TÓCSATÜKÖR
Ülök, ahol a Kálvária térre beüt a Dankó utca.
Figyelem a sötétben suhanókat.
Apám most jön fel a Kerepesi úti borpincéből,
s indul a 38-as villamoshoz vadonatúj irhabundájában,
amire egy életen át vágyott.
Tócsába huppan,
én meg ülök a padon,
fázós lábamat magam alá húzva.
Sárfoltos lettem, mint a kabát.
Borszagú, rossz lehelet az este.
Fölöttem sima képű hold,
novemberbe szerelmesedve.
Az Orczy téri kis sarok.
Italmérés. Lángosos.
Szemben a rossz emlékű pályaudvart
nagy ívben kerülik az angyalok.
Arról jön apám.
Jön?
Tántorog.
Ha a fényes csillag fönt remegne,
lehetne Gáspár, Menyhárt, Boldizsár,
de elfogytak a jézusok
a Dankó utcában rá a semmi vár.
Elmegy mellettem, nem vesz észre.
Csönd van.
Este.
Avarszag-rekviem.
Itt már mindent szabad,
csak lenni nem.