Inczédy Tamás

TITOK

TITOK

Azon a kedden is millió teendőm volt, és igyekeztem, hogy a legszükségesebbekre jusson idő, energia, élet. A pénzt nem említem, nem szeretnék anyagiakról panaszkodni, bár volna okom – na tessék, mégis sikerült, vagyis belegabalyodtam…, pedig épp ezt akartam elkerülni.

a pénz a legkevesebb
Nagybátyám, aki ha igaz, valaha közkedvelt táncos-komikus vásári színész volt egy hátsó-indiai színtársulatnál, később mindenestre szorgosan melózott a salgótarjáni tűzhelygyárban nyugdíjba vonulásáig, nos, a nagybátyám, ha formálódó terve anyagi akadályokba ütközött, frappáns szólammal hessentette el az igazságot (meg a tervet is) – szinte látom magam előtt ahogyan legyint, és hetyke eleganciával mondja: ugyan, ne törődjetek vele, a pénz a legkevesebb.

Csakugyan.

Egy percre megállok, be kell adjam magamnak a Clexane-t. Ezt az injekciót az ember magának adja be, hogy ne kapjon trombózist, míg gipszben fekszik. Hasba kell nyomni, vagyis szúrni, a sürgősségin így mondta az orvos: szúrja, ne döfje.

Igaza volt, és frissen törött-gipszelt lábbal nyomban elismertem, hogy nem is olyan vészes, mint amilyennek hangzik, ha az ember lassan szúr, és figyelmesen végignézni, ahogyan a bőr-, és zsírszövet szépen elnyeli a centis tűt. Egyébként drága ez a Clexane. Mi lesz azokkal, akiknek nincs rá pénzük? A szerencsések talán megússzák, hogy a trombózis-statisztika rovatába kerüljenek.

Aznap tehát rengeteg dolgom volt. Egyik helyről száguldottam a másikra rollerrel – akkor történt a baleset. Ne firtassuk, hogy úri passzióból vagy szükségből járok-e harmincöt évesen rollerrel. Mondhatnám, hogy a jövőre esedékes választások kormánypárti kampánya okozta: az útfelbontás, mindenütt útfelbontás, és sehol nincs elkerítve. Na jó, figyelmetlen voltam. Pontosabban figyeltem, millió dologra is, csak nem a közlekedésre.

Amikor az umpalumpák ellőtték a lábam, mert elsőre erre tippeltem, még egy darabig továbbgurultam a rollerrel, aztán törött lábam alámbicsaklott. Hamarosan egy padon feküdtem, vagy talán a macskakövön? A lényeg, hogy háton fekve bámultam felfelé.

shutterstock 327300806

Tatyana Aksenova, shutterstock.com

Épületek homlokzatait láttam, és egy fa ága is benyúlt a képbe, enyhe szél fújta a zöld leveleket – feljebb néztem, a kéklő égre, és akkor egyszeriben megszólalt Isten. Ki más lehetett? Barátságosan mondta nekem: hát te meg hova rohansz, kis embertöpörtyű?

végtelen kedvességgel lebaszott
A kérdés váratlan volt, de nagyon is jogosnak éreztem: csakugyan, hová rohanok? A hang tulajdonosa, immár teljes bizalmamat élvezve, végtelen kedvességgel lebaszott: hát nem veszed észre, hogy én már mindent elrendeztem?

Hirtelen földöntúli nyugalom árasztott el, könnyű voltam, és szabad, és bizonyosság árasztott el: tényleg minden a legnagyobb rendben.

Még sokáig maradtam volna úgy, fekve, de a lábam egyre jobban fájt. Felhívtam a feleségemet, aztán a mentőket. Utána meg sorra mindazokat, akikkel a millió teendőimet át kellett variálni, újra összehangolni, és úgy optimalizálni, hogy majd gipszelt lábbal is jusson mindenre idő, energia, élet.

Ha többé nem kell Clexane-t szúrnom magamba, akkor is néha hanyatt fekszem majd, és bámulok, felfelé.

felső kép | schankz, shutterstock.com