ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL
2012 augusztus
AKARSZ-E FÉNYT?
Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.
Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.
A vers nem akar sokat. De egyszerűségében, már-már keresetlen szavai, szolid poétikája titkos erejében a homály sugárzó szőkeséggé lesz.
A versindító csonka mondat képileg teljes, tükrözi s megteremti a táj, a kert, és így talán az emberi lélek állapotát: mindent homály sző be s át. A ködpermeteg függönye, az állandónak tűnő, reményvesztett homály mögött bimbós sombokor ázik, az „m” hangok zárt zengésével, a zárt bimbóban nyílni, kibomlani vágyó reményekkel. Ezt a kibomlást, kinyílást segítik, zenélik a félrímek is, amelyek úgy fénylenek fel a rímtelen sorok között, ahogy a homályon szűrődnek át a fény sugarai.
benti meghittség
A címben ajándékba kínált fény a versben szokatlan utat talál magának. Nem kívülről süt be, hanem belülről sugárzik szét, nem kívülről érkezik, hanem bent születik meg, különös szinesztéziával: az anyagtalan természetű fény a nagyon is sűrű, zárt anyagból, a sombimbóból bomlik ki, az ajándékba hozott sombokor-ág bimbójából, s így mintegy a benti meghittséget teremti, s azt beragyogva süt ki a világra.
Ez a meghittség rejlik talán már a harmadik sorban, ahol a versindító kép után a szöveg egy ponton szelíd átmenettel lírai megszólításba fordul. A virágadás motívuma, a ragokban a titokzatos második személy megjelenése és a verandán fényként sugárzó tavasz szőkesége – rejtetten a kibomló női haj képét idézi – végül mintha valami halk, tapintatos, alig érzékelhető szerelmi poézissé avatná Áprily nyolcsorosát.