Szepesi Attila

TÖKLÁMPÁSOK

1995 augusztus

TÖKLÁMPÁSOK

Gyerekkorom városát, Beregszászt a gyermekeim csak a térképről, meg néhány régi fotográfiáról ismerik. Ha olykor az akkori időkről mesélek nekik, látom rajtuk, értik is, nem is. Olyanokat kérdeznek: mit játszottak akkoriban a televízióban? Mert el sem tudnak képzelni egy televízió nélküli világot. Vagy: milyen ruhákban jártatok? Nem sejtik, hogy akkor nem a milyenen volt a hangsúly, hanem hogy van-e egyáltalán. Nincsen vevőkészülékük az akkori nincstelenségre. A háború utáni esztendőkben senkiföldjévé züllött városban sem üzlet, sem pénz nem volt. Csak valamiféle ősi önellátás, cserebere. Ki-ki azt ette, azt viselte a testén, amit magamagának megtermelt, megvarrt, így-úgy beszerzett. Vonatkozott ez az élelmiszeren-ruhán kívül minden egyébre is, játékszerre, iskolai kellékekre, de még a karácsonyfadíszekre és a szaloncukorra is, ezeket magunk fabrikáltuk, illetve anyám főzte, csomagolta.
tömeglélek
Nehezen viselem a tárgyak inflációját. A világot elárasztó, ma megvásárolt, holnap megunt, holnapután kihajított kacatok áradatát. A műanyag-mütyűrök, gépi limlomok tömegét, amik egyformák, tehát jellegtelenek. Csillognak ugyan, de személyes varázsuk nincsen. A csecsebecsék, kanalak, gyerekjátékok és ruhák egy-arcúak. Pontosabban: egyféleképp arcnélküliek. Biztos vagyok benne, hogy eme tizenkettő-egy tucat lomoknak is szerepük van abban, hogy magunk is személytelenné válunk. Elveszítjük emberi kapcsolatainkat. Olyan lesz a lelkünk, mint a világot elárasztó kacatoké: tömeglélek. És ez a kapcsolatok lazulásához vezet. Hajdan a barátainkkal találkoztunk. Aztán hosszú leveleket írtunk egymásnak arról, hogy találkoznunk kéne. Végül a levelek is elmaradtak.

Ahogy a gyerekkoromra visszanézek, kevés irigylésre méltót tudok megemlíteni. De irigylem akkori magunktól a tárgyak személyességét. Mert minden bútordarab, edény, ing, játék egyedi, személyes, ember- és nem gép-alkotta mű volt. Őrizte elkészítője lelkét, kezenyomát, futó hangulatát. Az anyag és a vele megküzdő alkotó álmát és szeszélyét. Egyik sem volt egészen olyan, mint a másik. Nem volt felcserélhető. Külön-lelke volt. Mindenki tudja, milyen élmény megfogni egy öreg tárgyat. Végigsimítani egy festett tányért, fakanalat. Végigsimítani egy fotel szúette karfáját. Elnézni egy kifakult fotográfiát. Megfogni egy sulykolófát, melynek nyelét fényes-simára és ébenbarnára koptatta az elődök kezenyoma. Ahogy az ember megérinti, az idő villamos árama járja át: az ősei kezét érinti meg.

Amikor a gyerekeim karácsony előtt vagy a húsvétvárás örömteli napjaiban egyre gyakrabban és lelkesebben ballagnak le az üvegvisszaváltóba, már tudom, hogy ajándékokra gyűjtenek. Sejtelmesen sugdolóznak és a lelkemre kötik, ne nyissam ki a fiókjukat, ruhásszekrényüket. Ilyenkor elmondom, hogy örülök, hogyne örülnék az ajándékba kapott golyóstollnak, öngyújtónak, zokninak és könyvnek, de még nagyobb öröm számomra, ha maguk fabrikálnak valami meglepetést. Személyeset. Színes rajzot, filcdarabkákból összeállított könyvjelzőt, lécből faragott és festett virágkarót, kavics-levélnehezéket — akármit, ami a kezük nyomát viseli.

Jeff, flickr.com

Jeff, flickr.com

Az egyedi tárgyaknak lelke és zenéje van. A személytelen lomok zenétlenek és mulandók, bármily tetszetősre is formálja őket a gép. Olyanok, mint a versek közt a klapancia. Minél jobban cseng-bong, annál üresebb. Annál hamisabban szól. Minél dekoratívabb, annál talmibb.
ódon kacatok
Valamikor a hatvanas évek elején kezdődött el nálunk a régi tárgyak kultusza. Az ódon kacatok lelkének és varázsának felismerése. Mindenki gyűjtött valamit, vélt vagy valódi ,,régiséget”. Ebből komikus esetek is származtak: boltokban árultak mindenféle sebtében hamisított ál-régiségeket, miközben a boltos maga volt az üzlet legantikabb példánya. Aki kevésbé volt gyanútlan, és nem az efféle „régiségkereskedéseket” bújta, padlásokon, falusi rokonok fészerében, régi szekrények mélyén búvárkodott. Sok szép darab előkerült, de sok ócskaság is. Ahogy a népdalgyűjtők is vegyesen találnak becses dalokat és a maguk korát túlélt slágereket is. Némelyik lakás olyan lett, mint egy régiségkereskedés. Minden különösebb ízlés és rendezőelv nélkül torlódtak össze benne a kincsek és a porlepte tucatáruk.

Pilinszky János nem használt írógépet. Verseit tollal körmölte le, és így küldte el ismerőseinek, meg a kiszemelt szerkesztőségeknek. A zeneszerző, John Cage írja, mekkora élmény volt számára, amikor egy baráti összejövetelre invitáló kártyát megpillantott, s az nem nyomtatva volt, hanem ákombákom betűkkel, kézzel írott. Mint mondja, általában kihagyta az efféle összejöveteleket, de erre az egyre elment. El kellett mennie.

Örömmel hallom, hogy ambiciózus és a lomok áradásába beleunt fiatalok feltámasztanak egy-egy régi kézműves-mesterséget. Nem könnyű a dolguk. Az alapismeretük szinte semmi. Látnak egy tárgyat, ami megtetszik nekik, elkezdenek könyveket bújni, alapanyagokat és szerszámokat beszerezni. Az első, próbaképp csinált darabok nyilván szánalmasak. De idővel az anyag megszelídül, elkezd az átszellemített kéznek és a teremtő ujjaknak engedelmeskedni. Cserepeket, bútorokat, lószerszámokat, ruhákat, merített papírt, evőeszközt, sarut, s ki tudja, mi minden egyebet készítenek ezek a kezdetben amatőr, később profivá váló fiatalemberek.

William Warby, flickr.com

William Warby, flickr.com

Gyerekkoromban magunk készítettünk játékszereket magunknak. Papírsárkányt és falovat. Csutkabábot, parittyát, rollert, ki-ki amilyet tudott. És ezeknek az egyszerű tárgyaknak az emléke belém ivódott. A hangulatuk ma is kísért, ahogy a közös csavargások és bolondozások emléke is. Többek között a kivájt, szemüreggel, vicsorító fogakkal ellátott töklámpásoké, melyeket gyertyákkal belülről kivilágítottunk, s melyekkel alkonyati, kora éjszakai órákon oly jól lehetett sikongató lányokat meg a babonás néniket riogatni.
idáig fénylenek
Azok a világító, fák közt imbolygó, bálványarcú töklámpások negyven év és több száz kilométer távolából is idáig fénylenek. Billegnek a pózna hegyében, ahogy magasba emeljük őket. Felidézik azokat a régi esztendőket, legalábbis azok fakuló hangulatát, mert kellene hozzájuk hátterül az a hajdani éjszaka is, varjúcsapataival és didergető hófúvásaival.

felső kép | SarahTz, flickr.com