VÁGYKÉP ÉS ROMKERT

Ahogyan templomok, városok, települések valamely kegyetlen égi vagy földi beavatkozás következtében romkertekké, úgy vágyképekké is válhatnak. A szellem, a tervek megtestesülései, az erődítmények, templomok, utcák, észrevétlenül meg­búvó kis építmények az emlékek és a vágyak határmezsgyéjének képzeletbeli archi­tektonikájává minősülnek át. Újra föl kell magunkban építenünk Dubrovnik mész­kőfehér falait, összehordani a követ a kikötő, a bástyafalak, a több száz lépcső ma­gasságú sikátorok, lépcsőházutcák, kolostorok, szentélyek, portálok, homlokza­tok, a Stradun, a hercegi palota, a főúri villák, a török kút helyreállítására. A kis Onofrio szobrocska is mintha sérültnek tűnt volna egy újságfotón. Reményke­dett, hogy téved, s a középkori páncélban álldogáló, pallossal fölszerelkezett kisfiús fehér vitéz megmenekült, nem torzóként ácsorog, behorpadt vérttel a főtéren. Nem tudta ellenőrizni, vajon van-e köze a város e rokonszenves, kissé groteszk lakójának ahhoz az egyiptomi Szent Onofriushoz, akit egy pálmafa oltalmazott és táplált több mint fél évszázadon át.
makettszerű képződmény
Történelmet, hódításokat, tűzvészeket, földrengéseket eleget tapasztalt e város. Hogyan sikerült a katasztrófákat követően a városlakóknak érintetlenül átmente­niük a városképet? Egyik művészük a bizánci ikonfestők módjára helyezte a várost a védőszent, Szent Balázs kezébe. Sveti Vlah egy nagyméretű festményen tarto­gatja a makettszerű képződményt, a jellegzetes várfalakkal övezett miniatűr or­szágot.

Dalmáciának vannak kifejezetten kopár vidékei, holdbéli pusztaságú szigetei is, mint amilyen a Kornati Archipelago. A Dubrovnik fölötti hegyvonulat a képeslapok tanúsága szerint még a két világháború között sem volt ilyen. Ahova lehetett, oda fát, szőlőt, olajfaligeteket telepítettek, a kultúrák tenyésztésére alkalmatlan szirtes talajon pedig mediterrán cserje, szeder, illatos vadnövény termett. Mindmáig oszt­rák parknak nevezik a pilei sétányt, melynek évszázados lombhullató fái, majd a sűrűségben ezekkel vetekedő píniák, lucfenyők keveréke csakugyan nyugatabbi atmoszférát kelt, mint a délszaki növényzettel, pálmákkal övezett sétányok. A régi temetők azonban elképzelhetetlenek ciprusok nélkül. Ha legkorábbi gyermekkori emlékei között nem tartogat egy igen erős hatású kép-látvány-illat-fény-együttest, melyben központi helyük van a ciprusoknak, azt hihette volna, csak Etelke sírját s a temetőkerteket árnyékolhatják e túlvilági birodalmak fái.

Amedeo Modigliani: Ciprusfák és ház | wikiart.org

Apjának régi vágya szülei házának fölszámolásakor teljesedhetett: öröksége az ötvenes évek első felében, közvetlenül börtönéveinek letöltése után egy elérhetet­len és szokatlanul hosszú tengeri útra futotta. Čilipin, a dubrovniki repülőtéren szálltak le: talán minden síkvidékire sokkszerűen hat az első belélegzés, a tengeri levegő illata, sós párája, s a verőfény, mely tájat és látványt rezgésbe hoz. A fény s a kopárság összképében álltak mozdulatlanul, gyertyaszerűen a ciprusok. Sötét, csúcsíves örökzöldjükkel először találkozott. Két, majd újabb két évtized múltán látta ugyanazokat a fákat. Utolsó távozáskor mintha a legszörnyűbb világégésen át vitte volna a repülőtér felé kapaszkodó út. Makacs és rejtélyes erdőtüzek tom­boltak, melyeknek vöröslő fénye éjszakánként néma jelként tette fenyegetővé a vi­déket. E csapásokkal egy időben az adriai partokra nem jellemző kánikula tombolt, állt a levegő, az esti órákban a frissülés, enyhülés helyett valami elviselhetetlen forróságú légáramlás tört a tájra és lakóira. Szomjat jelezve, tikákolva hörgött a tüdőbe tóduló, sem oxigént, sem nedvességet nem tartalmazó szaharai levegő.
min­denkori birodalmi törekvések
A lázongások ekkor kezdődtek a térségben, ám senki sem sejthette, hogy mi következik, a rettenetes éveket, amikor a jóslatok tényekké válnak, vészre vész jön, amire azt mondjuk: történelem. Egy fa hűsét lehet rajongva szeretni, egy ciprust is meg lehet siratni. Akkor csupán pár száz négyzetkilométer illatos cserje, semmiből sem táplálkozó, kopár sziklafalból, föld nélkül, víz nélkül élő szikár növény, néhány zöldellő dombhát volt a veszteség. A város még érintetlenül állt. Nem tudta, hogy e nyár végi búcsú végleges lesz. Nemcsak a Konavle felé eső lejtők görcsösen kapaszkodó bokrait s a ciprusokat nem látja többé, hanem a min­denkori birodalmi törekvéseknek, töröknek és osztráknak, Velencének és Napó­leonnak is oly kitartóan ellenálló, azokat túlélő, természet és esztétikum rejtélyes, nagy összefogásából született várost sem — épen, háborítatlanul és fenségesen.

A francia, angol, japán kertépítési hagyományról jóval többet tudunk, mint a földközi-tengeri vidék botanikai kultúrájáról. Két hónapig egy háromszáz éves dubrovniki, valamikori arisztokrata villa lakója volt. A telek öt-hat teraszon te­rült el az osztrák parkkal szemben álló dombháton. Alsó és legfelső szintje között száznál több lépcső a különbség. Egyik kapuja kicsiny, zárt templomtérről nyílik, a harangok olyan magasságban konganak, mely csupán a ház közbülső emeleté­nek felel meg. Mintha udvari kápolnája lett volna a valamikori birtoknak. Az alsó s a legfelső teraszokon a kertek, a közbülsőkön a ház a különböző emeleteivel, bejárataival, tornácaival. Hogy valamikor uralta-e egyáltalán e ház a telket, nem tudni, lehet, hogy kezdettől fogva reá borult az éghajlat megpróbáltatásainak el­lenálló, édenkerti bujaságú növényzet. Megérkezésekor borult virágba a magnólia, nyár végéig követhette változásait. Ekkor halomba gyűjtötte pergamenkemény, tenyérnyi szirmait. A kert alsóbb szint­jéről fenyők és lombhullató fák emelkedtek a ház fölé, alattuk örökzöld bokrok, virág, kaktuszok, datolyapálmák, vadszőlő, amit emeletnyi magasságból öntöztek esténként. Egy kiismerhetetlen futónövényen zöldes termést látott. Gyümölccsé érésekor sem hitte, hogy kivi lenne; a növényt még délebbi, még távolabbi kertek, ültetvények terében tudta elképzelni. Gyerekkorában csak a Mikulás hozott naran­csot, mandarint; máskor s más egzotikus gyümölcsöt nem láttak.
árnyék–fény
A magnóliát nevének hangzása, a virág formája, a szirmok selymes, bőrszerű minősége miatt misztikus, kiismerhetetlen teremtménynek érezte. Fürkésző, ólál­kodó megfigyeléseit elraktározta, csodálkozása változatlan maradt. Később a padovai San Antonio Bazilika kolostorkertjében szembesült egy gigászi méretű magnóliafával. E viszonylag kis kiterjedésű, kerengőkkel körülvett négyzetes terek kő­arcán szakrális jelentőségű objektumok állnak, kút vagy fa. Az árnyék–fény el­lentétet a kultúra–természet, a befelé fordulás–kitárulkozás és felfelé növekvés kettőseivel bővítik. E kétértelműsítés a helyszínek szigorú rendjének szimbolikusságából következik: a meditáció az árkádok alatt folyik, melyekbe ferdén, ritkán vetül napfény, csupán az oszlopsorok árnyéka folytat izgalmas, mozgalmas játékot. A körbejárt, kálváriaszerűen végigkövetett, majd újrakezdett út a verőfényes négyzet körül vezet, melyben a kerengő s a fölötte levő kolostori cellasor fölé törekvő, abból kinövő növényzet áll. A padovai magnólia magasba szökkenése már-már a román s a bizánci kupolák kerekded, inkább vízszintesen, mint függőlegesen terjeszkedő vonulatának ellenpontja.

Umberto Boccioni: Szent Onofrio Kolostor | wikiart.org

A firenzei quattrocentóbeli szentély, a Michelozzo által tervezett San Marco kolostor keresztfolyosója és udvara minden korábbi életfa-, világfa-élményt és kép­zetet felülmúlt. Fra Angelico pasztellszíneiről, a középkorból az újjá-születőbe, a ri-nascimentóba, a re-naissance-ba átvezető, észrevétlen léptekről sem a helyszí­nen, sem később nem lehet levenni a tekintetet. A közelben álló, fél évezredes cédrus azonban valami eredendő döbbenet forrásaként hat, s vonja magára tartósan a figyelmet. Hogy rekonstruálható a folyamat, melyben tárgyak és dolgok jelképe­sülnek, talán elfogadható, nyomon követhető az absztraháló elme számára, mint­hogy egyazon irányba mozog mindkettő. Ám ha lélekben, imaginációban és kultú­rában valamelyest is felkészültünk a szimbolikus értésre, a jelentések közvetített­ségének elfogadására, s egyszeriben a maga tárgyszerűségében, anyagiasságában, lélegezve, gyökerezve és ágakat, leveleket hajtva ott áll a megszentelt tér közép­pontjában magának a jelképnek a természeti, testi forrása, megtorpanunk: elné­mulunk.
lelkünk metaforája
Öregsége, méretei vagy a természetnek és kultúrának, vallásnak, festészetnek és építészetnek a fát övező ritka pazarságú komplexusa az, ami ekkora tanácsta­lanságot vált ki belőlünk? Mint Etelke sírjának ciprusai Dubrovnik környékén, Csontváry libanoni cédrusa áll itt váratlanul elénk. E fa Órigenész szerint sosem rothad el, ezért lehet az Énekek éneke I. 17. kommentárjában lelkünk metaforája a ház, s ha gerendázatát cédrusból, e romolhatatlan anyagból ácsoljuk, megment­jük a kárhozattól az örökélet számára. Ám lehet, Kosztolányi Hyde Park-beli öreg fája lélegzett csupán tudatalattijában: Aggastyán bölcs, csak áll majd ezer éve, / mint egy fakír, lélekzetet se véve. / Nem is mozdul már rajta a levél, / nem is beszél a többi fákhoz itt. / Él. / Gondolkozik.

Kapkodva kutatott a dubrovniki ferences és domonkos-rendi kolostorok kertjeiről készült fölvételei után, megvannak-e még. Mindkettő messze fölülmúlja a közép­kor végi s újkori olasz Kreuzgangokat; e 14. századi építmények már-már bujálkodnak a késő gótikus díszítettségű oszlopcsarnokok s a pálmák, babér, leander, cit­rom, hortenziák haragos zöld-fehér együttesében. A mediterrán vidéken talán a San Gimignano-i vörös téglás, vörös cserepes Szent Ágoston kolostor kertje vetek­szik velük, a terrakotta talaj s a rondós elrendezésű zöld alakzatok világi dinami­kájával. Megvannak-e még e dubrovniki növények, oszlopok s a dominikánusok impozáns, csigás kőkútja? A térben távoli, időben ugyanekkori keletkezésű West­minster Abbey udvarát idézte váratlanul az emlékkép, melyben a súlyos, sötét s egyben hallatlanul dinamikus, lebegő boltívmintázatot nem ellensúlyozza parksze­rű délszaki térség, csupán a kertnégyzet puritán, zöld pázsitja.

Taher Pourheidari: „NEZAM ABAD” sorozat | mojganendjavi.com

Ismeretlen lakásban ébredt, az utcát megpróbálta napkeletnek, napnyugatnak megfeleltetni, s jó érzés volt a derengés után a keleti fények esését azonosítani. Óraütésszerű harangszó is eljutott a szobáig. Zenét hallgatott, segített a sötétséget észrevétlenül, hártyaszerűen lebontó világosodásnak. A könyvespolcokat figyelte, költőit sorra föllelte, mégis a Cités disparues-t fogta kezébe, s kinyitotta. A keresz­tény időszámítás szerinti tízedik században létesült algériai város, Tahert egyik panorámáján kopár sivatag és dombhát látszik, városnak nyoma sincs. Ez a hely­szín. A homály s az ébredés érintkezési sávjának nagy meglepetése az imám egyik mondata, mely a csendre vonatkozik. Újabb harangütéssel egy időben azonosította a valamikori város imámjának szavait, aki a ,,Science”-ról, s nem a „silence”-ról beszél. Jelentésteremtő tévedésnek vélte félreértését, beleértésnek, ám hogy a si­vatagi homok alá süllyedt városok panorámáját szemlélte e hajnalon, melyek után romkert sem maradt, nem merte véletlenszerűségként értelmezni.

felső kép | Egon Schiele: A sárga város, wikiart.org