Böröczki Tamás

TÖKÉLETESSÉG

2009 február

TÖKÉLETESSÉG

Valószínűleg ember voltunk egyik legalapvetőbb megnyilvánulási módja, hogy képesek vagyunk megbarátkozni a tudattal: a tökéletesség, legalábbis az általunk ismert világban, elérhetetlen. Ugyanolyan nehéz ez, mint megbarátkozni – pontosabban: megtanulni együtt élni – a mulandóság tudatával. Ugyanolyan nehéz, mert e kettő, a mulandóság és a tökéletlenség tudata ugyanannak a valaminek: az emberi létezésnek két, szorosan összefonódó aspektusa. Véges idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megpróbáljunk valami tökéleteset létrehozni; hogy a saját életünket megpróbáljuk jól élni.
belesűríteni mindent
Nem mintha a mindig elérni vágyott, de soha el nem ért tökéletesség, azaz a tökéletesség örökös hiánya nem volna ugyanúgy nyomasztó teher, ha tetszőleges – mondjuk, végtelen – idő állna rendelkezésünkre. Ez az eset nem különbözne lényegileg attól, mint ha valaki egyetlen életbe – húsz, negyven vagy nyolcvan évig tartó életbe, ebből a szempontból mindegy – próbálna belesűríteni mindent, hogy megközelítse a tökéletességet (mondjuk, elmegy tudósítónak egy háborús övezetbe, operatőrnek Délkelet-Ázsiába, vagy időnként leugrik száz méterről egy gumikötéllel a bokája körül). A tökéletesség hiánya ugyanis nyilvánvalóan nem technikai kérdés – vagyis nem pusztán a kivitelezhetőség a probléma –, hanem (hogy ezt a nagyképű szót használjam) metafizikai: az emberi létezés keretfeltétele.

731a89f44bb0fd73986f41358eb3a5b6-large

Platón válasza a körülöttünk lévő világ nyilvánvaló tökéletlenségére a formák vagy ideák elmélete, mely szerint mindaz, amit látunk, csak visszfénye a valóságnak; az a szépség, amely egy-egy pillanatra feltűnik körülöttünk, majd ugyanolyan gyorsan elenyészik – hiába kapkodunk utána, eltűnik az időben –, a maga teljességében valahol másutt van. Ugyanakkor az örökkévaló, a téren és időn kívüli, a tökéletességet megtestesítő formák elmélete nemcsak a világ tökéletlenségére ad választ, hanem éppenséggel korlátozott tökéletességére is (ez az elmélet pozitív aspektusa): hiszen a körülöttünk megtapasztalható szépség (jóság stb.) képmása a valódi szépségnek, még ha csak, éppen mert képmás, fogyatékosan is: benne mégiscsak meglátunk valamit abból, milyen lehet a szépség (jóság stb.) valójában.

a8d626d989dc821b98781ee136c2f19a-large

A formák platóni elmélete – amellett, hogy filozófiai hipotézisként alapvető ismeretelméleti, etikai és metafizikai problémák megoldására hivatott – a legkevésbé sem végérvényesen rögzített, kidolgozott koncepció. Inkább egy alapvető tapasztalat időnként kimondottan költői megfogalmazása (gondoljunk például a Phaidroszra vagy A lakomára), a világ sajátos szemlélete. Olyan szemléletmód, amely segít elviselni a világ tökéletlenségének tudatát, s amely, másfelől, magyarázatot ad arra, hogy miért törekszünk mégis mindig a tökéletességre, hogy emberi létezésünk során miért érezzük folytonosan valaminek a hiányát. Mert nem lehetünk minden, nem próbálhatunk meg mindent, és nem tudhatunk mindent. Valamiért mégis azt érezzük, hogy mindennek kellene lenni, mindent meg kellene próbálni, mindent kellene tudni.
nem érhetjük el
De mégis, mit kellene inkább – élni az életet, vagy szemlélni? Minél többet megélni, utazni, ide-oda vetődni, mozgásban lenni, mindenfélét csinálni, vagy szemlélődni – érezni az őszi napfényt, hallgatni az eső kopogását, nézni a néma téli utcán a hópelyheket az utcai lámpa fényében? Valószínűleg mindkettőt és egyiket sem – a választ pedig ki-ki amúgy is lelki alkatához mérten adja meg. De akárhogy is válaszolunk, nem tudunk szabadulni attól a sajátosan emberi tudatállapottól, hogy a tökéletesség megvan valahol, hogy nem érhetjük el, de mégis a hatalmában tart bennünket. Attól a tudattól, amely egyszerre tudata a kínzó hiánynak és annak, hogy a tökéletesség valójában a miénk, vagy legalábbis a miénk volt; hogy mélyen ott van bennünk, ha másként nem, hát egy álom emlékképeként.

Az írás a Liget Akadémia Kell egy jó szó című sorozatába készült.
kép  | Kristin Linnea Backe, lensculture.com