmi értelme nincs” az eredetiben „signifying nothing”: ’semmit sem jelölve/jelentve’. A „semmi” pedig a darab több pontján visszhangra talál, például a III. felvonás elején, amikor Macbeth Banquo meggyilkolását tervezi: „Ez így lenni: semmi; / De békén lenni ez!” („To be thus is nothing, but to be safely thus” [III, 1; 47]), és ahol a puszta lét létmódja áll szemben a biztonságos (soha el nem ért) létmóddal. De a semmi felbukkan az I. felvonás 3. jelenetében is, amikor először kísérti Macbethet a király, Duncan meggyilkolásának gondolata:

„… Valóság sose

Ijeszt úgy, mint a képzelt borzadály:
Még csak kísért a gyilkosság, de már
Úgy rázza a világomat, hogy erőmet
Elszívja a képzelet, s már csak az
Van, ami nincs [And nothing is, but what is not[11]]”

Macbeth tőr-monológját olyan szöveghelynek tekinthetjük, ahol jelölés és a semmi kérdését már nem csupán bevezeti, „feldobja”, de még nem is állítja szembe más létmódokkal, és nem von le belőle következtetéseket sem; a kérdés, mint egy (láthatatlan) szálon leeresztett tőr, függ a levegőben[12], értelmezést, meghatározást keresve, mert bár már a szándék erős, és a közös döntés – Lady Macbethtel – megszületett, mégis minden lehetséges. A kérdés: elhagyott-e bennünket a nyelv (vagy mi hagytuk-e cserben), még mindig nyitott.

vágya a szó után

Ami a Macbethet közvetlenül körülölelő helyzetet illeti, a dilemma így fogalmazható meg: „bemenjek-e Duncan hálószobájába, vagy ne menjek?”. „Ölni, vagy nem ölni” – ez itt a kérdés. Ha a filozófia feladata – mint Wittgenstein több helyen utal rá – elsősorban előkészítő munkálatokból áll[13], akkor Macbeth igazán a mi emberünk: akkor érjük tetten, amikor épp egy tettre készül, amit hamarosan a ,,Tett”-tel azonosít; Duncan meggyilkolása után ezzel a mondattal lép újra színre: „Elvégeztetett”, az eredetiben: „I have done the deed” (II, 1; 14), ‘megtettem/végrehajtottam a tettet’. Macbeth halálig tartó, kétségbeesett küzdelme a megnevezésért, vágya a szó után mindvégig a tett egyértelműségével és visszavonhatatlanságával áll szemben; mintha a tett mindig előbb volna, mint a név, a nyelv; mintha a vészbanyáknak lenne igazuk, amikor lehetségesnek tartják a „név nélküli tett”-et („a deed without a name”, IV, 1; 49)[14], vagy Wittgensteinnek, amikor egy előadásában azt mondta: „A nyelv – úgy értem – egyfajta finomítás, im Anfang war die Tat [kezdetben volt a tett]”[15]. Meg kell tehát vizsgálnunk, hogyan jutott el Macbeth a tett és a hozzá keresett szó előkészületeihez, mi készítette fel az előkészületekre.

3. A helyzet: drámai monológ, Macbeth és „a filozófus”

Vajon kihez szól a kérdés: „Tőr az, amit ott látok?” Ha erre a szokásos választ adjuk, hogy itt Macbeth a reneszánsz dráma hagyományainak megfelelően monológot ad elő, amelyben magát faggatja a tanúként figyelő közönség jelenlétében, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy ez a hagyomány miért mozgósítható Macbeth tragédiájának épp ezen a pontján, és hogy mi teszi – akár konvenció, akár nem – elfogadhatóvá, hogy egy ember „magában beszél”, hogy kimondja, hangzó formára hozza, amit valószínűleg „belül” „érez” vagy „gondol”. Stanley Cavell – Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásainak értelmezője – a „belső beszéd” legitimitásának kérdését a filozófus pozíciójából is felveti: „Ha azt mondod nekem, hogy egy asztal van a szomszéd szobában, hihetek neked vagy sem; tehát mondhatom, hogy elhiszem vagy nem hiszem, hogy itt asztal van (azaz úgy van jelen a világ összes dolga között mint ez az asztal), épp a szemem előtt. Ezzel szemben a filozófus úgy szólal meg, mintha csupán magához beszélne: nem valaki olyanhoz szól, aki pl. más szögből látja az asztalt, és ezért nehezebb eldöntenie, ott van-e vagy sem. A filozófus tulajdonképpen senkinek nem mond semmit, és helyzete senkiéhez képest sem rosszabb az asztal vonatkozásában, ezért senki sem cáfolhatja meg egy hozzá képest kívülről érkező véleménnyel. A magánynak ebből a helyzetéből úgy tűnik, hogy saját öt érzékszervünkön kívül semmire sem számíthatunk, de ha a másik embert a magunk helyzetébe képzeljük, arra a következtetésre jutunk, hogy semmivel sem érzékelhet többet vagy jobban, mint mi, hiszen ebből a pozícióból csakis ugyanazt láthatná. […] Egyszer meg kellene vizsgálni, milyen különlegesen kezeli a filozófus a tárgyakat – Descartes az olvadó viaszt, Price a paradicsomot, amiből mindig csak a felénk forduló eleje látható, Moore saját, felemelkedő kezét, Heidegger a virágzó fát –, hogy feltérképezhessük a végletekig fokozott, valóban kivételes figyelmet, ami a tárgy vizsgálatát kíséri. Itt nem csupán alapos leírásról vagy gyakorlati szempontból végzett vizsgálatokról van szó. A filozófus valami választ, valami megnyilvánulást vár a tárgytól, talán hogy süssön föl a tárgy fénye.[16]

A filozófussal szemben úgy tűnik, Macbeth éppen ilyen „megnyilvánulást”, ilyen „fényt” kap attól a dologtól, amire rámered:

„Pedig itt ragyogsz!
[…)
Oda mutatsz, ahová megyek
[…]
…egyre látlak
S vért izzad a markolatod s a pengéd,
Mely előbb tiszta volt.”

a szó és a tárgy

És elképzelhető-e bizalmasabb viszony, nagyobb intimitás érzékelő és az érzéklet tárgya között, mint Macbethé, aki monológja során amire bámul, többször megszólítja („hadd kaplak el”, „Végzetes kép, nem fog el a tapintás”, „De hisz itt vagy”, stb.); az angol szövegben nyolc alkalommal használva a ma már régies, egyes szám második személyű személyes névmást, a thou-t, háromszor alany-, ötször pedig tárgyesetben (thee)? Macbeth helyzete Cavell leírásának az intimitásra, a bensőséges viszonyra vonatkozó részeit húzza alá. És íme egy intimitásra vonatkozó passzus a Vizsgálódásokból, ahol Wittgenstein olyan filozófust mutat be, aki úgy gondolja, a jelentésre, a létre stb. vonatkozó kérdéseket a jelölés, a referencia titkának feltárásával, a szó és a tárgy viszonyának kikutatásával lehet megoldani: „A megnevezés a szó és a tárgy közötti különös kapcsolatnak tűnik. – És egy ilyen különös összekapcsolódás valóban végbemegy, tudniillik amikor a filozófus, hogy megfejtse, mi a kapcsolat a név és a megnevezett között, rámered egy tárgyra maga előtt, és eközben számtalanszor megismétel egy nevet, vagy akár az ’ez’ szót. […] És ilyenkor az ’ez’ szót mintegy a tárgynak is mondhatjuk, megszólíthatjuk vele a tárgyat – a szónak ez olyan különös használata, amely alkalmasint csak filozofáláskor fordul elő” (§ 38, a kiemelés eredeti).

Macbeth csupán kétszer ejti ki – az eredetiben – a „dagger (tőr)” és a „this (ez)” szót; a magyarban először az az-zal arra utal, amit ott lát (az eredetiben: magam előtt: „before me”); másodszor egy ez-zel mutatja, amit „kiránt”: „De hisz itt vagy oly kézzelfoghatóan, / Mint ez, melyet kirántok.” A többi az intim thou és thee.

Kezünkben van hát (illetve a szemünk előtt) Cavell és Wittgenstein bemutatója a filozófusról, aki először leválik az őt körülvevő környezetről, kiválik a közösségből, amelyhez tartozik, visszavonul a „magán-szférába” (vagy nem is hagyta el soha) és nekiáll (vagy ül), hogy megoldja a szavak és a világ közötti viszony problémáját; természetesen a Világ érdekli, ami tárgyakból áll. A filozófusnak azonban – és talán ez Cavell és Wittgenstein legértékesebb észrevétele –, ha tetszik, ha nem, társaságra lesz szüksége, ezért jobb híján magával lép közösségre: első személyként és első személyben önmagát kérdezi meg, majd – második személyként – a világhoz fordul, a világot faggatja és rá igyekszik „hallgatni” mint bensőséges (emberi) beszélgető-partnerére. Cavell és Wittgenstein szerint nem magával ezzel a – mélyen az európai hagyományokban gyökerező – filozófusi magatartással van a baj, hanem azzal az erőfeszítéssel, ami ezt a tiszteletreméltó pozíciót úgy akarja feltüntetni, mint a semleges helyet, a teljes nyugalom és kiegyensúlyozottság állapotát, az elfogulatlanság origóját, egy minden kontextus nélküli szituációt, egy „abszolút” pontot, ahonnan lehet és kell filozofálni. Mintha normális volna, hogy például egy asztal előtt ülve megszólalok (magamban): „asztal az, amit itt magam előtt látok?”, „gyere asztal, mutasd magad, mutasd a léted”. Semmi baj nincs – a világon semmi! –, ha a filozófus elismeri, hogy ilyenkor a világ tárgyait egészen különleges bánásmódban részesíti, hogy beállítódása az őrület határát súrolja. És akkor sincs semmi baj, ha a filozófus hajlandó számot vetni a „kétségbeesett extázissal”, ami a Macbethéhez hasonló helyzetbe hozta, és aminek gyökerei egy önmaga-keltette, különleges, sőt egyedi (egyedüli) viszonyulásból táplálkoznak. Azaz a filozófusnak Wittgenstein és Cavell szerint rá kell döbbennie, hogy amikor visszatért saját, „privát” világába, hogy egyedül, hogy maga maradjon, attól még egyáltalán nem lett önmaga: először elhallgattatta-megölte maga körül a világot, és hogy továbbléphessen, ismét életre kell keltenie, mozgásba kell hoznia; muszáj újra „lelket” lehelnie bele, mert társ, mert partner kell neki, mert valakihez beszélnie kell, mert vissza kell térnie egy Macbethéhez hasonló extázis állapotába.

rettenetes dolgok mennek végbe

Igen, a Macbethéhez hasonló helyzetbe, aki igen távol van attól, hogy helyet foglaljon és higgadtan vesse fel a szó és a tárgy viszonyára vonatkozó kérdést. Macbeth éppen embertársának, felebarátjának, királyának meggyilkolására készül, aki számára mindaz, amit hirtelen megpillant, kellemetlen betolakodó, a pokolba kívánt vendég, hívatlan látogató, mint amilyenek a hamarosan a déli várkaput döngető Macduff és Lennox lesz nem sokkal a gyilkosság után. Macbeth előtt a „lelki tőr” – ahogy a monológ hatodik sorában hívja –magától életre kel, mindenféle önálló cselekvésbe kezd, és a Természet – az eredeti szöveg szerint – csupán „látszólag” tűnik halottnak („Now over the one half-world / Nature seems dead”[17]), valójában rettenetes dolgok mennek végbe: „rémképek gyötrik a függönyös álmot”, „boszorka-had áldoz / A sápadt Hekaténak”, és a „csontváz Halál” „Tarquinius rabló lépteivel” „megy” „a célja felé”.

S bár a belső monológ az őrültséggel határos extázis, Macbethet ebbe a helyzetbe egy váratlanul, sőt abnormálisan előpattanó tárgy hozza, míg a filozófus számára – ahogy Cavell és Wittgenstein leírásából kiderül – ez egy, a szükségszerűség erejével fellépő állapot, amit filozófusunk éppen hogy normálisnak igyekszik beállítani, ezen a ponton vélve felfedezni a legkedvezőbb alkalmat a világ és a dolog viszonyának tisztázására. A monológ felénél Macbeth is vissza igyekszik találni a normális, hétköznapi világba; egyszerűen eltagadja az abnormális létezését: „Nincs ilyen dolog” („There’s no such thing”), és a kivételes törlését még egy erősen intellektuális magyarázattal meg is toldja: „Nem, nem lehet: csak / A véres munka szoktatja magához / A szememet”. Macbeth ekkor már kívül van a rohamán, már magyarázatot, tulajdonképpen lélektani okot talált a hirtelen előállott helyzetre, amivel az iménti extázis – és vele a gyilkosság is – egyszerre kezelhetővé válik, megtalálja a „maga helyét”. A filozófus útja ezzel éppen ellentétes: abból indul ki, amit normálisnak és hétköznapinak gondol, és szükségszerűen esik az extázis, az abnormitás, vagy akár az őrület állapotába. Macbeth monológját úgy is tekinthetjük, mint ami a filozófus és a tragikus hős helyzetének jellegzetes, „paradigmatikus” képét – ellentett irányban – egyaránt felmutatja. Ebből azonban szinte magától adódik a kérdés: van-e valami – talán eredendően – tragikus a filozófusban? És lehetséges-e, hogy a tragikus hőst a helyzete eleve filozófussá avatja?

4. A helyzet: a „tárgy” és a „valóság”

Mielőtt választ keresnénk, a helyzet, a viszonyulás egy másik oldalát is meg kell vizsgálnunk, amely ezúttal elsősorban abból a műfajból, abból a sajátos beszédmódból fakad, amelyben a filozófust és Macbethet beszélni halljuk: a belső, drámai monológ valaminek (valakinek) címzett, valamihez szól, de a hely, ami ezt a dolgot a megszólítás közben jellemzi, körülveszi, visszahat arra a pozícióra is, amiből a filozófus vagy Macbeth megszólal. Tehát az ábrázolás módja, ahogyan ezt a valamit mint valamilyen állapotban lévőt felmutatják (amint éppen – így meg így – ott van, a térnek ezen meg ezen a pontján), ugyancsak feltár valamit abból a pozícióból, amiből az ábrázolás történik. Először is észre kell vennünk, hogy a valami, amihez Macbeth beszél, irányt változtat a monológ második sorában: „Tőr az, amit ott látok? Markolattal / Kínálja magát”, az eredetiben: „Is this a dagger, which I see before me / The handle toward my hand?”, szó szerint: ’Tőr az, amit magam előtt látok, (úgy, hogy) a markolat a kezem felé (áll)?’

a szemléleti forma

Ha igaz, amit korábban állítottam, hogy Macbeth fő gondja a látott tárgy azonosításával (identitásával) van, akkor az a helyzet, amit a tárgynak az első térre vonatkozó elöljárószó, a before (’előtt’) jelöl ki, nemigen járul hozzá az identitás közelebbi feltárásához; Szabó Lőrinc ezt a semleges ,,ott”-tal adta vissza. Macbeth az angol szövegben nem zárja le a mondatot, hanem metonimikusan kiemeli a tárgy egyik „darabját”, a markolatot, és tulajdonképpen a markolat irányán keresztül (toward my hand, ’a kezem felé’) határozza meg a tárgy helyzetét. Úgy tűnik, ha a tárgy hol-létét pusztán ott-létként, előttem-valóként adjuk meg, még nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy miről is van szó; mintha az ott, az előttem nem határozna meg többet, mint magát a perspektívát, amiből a tárgyakat (objektumokat) általában felfogjuk, valahogy úgy, mint Kant rendszerében, ahol a térbeliség még a szemléleti forma szerves – bár nem kizárólagos – részét képezi: pusztán az általános keretet biztosítja, amelyben bármit érzékelünk. Azt is mondhatnánk, hogy az ott vagy az előttem nem jelent többet, mint a „tárgyi-ság”, „tárgyi-asság” az „objekt-ivitás” jegyének újrafelfedezését, hiszen pl. a magyarban is használatos objektum a latin obicere szóra megy vissza, ami az ob- (’felé, vele szembe’) és a -jacere (’hajít’, ’dob’) összetételéből alakult ki; az objektum valami olyan, amit elénk vagy egyenesen nekünk dobnak.[18] Az egyik német szó – az Object mellett –, amit „tárgyinak lehet fordítani, a Gegenstand még különösebb etimologizálás nélkül is hordozza ezt az előttem-viszonyt: a tárgy ebben a szóban úgy mutatkozik be, mint ami szemben (gegenáll (stand) (valakivel/velem). De úgy tűnik, hogy a magyar tárgy szó itt releváns jelentése is végső soron egy térbeli viszony megragadásában fogant: a szó ófrancia eredetű; a targe eredetileg ’pajzs’-ot, ’hordozható fedezéke’-t jelentett, és azon keresztül, hogy a pajzsot céltáblaként is használták, vette fel az ’az, amire/akire valamely tevékenység irányul’ jelentést, azaz a ’felé’ mozzanat (’az, amit megcélzok, ami felé hajítok valamit’) itt is fellelhető.[19] Tehát Macbeth leírásában a felém (toward) is valami ősi, eredendő viszonyt idéz meg a tárgyhoz, csakhogy Macbethnél a tárgy maga fordul a kéz felé és lesz „kéznél lévőből” „kézhezálló”[20]: Macbeth itt már nem csupán tárgyhoz viszonyuló alany (ágens), hanem maga is „tárgy”: a „tárgy tárgya”. Macbeth meg akarja ragadni: „Jöjj, hadd kaplak el!” („Come, let me clutch thee” – ’gyere, hadd ragadjalak meg’). Ezzel előbukkan egy másik érzékelési forma, a tapintás, és szembekerül a látással:

„Nem, nem sikerült. Pedig itt ragyogsz!
Végzetes kép, nem fog el a tapintás
Éppúgy, ahogy a látás?”

Macbeth itt már valóban vérbeli filozófus módjára igyekszik értelmezni, kategorizálni, mérni; amikor a tárgyat „végzetes kép”-ként („fatal vision”, ’végzetes látomás, vízió’) nevezi meg, bőséges anyagot biztosít az ismeretelméleti szakembernek éppúgy, mint a morálfilozófusnak. A klasszifikáció sokat elárul az értelmező pozíciójából: két világot különböztet meg, az egyikben nemcsak látni, hanem tapintani, fogni is lehet, míg a másik csak a szem számára hozzáférhető, de ez a szem már „belső szem”, az elme, a lélek, a „hő által nyomott agy” („heat oppresed brain”) érzékszerve, ami hamis kép forrása is lehet:

„Vagy csupán
Lelki tőr volnál, üres képzelődés [a false creation: ’hamis teremtmény’]
Melyet a tüzes agyvelő vetít ki?”

Ha azonban a lélek, az agy, a benső „hamis teremtményeket” is létrehozhat, és ha a „csupán” szót komolyan vesszük[21], úgy tűnik, a benső termékei alacsonyabb rendű ontológiai státusszal rendelkeznek, mint a kintlévők (a „reáliák’?), amelyeket – legalábbis elvben – meg lehet ragadni: az, amit meg is lehet fogni, valóságosabbnak mutatkozik, mint amit csak látni lehet. De ezt a „naiv realizmust” egyrészt a vizsgálódás modalitása, maga a kérdő mód kérdőjelezi meg, másrészt éppen az a tény, hogy bár a „kint” világában a tapintás is lehetségesnek tűnik, azért a látás ott éppúgy a kalauzunk lehet, mint a „bent” világában (ahol azonban ez az egyetlen alternatíva). A „bent” és „kint” a szemen, a képen keresztül kerül részleges közös nevezőre, és teremti meg egy lehetséges összehasonlítás alapját.

pusztán a látványból

Az összehasonlítás adhat magyarázatot arra a rémületre, arra az imént „kétségbeesett extázisnak” nevezett állapotra, amit a „végzetes” („fenyegető”, „halálos”: fatal) jelző hordoz: ha pusztán a látványból, a „vízióból”, a „képből” ítélünk, nincs különbség a „lelki tőr” és a Macbeth oldalán függő tőr között: „De hisz itt vagy oly kézzelfoghatóan, / Mint ez, melyet kirántok” („I see thee yet, in form as palpable / As this which now I draw”: ’de még mindig látlak, olyan megtapinthatóan/nyilvánvalóan, mint ez, amit most előhúzok’). De éppen hogy ezzel a materiális, empirikus úton megtapasztalható valósággal szemben válik a „lelki tőr” igazán „végzetessé”: elkezd önállóan, a „maga jogán” létezni, és olyan élénk, látványos, már-már parádés tevékenységekbe kezd, amelyekhez képest a kihúzható tőr csupán halvány árnyék, sápadt szellemkép:

„Oda mutatsz, ahová megyek, és
Amit ragadtam, épp olyan a fegyver.
[Thou marshall’st me the way that I was going;
And such an instrument I was to use: ‘te (mint egy hadvezér) arra az útra vezetsz, ahová éppen mentem/készültem, és úgy volt, hogy egy ilyen eszközt fogok használni’]
(…)
…egyre látlak
S vért izzad a markolatod s a pengéd,
Mely előbb tiszta volt.”

A vér említésével Macbeth már egy „mitológia” birodalmába hatol be, és ezzel a tragikus hőst hirtelen két metafizika határvidékén találjuk. Az egyik az empirizmus, a közvetlen tapasztalat metafizikája, amely mindig a jelenlévőt fogadja el valóságnak, azaz a jelenvalóban gyökerezik. Az empirizmus metafizikája úgy mutatja be az érzékelő szubjektumot, mint aki útban van a jelentés felé, aki megközelíti tárgyát, hogy jelentést adhasson neki. A másik – természetesen nem egyetlen – alternatívát hívom ezzel szemben a mitológia metafizikájának, amelyben például Oedipus király részesedik: az ő – végül vak – szeme számára a jelentés (a lét) borzalma csak e jelentés közvetlen hiányán keresztül nyílik meg; az itt és most rettenete: „én vagyok a gyilkos, vérfertőzésben élek”, a múlton, az emlékeken, a mindig-is-megvolt, de most egyszerre felismert ott és akkor összefüggésein keresztül világosodik meg: „megöltem egy embert a keresztútnál – apám volt; királyi párom lett egy nálam idősebb asszony – anyám volt”. A mitológia metafizikája úgy viszi színpadra alanyát, mint aki kinyílik (vagy akár felnyittatik) ahhoz, hogy fogadja a jelentés látogatását: nem ő halad a jelentés felé, hanem a jelentés ragadja meg őt, persze egyszersmind azt is tudomására hozva, hogy közvetlen jelen-nem-valósága ellenére mindig is vele, sőt őbenne volt: már az idők kezdetén ő volt a jelenvalóság. Macbeth ebben az oedipusi értelemben lép a mitológia metafizikájába. Ebben a világban a „lelki tőr” aktív szereplő lesz, egy körülötte szerveződő mikro-mitológia tevékeny résztvevője, mindazokkal a többértelműségekkel együtt, amelyekből az ilyen mitológiák szövődnek.

A lelki tőr ettől kezdve lehet jelzés; Macbeth végzetének valamiféle belső és nyelvi „ikonja”, amely egyszerre „rászakad” a tragikus hősre, ellenállhatatlanul vonzza maga után és taszítja a feltartóztathatatlan katasztrófa örvényébe. De a tőr Macbeth gyilkos vágyának, szándékának jeleként, „kivetüléseként”, egyfajta „tárgyi megfelelőjeként” is elképzelhető; ekkor a tőr külsővé lett megnyilvánulása annak, ami már régóta Macbethben – esetleg a tudatalattijában – él, és most, íme, testet öltött, talán hogy Macbeth valamilyen viszonyt alakítson ki vele, talán hogy Macbeth legyőzze. A „végzet-értelmezés” esetében a tőr ezt „mondja”: „Bármit csinálsz is, elvégeztetett: meg fogod tenni és én vezetlek azon az úton, ami számodra ki van jelölve”. A második, inkább „pszichoanalitikus” interpretáció szerint a külsővé vált (lázas agyvelővel ott látott) tőr és Macbeth bensője éppen egybeesik, és a tőr valami „figyelmeztető jel”, valami „rossz ómen” szerepét tölti be: „Állj! Még mindig van időd visszafordulni! Ne tedd meg!”

mindkettőjük emblémája

De a tőrnek még további értelmezéseket is adhatunk: nemcsak eszköz és iránymutató, és nemcsak figyelmeztető-elrettentő jel lehet, hanem vért izzadó és kereszt-alakú (†) mivoltában, annak a (krisztusi) szenvedésnek az emblémája is, ami Duncanre vagy Macbethre vár: vagy az istenszerű, de már elaggott király passiójának szimbóluma, akinek – mint maga Macbeth mondja – „ezüst bőrét csipkeként” fedi „az aranyos vér” a gyilkosság után, és aki – Macduff szavai szerint – „az / Úr fölkent temploma” volt (vö. II, 3), vagy az Antikrisztus szenvedésének jele, aki „párolgó húsban” akar „fürdeni, vagy új Golgotát emelni” (I, 2). Vagy akár mindkettőjük emblémája: egyszerre Duncané és Macbethé.

Nem hiszem, hogy választanunk kellene a fenti értelmezések között, különösen azért nem, mert bár Macbeth előtt mindhárom (sőt, feltehetőleg még több) lehetőség nyitva áll, egyiket sem hajlandó választani: lelkét, „tüzes agyvelejét” egyszerűen bezárja, és a képeket teremtő képzelet létét tagadja el, végzetestül, tudatalattistól, passióstól és mindenestül: „Nem, nem lehet” („There’s no such thing”: ’Nincs ilyen dolog’).

5. „Nincs ilyen dolog”: gyilkosság, boszorkányság és fogalomalkotás

Ez a mondat fordulópont a monológban; Macbeth itt tér vissza a démonok közé, a „boszorkahad” (a vészbanyák), Hekaté, a „rémképek” („wicked dreams”: ’gonosz álmok’), a „rabló Tarquinius” immár jól ismert mitológiát idéző világába. Itt már Macbeth nem csupán lát, hanem hall és hallgat is:

„… és a csontváz
Halál, melyet fölvert óraüvöltő
Őre, a farkas…
[…]
Te szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,
Mert köveid is kifecsegik
S megtörik az éj néma iszonyatát.
… a csengő tettre hív.
[…]
Ne halld, Duncan: a hang, mely idekongott,
Az eget nyitja eléd, vagy a poklot.”

Amint Macbeth az érzékelés újabb kapuját is megnyitja, egyszerre tartózkodási helyre és jól körülírható szerepre talál a démoni világban, és a hang először jelzésként jelenik meg („fölvert óraüvöltő őre”), amit azután el kell hallgattatni („ne halld, hol jár a lábam”), hogy azután megint jelzés váljék belőle („a csengő tettre hív”). Macbeth azonban – részben érzékszerveinek kibővítése és kiélesedése révén – mintha túlságosan is jelen lenne ebben a Tarquinius-jelenetben: amikor önmagát „Halálként” (az eredetiben „gyilkosságként” [Murther]), és „kísértetként” dramatizálja, nemcsak szerepet vállal a szörnyűségekben, hanem – ahogy ezt H. W. Fawkner igen jól érzékeli – kívánja, csalogatja, a maga képére formálja, bekebelezi, s ezáltal mintegy uralma alá hajtja, „manipulálja” is e rémképeket: „[Macbeth], mikor attól retteg, hogy a ’kövek fecsegnek’, nem csupán attól fél, hogy felébreszt valakit, hogy felveri a világot, vagy akár az Istent; leginkább attól fél, hogy önmagát ébreszti fel. Ha Macbeth felriadna révületéből, elrémülne attól, mennyire hiányzik belőle a rémület. Minden szörnyűség azért kell neki, hogy a szörnyűség szükségét érezhesse: semmi nem veheti el az időtől a jelen iszonyatát, amellyel végre összhangba került. Rémület és rémség végre egybevág, az iszony önnön megvalósulásának legszerencsésebb lehetőségét érte el, és mint önmagával teljesen azonos jelenti ki önmagának önmagát: ezzel készen áll a meghódításra, a birtokba vételre, a felhasználásra.[22]

Valóban: az idő és a tettre lehetőséget nyújtó alkalom teljesen összhangba került, a helyzet a (múló, telő) idő és a minősített pillanat (a tett) tökéletes egybeesésével kecsegtet, és Macbeth, szemben a hirtelen rászakadó tőr iszonyatának pillanatával, most már belülről igyekszik megragadni a rémség legszerencsésebb alkalmát, nehogy – mint előbb a tőr markolata – kicsússzon a markából. A „nincs ilyen dolog” egyértelmű kijelentése, és az erősen intellektuális, reflexív magyarázat után („csak / A véres munka szoktatja magához / A szememet”) a rémület – a tárgy megpillantásának rémületéhez képest – a tényleges rémületet helyettesítő pótszerré válik; Macbeth már utána van a sokértelmű bizonytalanság pillanatának, már túl van a felfüggesztett, eldöntetlen ponton; iszonyata – mint a megfogható tőr – eszközzé vált, és a legjobb úton van afelé, hogy élettelen, tárgyszerű, világos körvonalakkal rendelkező dologgá váljon, és helyet találjon magának a „halottan” heverő „fél föld” és Duncan halála körül. A démoni világot persze mozgalmas, már-már harsány feszültség lengi be: boszorkányok áldoznak és farkas üvölt, de most már maga a Halál megy Tarquinius rabló lépteivel célja felé, és ezáltal – szemben az előbb még hívatlan látomásokkal küzdő képzelet dinamizmusával – a halott, sőt halál-osztó valóság jellegét ölti magára. A gondosan leragasztott, lepecsételt képzelet („Nem, nem lehet”) garantálja a váratlan, a kiszámíthatatlan, a megmagyarázhatatlan, a bizonytalan, a többértelmű kizárását; Tarquinius világában már Macbeth az úr, mert döntött, és ezt a szerepet: a „terminátorét” választotta.

Macbeth tárgyakhoz és a világhoz fűződő viszonyának legérdekesebb mozzanata tehát, hogy monológja során úgy jeleníti meg a képzelet, s vele a kép bezárásának, meggyilkolásának aktusát, mint annak emberi feltételét, hogy valaki elég merész, kész, illetve egyáltalán képes legyen egy élet elvételére. Macbeth monológjából úgy tűnik, hogy egy vértől-élettől lüktető test megdermesztésének, megmerevítésének, holt-testté változtatásának az előfeltétele annak az emberi adottságnak, készségnek a kioltása, amely képes arra, hogy az élettelen tárgyakba életet leheljen, hogy „animálja”, ,,megszemélyesítse”, „metaforizálja”, mozgó képekké változtassa azokat.

először megöli a világot

Ha igaz, amit az előbb állítottam, hogy a filozófus először megöli a világot, hogy azután újraélessze, és ha az is igaz, hogy Macbeth képzeletére a „lelki tőr” saját életet élő élénksége váratlan és hihetetlen erővel rontott, akkor Macbeth képzeletének megálljt parancsoló gesztusában éppen a filozófus kiinduló pozícióját veszi fel. Macbethnek azért van szüksége erre a helyzetre, hogy cselekedjen, de itt a cselekvés mindig „a Tett” paradoxonával terhes: azzal, hogy pusztítás, ölés, gyilkosság.

Arról van-e hát szó, hogy amikor bezárjuk a képzeletünket, és úgy nézünk a világra, mint élettelen és életre képtelen dolgok halmazára, magunk is (potenciális) gyilkosok vagyunk? És azt sejteti-e Macbeth helyzete, hogy a filozófus kiinduló pozíciójában ott lappang az öldöklésre elszánt bűnöző? Vagy a képzelet lepecsételése pusztán a cselekvéshez, a tetthez szükséges? Vajon amikor leragasztott animáló képességünkkel a világot halott tárgyak együttesévé változtatjuk, a démoni világnak is meghívót küldünk? És melyik emberi készségen, képességen át megy el ez a meghívó? Ismét a képzeleten keresztül? A képzelőerő makacs, kiolthatatlan, mégis-kiirthatatlan jelenlétén keresztül, ami épp a tárgyak ki- és elhunyása felett tart halotti virrasztást? Vagy a világ elhallgattatása éppen magával a démonival azonos?

Hogy a kérdésekre választ kereshessünk, Wittgenstein másik – mélyen metaforikus – gondolat-ösvényén kell elindulnunk. Wittgenstein sokszor beszél „értelmünk megbabonázásáról” (vő. § 109) – az eredetiben a verhexung szó szerepel, ami tartalmazza a Hexe ’boszorkány’ tövet.[23] A Vizsgálódásokban újra meg újra visszatér a kérdéshez, hogy azért nem látjuk világosan a szavak használatát, mert „elvakít bennünket az ideál” (§ 100), hogy „kifejezésformáink […] számtalan módon megakadályozzák, hogy lássuk, mennyire mindennapi dolgokról van szó, s arra késztet bennünket, hogy kimérákra vadásszunk” (§ 94), hogy a jelentés a lelkünkben élő fogalomként (mentális képként) vagy referenciaként való felfogása „a nyelv működését olyan ködfelhőbe [Dunst]” „burkolja”, „amely lehetetlenné teszi, hogy tisztán lássunk” (§ 5.) Wittgenstein úgy ajánlja fel filozófiáját, mint orvosi értelemben vett „kezelést” (vö. § 255), ami „eloszlatja a ködöt [Nebel] (§ 5): „A filozófia harc az ellen, hogy nyelvünk a maga eszközeivel értelmünket megbabonázza” (§ 109).

„képek” az elménkben

Dunst és Nebel: Wittgenstein valószínűleg ezt a rendezői utasítást mellékelné a vészbanyák megjelenéséhez, akik – immár Banquo szerint – a „föld” „buborékai” és – Macbeth leírásában – „a levegőbe tűnnek”, „Árny-husuk, akár a / Lehellet, átolvad a szélbe” (I, 3). Wittgenstein boszorkányos, megbabonázó démonai elsősorban a látás helytelen használatából erednek: abból, hogy egy általános, elvont ideált alkotunk meg ahelyett, hogy a minket közvetlenül körülvevő egyedi esetekre figyelnénk; abból, hogy látásunkkal bele akarunk hatolni a tárgyba, hogy megpillantsuk annak „lényegét”, „esszenciáját”, ahelyett, hogy szemünket a szavak tényleges használatának megfigyelésére tartanánk nyitva; abból, hogy nagy szemekkel meredünk fogalmainkra, mintha mozdulatlan képeket nézegetnénk, ahelyett, hogy a nyelvtan működésére ügyelnénk. Wittgensteinnél minden, ami dinamikus, változik, él, izeg-mozog, fickándozik és nyüzsög, a nyelvtanhoz tartozik, míg a tunya, renyhe, rest, mozdíthatatlan, élettelen és halott a tárgyakkal jár együtt, legyenek ezek akár mozdulatlan fogalmak, „képek” az elménkben, akár a világ mint dolgok halmaza.

A 432. paragrafusban például ezt olvassuk: „Önmagában minden jel halottnak tűnik. Mi ad neki életet? – A használatban él. Benne rejlik-e ekkor az élő lélegzet? – Vagy a használat a lélegzete?” (a kiemelés eredeti). Wittgenstein egyik legnagyobb hozzájárulása a filozófiához az a felismerés, hogy nemcsak azzal hallgattatjuk el a világot, ha élettelen tárgyak összességének fogjuk fel – ha, Lady Macbeth szavaival, „látás-nélküli, vak szubsztanciának (sightless substance)[24] tekintjük –, hanem azzal is, hogy ez a viszonyulás már szellemünkre, lelkünkre is rávetül, és belső világunkról is úgy beszélünk, mint ami entitásokból, „fogalmakból”, „állóképekből” áll; ezek a dolgok az utolsó mentsvárunk, amikor az élőt, a mozgót, a cseppfolyóst valami szilárd, megingathatatlan, mozdíthatatlan formára akarjuk hozni, amikor jól körülhatárolt és világos körvonalakkal rendelkező tárgyakká változtatjuk őket. Az alábbi paragrafust is idevágónak érzem: „…mivel nem tudunk egyetlen olyan testi cselekvést megadni, amelyet a formára való rámutatásnak nevezünk (ellentétben például a színnel), ezért azt mondjuk, hogy ezeknek a szavaknak egy szellemi tevékenység felel meg.

Ahol nyelvünk testet sejtet velünk, és nincsen test, ott – szeretnénk mondani – szellem [GeistJ van. (§ 36, a kiemelés eredeti).”

Azt hiszem, Macbeth sok mindent megjelenít abból a folyamatból, amit itt Wittgenstein felvázol: amikor először folyamodik a „szellemihez” (a mentálishoz, a lelkihez), hogy a rémképnek értelmet adjon, először az elmébe, a „tüzes agyvelőbe” küldi, hogy azután azt a tőrt, amit előránt, ennek „másolataként”, „duplikátumaként” foghassa fel, és ehhez a „valódi” tőrhöz képest felvethesse, hogy a szellemi csupán „üres képzelődés”. És amikor – a szó szoros értelmében – úgy látja, hogy a lelki tőr kellemetlenül életre kelt, a létét már dologként tagadja el: „Nincs ilyen dolog” (There’s no such thing). Macbeth mentális útja valóban végigvezet minket a fogalomképződés folyamatán, ugyanakkor fordított irányban: míg a fogalomképzés menetét mi általában úgy szeretjük bemutatni, hogy először van a dolog, amire ránézünk, és azután erről készül el a „szellemi másolat” (a kép, a fogalom a „fejünkben”), Macbeth kénytelen egy látomással kezdeni, és – a megfogható, kihúzható tőrrel megvont párhuzam után – ebből a vízióból formál (halott) fogalmat. Amikor a „lelki tőr” rendetlenül viselkedik, egyáltalán kezd viselkedni, mutatni, irányítani, vezetni, vért izzadni, egyszerűen – „dologként” – félreteszi. De mindkét folyamat ugyanazzal a végeredménnyel zárul: a tárgy halott.

6. Fogalomalkotás: kézmozdulat

De miért fogadjuk el, miért nyugszunk bele, sőt, miért vagyunk egyenesen boldogok, hogy az elménkben fogalmak, képek, azaz dolgok vannak? A válasz Macbeth monológjának egy másik lényeges mozzanatában rejlik, a megragadásra kinyújtott kéz gesztusában:

„Markolattal
Kínálja magát. Jöjj, hadd kaplak el!
Nem, nem sikerült. Pedig itt ragyogsz!
Végzetes kép, nem fog el a tapintás
Éppúgy, ahogy a látás?”

Ugyanez a mozzanat lappang a fogalom szónak megfelelő német Begriff, vagy az angol concept szavakon átsütő metaforákban: a német Griff, a képző-funkciójú be– prefixummal az angol grip (és óskandináv gripr, ’birtok’) szavakkal rokon; a concept „őse” a latin concipere (‘bevesz’), ami viszont a capere (’elvesz, megfog’) szóra megy vissza, a magyar fogalomban pedig, főként mert a nyelvújítás korában létrehozott, mesterséges szó, a mai nyelvérzék is könnyedén érzi a ’megragadás’ értelmében vett fogás, sőt a (szájban lévő) fog főnév szemantikai jelenlétét. Macbeth monológja, amely egyszerre – szinte „kéz a kézben” – hangzik fel az előtte felderengő valamivel, ezt a valamit törekszik a látás és a beszéd segítségével becserkészni, közelebb hozni, de a hang sem elegendő: a dolgot meg is kell fogni, birtokolni kell; a kéz kinyúlik, hogy a tárgy a test meghosszabbításává váljon (ahogyan egészen kicsiny gyermekek hiszik, hogy azonosak azzal, amit megragadnak), miközben a két test között a lehetséges kapocs már adva van a tárgynak címzett, második személyben felhangzó (thou, thee) megszólításban is.

reinkarnálja a jelenetet

Macbeth markolat felé nyúló mozdulatát, ösztönös és véletlenszerű mozzanataival és rendkívüli körülményeivel együtt, sőt, éppen ezek miatt is, úgy szeretném bemutatni, mint ami újra színre-színpadra viszi, mintegy reinkarnálja a jelenetet, ami az európai filozófiai hagyomány fogalomalkotásának ma már halottnak érzett metaforái mögött dereng, „lopakodik” és „settenkedik”, mint Tarquinius „rabló léptei” Macbeth léptei mögött. Ebben az újra eljátszott jelenetben Macbeth hangot ad különös vetélkedésnek is, amely tudás és látás viszonyát az európai tradícióban mindig is jellemezte.

Amikor úgy érezzük, hogy valamin „jó fogásunk van”, amikor már tudjuk, hogy a kezünkben lévő dolog micsoda, amikor már kezelni és manipulálni tudjuk, amikor úgy gondoljuk, hogy csak a miénk, akkor a kétely felbukkanása esetén elég egy pillantás, a szemünk odavillanása, hogy ellenőrizzük a valóságát: „ha tudni akarod, hogy valami ott van-e, vagy nincs, ha biztos akarsz lenni abban, hogy amit ennek vagy annak hiszel, valóban az, ami, ha bizonyítékot akarsz arra, hogy ez vagy az igaz-e, menj és nézd meg magadnak (verifikáld)!” – valahogy így hangzik az ismeretelmélet néhány éppen kéznél levő jó tanácsa. „Honnan tudod? – Láttam”, és ez általában elég. De amikor még csupán látunk, ám nem ismerünk, nem tudunk valamit, amikor nem a tudásból, hanem a puszta látványból, a puszta képből indulunk ki, akkor fognunk, megragadnunk, a kezünkkel szorítanunk kell. Tudni annyi, mint birtokba venni: akkor ismerünk, amikor a dolog a miénk, saját, személyes, privát tulajdonunk.

Nincs hát mit csodálkoznunk, hogy a kéz már régen megbabonázta az európai gondolkodást. „A gondolkodás kézművesség” – idézi Cavell Heidegger Was heißt denken? című írását abban a könyvben, ami a Conditions Handsome and Unhandsome[25]  címet viseli. Cavell – Emerson Experience című esszéjéből kiindulva – a filozófiai hagyomány további megragadási kísérleteire is felhívja a figyelmet: „Két példát idézek röviden az Experience című esszéből, amely meggyőzött arról, hogy bizonyos eljárásaiban Emerson Heidegger közvetlen előzményének tekinthető. Emerson ezt írja: ’Körülményeink között a legkellemetlenebbek [unhandsome] közé tartozik, hogy minden dolog szertefoszlik és sikamlós, ami miatt épp akkor peregnek ki az ujjaink közül, amikor a legkeményebben markolunk’. Az összezáródó ujjak és az unhandsome-ban felbukkanó hand (’kéz’) szó közötti viszonyt mint kifinomult ízlést a nyelvi furcsaságok iránt elutasítani vagy ízlelgetni egyaránt lehet, vagy, ha tetszik, továbbkövethetjük, és hozzákapcsolhatjuk Emerson kéz iránti különleges érdeklődéséhez is […] Emerson a markolás, Heidegger pedig a megragadás képével alkotja meg az emblémát, amely az európai fogalomalkotásra vonatkozó értelmezésüket foglalja össze, s a fogalomalkotást mindketten mint szublimált erőszakot interpretálják. (Heidegger greifen szavát nyugodtan lehet „megmarkoltnak is fordítani. Heidegger híres arról, hogy mennyire nagy jelentőséget tulajdonít az erőszaknak, ami a világot uralma alá hajtó technológiában mutatkozik meg.)”[26]

kétfajta létmód

Cavell utalása Heidegger technológiával szembeni ellenérzéseire természetesen abba a széleskörű kritikába illeszkedik, amivel Heidegger a természettudományban gyökerező filozófiát rendszeresen illeti, ez pedig arra a különbségtételre vezethető vissza, ami már a Lét és idő oldalain is felbukkan. Itt Heidegger a tárgyak kétfajta létmódját állítja szembe: egy tárgy lehet „kéznéllévő” (Vorhanden) és „kézhezálló” (Zuhanden), szó szerint ’kéz-előtt-álló’ és ’kézre, kéz-felé álló’. A Vor- és a zu- prefixumok érdekes párhuzamot mutatnak Macbeth két elöljárószavával, a before-ral (‘előtt’) és a towards-zal (‘felé’): „Tőr az, amit magam előtt látok, markolatával a kezem felé?”, de Heidegger további aggodalmai felé is elvezetnek. Eszerint tudományos, távolságtartó, a dolgokról leváló, „objektív” beállítódásunkkal a tárgyakat csupán mint entitásokat, mint velünk szemben álló Gegenständ-eket tudjuk érzékelni, amelyek felénk csak „kéznél lévő” ontológiai szerkezetüket mutatják, és nem vagyunk képesek ezeket egyfajta „körültekintéssel” (Umsicht) kezelni, amely során mint eszközök (Zeuge), mint használatunkra alkalmas tárgyak jelennének-nyílnának meg, mindig valaki számára, valakinek (a kedvéért), valaki felé irányultan létezve. Heideggert is a szemlélet, a látás foglalkoztatja: a „teoretikus beállítódást”, ami a teória modern és tudományos értelmében (’elvont tudás’, ’érvelés’, ‘okfejtés’) vizsgálódik, ki kell egészíteni a körültekintéssel (Umsicht), ami a gondoskodás szándékával néz körül, hogy továbbléphessen. Az Umsicht egyfajta be-látás, amelynek jelentése igen távol áll a teória mai értelmétől, de nagyon is közel esik a görög theoria eredeti jelentéséhez, ami ‘nézés, látvány’; a theoria a theorien (’rábámul, lát’) leszármazottja.[27] S innen már csak egy szempillantásra van a theorien egy másik származéka, a görög theatron, a magyarba is átvett teátrum, eredetileg: ‘a látás helye’.

7. Fogalomalkotás: „privatizáció” és a szem

Wittgenstein, Heidegger és Cavell válasza tehát arra a kérdésre, hogy miért esik olyan jól a világot halottként kezelni, és miért népesítjük be még az elménket is élettelen tárgyakkal, röviden ennyi: a birtoklás öröme, tulajdonszerzési késztetés, hatalomvágy. A legfontosabb észrevétel, hogy a fogalmakat azért szeretjük saját-ként, privát tulajdonként elképzelni, mert épp azért alkotunk fogalmakat, hogy egyedi birtokot szerezzünk, hogy a dolog a kezünkben legyen, a mi kényünkre-kedvünkre bízva, hogy tetszés szerint dobhassuk el, amikor tetszik, hogy mi dönthessük el, mikor szabadulunk meg tőle, amikor kellemetlenné, zavaróvá, tolakodóan kihívóvá, erőszakossá vagy bármilyen értelemben nemkívánatossá válik. „Nincs ilyen dolog”. Lehet, hogy Macbeth már ekkor megölte Duncant?

De a fogalomalkotás témakörében a hatalom másik oldala is megmutatkozik: az öt érzékelési módunk közül a látás uralja azt a nyelvet, amivel számot adunk a fogalomalkotás folyamatáról. Az európai hagyomány a fogalmak megformálásának alapmodelljeként a szem működését használja. Hamlet is azt mondja, atyját „lelke szemében”[28] látja, de aligha állíthatjuk, hogy valamit vagy valakit „lelkünk nyelvével” vagy „ínyével” fogunk fel. A látás nemcsak az érzékelés általános leírásában foglal el szinte kizárólagos helyet (nemcsak olyan empiristáknál, mint Locke[29], hanem olyan „idealistáknál” is, mint Hegel[30]), hanem viszonyítási alapjául szolgál annak a megjelenítésnek is, amellyel fogalmaink foganásáról igyekszünk számot adni. Heidegger joggal állapítja meg a Lét és időben: „A filozófiai hagyomány azonban a kezdet kezdetétől elsődlegesen a ’látásra’ mint a létező és a lét megközelítésmódjára orientálódik”.[31]

a látás a biztos listavezető

Fogalomalkotásunk tekintetében tehát öt érzékszervünk közül a látás a biztos listavezető, utána következik, körülbelül a „szegény rokon” kategóriájában, a hallás, és csak jóval e kettő mögött a tapintás. Az ízlelés, mert szerencsére az ízlés „őse”, az esztétika metaforáiban még időnként fel-felbukkan (végül is a nyelv nem csupán a beszéd eszköze, hanem többek közt az ízlelésé is), a szaglást viszont – mint valami illetlen vagy gusztustalan dolgot – általában megvetéssel illetik, és kevés szót vesztegetnek rá.[32]

Ennek fényében Macbeth kétségbeesett szavai: „Szemem a többi érzék betege, / Vagy mindegyiknél különb”, az európai filozófiai hagyomány ironikus kritikájaként is olvasható. Az első számú kedvenc, az érzékelés elemzésének, értelmezésének örök kiindulópontja, a „mindegyiknél különb” nem lehet más, mint a szem, és ha gyanúba keveredik, ha a legkisebb kétség is felmerül, hogy a világról valós képet mutat, már készen is áll a vád, hogy az „összes többi érzék” zavarta meg. Wittgenstein, Heidegger és Cavell diagnózisa szerint egy kép tart fogva minket, amelyen a filozófus magányosan áll (esetleg ül, de tartása mindenképpen egyenes), és egy tárgyra mered. (Miért nem jelenik meg soha ezen a képen például a kisbaba, aki, mert még nem képes ülni vagy állni, fekve vagy mászva szemléli a világot?) Lehetséges-e, hogy a szem – a pillantás, a nézés – azért lett az emberi fogalomalkotás alapja és mércéje, mert a látás biztosítja a legnagyobb távolságot a dologtól? Mi itt vagyunk, a dolog ott, s ez így jó, így keveredünk a dolgokba legkevésbé, így lesz hozzájuk a legkevesebb közünk. A szaglás már megkívánja, hogy a dologhoz közelebb menjünk, és számoljunk a vele járó esetleges kellemetlenségekkel, az ízlelés egyenesen megköveteli, hogy a dolgokba beleharapjunk és megrágjuk őket, a tapintás – és itt érintésről és nem megragadásról van szó – feltételezi a legtöbb gyöngédséget és intimitást, hiszen két test közvetlenül érintkezik, és a hallás, ha nem csupán zajokat vagyunk hajlandók észlelni, még a másik – esetleg ismerős – hangját, jelenlétét is közvetítheti. Vagy próbálkozzunk egy kevésbé negatív értelmezéssel? Lehet, hogy azért esett a szemre a választásunk, mert ez a legfejlettebb, legmegbízhatóbb szervünk, mert a szem, mint a „lélek tükre”, már önmagában, szavak nélkül is tud „beszélni”, akkor is, ha az ajkak zárva maradnak és a nyelv mozdulatlan? Hamlet mondja: „Mert nyelv nincs bár, a gyilkos merény / A legcsodásabb szerven tud beszélni” (II; 2)[33]. Az Othellóban viszont Jago: „Így beszél a bűn, / Bár moccanatlan ül a nyelv a szájban”[34] (V; 2). Előbbi kérdésem megválaszolása helyett inkább egy másikat teszek fel: lehetséges volna-e az emberi tapasztalat és fogalomalkotás modelljét egyszer – mondjuk – a szaglásra alapozva megalkotni?

Azt hiszem, Shakespeare-nek nem volna ellenére az ötlet, ahogyan valószínűleg Wittgensteinnek, Cavellnek vagy Heideggernek sem. De annyit bizonyosan az időnként tőröket látó lelkünkre kötnek, hogy legalább a nézésünk irányán, látásunk szögén, szempontunkon változtassunk. És épp a fogalomalkotás sajátosságait, buktatóit számba véve (képek, élettelen tárgyak, birtoklás stb.) jut el Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban a „privatizáció” sajátos formájához, a nyelv „magánosításához”, saját-nyelvvé tételéhez, s ezen keresztül ahhoz a kérdéshez, hogy milyen mértékben „privátak” az érzéseink (pl. a fájdalom), és van-e lehetőségünk azt érezni, amit a másik érez. És ahogy erre Cavell különösen is felhívja a figyelmet, a Vizsgálódásokban ezek a problémák mindig a másiktól elválasztottságunk mértékének elemzésével kapcsolódnak össze; Wittgenstein bemutatja, hogy az ilyen kérdések: „privát-e a nyelv?”, „megismerhetem-e valaha is, amit a másik érez?”, olyan filozófiai pozícióból nőnek ki, melynek gyökerei az elválasztottság általános emberi állapotában rögzültek.

hazugság vagy értelmetlenség

A most következő bekezdéseket tehát nemcsak úgy értelmezhetjük, mint amelyek az ember embertől való elválasztottságának mértékéről számolnak be, hanem úgy is, mint amik a filozófus pozícióját térképezik fel: amikor Wittgenstein a halott vagy élő tárgyakhoz, emberekhez fűződő viszonyunkat összeköti a képzelet és a valamivel vagy valakivel való együttérzésünk képességével, egyúttal azt is vizsgálja, milyen feltételek között szólal meg a filozófia: „De hiszen a mesében a fazék is tud látni és hallani!” (Kétségkívül; és képes beszélni is.) „De a mese nem mond értelmetlenséget, csupán kitalál olyasmit, ami nem áll fenn.” – Ez nem ilyen egyszerű. Hazugság vagy pedig értelmetlenség, ha azt mondjuk, hogy a fazék beszél? Világos képet alkotunk-e magunknak arról, milyen körülmények között mondanánk egy fazékról, hogy beszél? (§ 282) Honnét vesszük egyáltalán a gondolatot, hogy lények, tárgyak képesek érezni valamit? […]

Csak arról lehet azt mondani, hogy fájdalmai vannak, ami úgy viselkedik, mint egy ember. (§ 283)

[…]

Nézz egy kőre, és gondold azt, hogy vannak érzései! – Az ember azt mondja magának: hogyan juthatott valakinek egyáltalán eszébe az ötlet, hogy egy dolognak érzést tulajdonítson? Ezzel az erővel egy számnak is lehetne érzést tulajdonítani! – És most nézz egy vergődő légyre, s a nehézség máris eltűnt; a fájdalom, úgy tetszik, képes megkapaszkodni itt, ahol korábban minden – úgyszólván – túl sima volt neki, és kisiklott alóla.

És ezért a holttestet is olyannak látjuk, mint amit nem tud megközelíteni a fájdalom. – Az élőhöz nem olyan a beállítódásunk, mint a holthoz. Minden reakciónk különböző. (§ 284)[35]

Az élő halálát egy élő, mozgó, beszélő kép állóképpé változtatása előzi meg: amikor a metaforából fogalom lesz. És a beállítódásunkon, nézőpontunktól, látószögünktől függ, mikor tekintjük emberinek (élőnek, érzőnek, mozgónak) az élettelen követ (vagy a tőrt), és mikor halottnak az élő embert. A látás valójában kettős látás, bár a szem ugyanaz marad: egyszerre tud megmerevíteni és mozgatni, megindítani és megállítani (bennünket, látókat is). Minden a távolságon múlik: hol van az itt és az ott, a kint és a bent. A hely helyzetet szült, de a mozgás egyben már tárgy- és (a boszorkányok által rajzolt) varázskörünkbe vonta a Macbeth szempontjából különösen lényeges idő kérdését is.

  1. Ford.: Máté András, In: Gottlob Frege: Logika, szemantika, matematika. Budapest: Gondolat, 1980, p. 166.
  2. A Shakespeare-szöveget Szabó Lőrinc fordításában idézem az alábbi kiadás alapján: Shakespeare összes drámái. III. kötet. Tragédiák, Budapest: Gondolat, 1988, pp. 743–831. Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című könyvére (Budapest: Atlantisz, 1992) Neumer Katalin fordításában és a paragrafusszámok (és nem az oldalszámok) szerint hivatkozom. Ahol másképp nem jelzem, a fordítás az enyém.
  3. A rámutató – vagy osztenzív – definíció olyan esemény, melynek során úgy határozunk meg egy dolgot, hogy rámutatunk egy példányra, pl. azt mondjuk „Ez szék”, és a környezetünkben lévő egyik szék felé bökünk.
  4. Legfeljebb tréfából, pl. egy bohózatban; vagy egy versben, vagy akár egy tragédiában stb., tehát a mindennapi nyelvet meghaladó nyelvi teljesítmények közegében. A mindennapi nyelvet meghaladó nyelvi teljesítmények vizsgálata sok esetben épp a mindennapi nyelv működésének megértése szempontjából fontos, de itt Wittgenstein kifejezetten a hétköznapi használatról beszél, és pl. az „Azt ’annak’ hívják” mondatot mindenképpen különösnek érezzük, még ha olyan kontextust teremtünk is neki, ahol igen találó a használata.
  5. Neumer Katalin fordításán módosítottam kicsit.
  6. Maynard Mack, Jr.: Killing the King. Three Studies in Shakespeare’s Tragic Structure. New Haven and London: Yale University Press, 1973, p. 144.
  7. Michel Mangan; A Preface to Shakespeare’s Tragedies. London: Martin Seker and Warburg Limited, 1991, p. 202.
  8. Nicholas Brooke (szerk.): The Tragedy of Macbeth. The Oxford Shakespeare. Oxford and New York: Oxford University Press, 1994, p. 4.
  9. H. W. Fawkner: Deconstructing Macbeth. The Hyperontological View. Rutherford, Madison and Teaneck: Fairleigh Dickinson University Press and London and Toronto: Associated University Presses, 1990, p. 95. Fawkner kitűnő áttekintést nyújt a Macbeth-kritika legfontosabb fordulóiról is (pp. 38–76).
  10. Szabó Lőrinc a „There’s no such thing”-et így fordítja: „Nem, nem lehet”.
  11. I, 3; 142.
  12. Vö. Lady Macbeth szavaival: „air-drawn dagger” [III, 4; 16), amit Szabó Lőrinc „képzelt tőr”-nek fordít, ám jelenthet a ’levegőből támadó, keletkező tőrt’ is, ami egyszer csak „ott van”, mintha a „semmiből” pattant volna elő.
  13. Vö.: § 49, § 257 és § 125.
  14. Szabó Lőrinc a „A deed without a name”-et „A kimondhatatlan”-nak fordítja, amit persze csak egy lépés választ el a „megnevezhetetlen (tett)”-től. Szabó Lőrinc megoldása inkább a Tractatus Wittgensteinjének tetszene.
  15. Ludwig Wittgenstein: Philosophical Occasions 1912–1951, szerk.: James Klagge és Alfred Nordmann. Indianapolis & Cambridge: Hackett Publishing Company, 1993, p. 395. A német idézet a Faust első részéből való, Jékely Zoltán fordításában.
  16. Stanley Cavell: Disowning Knowledge in Sitt Plays of Shakespeare, Cambridge: Cambridge University Press, 1987, pp. 7–8.
  17. Szó szerint: „most a fél-világ (föld) felett a természet halottnak tűnik”, azaz a föld ezen felén éjszaka van; Szabó Lőrinc itt igencsak eltér az eredetitől: „Most halottan hever a fél föld”.
  18. Vö. a Collins Dictionary of the English Language „object” címszavával.
  19. Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának „tárgy” címszavával.
  20. Martin Heidegger – magyarra fordított – terminusai, l. lejjebb a 6. részt!
  21. Az angolban but: „… or art thou but / A dagger of the mind, a false creation, / Proceeding from the heatoppresed brain?” (’vagy nem vagy más, mint az elme/szellem tőre, egy hamis teremtmény, amely a hő által nyomott agyból jön elő/ered?’)
  22. H. W. Fawkner: Deconstructing Macbeth. The Hyperontological View, p. 101, a kiemelés eredeti.
  23. verhexcung pontosan megfelel az angol bewitchment szónak, G. E. Anscombe így is fordítja a Vizsgálódások angol változatában.
  24. sightless substance (I, 5; 49) persze többértelmű kifejezés, én szó szerint fordítottam, itt jelenthet ’láthatatlan anyagot’ is (vö. Kenneth Muir, szerk.: Macbeth, p. 30), Szabó Lőrinc ,,testtelen”-ként adja vissza.
  25. Conditions Handsome and Unhandsome egy, a Ralph Waldo Emerson „Experience” [Tapasztalat! című írásából vett idézetre utal, és nehezen visszaadható szójáték. A handsome legelterjedtebb jelentése ‘jóképű, jóvágású, szép’, de jelent ’tetszetőset’ is, valami olyat, ami éppen jól jön; pl. a handsome argument: jó, meggyőző érv. Az unhandsome ezzel szemben épp az, ami nem jön jókor, ami csúnya, illetlen, helytelen, sőt goromba. De mindkét szó tartalmazza a hand (‘kéz’) szót, s emiatt Emerson kifejezését fordíthatjuk „kellemes és kellemetlen feltételek”-nek, de akár „kedvező és kedvezőtlen, kézreálló és kézre nem álló körülmények”-nek is.
  26. Stanley Cavell: Conditions Handsome and Unhandsome. The Constitution of Emersonian Perfectionism. The Carus Lectures, 1988, Chicago and London: The University of Chicago Press, 1990, pp. 38–39.
  27. Vö. elsősorban Martin Heidegger: Lét és idő. Ford.: Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István. Budapest: Gondolat, 1989, pp. 170–205.
  28. Arany János fordítása; az eredetiben: „mind’s eye” (I, 2; 185).
  29. Vö. Locke Értekezés az emberi értelemről (ford.: Dienes Valéria, Budapest: Akadémiai Kiadó. 1979, 2. kiadás) II. könyv III. fejezet 2. paragrafus és II. könyv, VIII. fejezet, § 12.).
  30. Vö. Hegel A szellem fenomenológiája (ford.: Szemere Samu, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 3. kiadás) „Tudat” című részének I. fejezetével.
  31. Martin Heidegger: Lét és idő, p. 287.
  32. Jacques Derrida – aki „White Mythology” című írásában többek között az öt érzékszervnek a metaforizálódásban betöltött szerepét vizsgálja – érdekes példát idéz Condillac Traité des sensations című írásából: „Azért éreztük szükségesnek az öt érzék közül a szaglással kezdeni, mert úgy tűnik, hogy az összes érzék közül ez járul hozzá legkevésbé az emberi elme megismeréséhez” (Jacques Derrida: Margins of Philosophy, Ford.: Alan Bas, Chicago: The University of Chicago Press, 1982, p. 227).
  33. Arany János fordítása.
  34. Kardos László fordítása.
  35. Neumer Katalin fordítását néhol módosítottam.
kép | Pierre Alechinsky művei, wikiart.org