AZ ESSZÉ MÉRŐÓNJA
1993 október

„… milyen lehet az illata annak a semmiben lengő, időtlen időnek, mely nem az anyag valóságából nőtt ki, nem a születésből és a meghalásból, mely nem a mulandóság ideje, de nem is az évszakoké, nem az a termőtalajjal, gyümölccsel, a fák tiszta rácsozatával, nem az a csillagos égbolttal telített cikkely, mely e körnegyedben, melyben a végtelenségig egymásba zárt emlékek mélyítik a múlt kútját, megláttatja az egészet, s amelynek kerek felszínén a napfordulatok egymásba gyűrt millióiban már-már a jövőt tükrözi e felszíne alatt mindig a túlcsordulás pillanatát megelőző telítettség – hanem a résnyi időtlenség késhasítéka mögött összezáruló idő, mely nem zárható sem a lét, sem a nemlét anyaggal létrehozott világába, mely éppen ezért nem őrizheti a gyermekkori szőlő és alma, a magas, öreg barna bútorokkal telezsúfolt szoba, a mélyvörös tarló és a tarajos lila felhők látványát, és mustból, földből, a köd szúrásából és az eső fénycseppjeiből lengő lélegzetté párolgott illatot…”
(Beney Zsuzsa)
Mily gyakori élmény a megszólalás pillanatának furcsa áttekinthetetlensége, amelyben a hangvétel is csak gomolygó állapotban van meg valahol. Az artikuláció már a formálás gesztusa, gondolatnak, mondatnak megszilárdulási folyamata.
sűrű szövésű
A folyamat lezárulta után talán teljességgel rekonstruálhatatlan is ez a fázis, amelyben megoldottá vált, hogy a közlendő verssé, prózává, esszévé lényegült-e át. A Szó és csend között című kötettel a kezünkben nem véletlenszerű és nem csupán játékosság a csend és szó közötti átmenet újragondolása. Beney Zsuzsa írásművészete ilyen intenzitással talán sosem mutatott rá bizonyos alapvető emberi és művészi tapasztalatok közlésének bonyolultságára, arra a felismerésre, hogy a sűrű szövésű, elsődlegesen gondolati és intellektuális alapozású beszéd a megszólaló alkatának nagy fokú érzékisége és emocionális karaktere mellett szükségképpen a líra, a próza s a bölcseleti reflexió hármas határán hangozhat fel csupán. A vers kereteiből kitörnének, epikusan nem konstituálódhatnak a szerelem, a vágyakozás, a magány, a gyász, a hit kérdései és érzelemtartalmai, ám a lírizált próza fogalmával sem merítenénk ki a kötet hangnemének s az írások fogalmának esszenciáját.
Hogy tovább időzünk a hangvétel kérdésénél, az az alábbi észrevétellel indokolható: az esszé mérőónját Beney Zsuzsa kötete oly mélyre bocsátja, hogy a fölszínre kerülő gondolati anyag egy időben hat a sóvárgás, keserűség, szenvedély, megrendülés közvetlen megnyilatkozásainak, valamint e nehezen verbalizálható tapasztalatok szemlélődő, reflektált formájának erejével. A lélek és a szellem egzisztenciális kérdésekkel vívódnak, együtt tárulkoznak föl a körkörös körmondatok fáradhatatlan indázásában. Ennek a pátosszal fölhangzó nyelvnek az összhangjában helyenként hol az ima, hol a könyörgés, hol a panaszra, siratásra visszautaló elégikus rezignáció emelkedettségére ismerünk. A biblikus veretet erősítő archaikus formai és stiláris reminiszcenciák a léttapasztalatok azon rétegére figyelmeztetnek, amelyek sosem tárulkozhatnak föl kizárólag csak az elme számára. A nagy misztikusok revelációit idéző mozzanatok éppen ama ritka szenzualitás birtokosaként láttatják az esszék szerzőjét, aki különös kifinomultsággal tájékozódik a lelki s a természeti jelenségvilágban egyaránt.
Ahhoz az egyedülálló sodráshoz azonban, ami ezeket az írásokat lüktetővé teszi, olyan értéksík járul, ami a föntieknél is súlyosabb hagyományhoz vezet vissza: ez a vallomástevő, konfesszionális magatartás méltósága és alázata.
arányosság
E ponton azonban megroppannak az esszé eresztékei, a befelé figyelő lény megdöbbentő kitartással hozza föl szenvedéseinek és elragadtatásainak, kínjainak és válságainak, döbbeneteinek és elerőtlenedésének képeit. Merészség és vállalás, keménység és erő kell az ilyen alászállás kockáztatásához, több, mint amit a formától, a legnemesebb kísérlettől elvárhatunk. Kérdés, vajon a magyar esszéírás jelenkori vagy múltbeli történetében akadunk-e egyáltalán olyan előképekre, amelyek a léttapasztalat reflektálását a személyiség ilyen erős önfelmutatásával egészítik ki. S ha mégis igen érzékeny arányosság alakítja az írások belső szerkezetét, azzal a meglelt és kihordott formaeszmével magyarázható, amelyhez legközelebb az elégiáé áll. Ennek gyökérzete ugyanis a legfájóbb tapasztalatokba mélyed, amelyekre azonban mintha a megvívott harc távlatából tekintene vissza. Ebből származik higgadt bölcsessége, tiszta és fegyelmezett szomorúsága. A szenvedés metafizikai kötelességünk, az emberi lét rendeltetése, írja Beney Zsuzsa egy helyen. E gondolat értelmezheti azt a hajszálfinom egyensúlyt, amely az esszék érzék-, érzelem- és értelemtartalmai között létrejön.