THOMAS MANN ÉS A HÓ

A grúz völgyek forróságából, a párásan gőzölgő keletről utazz most velem a hűs svájci hegyekbe, kedves olvasó, fel a sok ezer méteres magasságba, ahol „a hó mindent összezavar. Januárban havazik, de májusban sem havazik sokkal kevesebbet, és néha augusztusban is hull a hó… Mindent összevéve azt mondhatjuk, nincs hónap hó nélkül, ehhez tarthatod magad”. Majd meglátod, hogy az összes színt magába foglaló, mindent borító fehérség sokban hasonlít a tengerparthoz: „mindkettőt egyaránt a természeti kép ősi egyhangúsága” jellemezi, „a hó, a mély, laza, makulátlan porhó idefenn ugyanazt a szerepet” játssza, mint „odalenn a sárgásfehér föveny”. Hasonlít, de mégis más, és tapasztalt utazóhoz méltón hogyan is győződhetnél meg erről másként, mint hogy „keskeny vágányú vasútba” szállsz? Helyezkedj el kényelmesen az apró fülkében, és várj türelmesen, mert „mihelyt a kicsiny, de szemlátomást rendkívül erőteljes mozdony elindul, megkezdődik az utazás igazán kalandos szakasza, a meredek, kitartó, szűnni nem akaró emelkedés”.

kissé elszédülsz

Még ha makulátlanul egészségesnek érzed is magad, mint a rövidnek szánt látogatásra induló Hans Castorp, a varázshegy könnyen hatalmába kerít, ahogy egyre magasabbra és magasabbra jutsz a ziháló vonattal, magad mögött hagyva a lombhullató erdőket, a síkföldön megszokott állat- és növényvilágot és a síkföldi embereket, a rokonokat és barátokat, hivatást, szakmát, állást és előmenetelt, „a megszűnésnek, elszegényedésnek erre a gondolatára” talán te is kissé elszédülsz, és tenyereddel takarod el a szemed, mint a hamburgi fiatalember, de ne aggódj, fordított pokolra szállásunkkor támaszkodj rám, mint Dante Vergiliusra, és hidd, hogy valóban csak rövid látogatást teszünk.

A gyógyszálló 34-es szobájából rögvest az erkélyre lépünk, a kényelmes fekvőágyon már vár a két meleg teveszőr takaró, amit a faluban rendeltünk, és szívesen segítek, hogy elsajátítsd a „bepakolózás művészetét” amelyet „az újoncnak is mindjárt az elején” meg kell tanulnia, mert itt a május éppoly hűvös lehet, mint akármely téli hónap, és éppen az előbb „a völgyön idegen légminőségű szél söpört végig, jéghidegen, csontig hatolóan, mint hogyha ismeretlen, fagyos vidékekről jönne; ez a szél felborította a meleg uralmát, és merőben új rezsimet alapított”.

Az erkélykorláton átpislogva te is megláthatod ezt az új birodalmat, „kinn a semmi borong”, a világ „szürkesfehér vattába, hófellegekbe, ködgomolygásba” csomagolt, és a síkföldi ember számára ez a fenséges „kristályos villódzás” és „gyémántolás” merőben idegen – alapvetően különbözik a lenti világban megismert hótól, mert uralma nemcsak végeérhetetlen, de kiszámíthatatlan, s így fenyegető is. A hóborította varázshegyen „a világ jeges tisztaságba dermedt, természetes mocskossága elbújt, fantasztikus halálbűvölet álmába merevedett” – a fehér lepel takar, szépít, konzervál, gyilkos hidege mégis ijesztően emberfölötti: valóban varázslatos. A hét év hosszúra nyúló, dermedt téli álomban így megváltozik az idő érzékelése is, összekavarodik, mint maguk a hónapok, és az ifjú Castorp, akinek szorgalmas mérnökként a hajógyárban kellene gyakorlati ismereteket elsajátítania, kénytelen eltöprengeni, „melyik szervünk érzékeli az időt” és „hogyan mérjünk valamit, amiről valójában az égvilágon semmit sem tudunk, aminek egyetlen tulajdonságát sem ismerjük”.

naiv ösztönösséggel

A töprengést idővel két tanítómester irányítása alatt folytatja, a humanista és a jezsuita tüdőbetegek természetértelmezéseit azonban naiv ösztönösséggel utasítja el – talán mert ő maga sokkal kevésbé beteg, és nem lobog benne a saját teste iránti lázas indulat. Hiába bizonygatja Settembrini, hogy „a természet gonosz és ostoba”, és „a szellem örök ellensége a természetnek, büszkén és gyanakvón áll vele szemben, fennen kitart ama joga mellett, hogy bírálhassa a természetet és gonosz, értelemellenes hatalmát. Mert a természeté a hatalom, márpedig szolgai lélek az, amely elfogadja a hatalmat és belenyugszik”, és Naphta állítása sem győzi meg, hogy „igaz az, ami az embernek üdvös. Az emberben összefoglaltatik a természet, a természetben csak ő van teremtve, az egész természet pedig az ő számára van teremtve. Az ember a dolgok mértéke, üdvössége az igazság kritériuma”, mert Hans Castorp nagyítóüveget vásárol, és azon át vizsgál egy hópelyhet, így tehát tudja jól, „milyen finoman cizellált apró cifraságokból tevődik össze, ékkövekből, érdemrend-csillagokból, briliáns-csatokból – a legügyesebb ékszerész sem tudott volna ennél gazdagabbat, aprólékosabbat alkotni… ama szervetlen anyagnak részecskéi voltak ezek, amely az élő plazmát, a növényi, az emberi testet is duzzasztja”.

A hó – víz, akárcsak az emberi test jelentős része, olvadása az öregedéshez hasonlít, s ahogy a puha, ruganyos csecsemő mind több vizet veszít, megfonnyadt, kiszáradt vénné aszalódik, úgy alakul át a fenséges, hófehér tömeg is: „jégszínűvé, kásássá, likacsossá vált, megroskadt, ahol tömegesen feküdt, szinte a föld alá bújt. Szivárgott, szüremkedett, folydogált mindenütt, cseperészett és potyogott”, hogy néhány hónap múlva frissen és tisztán, újjászületve visszatérjen, Hans Castorp pedig sílécekkel lábán útnak induljon, és saját bőrén tapasztalja meg, „milyen fölemelő boldogság a könnyed szerelmi érintkezés olyan hatalmakkal, amelyeknek teljes ölelése megsemmisítené a földi halandót”. És valóban: a hóviharban eltévedt, tér- és időérzékelésében megzavart fiatalember egy kis kunyhó falának dőlve könnyen meg is fagyhatna, ha engedné, hogy hátborzongatóan vonzó álma magával ragadja és hatalmában tartsa. Talán az ember természet feletti hatalmát bizonyítja, hogy Castorp időben felébred, és továbbindul, majd biztonságban megérkezik a szállóba? Vagy Thomas Mann írói jóindulatát, aki más, síkföldi véget szán hősének, még ha nem is tudjuk pontosan, milyet, és „őszintén szólva, nem is igen törődünk vele, nyitva hagyjuk a kérdést”?

Éppen ellenkezőleg: Hans Castorp találkozása a természet ős-hallgatásával, amelyben „föltétlen és tökéletes” a csend, „vattázott nesztelenség”, gúnyos ellentételezése Settembrini lázasan lelkes tirádájának, hogy a technika „egyre inkább leigázza a természetet, összeköttetéseket teremt, kiépíti az út- és távíróhálózatot, és legyőzi az éghajlati különbségeket, hovatovább a legmegbízhatóbb eszköznek bizonyul arra, hogy közelebb hozza egymáshoz a népeket, elősegítse kölcsönös megismerkedésüket, emberséges kiegyenlítődést indítson meg közöttük, lerombolja az előítéleteket, s végül megnyissa az utat az emberiség teljes egyesülése felé. Az emberi faj sötétségből, félelemből, gyűlölködésből indult el, de ragyogó úton halad előre és felfelé, a szimpátia, a belső világosság, a jóság és a boldogság végső állapota felé, és ezen az úton a technika a legalkalmasabb közlekedési eszköz”, és ugyanilyen erővel cáfolja a kis Naphtát, aki szerint „a szellem az, ami az embert, ezt a természettől nagymértékben független, s vele nagymértékben szembehelyezkedő lényt minden egyéb szerves élettel szemben kitünteti”.

Szembehelyezkedő? Bizonyára. De független?

öldökli a lelket

„Halad az idő, mialatt mesélünk”, és látom, már borzongsz ebben a nesztelen, megállás nélküli májusi hóesésben, akárcsak a gyógyszálló vendégei, akik „egybehangzóan kijelentették, hogy már látni sem bírják a havat, utálkoznak tőle, …nap nap után ezek a hótömegek, hóbuckák, hópárnák, hólejtők – ez meghaladja az emberi erőt, öldökli a lelket, a szellemet. És színes szemüveget tettek föl, zöldet, sárgát, pirosat, nyilván azért, hogy a szemüket kíméljék, de talán még inkább a szívüket”. Ha ennyi időn át és ilyen erővel kell szembesülnünk a természet hatalmával, ha tapasztalnunk kell, hogy ez már nem is havazás, hanem a „fehér sötétség káosza, szörnyű garázdaság, a mérsékelten túllépő égöv tüneményes kicsapongása, melyben legfeljebb a hirtelen csapatostul megjelenő havasi pinty mozoghatott otthonosan”, könnyen elgyávulhat a szívünk. Ha ez segít, biggyeszd orrodra te is színes szemüveged, de vigyázz: a síkföldre visszatérve fehér ragyogáshoz szokott szemeddel már mindenképpen másként látod a világot – mintha Madame Chauchat titokzatos röntgenképét vizsgálnád, szürkés-fekete fátyol borul a sárral befröcskölt fiatal fiúkra, akik azóta is, újra és újra útnak indulnak, háromezren „hogy még legyenek kétezren, amikor odaérkeznek a dombokhoz”, vagy háromszázezren, hárommillióan.

„El lehet beszélni az időt, magát az időt, csak az időt önmagában véve? Nem, ez igazán hóbortos vállalkozás volna!” És a havat?

kép | shutterstock.com