A TITOK A KORAI INFORMÁCIÓKÖZÖSSÉGEKBEN

„Két kapun át járnak föl az Álmok. Egyik szaru. Rajta,
Mint mondják, a való árnyak szoktak kilebegni.
Hószínfényü, fehér elefántcsontból van a másik,
itt a csalárd jelenéseket engedik égnek a mánok.”
(Vergilius)¹

A személyes álomélmény csoport-szintű megosztása jellegzetes társadalmi működésmód: olyan mechanizmus, amelytől egy közösség egyúttal információközösség is. A tagok ugyanis szakadatlanul arra törekszenek, hogy még a lényegtelennek tűnő személyes tapasztalataikat is folyamatosan és kivétel nélkül „betáplálják” a közösbe. Így nemcsak ideiglenes információs elkülönülésüket szüntetik meg, hanem a jelentések csoportszintű akkumulációját és bővítését is elvégzik.²

Csakhogy a folklórgyűjtések egy részében ezzel ellentétes mechanizmusokról is olvashatunk. Az álomlátó fiú (soktudó fiú, Ahikár) története jellegzetes kelet-közép-európai epikus forma: „a szegény ember legkisebb fia nem hajlandó elmondani apjának az álmát, ezért az agyba-főbe veri. A király … megvásárolja az apától a fiút, de az álmát neki se mondja el. Kőfalba rakatja, de a királylány megmenti, ő pedig csodás képességével segít neki, amikor a szomszéd király az apát nehéz feladatok elé állítja”.³ Egy hasonló japán mesében Jukicsi nem osztja meg az álmát (egy kincs lelőhelyéről) a többiekkel, de 300 ezüstért eladja azt Moszukénak (Cerná-Novák, 1979).

Mindez csak addig tűnik ellentmondásnak, amíg fel nem ismerjük, hogy az álomtitok-történetek már nem az ősi, természet-adta kisközösségek világában, hanem a későbbi, pénzgazdálkodással, vagyoni egyenlőtlenségekkel, elkülönült érdekekkel és társadalmi hierarchiával jellemezhető társadalmakban játszódnak. Az ókori magaskultúrák ezt a „szakadékot” még tovább mélyítették avval, hogy közösségi szinten is jelentésteli álom-információval csak a kiváltságosak rendelkezhettek. Mezopotámiában „a közösségi vallási élmények … mindig csak a szentély közvetítésével voltak elérhetőek … (ezért) a király kaphatott bizonyos fajta isteni üzeneteket, de nem tartották elfogadhatónak, hogy egy közember álmok vagy látomások révén közeledjék az istenséghez.” (Oppenheimer, 1982). „Államügyekről, közügyekről csak uralkodók, magas rangúak és hatalmas személyek (basileis, archontes, megistanes) jogosultak értelmezhető módon álmodni … − egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek, érdektelenek; legfeljebb akkor vehetők figyelembe, ha tömegesen jelennek meg, mert az egyes kisemberek (idiótai, mikroi) önmagukban semmit sem számítanak, csak a démos egésze mérvadó társa az egyes hatalmasoknak.” (Hahn 1985).⁴

információmonopólium

Amiről itt szó van, kétségkívül a jelentések kisajátítása. Az elkülönült elit így legitimálja az üzeneteit,⁵ miközben az alternatív üzenetek kizárására törekszik az érvényes (jelentésteli) tartalmak köréből. Így különböztethette meg „mind az ókor, mind a középkor a hitelt érdemlő, igazi álmokat a hamisaktól” (Veszprémy, uo.). Filológiailag ez kétségkívül jól végigkövethető toposz, Vergiliustól a hagiográfusokon át a Gesta Hungarorumig,⁶ de funkcionálisan − és most ez itt a fontosabb nézőpont – a működő információmonopólium egyik fajtájával, tiszta esetével állunk szemben. Világosnak látszik a képlet: kis létszámú tradicionális közösség (törzs) − a feltétel nélküli megosztás kultúrája, nagyobb létszámú, függőlegesen tagolt társadalom − az információ visszatartása.

Csakhogy Damm (1961) sok nyelvre lefordított beszámolója az ausztráliai szivárványkígyó-repülésről⁷ felborítja ezt az egyenletet is. A varázsló (akiben Damm a sámánok előképét látja) a törzs férfiaival együtt énekelve-révülve indul álomutazásra egy kígyó hátán. Az egyik útitárs rituális áldozattá válik, a kígyó megeszi. A varázsló összeforrasztja a csontokat, a kígyó hátán együtt visszatérnek, a férfiak nem emlékeznek a túlvilági utazásra, az áldozat sem, pedig pár napon belül meg fog halni. A varázsló titokban tartja az élményt. Senki sem tudja meg tőle.

A tárgysíkon a közösség számára a varázslói kompetenciáról megjelenített üzenet, hogy a varázslónak módjában áll ismeretet szerezni valamelyik csoporttag közeli halálának időpontjáról, de ezt a tudását az érintettek érdekében nem osztja meg a többiekkel.⁸ Sőt: mivel a mágikus erő csak a kiválasztottak álmában⁹ jeleníti meg magát, akár azt is mondhatjuk, hogy az álommunkának ugyanazt a monopolizálását látjuk viszont, mint az ókori Keleten − csak éppen törzsi körülmények között, ami ellentmondani látszik az eddigieknek. Emiatt újra kell látogatnunk az „intézményes információmegosztás kultúráját” − történetileg a kezdeteket, választ keresve, hogy mi a mélyszerkezete a természet-adta információközösségnek.

Az archaikus társadalmakban a közösségtagok napi 8-10 órát beszélnek egymással. Csányi (1992) úgy véli, így el tudják kerülni, hogy individuális akcióik feldolgozatlanul maradjanak.¹⁰ A jelentés-csere nagy része azonban pusztán a mechanizmus megerősítését szolgálja, nem eredményez információs többletet. Mivel a háztartás javarészt közös térben zajlik, az individuális tevékenységet szisztematikusan nyilvánossá teszik, a gyakorlati életre vonatkozó tudnivalók pedig a tanulás mintakövetéses formájával vagy a testi nevelés hagyományos eszközei révén kerülnek a felnövekvő nemzedék birtokába, viszonylag változatlan környezetben és tevékenységmezőben viszonylag állandó információközösségek termelődnek újra, ahol a világról, a saját közösségről, az együttélést szabályozó normákról és szokásokról nagyjából azonos rendszerben épülnek be az elemek az egyes közösségtagokba. Konrad Lorenz bibliai példára hivatkozva úgy találja, hogy „az apától átvett viselkedési normák fiú általi változtatásai még olyan csekélyek voltak, hogy néhányan nem voltak képesek megkülönböztetni a személyiségüket az apjukétól”.¹¹ Gorbovszkij (1983) közlése szerint a menomini indiánok között végzett kutatások kimutatták, hogy a törzs tagjainak mintegy 70%-a azonos személyiségvonásokkal rendelkezik. „Olyanok, mint a futószalagon készült szellemi kópiák − mondja Gorbovszkij −, a törzs minden tagját ugyanaz az információ, ugyanazok az események, ugyanazok a gondolatok” alakítják.¹² Máshonnan nézve: a csoport össz-tudása nagyjából megegyezik a csoport bármelyik teljes jogú felnőtt tagjának tudásával. Nincs tehát semmi meglepő abban sem − mivel ezzel a fajta „kollektív individualitással” függ össze −, hogy a korai közösségek döntéshozása nem ismeri a kisebbséget: a döntés csak akkor születik meg, amikor mindenki egyetért vele. Hiszen az eltérő vélemények, megközelítések, elképzelések mögött eleve eltérő tapasztalatoknak, eltérő tudásnak kellene állnia. De még ha azonosak volnának is a kiindulópontok, a különböző gondolkodási végeredmények ugyanúgy információs elkülönülést eredményeznének, amit minden eszközzel meg kell akadályozni.¹³ Így lesz végtelenül demokratikus és végtelenül lassú folyamat a konszenzusra hangolt kollektív döntéshozatal.

nincs többségkultusz

Az Irokéz Törvénykönyv szerint minél jelentősebb egy döntés, annál lassabban kell meghozni − a lassú döntéshozatalt szabályokkal és eljárásokkal kell biztosítani. Hasonló elveken nyugszik a hagyományos svájci és japán konszenzustechnika. A megegyezés mindkét helyen erősen ráfordítás-igényes. Minderre „Vernehmlassungen” (megejtendő vizsgálatok) a svájci, nemawashi (a gyökereket fölvetni és megforgatni, átvitt értelmében „az ember körültekintően megtesz minden szükséges előkészületet”) a japán szó. Nincs többségkultusz − a kiegyezésnek van kultusza. Kitérnek a kisebbségek kívánságaira és szempontjaira is, adott esetben kompenzációval vagy viszonylagos túlprivilegizációval. „S ha már így döntés született egyszer, akkor gyors, megbízható, hatékony és tartós megvalósításra számíthatunk.” (Mander, 1995). Polonyi (1975) felhívja a figyelmet, hogy Mo Ti „ideális állam”-utópiájában „elismeréssel emlékezik meg a régiek kormányzásának arról a gyakorlatáról, hogy mindenben az egész társadalom teljes egyetértése valósult meg”.¹⁴ A hopi indiánoknál mai napig „egyetlen tanácstag sem hozhat egyedül döntést. A tanács pedig csak akkor dönt, amíg egyhangú nem lesz a határozat” (Keszthelyi, 1985).

A „homogén információközösség” mégis absztrakció. Már az 50-60 fős kisközösségek is sokszorosan tagoltak információs szempontból, és az erre vonatkozó néprajzi leírások meglepően egységesek, bárhonnan is származzanak. Ezeknek az elkülönülés-típusoknak a vizsgálatával egyúttal a titoknak nevezett jelenség értelmezésében is a legkorábbi periódushoz tudunk visszalépni.

A közösségeket információs szempontból eleve időtengely osztja két részre: akik teljes egészében őrzik a csoport kulturálisan átörökített tudásvagyonát (a felnőtt tagok) és akik ennek még csak bizonyos hányadával rendelkeznek − a mindenkori felnövekvő nemzedék, az utánpótlás.

A direkt szocializációnak és az erre kialakított intézményeknek¹⁵ kizárólagos feladata az információállomány reprodukciója volt, tehát a múlt eseményeinek felidézése mellett az alapvető normakészlet és az erkölcsi rend sarkalatos tételeinek átadása. „A törzs tizenkét legöregebb embere naponta oktatásban részesített bennünket, gyerekeket, hogy miképpen éljünk… Minden hajnalban … a vének egyike − naponta felváltva egymást − korán felkelt, körüljárta a tábort, és kiáltó szóval hirdette ki, hogyan kell élnie az embernek … A hajnal e korai órájában, amint éji álmunkból hirtelen felriadtunk, a vének tanítása mintha lényünk mélységeibe hasított volna.”¹⁶ Amikor a felcseperedő közösségtagok fokozatosan a törzs információs- és ismeretkészletének birtokába kerülnek, a fizikai okok miatt addig nem birtokolt tudás még a múlt eseményeinek „virtuális” jelen idejűvé tételén keresztül is alkalmassá válik az átadásra. „Népünk közt az volt a szokás, hogy jelesebb harcosok elbeszélték és színleg újra előadták híres csatáikat… mi, fiúk pedig jól az emlékezetünkbe véstük törzsünk nevezetes csatáinak minden részletét.”¹⁷ A tlingiteknél az apa feladata, hogy klánja történetéről felvilágosítsa a fiát. 8 éves korában a fiú (és nevelése) átkerül anyai nagybátyja kezébe, a lányok szüleiknél maradnak. „Régebben a főnök(ök) esténként összehívta a klánt találkozóra, ahol a legbölcsebb öregek beszéltek, egyenesen a fiatalokhoz intézve a szót, a szülők tanácsának megfogadásáról, a hazugságról, a pletykálkodásról és a tartozások teljesítésének szükségességéről” (Olson,1956). A tanganyikai csaga törzsben a gyerekeknek az első két-három évben mindenekelőtt a kiterjedt családi hálózatba tartozó összes személynevet, ragadványnevet, rokonságtípus-elnevezést kell megtanulniuk, és a szülő, leginkább az apa, esetenként ellenőrzi a gyerek tudását (Raum, 1956).

másokra figyelő hallgatás

Az észak-amerikai indián kultúrákban különös jelentőséghez jutott a nyelvi nevelés. „Anyáink mindennap körülbelül két órát arra szántak, hogy megtanítsanak bennünket törzsi nyelvünk kifogástalan használatára.” Mivel a közösség életében a nyelv használata óriási szerepet játszott, a nyelvvel tökéletesen bánni nem tudók „sohasem juthattak szóhoz a nyilvánosság előtt, nehogy nyelvi tökéletlenségeik ráragadjanak a többiekre − főleg a gyermekekre −, s így megrontsák a törzs nyelvét”(Hosszú Lándzsa, uo.).¹⁸ A tlingiteknél a másokra figyelő hallgatás és a megfontoltan kimondott szó óriási tiszteletnek örvendett, és akik meggondolatlan és visszatetszést keltő módon kapcsolódtak a beszélgetésbe, jelezve ezzel, hogy nevelésük nem volt megfelelő, önálló névvel (nitchkayadki) illették. Az anyák lányaikat készítették fel, reggelenként fülükbe suttogva, hogy óvatosan bánjanak a szavakkal, mert a közösségen belül az asszonyok meggondolatlan nyelvelése a bajok legfőbb okozója (Olson, 1956).¹⁹

Az információs újratermelés automatizmusában csak az érintkezésből fakadó kényszerek hozhatnak változást, és így jelenik meg az „át nem adás”, az eltitkolás éthosza is.²⁰ Ausztrália őslakosainál a „múlt mesterei, a titkos tudás agg őrzői sasszemekkel figyelik, hogy a fehérekkel való érintkezés mennyire hatott a fiatalokra, hogy eldöntsék, rájuk bízhatják-e apáik tudását, és ha igen, mennyit, illetve hogy mikor jön el a legalkalmasabb pillanat. [Ha túlzott a vonzás és lazulnak az erkölcsök] az öregek semmit nem tanítanak meg nekik, vagy csak néhány mítosznak a hagyományosan hamis változatát, hogy kipróbálják őszinteségüket és hűségüket” (Elkin, 1986). Ezek természetesen csak a közösségen kívüliek számára jelentenek titkos tudást, „titkot”²¹ − mégis, ha mindezt nem osztják meg az utódokkal, az öregekkel együtt a sírba szállnak (vége lesz a rítusoknak, mítoszoknak, a szent helyek gondozásának).

Mindez már a beavatással összefüggésben nyer különös jelentőséget. A tervszerű és szisztematikus ismeretátadás a közösség teljes értékű tagjává válást, a beavatás-rítust megelőző időszakban is tapasztatható. Ez az átadandó információ- és tudáscsomagokat osztja két részre, amelyek közül a „felülértékeltebbek” csak a próbákon megfelelők számára adhatók át, mindenki másnak, és az átadásig az érintetteknek is: „titkok”. Titok és beavatás egymást feltételezi: mindaz, amit a titok jelent, az adott közösség identitásának döntő eleme. A titok megismerése az élettörténet legfontosabb pillanata: nemcsak a teljes értékű csoporttaggá válás, hanem a titoktartalom különleges jelentőségére vonatkozó tudatosság felébredése miatt is.

A fiatalok (a még be nem avatottak) esetében eltérő szabályok és technikák vonatkoznak a fiúkra és a lányokra, ezért az információáram itt további két különböző részre szakad, hiszen a gyerekek nemi alapon történő időszakos fizikai elkülönítése és a munkamegosztásban rájuk osztott szerepek eltérései miatt²² eleve eltérő kis információközösségeket alkotnak.

A kis hopik számára hatéves koruk táján véget ér a felelősségmentes élet, „ettől kezdve a szüleikkel egy időben, rendszerint pirkadat előtt kelnek. Nyolc-tíz éves korukban bevezetik őket a kacsina-kultuszba, avatás után a Kacsina Társaság tagjai lesznek (sok hopi pueblóban a lányok is, másutt ők nem), a fiúk ettől kezdve eljárnak a kivába, lányoknak viszont ildomos otthon maradni” (Keszthelyi, 1985). Férfivá avatáskor számos helyen „szigorúan ügyelnek rá, hogy egyetlen leány se láthassa a szertartást”. (Bernatzik, 1961). A tűzföldi yámanák elkülönítik a nemeket, amikor többnapos „elméleti-gyakorlati” oktatásban részesítik a fiatalokat. A Birket-Smitht idéző Vág (1990) szerint nagyjából mindenütt így történik, más népeknél is. A fiúknak apáik, a lányoknak anyáik közvetítik a fontos tudnivalókat. Sok esetben a lányok is elég kemény leckét kapnak. A tlingit hajadonokat első mensesük alatt 8 napos böjtre bezárják az elkülönített hálószobába, anyjuk minden reggel vesszőcsomóval veri el a szájukat, hogy amikor felnőnek, emlékezzenek rá, mennyire meg kell válogatniuk a szavaikat, hogy ne pletykálkodjanak, és ne keltsenek zavart (Olson, 1956).

A korcsoport tagjai vértestvérekké válnak. Közöttük sohasem törhet ki vérbosszú, a fiúk együtt mennek csatába, együtt harcolnak (Bernatzik, 1961).²³ Sokszor „titkos nyelvet” is kifejlesztenek egymás között, betűcserékkel, fordítva elmondott szavakkal stb., ezt „kor-dialektusként” írják le a terepmunkát végző antropológusok. Ők nevezik gyakorta „titkos” vagy „kultikus” társaságnak ezeket a kortárs csoportokat (Keszthelyi, 1985).

férfiak és nők

Ez az „ivari információs megosztottság” folytatódik a felnőttkorban. A munkavégzés, az étkezés vagy az alvás (nők házai, férfiak házai) szigorú izolációja fenntartja az elkülönült információközösségeket.²⁴ „A férfiak, nők és gyermekek külön-külön csoportokban étkeznek… a fiúk és a harcosok osztálya …ugyancsak külön eszik” (Bernatzik, 1961). „A veremházak földbe mélyített helyiségei, a kivák ma is megtalálhatók minden pueblo indián faluban … titkos vallási szertartásokat tartanak bennük …de a férfiak ’klubhelyiségéül’ is szolgálnak, ahová nők csak kivételes esetben léphetnek be” (Keszthelyi, 1985).²⁵ Ausztráliában megkülönböztetik a női és férfi totemeket is.²⁶

„A szigetlakó kariboknak két különböző szókészletük van: az egyiket akkor használják, ha férfiak és nők beszélgetnek egymással, vagy amikor a férfiak oratio obliquaban megismétlik, amit a nők mondtak. Haditanácsaikban azonban titkos zsargont használnak, amelybe a nőket sohasem avatják be. A férfiaknak és a nőknek önálló nyelvük van: ez a szokás megfigyelhető a gujkuruk és más brazíliai népek körében is. Az aravakok esetében a nemek nyelveinek különbsége nemcsak a szavak használatában, hanem a szavak ragozásában rejlik” (Sumner, 1978).

Információközösségi szempontból négy jól elkülöníthető kategóriát vizsgáltunk. Ez a felnőttek szemszögéből két-két (a másik nem felnőtt és gyermek tagjai), a gyermekek szempontjából három-három (mindkét nemű felnőtt és a másik nemű gyermek) olyan csoport egyidejű jelenlétéről üzen, amelyekről csak részlegesek lehetnek az információik. Másképpen: a közös tartományon túlmenően minden pillanatban mindenki számára vannak el nem érhető, de a közösségtagok jól azonosítható csoportjai által birtokolt információk.

Vajon megfelelő elnevezés-e titoknak hívni ezeket? És milyen szerepet töltenek be az adott mikrotársadalmak információ-háztartásában?

Elsőként vegyük észre: a korábbiakban azonosított információs különbségek nem jelentenek információs egyenlőtlenséget. A másik nem tagjaival történtekre vonatkozó, szigorú szabályokkal korlátozott információk valójában nem jelentésteliek az észlelésből kizártak számára. A majdani beavatottak információs diszkriminálása pedig eleve csak időszakos, átmeneti jelenség, ami még fejlődéslélektanilag is indokolható (bizonyos tartalmak megismerését nem a „szakrális” mivolt, hanem az életkor korlátozza). Az ismeret birtoklásának hiányából nem fakad cselekvési hátrány. Az efféle titok nem kapcsolódik személyes és elkülönült érdekekhez. Nem létezik információs munkamegosztás, amelynek részévé tehető. Csak fennáll. A fentiek miatt nem fakad belőle „neurotikus felépítmény” sem (Hermann, 1988), őrzőiknél nem jelentkezik megosztási vágy. A titkot létrehozó és mozgásban tartó viszonyok ismertek és elfogadottak, ezeket az érintettek sem kérdőjelezik meg.

házon belül

Valójában még a Malinowski (1972) és Olson (1956) által leírt terhesség-eltitkolási esetek is inkább az információközösség változatlan újratermelésének biztosításáról szólnak. Ott ugyanis, ahol a férj nélküli teherbe esés normasértő, nem a „megesés ténye” okoz gondot, hanem az esetleges nyilvánosságra kerülés. Ezért mentesülhetnek a büntetéstől azok, akiknek sikerül valahogy „házon belül” tartaniuk a hírt. Ha ugyanis mindenki számára tudottá válna, a valóságot (esetleg: ismétlődően) szembesíteni kellene az előírásokkal, az pedig kaput nyithatna az alternatív értelmezéseknek. Így ez a fajta titok szintén nem elkülönült érdekeket szolgál, hanem az információközösség egyfajta „öntisztulását” biztosító mechanizmus.

Ez a tűz járhatta át Simmelt is, amikor „a valóság elrejtését” az emberiség egyik legnagyobb vívmányának nevezte. A „titok az élet hatalmas mértékű kiszélesítését teszi lehetővé, hiszen számos tartalma teljes nyilvánosság mellett fel sem merült volna”.²⁷

Erről a magaslatról nézve sokkal jobban érzékelhető, milyen óriási különbség van titok és titok között. Az álomtitok-történetek mögötti világban, a függőlegesen tagolt társadalmak korában az információ már individuálisan kisajátítható, át nem adása valakinek hátrányt okoz. Az információ elkülönült érdekhez kapcsolódva árucikké válik, egyúttal egy kialakuló információs munkamegosztási térbe kerül. Elkezdődik a világtörténelem, ahogy ismerjük.

IRODALOM:

Birket-Smith, Kaj: A kultúra ösvényei. Általános etnológia, Budapest, Gondolat, 1969.

Bernatzik, H. A.: Gari Gari. Életem és kalandjaim a Felső-Nítus négerei között. Budapest, Gondolat, 1961.

Boas, Franz: Népek, nyelvek, kultúrák. Válogatott írások, Budapest, Gondolat, 1975.

Cerná, Z.-Novák, M.: Az eladott álom. Japán mesék, Bratislava, Madách, 1979.

Csányi Vilmos: Előadás a nyelv evolúciós előnyéről. Magyar Állami Földtani Intézet Filozófiai Vitakörének konferenciája 1992.

Damm, Hans: Kanaka. A déli tenger népei. Budapest, Gondolat, 1962

Elkin, A. P.: Ausztrália őslakói. Budapest, Gondolat, 1986. 150-151. o.

Gorbovszkij, Alekszandr: 2000-ben és azután. Kozmosz, 1983.

Hahn István: Álomfejtés és társadalmi valóság (Artemidorus Daldianus mint társadalomtörténeti forrás), Akadémiai székfoglaló. Budapest, Akadémiai, 1985.

Haring, Douglas G. (compiled, ed.): Personal Character and Cultural Milieu: a Collection of Readings Syracuse. New York, Syracuse University Press, 1956.

Hermann, Imre: A pszichoanalízis mint módszer. Budapest, Gondolat, 1988.

Hosszú Lándzsa: Hosszú Lándzsa emlékezései. Egy indiánfőnök önéletrajza (ford.: Dr. Baktay Ervin) Budapest, ANN Kiadó, 1993.

Kagan, Richard L.: Lucretia’s Dreams. Politics and Prophecy in Sixteenth Century Spain. Berkeley, 1990.

Keszthelyi Katalin: A pueblo indiánok. Budapest, Gondolat, 1985.

Kovács Ágnes: Álomlátó fiú. Szócikk. Magyar Néprajzi Lexikon IV. Budapest, Akadémiai, 1987.

Leopold Lajos: A presztízs. Budapest, Magvető, (2. kiad.), 1987.

Lips, Eva: Könyv az indiánokról. Budapest, Gondolat, 1960.

Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, Budapest, IKVA, 1988,

Malinowski, Bronislaw: Baloma (Válogatott tanulmányok). Budapest, Gondolat, 1972.

Mander, Jerry: A technotópia és az irokézek. Liget, 1995, 2.

McClellan, Catherine: My Old People Say. An Ethnographic Survey of Southern Yukon Territory Part 1-2. National Museums of Canada, 1975.

Morgan, Mario: Vidd hírét az Igazaknak (Mutant Message Down Under). Ford. Balázs Éva. Budapest, Magyar Könyvklub, 1996. https://terebess.hu/keletkultinfo/igazak1.html

Olson, R. O.: Channeling of Character in Tlingit Society. In: Haring (1956: 675−687.)

Oppenheimer, Leo A.: Az ókori Mezopotámia. Budapest, Gondolat, 1982.

Raum, O. F.: Some Aspects of Indigenous Education Among the Chaga. In: Haring (1956: 702−717.)

Sumner, W. G.: Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége. Budapest, Gondolat, 1978.

Király István: Határ − Hallgatás − Titok. A zártság útjai a filozófiában és a létben. Kolozsvár, KOMP-PRESS. Korunk Baráti Társaság. 1996.

Vág Ottó: ‘A nevelés eredete’. In: A nevelés története I. Szerk.: Dr. Tóth Gábor, Tankönyvkiadó (2. kiad.), 1990.

Veszprémy László: „Álom és hazugság” Anonymusnál, Magyar Könyvszemle 1-2. 1991.109−113. o.

Karvalics László: Tucanga ősei álmaikat mesélik (Az információközösségek kezdetei), Jel-Kép, 2011.1. 83−96. o.

JEGYZETEK:

1 Aeneis VI. 893−896 ford. Lakatos István. Magyar Helikon, 1967.

2 Mindezt részletesen bemutattam egy korábbi tanulmányban (Z. Karvalics, 2011).

3 Nyugat- és Észak-Európában nem fordul elő, Távol-Keleten és Indiában részlet-azonosságok felismerhetők (Kovács, 1987).

4 Evvel párhuzamosan az álomfejtés is hierarchikussá válik: annak „standardizálása”, hogy „milyen isten milyen embernek jelenhet meg, melyik testrész mit jelképez stb.” görög területen és Mezopotámiában is megjelenik (Hahn, uo.). Még a 16. század végén is találunk minderre példát: Kagan (1990) nyomán vált ismertté, hogy az inkvizíció képviselői Lucretia de Leon prófétanö „politikailag gyanúsnak talált álmait vizsgálat alá vetették”, de ő ügyesen kijátszotta őket, s végül nem ítélték el.

5 Ezért lehet az „álomlátás (visio) alapvetően pozitív jelentésű”, hiszen „az isteni szándékot közvetíti az emberi világ számára” (Veszprémy, 1991) − a mindenkori „médiumon”, a hatalom birtokosán keresztül.

6 Vergiliusnak a mottóban is idézett soraihoz hasonlókra az Ószövetségben is számos helyen bukkanhatunk. A hagiográfiában az igaz álmok isteni, a hamis álmok ördögi eredetűek. Korán kialakul „az álom metaforikus használata a hamis, hazug nézetek” megjelölésére és elítélésére, az „...álomhazugság szókapcsolat azonban mégis csak a 12. századi irodalmi fejlődés következtében vált közhellyé”. Veszprémy azért tárta fel a motívum történetét, hogy a Gesta bevezetésének elhíresült formulája (ex falsis fabulis rusticorum… quasi sompniando audiret… − a parasztok hamis meséiből… mintegy álomban hallaná) mögötti (vulgáris) irodalmi hatásokig jusson. (A lábjegyzet idézetei is Veszprémytől származnak.)

7 Damm a pápuáknál is hasonlókat tapasztalt: az álmok jelentősége óriási a varázslóknál, mert ez a kapcsolattartás útja a szellemvilággal, a halottak szellemeivel és a halott varázslók szellemeivel.

8 Birket-Smith (1969) Nyugat-Afrikában találkozott hasonlóval, ahol a varázslók egyenesen üzletté tették a „lélekfogást”. Az alvó társak lelkét csapdával elfogják, s a menthetetlen megbetegedés csak a varázslónak adott fizetséggel kerülhető el. A rossz álomnak másutt „elégetési” szertartása van, vagy négy részre tört bot eldobása akadályozza meg, hogy valóra váljon (McClellan, 1975).

9 A megszállott mély álomban hever, sokszor napokig, miközben lelke elválik testétől (Damm, uo.).

10 Egyúttal mindez a közlésfolyam közvetett funkciójára, a jelen-állapot létrehozására is rámutat. És norma az is, hogy mindent, ami a birtokukba jut, adjanak át másnak. „Ha mesét hall, ne tartogassa a maga számára, hanem ossza meg mindig mással. Így a mese hadd járjon szájról szájra, és hadd teljék öröme benne minél több embernek”. In: A mesetarisznya. Voigt Vilmos (szerk): A három özvegy miniszter (Koreai mesék) Ford.: Büky Béla. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1966, 8. o. A továbbiakban a társadalomtörténet hajnalának információközösségi viszonyait a 19-20. század antropológusainak afrikai, amerikai indián és dél-kelet-ázsiai törzsi viszonyokról adott megfigyelései és leírásai alapján igyekszem rekonstruálni.

11 Az azonosulás lehető legteljesebb formájának érzékeltetésére Lorenz (1988) Thomas Mann József és testvérei c. művéhez fordul (VII. fejezet – A tradíció lerombolása).

12 Ez a lényege a gyakran idézett Engels-hivatkozásnak is, amely az ősi közösségek tagjainak mint személyiségeknek a megkülönböztethetetlenségére utal. Símmel „gyermeki állapotnak” nevezi, ahol „minden elképzelést azonnal kimondanak, minden vállalkozást az összes ember szeme előtt hajtanak végre” (idézi: V. Király, 1996). Ez a szélsőséges azonosság az ausztrál bennszülötteknél gondolatátvitelnek tűnik. „Az Igazak, legalábbis Ooota szerint azért képesek a gondolatátvitelre, mert soha nem hazudnak, még kis dolgokban sem, sosem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Mivel eleve nem ismerik a hazugságot, nincs titkolnivalójuk sem. Gondolataikat nem rejtegetik egymás elől, és bátran közreadják őket”. Noha mindez felettébb érdekes, és jól illik a képbe, a forrás erősen megbízhatatlan − a szerző nem terepmunkában jártas antropológus, hanem érdeklődő újságíró (Morgan, 1996).

13 Ugyanezt a funkciót látja el például a „kollektív lerészegedés”: aki nem vesz részt az eseményben, azt kiközösítik, mert nem a többiekkel együtt változik meg a tudatállapota.

14 Csakhogy később mindez a tekintélyelv apológiájává lett. Egy faluközösség feje a mindenről bejelentési kötelezettséggel tartozó falusiaknak így összegzi a tudnivalókat: „Mindazt, amit a járási elöljáró helyesnek tart, nektek is helyesnek kell tartanotok, s mindazt, amit a járási elöljáró helytelenít, nektek is helytelenítenetek kell„. Kínai Filozófia, Ókor I. (Vál. ford. bev. Tőkei Ferenc) 252−253. o.

15 A kiemelt figyelem a jövő generációira, annak tudatosítása, hogy a közösség „utánpótlása” részese az információháztartásnak, a döntéshozatal szabályozásában is megnyilvánulhat. Az irokézeknél a megválasztott tanácstagokat utasító első törvény például így hangzik: „minden döntés a még meg nem született hetedik generáció számára is hasznos legyen” (Mander, 1995).

16 (Hosszú Lándzsa, 1993) Érdekes, hogy az ébredés utáni félkábultság − ahogy arra a fordító, Baktay Ervin is felfigyelt − éppen az a lelkiállapot, amikor az „éber öntudat még nem nyomja el a tudatalattit”, s fogékonyabbá válik bizonyos közlések befogadására.

17 A feketelábúak törzsének ismeretátadási technikáiról részletesen l. Hosszú Lándzsa, uo.

18 A nyilvánosságnak ez a látszatra „kirekesztő” korlátozása valójában az információközösség sikeres újratermelésének záloga: ahol a pontos beszédnek olyan óriási jelentősége van − mint pl. a kollektív döntéshozatalban ott a legkisebb hibát is ki kell küszöbölni.

19 A meggondolatlan beszéd kiiktatásának szélsőséges eseteire is hoz példát Leopold Lajos (Leopold, 1987). Bizonyos helyeken házasság után a nő „hallgatni tartozik”, az aleut varázslók pedig hallgatásra nevelik novíciusaikat.

20 V. Király István figyel fel rá, hogy a latin traditio szó forrása, a trado egyszerre jelent átadást és elárulást (V. Király, 1996:123). Azt is kiemeli, hogy a beavatás hatalmas irodalmát éppen a titok szempontjából vizsgálták legkevésbé (uo. 118).

21 És számukra e „titkos élet és tudás megismerésének” egyetlen megbízható módja, ha ezek az öregemberek megnyilatkoznak. Emiatt óriási az ausztrál őslakosokra vonatkozó tudásveszteség, ami az agresszív, erőszakos gyarmatosítás miatti jogos és mély bizalmatlanságból fakadt. A „kiegyezés” csak az elmúlt évek terméke; egyre több valódi információs csatorna nyílt meg, amelyen most már a külsősök is releváns ismereteket nyerhetnek a különböző aboriginal kultúrák múltjáról és jelenéről.

22 Afrikában a dobolás, másutt a rajzolás, megint másutt a szerencsejátékok voltak tiltottak a lányoknak, a fiúknak pedig az „asszonymunka” végzése. „Míg a shitlukoknál a harcosok fejik a teheneket és az asszonyok nemigen nyúlhatnak az állatokhoz, a nuereknél éppen fordítva áll a dolog. Csak az asszonyok és a gyerekek fejhetik az állatokat: mihelyt az ifjút érettnek nyilvánították, átengedi ezt a munkát a női nemnek. Ha férfiként is tovább fej, meg kell halnia”. (Bernatzik, 1961)

23 Amíg a család és a törzsi életkor-osztályok szigorú autoriter rendet adnak, a fiúcsoportok demokratikusak. Minden fiú azonos esélyekkel indul a vezető szerepért. Nem a szülők státusa számít, hanem az intelligencia, az erő és az adaptációképesség. Saját, nem nyilvános versenyjátékaik vannak, közben pedig közösen étkeznek (Raum, 1956).

24 Lewis Binford amerikai antropológus szerint már a neandervölgyi férfiak és nők is fizikailag elkülönülten éltek. Erre a következtetésre a tűzrakó-helyek környékének vizsgálatakor jutott.

25 Nagy számban említ a néprajzi szakirodalom különböző „titkos társaságokat” (Frobenius például sokat foglalkozik az afrikaiakkal), a férfiak mellett a nőknek is vannak titkos társaságai (pl. „gyógyítók” az indiánoknál).

26 E sajátos „nemi totemizmusra” l. Elkin (1976:140).

27 Idézi: V. Király (1996)

kép | Hopi indiánok, Wikimedia Commons