REMÉNYIK SÁNDOR VERSÉRŐL
2012 május
NAPSUGÁR POGÁNY TEMPLOMBAN
Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, – látod? majdnem mind kopárak.
Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan –:
Vak indulatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.
Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.
Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.
Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.
Címében mintha fényt ígérne – de éppen a fény befogadásának képtelenségéről szól a vers. A kopárságról, ahol e hiányoktól telt kopárság sokkal keményebb, súlyosabb, mint amilyen sűrű a sötétség lehetne – hiszen azt oldhatja aranysugár. Már az első sor hiábavalóvá teszi a fény érkezését, és kijelentéssé szikárult sóhajtását ismétlik rendre a további szakaszok kezdő mondatai. Mintha minden versszak a napsugár érintésének újabb, eleve kudarcra ítélt kísérlete volna a vak indulatok pogány templomában. Mi ez a pogány templom? Kopár fák erdeje? A képek síkján bizonyára. A fában azonban meglátható az életfa, az erdőben megsejthető az élet erdeje – a templom talán mi magunk vagyunk. Hisz ki ne ismerné a benső kopárságot, mikor Az erdő fakó, hangulattalan. Mikor vak indulatainkban képtelenek vagyunk a fény látására? Hány kísérlet ember és ember, Isten és ember érintkezésében, mikor nem marad más, csupán alkalmatlanságunk megtapasztalása! Mikor valóságosan nincs találkozás. E vers paradoxona, hogy azt szólítja, akit nem tud befogadni. S vajon nem lehetséges, hogy éppen ezzel az újra és újra szólítással már egy halvány sávját be is fogadta az érkező a sugárnak? „Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont” – írja Wittgenstein. Lehetséges, hogy a szavavesztett reménytelenségben maga a megszólalás szüli a reményt? Hogy épp reményvesztettségünk megvallása teremt érintkezést a reménnyel?