MI A NYUGAT MOST – AVAGY MI JÖHET A NER UTÁN?
1. rész
Aligha Orbán Viktor lesz az utolsó, aki a „nyugat alkonyáról” beszél, s nem is Oswald Spengler volt az első. Az aranykort visszasíró történeti elbeszélések egyidősek a nyugati civilizációval. Öreg történelmi toposz ez, amely az antik római auktorok szövegeiben éppúgy felbukkan, mint a felvilágosodás kori fejtegetésekben vagy a romantikus költeményekben.
korhangulat
Könnyű azzal elintézni az ilyen válságdiagnózisokat, hogy elsősorban politikai célokat szolgálnak, miközben a társadalmi tapasztalatok a leírtaknál sokkal árnyaltabb képet mutatnak. A 21. századi nyugat esetben azt, hogy a világ szerencsésebb féltekéjén a jogegyenlőség és a parlamentarizmus túlélte a legsúlyosabb megrázkódtatásokat; a gazdaság fejlődik, az egy főre eső GDP folyamatosan nő, a technikai innováció töretlen, a társadalom java jobb egészségügyi és anyagi körülmények között él, mint a történelem során valaha. Ha viszont a korhangulatba beletrafáló olyan sikerszerzők műveit vesszük kézbe, mint Thomas Piketty, Noam Chomsky, Mark Fisher, Byung-Chul Han, Michael Lind, J. D. Vance vagy Michel Houellebecq, érdemes elgondolkodnunk a nyugati civilizáció néhány ellentmondásán. Például: a legfejlettebb demokráciákban a szociális egyenlőtlenségek egyre nagyobbak, a középosztályok zsugorodnak, a leszakadók helyzete csaknem kilátástalan, az emberek elidegenednek egymástól, a közösségek széthullanak, a kulturális-ideológiai törésvonalak élesednek. A munkaerőpiaci teljesítménykényszer számos mentális betegséghez vezet: szorongás, stressz, kiégés, figyelemzavar, depresszió. Szoros emberi kapcsolatok és közös erkölcsi normák híján az egyének nagyon csekély hajlandóságot mutatnak az együttműködésre, a szolidaritásra, másfelől a tömeg közepén árválkodva önként hódolnak be mindenféle kollektív őrületnek, konzumszokásnak, törzsi gondolkodásnak, összeesküvés-elméletnek. A többség szemében a meritokrácia a nagyvárosi diplomások önigazoló lózungja; az államot „foglyul ejtette” a gazdasági elit; a liberális demokráciába vetett hit megingott. A globalizáció vesztesei fellázadtak a nyertesek ellen.
Mi Magyarországon pontosan látjuk (ha akarjuk), hogy a lázadás élére álló jobboldali populizmus intézményesülése nem a leszakadó rétegek társadalmi integrációjához és a nemzeti kohézió megerősítéséhez vezet, hanem a gátlástalan kapitalizmus és az állami paternalizmus egyedi ötvözetéhez. Olyan berendezkedéshez, amely a joguralom csorbításával, rendszerszintű korrupcióval, a közszolgáltatások drasztikus hanyatlásával, a bulvárpropaganda eldurvulásával és az identitáspolitikai konfliktusok kiélezésével jár együtt.
pontosan mit takar
Az ellenzék válasza erre tizenkét éve ugyanaz: le kell váltanunk az Orbán-kormányt, s ahogy 1990-ben tettük, újra át kell vennünk a „jól működő nyugati modellt”. Hogy ez részleteiben pontosan mit takar, eleve homályos. De nem is ez a legérdekesebb kérdés, hanem hogy a 2008-as válság, Trump győzelme, a Brexit, a sárgamellényes tüntetések, a francia, olasz, osztrák, holland, dán, svéd, finn, svájci és német jobboldali populizmus erősödése után vajon tényleg minden rendben van-e nyugaton.
Volt egyszer egy Amerika
A plebejus értékeket valló amerikai politikus Michael Lind úgy fogalmaz: „A demagóg populizmus a tünet. A technokrata neoliberalizmus a betegség”. Lényegre törő diagnózis, ám annyival érdemes árnyalnunk a képet, hogy azok a problémák és nehezen feloldható ellentmondások, amelyeket ma jó néhányan a neoliberalizmus rovására írnak, többnyire a nyugati modernizáció egész 20. századi történetét végigkísérik. Már Aldous Huxley, Charlie Chaplin, Jean-Luc Godard, Michelangelo Antonioni, Guy Debord, Herbert Marcuse és Theodore Roszak is foglalkozott a kérdések legtöbbjével, s jórészt ezek miatt lázadt fel a hatvanas évek ifjúsága: technokrata uralom, elidegenedés, túlzott anyagiasság, médiamanipuláció, fogyasztói konformizmus, a közösségek széthullása, a részvételi demokrácia hiánya.
A modern-posztmodern politikai nézetrendszerek döntően az állam és a piac közötti viszony köré szerveződnek – gondoljunk csak a szabad versenyre, a New Deal-re, a jóléti államra, a neoliberális fordulatra, a harmadik utas baloldali kísérletekre vagy az újabb iparpolitikára –, gyakran megfeledkezve egy harmadik tényezőről, a civil társadalomról. Holott a nyugati fejlődés egyik „eredeti jellegzetessége” éppen a széles autonómiával rendelkező, magabíró helyi közösségek kialakulása volt. A horizontálisan és vertikálisan erősen tagolt középkori rendi társadalomban a területi és lokális önkormányzatok, parlamentek, céhek, gyülekezetek, iskolák, szerzetesrendek, érdekvédelmi társulások és a helyi életkörülményekhez szervesen alkalmazkodó szokásjogi hagyományok erősen meghatározták a közösségi létet. Olyannyira, hogy a népnek a klérus szigorú tiltása ellenére is sikerült évszázadokon át megőriznie pogány elemekkel átszőtt szokásait, rítusait, játékait, ünnepeit, babonáit, hiedelmeit, a termékenységet dicsőítő világszemléletét és a „felül lévőket” kigúnyoló, egyenlősítő értékrendjét. Ráadásul a klasszikus magaskultúra iskolázott képviselői előszeretettel vettek részt a népi kultúra rítusaiban: a májusfa-állítások, farsangok, passiójátékok, utcai mulatságok és paródiák közönsége társadalmilag vegyes volt. Sőt, a népi kultúra vulgáris elemei a reneszánsz idején néhány évtizedre utat nyertek maguknak a magaskultúrába is – így például Shakespeare színdarabjaiba vagy Rabelais költészetébe.
trón és oltár
Az udvari magaskultúra elkülönülése a népi hagyománytól a 17. században következett be; a társadalmi élet adminisztratív szabályozásának igénye pedig részint a korabeli abszolutista állam, részint a vele együttműködő centralizált államegyház részéről merült fel. Ez a folyamat Franciaországban a territoriális nemzetállam felé vezetett, a Habsburg tartományokban a multietnikus birodalom irányába mutatott, a német területeken pedig a fejedelmi abszolutizmusok keretein belül érvényesült. A „trón és az oltár” tradicionális külsőségeitől megszabaduló 18. századi felvilágosult bürokrácia már egyenesen arra vállalkozott – mindhárom előbb említett európai régióban –, hogy a társadalom tagjaiból „hasznos és lojális” állampolgárokat faragjon, egyszersmind az állam és az egyén közé ékelődő „köztes testületek” önállóságát erősen megnyirbálja. Jóllehet a felvilágosodás kori városi szalonok, olvasókörök és kávéházak előkelő nemesi-polgári közönsége szabadon élhetett az önszerveződés jogával, a terebélyesedő államapparátus az élet egyre több szféráját igyekezett az ellenőrzése alá vonni, az oktatástól az infrastruktúra fejlesztésén át az egészségügyig. Ha úgy tetszik, a kormányzat által biztosított közszolgáltatások ára a tradicionális közösségi szabadság csorbítása volt. A kezdeményezést a polgári állam már a jogállamiság jegyében folytatta – az egyik oldalon a parlamentarizmussal és az állampolgári jogokkal, a másikon a nemzetet reprezentáló központi állam növekvő befolyásával. A modern, hierarchikus államgépezet Franciaországban a napóleoni törvénykezés, Németországban a porosz liberális reformok nyomán kristályosodott ki. A folyamatot az „egy és oszthatatlan” III. Köztársaság, illetve a vasmarokkal kézben tartott bismarcki birodalom végezte be.
A kontinens politikai gondolkodásában a polgári önszerveződés az állam politikai szférájával szemben nyerte el jelentését, az angolszász világban viszont megmaradt a civil társadalom klasszikus értelmezése, azaz magába foglalta a polgárok helyi és területi önkormányzatát, illetve az intézményrendszer decentralizált szerkezetét is. E hagyomány a kora újkori Angliából eredt, nemzetformáló erővé pedig az Egyesült Államokban vált.
A történetileg kialakuló íratlan „ősi” alkotmányához és precedensjogi hagyományaihoz ragaszkodó Nagy-Britanniában a központi adminisztráció még a modern korban sem volt túl kiterjedt, ellenben az anglikán államegyház, az udvar és az arisztokrácia tekintélyelvű normái ólomsúlyként nehezedtek a társadalomra. A „karcsú kormányzat” gondolata köré fonódó brit politikai kultúra újkori átalakulása mindenekelőtt abban ragadható meg, hogy a civil társadalom új aspektusa került az érdeklődés középpontjába. A 17. században az egyéni „szabadság és tulajdon” legfőbb biztosítékát a politikai közösség önkormányzatában látták – azaz a grófságok és városok autonómiájában, a bíróságok függetlenségében és a parlament törvényhozói jogkörében –, a 18. századtól a gazdasági vállalkozások jelentősége felértékelődött. A régiek a közügyekben való aktív részvételtől, az újak a kapitalizmustól remélték a közjó megvalósulását. Adam Smith „a mészáros, a sörfőző és a pék” példájával illusztrálta a magánhasznát követő polgár közérdekre gyakorolt jótékony hatását – noha a szabad verseny igazán nagy nyertesei nem a kistulajdonosok voltak, hanem az olyan befolyásos gazdasági szereplők, mint a londoni City vagy a Brit Kelet-Indiai Társaság. Abban igaznak bizonyult Smith és elvbarátainak elmélete, hogy a gazdasági versengés beindította a társadalmi mobilitást, új minőségű emberi kapcsolatokat teremtett, önkéntes társulások ezreit hívta életre, csiszolta a társasági életben résztvevők viselkedését, ízlését, modorát, terjesztette a műveltséget, bővítette a politikai jogokban résztvevők körét, megerősítette a joguralmat és a parlamentarizmust. Csakhogy látnunk kell az érem másik oldalát is: a romantikus költészet érvényes társadalomkritikáját, a kibontakozó ipari társadalom sivárságát, a byroni világfájdalmat, a tizenhat órás munkaidőt, a gyerekmunkát, a nagyvárosi nincstelenek, csavargók, bűnözők és nyomornegyedek dickensi világát. A civilizálódás elválaszthatatlan része volt, hogy a kereskedelmi, pénzügyi és ipari tevékenysége révén felemelkedő angol-skót polgárság ezer szálon szövődött össze a kormányzati hatalommal és földbirtokos nemességgel. A brit kapitalizmus motorja a társadalmi privilégiumait féltékenyen őrző, korrupcióra és protekcionizmusra erősen hajló oligarchikus elit volt.
a választott nép mítosza
Az öreg kontinensről nézve a korai Egyesült Államok csakugyan a „szabadság birodalma” – híján a terebélyes bürokráciának, az államegyháznak, a született arisztokráciának, miközben hatalmas földterületek álltak a telepesek rendelkezésére. Bár a rabszolgaság rút folt az USA múltján, s ma már azt is illik hangsúlyozni, hogy a nők közel másfél századon át nem élveztek a férfiakéval egyenlő jogokat – az amerikai demokrácia intézményrendszerét mégiscsak a minden embert megillető szabadság elve alapozta meg. Az egyetemes emberi jogok felvilágosult tana az amerikai politikai kultúrában olyan régi, antik-humanista és angolszász-protestáns eszmékkel fonódott össze, mint a szabad gazdálkodók erényes köztársasága, a politikai közösség erős önkormányzata, a választott nép mítosza, a közjó szolgálata, a luxus és a korrupció éles elutasítása. Az „1776-os” alapító atyák megvetették a pénztőke, a részvénypiac és a kereskedelem hálójába kerülő brit kormányzatot; rendkívüli gyanakvással viseltettek az erős, centralizált állammal szemben; s őszintén hittek abban, hogy az Egyesült Államok jogilag egyenlő polgárai között kizárólag az egyéni tehetség és a nevelés kölcsönhatása teremthet vagyoni különbségeket. Az egyenlőtlenségek még sok évtizeden át nem is írták felül az egyenrangúság normáját, amit a gyakorlatban a társadalom középosztályi jellege támasztott alá. Az új-angliai módos üzletemberek és a déli ültetvényesek kislétszámú „természetes arisztokráciát” alkottak; az ipari munkásság lakosságon belüli aránya igen csekély volt. A korai köztársaság gerincét a kisbirtokos farmerek, kisárutermelők és kisiparosok adták.
Amikor 1831-ben az erdélyi Bölöni Farkas megérkezett Amerikába, lelkesen számolt be róla, hogy ebben az országban nincsenek rangok, címek, kiváltságok, itt az elöljárók, a tudósok, a bankárok és a bírák is „közönséges egyforma Polgárok!” Ugyanezen időben Tocqueville a létfeltételek csaknem teljes egyenlőségét csodálta az Egyesült Államokban. És volt még valami, amit híres könyvében a francia liberális gondolkodó a „tősgyökeres” amerikai demokrácia lényegének tartott: a központi kormányzat hatalmát erősen korlátozták a történetileg kialakuló, alulról szerveződő helyi és megyei önkormányzatok, az autonóm gyülekezetek és önkéntes társulások, illetve az egész társadalmat átható „közösségi szellem” – szemben a szerző hazájával, a centralizált Franciaországgal, ahol a forradalom elsöpörte a társadalmi autonómiák régi intézményeit. Egyetlen tényezőben látta Tocqueville az amerikai demokrácia hátulütőjét: a többségi vélemény „zsarnokságában”, abban a gyakorlatban, hogy a közvélemény igazságait megkérdőjelező, egyedi gondolkodású embereket a társadalom megbélyegzi.
az európai fejlődés csapdái
Az észak-keleti pénzügyi-kereskedelmi elit érdekeit védő, erős kormányzat korai hívei – köztük az elnökként is regnáló John Adams és a föderalista párt elnöke, Alexander Hamilton – ugyan nagy befolyást gyakoroltak az amerikai alkotmány megszövegezésére, de a szélesebb közvélemény körében korántsem élveztek akkora népszerűséget, mint Thomas Jefferson vagy Andrew Jackson. Utóbbiak a karcsú, olcsó, takarékos államban, a társadalmi önszerveződésben és a nyugati irányú erőszakos mezőgazdasági terjeszkedésben hittek, s úgy vélték, az iparosodás és az urbanizáció fékezésével elkerülhetők az európai fejlődés csapdái: az állami bürokrácia „zsarnoki” uralma, a nagyvárosi zsúfoltság és a nyomor. A két nagy elnök nevével fémjelzett republikánus és demokrata párt fél évszázadon át formálta az USA képét – a gazdasági fejlődés mégis az indusztriális forradalom kiteljesedésének és az észak-keleti államok dominanciájának kedvezett. A polgárháború nemcsak a rabszolgaság intézményét törölte el, hanem a déli és a nyugati államok régi vágású politikai kultúráját is. Az 1865 utáni politikai elit egyértelműen az ipar, a kereskedelem és a bankrendszer kormányzati támogatása mellett kötelezte el magát.
A 19. század utolsó harmadában felgyorsuló civilizáció pozitív és negatív hatásai egyszerre érvényesültek: az egyik oldalon a gazdasági fejlődés, a városiasodás, a vasút és a technikai találmányok sora, a másikon a társadalmi különbségek élesedése, az állami és vállalati bürokrácia megerősödése, a patrónusrendszer kiépülése, a korrupció elharapódzása. A vagyoni egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan a társadalomban másfajta átrendeződés is elindult. Európából százezerszámra érkeztek a bevándorlók, akiket jobbára az új ipari központok szívtak fel munkaerőként. Akik a keleti parton nem találták a helyüket, a nagybetűs Nyugaton próbáltak szerencsét – telepesek, bivalyvadászok, marhahajcsárok, felfedezők, aranyásók, favágók, földspekulánsok, hittérítők. A határvidék meghódítása azonban az 1890-es években lezárult. A századfordulóra az önálló vállalkozások és független gazdaságok számaránya drasztikusan visszaesett a fehérgalléros irodai és a kékgalléros gyáripari foglalkozások javára; a községek önkormányzata feloldódott a nagyvárosi körzetekben és a gazdasági agglomerációkban; magabíró kisközösségek sokaságát nyelte el az amerikai „olvasztótégely”. Mire a saját erejéből felemelkedő öntörvényű férfi a tömegkultúrában az amerikaiság szimbóluma lett, az egyéni felelősségen és a helyi demokrácián alapuló életforma lehetőségei jócskán beszűkültek. Az olyan régi vágású self-made maneket, mint Benjamin Franklin, Thomas Jefferson vagy Andrew Jackson, egy egész világ választja el John D. Rockefellertől, Andrew Carnegie-től és Henry Fordtól. A technológiai forradalom, a felhőkarcoló, az acéltermelés, az autógyártás, az olajipar, a futószalag-munka és a monopolkapitalizmus már egy új korszak eljövetelét hirdette.
A 20. század első negyedében az USA a világ leggazdagabb, legmodernebb országává vált, megkerülhetetlen hatalommá, amelynek városias életformáját a világ egyre több szegletében csodálták. Az új felső osztály elitkultúrája az észak-keleti partvidék patinás egyetemein, előkelő klubjaiban és csinos villáiban bontakozott ki. Politikai, tőzsdei, művészeti eszmecserék; kifinomult érintkezési szabályok, előkelő stílus, elegancia, jó modor; első osztályú éttermek és bárok; közös ceremóniák és úri sportok jellemezték ezt a világot. Az urbánus életeszmény a nyugati parton, Közép-Nyugaton és Délen is hódított. A középosztályi jómód és a modernség kultusza áthatotta az amerikai társadalmat. A haladásba vetett hit megingathatatlan volt.
Amerika élre törésével az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát összefűző etnikai, nyelvi, vallási, kulturális kötelékek újra megerősödtek. Rudyard Kipling értelmezése nyomán terjedt el a nézet, hogy az angolszász „faj” egy nagy család, amelynek történeti hivatása őrködni a világ rendje felett, terjeszteni a civilizációt, a törvényességet és a jólétet az egész földgolyóbison. Ez az önértelmezés utólag is igazolni látszott az Újvilág hatalmas területeinek elfoglalását és az indián őslakosság kiszorítását, megtizedelését.
vadnyugati mozi
Az amerikai hőskor felidézése nemcsak az angolszász felsőbbrendűség hirdetésére volt alkalmas, hanem a „dollártól megátkozott” városi-ipari társadalom kritikájára is. A vadnyugati ponyva, Buffalo Bill show-műsora és a korai western inkább az előbbi szerepet töltötte be; a kibontakozó modern amerikai prózairodalom, illetve a két világháború között virágkorát élő vadnyugati mozi inkább az utóbbit: az őseredeti amerikai szabadságot a fennálló berendezkedéssel állította szembe. Jack London a szociális igazságtalanságokra és a felső osztály kasztszerű elkülönülésére hívta fel a figyelmet; Theodore Dreisier és F. Scott Fitzgerald a gátlástalan törtetés és a keleti parti nagyzolást leplezte le; Sinclair Lewis mély iróniával mutatta be a kisvárosi középszerűséget és az anyagi javak hajszolásával járó lelki sivárságot; Ernest Hemingway afrikai szavannákon, spanyol bikaviadalokon és a párizsi bohémvilágban keresett menedéket honfitársai túlontúl materialista világa elől. A vadnyugat mítoszát történetírói nézőpontból Frederick J. Turner alapozta meg – a tudományosság próbáját nem minden szempontból kiálló századfordulós könyvével. Turner fontos nemzetformáló szerepet tulajdonított a határvidék meghódításának, a kisközösségi demokráciának, a családi értékeknek, a nők tiszteletének, az egyéni felelősségnek, a vállalkozószellemnek és keményen dolgozó férfi alakjának, miközben a hagyományos amerikai életformát az ipari-városi civilizáció expanziójától féltette. A két háború közötti westernfilmekben kelt életre a megszépített múlt képe, a „nyugati parti szabadság” és „keleti parti civilizáció” szintézise: a szolidáris kisközösségből álló farmerdemokrácia világa.
A mozivásznon megelevenedő új amerikai álom a politikai kultúrában a New Deal jóléti eszményével fonódott össze. Franklin D. Roosevelt átfogó politikai koncepciója úttörő volt abban, hogy a kapitalista vadhajtások lenyesését a demokratikus intézmények megszilárdításával kötötte össze, és ezzel messze elkerülte a totalitarizmus csapdáját. Az erős kormányzat itt az egész társadalomra kiterjedő szolidaritás szolgálatába állt. Ez a gyakorlat persze egy lényegesen ponton mindenképpen ellentmondott a vadnyugati filmek idealizált képének: a New Deal nem az önszerveződő, kisközösségi Amerikát állította helyre, hanem az állam befolyását növelte, nem a civil társadalmat erősítette, hanem a bürokráciát. A 20. század „technokrata forradalma” az Egyesült Államokat is magával ragadta. Óriásira duzzadt az állami alkalmazásban lévő hivatalnokok száma. A vállalatok igazgatását szerződtetett menedzserek vették át. Sokszorosára nőttek a társadalmi életet szabályozó törvények. Elszaporodtak a „tudomány mai állása szerint” kezdetű mondatok. Az értelmiség többségét már inkább a fix pozíció vonzotta, semmint a szellemi függetlenség. Ortega y Gasset híres tézisét kiigazítva John Lukács úgy véli, a modern világ nemcsak a tömegember kora volt, hanem a szervezetemberé is. A jelenség igen szellemes karikatúráját Aldous Huxley 1932-es regényében, a Szép új világban adta. Bő három évtizeddel később Theodore Roszak úgy érvelt, hogy a felvilágosult bürokraták 18. századi álma a 20. századi amerikai „technokratikus társadalomban” teljesedett ki.
Azok a hatvanas évek…
Noha a terebélyesedő modern intézmények egyre nagyobb jólétet biztosítottak az állampolgároknak – 1945 után nemcsak az USA-ban, hanem Nyugat-Európában is –, egyben „gyámkodó”, „ellenőrző”, „fegyelmező” hatalomként is funkcionáltak. A közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a hivatal, a gyár, az egyház, a sorkatonaság, a szakértő elit és a magánélet területére mélyen behatoló tömegkultúra aprólékosan előírta az embereknek, hogyan kell élniük és viselkedniük, mit szabad tenniük és mit nem. A gazdasági világválság és a második világháború nehéz éveit megélő „veterán nemzedék” örült a nyugalomnak, a kiszámíthatóságnak és a javuló életkörülményeknek. A „baby boom generáció” sok fiatalja viszont nem akart „fogaskerékké válni a gépezetben”, nehezen találta a helyét az „elidegenedő” világban – és efelett érzett dühét a társadalom hozzá legközelebb álló képviselőivel szemben fejtette ki. „Apám! / Igen, fiam? / Meg akarlak ölni!” – fogalmazta meg egy nemzedék életérzését vakmerő őszinteséggel Jim Morrison.
fiatal kölykök
A lázongó ifjak ihletet merítettek az antik Dionüszosz-kultuszból, az iparosodással szemben kibontakozó romantikából, a szimbolista költészetből, az egzisztencialista filozófiából, a keleti vallásokból, a két háború közötti bohémvilágból, Marx, Mao és Marcuse nézeteiből. Erősen vonzódtak az atavisztikus törzsi életformához és a tradicionális farmerközösségekhez; szilárdan hittek a részvételi demokrácia eszményében és fogódzókat találtak a határvidék turneri mítoszában. Norman Mailer a konformista normákat megszegő nagyvárosi vagányokat és a hipsztereket, Hunter S. Thompson az ellenkultúra emblematikus motoros bandáját, a Pokol Angyalait nevezte a nyugatot meghódító kalandorok kései utódjának. Dennis Hopper és Peter Fonda motoros mozija, az Easy Rider ezer szálon kötődik a westernhősök legendájához. A radikális hippi diákvezér, Jerry Rubin abban látta az egyik legnagyobb korproblémát, hogy Amerika már rég nem tudja megadni a fiatal kölyköknek az egykori felfedezők, pionírok és cowboyok vonzó életét. „Lehetnek jó osztályzataid, kapsz diplomát, aztán egy állást egy vállalatnál, veszel egy vidéki házat, és jó fogyasztó leszel. De a kölykök ezzel nem elégednek meg. Hősök akarnak lenni”.
Marlon Brando és James Dean a filmvásznon, Jack Kerouac és Ken Kesey regényben, Alan Ginsberg versben, Norman Mailer esszében ábrázolta az ifjú nemzedék identitásválságát. A rock ’n’ roll és a beat az ősi rítusok (és ritmusok) megidézésével enyhítette a fiatalok közösség iránti sóvárgását. Tennesse Williams és Elia Kazan drámái, Charles Bukowski novellái, a néger blues, a protest folk és Bob Dylan dalai pedig kendőzetlenül mutatták be a fogyasztói életforma csillogó felszíne mögött rejlő „másik Amerikát”: a jóléti társadalom peremvidékére szoruló csóró melósok, munkanélküliek, csavargók, utcalányok, stricik, tolvajok, alkoholisták és lecsúszott zenészek mindennapi nyomorát. Ha ehhez hozzászámítjuk a hidegháborús szorongást, az atombomba-pszichózist, az antikommunista pánikot, a két Kennedy és Martin Luther King meggyilkolását, Koreát és Vietnamot, a nők alárendelt szerepét, a feketék és a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetését – nos, akkor a sokak által nosztalgiával emlegetett modern jóléti társadalmat aligha lehet ideálisnak nevezni. (Ahogy természetesen Tocqueville Amerikáját vagy bármely más társadalmat sem).
Ezzel együtt vitathatatlan, hogy a második világháború után kiépülő nyugati rendszerben a kapitalizmus és a szociális biztonság olyan egyensúlya alakult ki, amire se korábban, se azóta nem láttunk példát. A gazdasági növekedés hasznából az állampolgárok legnagyobb hányada részesült, a társadalmi mobilitás csatornái megnyíltak, széles középosztályok alakultak ki. Szociális piacgazdaság, esélyegyenlőség és demokrácia elválaszthatatlannak tűnt egymástól. A felülről szervezett, bürokratikus jóléti rendszer keretei között kiépült az európai demokrácia: nagy tömegpártokkal, a szakszervezetek és az egyházak társadalmi befolyásával, az önkormányzatiság, a szubszidiaritás és társadalmi csoportok közötti érdekegyeztetés intézményeivel – miközben a kibontakozó fogyasztói kultúra milliókat ragadott magával. A Marshall-segély nagy lendületet adott a nyugat-európai országok fejlődésének; az amerikai vállalatok európai beruházásai a tízszeresükre nőttek – és a parlamentáris intézményekkel karöltve a Coca-Cola és a McDonald’s is elindult világhódító útjára. A nyugati világ rohamosan amerikanizálódott. Sőt, amiben lehetett, a vasfüggönyön túli Európa is az amerikai életformát igyekezett követni. Még pontosabb, ha az egész világot érő angolszász hatásokról beszélünk, hiszen a hatvanas években Anglia és az USA közötti kulturális kölcsönhatások újra elmélyültek. London életmód-forradalma, a Swinging Sixties, a Beatle-mánia és a brit rockzenei invázió éppannyira formálta Amerikát, mint a kóla, a hamburger, Hollywood, a „szeretet nyara”, a hippi mozgalom és Woodstock a szigetországot.
összesimult
A fogyasztói tömegtársadalom egyszerre volt kerete a háború utáni konzervatív értékeknek és az ellene lázadó fiatalok ellenkultúrájának. A kertváros, a ház, a hűtő, a mosógép, Frank Sinatra, Dean Martin, Gary Cooper és Humphry Bogart a szülők régi ízlését fejezte ki – a farmer, a T-shirt, James Dean, Marlon Brando, a Beatles, a Rolling Stones, a Doors és az Easy Rider az ifjúság életérzését. Volt ugyan rá példa, hogy a nemzedéki feszültségek komoly konfliktusokká, olykor véres összecsapásokká fajultak – főleg 1968-ban –, ám ezek gyorsan lecsengtek, s a mindennapi élet terepén a két világ összesimult. A szülők kénytelen-kelletlen elfogadták az új szokásokat és az új divatot. A hagyományos tekintélyek csorbultak, átléphetőkké váltak a társadalmi korlátok, ledőltek a merev szexuális tilalomfák. A fiúk haja hosszabb, a lányok szoknyája kurtább lett. Elterjedt a marihuána és az LSD használata. A stopposok és a motorosbandák ellepték az országutakat. Az életörömtől duzzadó ifjak önfeledt táncba kezdtek az utcákon, a tereken, a zenei fesztiválokon. Ugyanakkor a tanulás, a munka és a fogyasztás frontján a fiatalok mégiscsak eleget tettek a társadalmi elvárásoknak. A szülők merev konformizmusát az utódok lezser konformizmusa váltotta – és minden korosztály bőségesen költekezett. Gomba módra szaporodtak a szupermarketek; egyre többen használtak autót és néztek televíziót; felélénkült a bevásárlónegyedek, a divatboltok, a mozik és a szórakozóhelyek forgalma.
Mindent összevetve: a második világháború utáni negyedszázadot visszásságai ellenére sem túlzás a modern kapitalizmus igazi „aranykorának” tartani. Csakhogy a töretlen növekedés a 70-es évekre kifulladt, majd az évtized közepére a válság jelei is világosan megmutatkoztak; a gazdaság posztindusztriális szerkezetváltása pedig komoly kulturális és társadalmi változásokat hozott.
Posztmodern kapitalizmus
A nyugati civilizáció története akár az egymásnak feszülő különféle archetípusok dinamikus kölcsönhatásaként is leírható, ahogy ezt Nietzsche fejtegette az antik művészet kapcsán. A görög mitológia alakjai önmagukon és korukon túlmutató jelentést hordoznak. Zeusz, Héra, Apollón, Pallasz Athéné: az intézményes rend, a törvényesség, a racionalitás, a tudományok, a filozófia, a képzőművészetek és a mesterségek világa. Poszeidón, Arész, Dionüszosz, Aphrodité: a zabolátlan életöröm, az ösztönösség, a szenvedély, a szexualitás, a zene, a tánc, a lázadás ereje. A civilizált nyugatot univerzálisnak gondolt normarendszerek hozták létre: az antik bölcselet, a római jog, a zsidó-keresztény erkölcs, a felvilágosult észkultusz és a modern alkotmányosság; és korról korra felforgató erők termékenyítették meg: formabontó dalnokok, írók, zenészek, a misztérium, a karnevál, a trubadúrlíra, a vágánsköltészet, a reneszánsz életigenlés, a romantikus byroni szemlélet, az avantgárd. A két világháború közötti polgári világ bohém ellenkultúrája azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a civilizált értékeket és a kalandor életet össze lehet békíteni – ennek volt egyik szimbolikus alakja Ernest Hemingway –, egyik oldalról: a műveltséget, a lovagiasságot, az eleganciát, a hivatástudatot, a munkaetikát, a másikról: a vadságot, a szertelenséget, a társadalmi korlátokat ledöntő szabadságvágyat, a lázadó hajlamot. E remény hiúnak bizonyult, nem utolsó sorban azért, mert a polgári világot és ellenkultúráját egyaránt maga alá temette a vele szimbiózisban működő profitmaximalizáló kommersz.
társadalmi valóság
Az ifjúsági lázadás romantikus képviselői a hatvanas években abban bíztak, hogy az autonóm művészek, az underground magazinok, a kalózrádiók és a független kis kiadók vissza tudják majd szorítani a kultúripar terjeszkedését, s így a társadalom – tehát nem az állam és nem a tőke – fokozatosan elnyerheti az ellenőrzést a piac felett. A rockzene és a filmművészet legnagyobb alakjai csakugyan kivívták az alkotói szabadságukat, mégpedig úgy, hogy a társadalmi valóságra rezonáló műveik sok millió emberhez értek el. A modern amerikai történelem professzora, Michael J. Kramer szerint nem túlzás a hatvanas évek ellenkultúrája kapcsán habermasi értelemben vett „civil” önszerveződésről beszélni; azaz egyfajta „kulturális állampolgárságon” nyugvó sokszínű „rockköztársaságról”, amit a radikális diákvezér, Abbie Hoffman Woodstock Nationnek nevezett. A független művészek és az ifjak törekvése mégis kudarcba fulladt: az átlagfogyasztókat nem érdekelte különösebben az ellenkultúra szellemi tartalma, miközben a hivatalos magaskultúra közönsége is egyre szűkebb lett. A „cirkuszt és kenyeret” alapigazsága sokadszorra nyert igazolást a történelemben: a hatvanas évek felkavaró szellemi küzdelmeiből végül a fogyasztói tömegkultúra került ki győztesen.
Volt néhány fontos ügy – így a feketék egyenjogúsága, a nők és a homoszexuálisok emancipációja, a környezetvédelem –, amit külön-külön egy-egy „poszthatvannyolcas” társadalmi mozgalom a 70-es években felkarolt. A Woodstock Nation tömegbázisa azonban hamar elporladt. Az újbaloldal legfanatikusabb hívei a terrorizmus irányába mozdultak el; a hippik és a lázadó diákok többsége pár év alatt feladta az elveit és beépült az establishmentbe: ki a Wall Streeten, ki a Szilícium-völgyben, ki a showbizniszben találta meg a maga számítását. A zene- és filmipar, a divatvilág, a kereskedelmi média és a bulvársajtó eluralta a nyilvánosságot; a popkultúra fővonala szétszálazhatatlanul összeszövődött az üzleti és politikai elittel. A siker, a hírnév, a gazdagság, a nagyvilági élet és a sztárság közé egyenlőségjel került. Producerek, divattervezők, üzletemberek, politikusok, színészek, sportolók, modellek és popzenészek egyazon csillogó konzumvilág idoljai lettek. A tömegmédia varázsa közel hozta a sztárok életét az átlagemberekhez – őket magukat pedig egyre inkább elszakította egymástól.
Félrevezető és igaztalan a társadalom atomizálódását – ahogy Francis Fukuyama fogalmaz: a „nagy szétbomlást” – „68-ra” visszavezetni. Amit Daniel Bell nyomán sokan a 60-as évek rovására írnak – nevezetesen, hogy a protestáns etika helyébe a fogyasztói hedonizmus került –, Aldous Huxley már a 30-as években kimutatta. Ne feledjük: az ifjúsági lázadás szószólói többek között éppen a konzumszokások ellen léptek fel (még ha a fiatalság nem is tudott igazán ellenállni a jólét vonzásának), ami sok formában kifejeződött: a beat irodalom és a hippi mozgalom értékválasztásában éppúgy, mint a rockzenészek szövegeiben, Guy Debord és Herbert Marcuse sikerkönyvében vagy Jean-Luc Godard és Michael Antonioni kultuszfilmjeiben. A Beatles krónikása, Ian MacDonald szerint az „önző mohóság” és a „materialista gépezet” elleni 60-as évekbeli lázadás a közösségi együttlét jegyében született, és ezt akár tekinthetjük a „nyugati szellem utolsó leheletének”. A kérészéletű „hollywoodi reneszánsz” a széles értelemben vett ellenkultúra – közvetlenül a francia új hullám és az olasz western – örökségéből merítve fogalmazott meg éles kritikát az elidegenedés társadalmáról. Az 1967 és 1975 között kivételesen nagy alkotói szabadságot élvező rendezők – például Arthur Penn, George Roy Hill, Sam Peckinpah, Clint Eastwood, Don Siegel, Francis Ford Coppola vagy Martin Scorsese – mély keserűséggel ábrázolták a hősiesség, a bajtársiasság és a hűség értékeinek hanyatlását, a társadalom széthullását, az államgépezet bürokratizmusát, a politikusok korruptságát, a nagyvárosi lét morális útvesztőit, a növekvő bűnözést, az elmagányosodott emberek lelki problémáit. És megsiratták az „utolsó amerikai hőst”, az „utolsó gyönyörű szabad lelket ezen a bolygón” (Száguldás a semmibe).
önmegvalósítás
Hogy a 70-es évek az „én évtizede” elnevezést az éleslátású Thomas Wolfe-tól kiérdemelte, leginkább azzal magyarázható, hogy a kultúripar visszatükrözte, nyilvánvalóvá tette és felerősítette az amerikai kapitalizmus 20. századi átalakulását. Történetesen azt – durva leegyszerűsítéssel –, hogy sok évtized leforgása alatt a self-made man helyébe a menedzser, a vállalkozás helyébe a cég, a hivatástudat helyébe az önmegvalósítás, a vallás helyébe a pszichológia lépett. A sztárkultusz, a reklámok és az egyre népszerűbb terápiák, sikerkalauzok önismereti bestsellerek egyaránt az én teljes felszabadulását hirdették; s mivel a személyes kiteljesedéshez szorosan hozzátartozott az anyagiakban mérhető siker, a helytállás a munkaerőpiaci versenyben – ezek is a lelki trénerek kedvenc témájává váltak. „Találd meg az igazi éned!” „Fejleszd magad elbűvölő személyiséggé!” „Légy magabiztos!” „Kommunikálj hatékonyan!” „Tanuld meg eladni magad!” Az új vállalati környezetben a csapatjátékos figurája anakronisztikussá vált; csak az egyéni érvényesülés számított, ami feltételezte a szakadatlan versengést a munkatársakkal és a teljes alkalmazkodást a céges elvárásokhoz. A vallás régi, intézményes-gyülekezeti formái jórészt elvesztették társadalomformáló szerepüket (kivéve a déli konzervatív protestáns vidéki területen); a világnézet, a hit és a spiritualizmus az „önismeret” személyre szabott fogyasztói kosarába került.
A hagyományos kötöttségeitől megszabaduló posztmodern személyiségnek az önmegvalósítás árát a „boldogságipar” kasszájánál kellett megfizetnie. A magát jól menedzselő karrierista – közkeletű elnevezéssel a yuppie – sikerességét fogyasztási javak és státusszimbólumok jelezték: drága lakás, márkás autó, divatos ruha, előkelő étterem, tengerparti nyaralás, testedzés, jóga, szauna, terápia. A szépség-, egészség- és fiatalságkultusz kiterjesztette a versenyt a „szexpiacra” is. Férfi- és női életmódmagazinokból lehetett elsajátítani a „vonzóerő titkait”, a „randizás szabályait” és a „csábítás trükkjeit”. A jó státusú, jó fizetésű, stílusosan öltözködő, fitt férfiak és nők lettek a fogyasztói társadalom csúcsragadozói.
Mire a politikai neoliberalizmus kora beköszöntött – 1980 környékén –, a világot győztesekre és vesztesekre osztó „önimádat” kultúrája kiteljesedett, s az élet minden dimenzióját átható versenyben elért egyéni eredmény vált a legfőbb mércévé – ahogy ezt Christopher Lasch 1979-ben publikált könyvében meggyőzően bemutatja. A Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevével fémjelzett neoliberális-neokonzervatív irányzat az új normát a politika nyelvére így fordította: olyan, hogy társadalom, nem létezik, csak önmagukról gondoskodó egyének és családok vannak. Akik ebben a versenyben elbuknak, magukra vessenek.
az egyének és a piac szabadsága
A bevezetett újítások – az állami korlátozások feloldása, a szociális kiadások lefaragása, a globális értékláncok kiépítése, a tőke és a munkaerő szabad áramlása – középtávon beváltak, újra növekedési pályára állt a nyugati világ gazdasága. Ugyanakkor a piac „teremtő rombolása”, a versenykényszer és a tömegmédia megállíthatatlan expanziója – így együtt, egymást erősítve – tovább roncsolta a társadalom szövetét. A világhírű szociológus, Robert D. Putnam szellemes megjegyzése szerint az emberek megtanultak „egyedül bowlingozni”. A gyülekezetek, sportegyesületek, klubok, lakószövetkezetek, szomszédságok, baráti és családi kötelékek bomlása felgyorsult. A szakszervezetek meggyöngültek. A nagy pártok elszakadtak társadalmi bázisuktól. A civil társadalom egyre kevésbé tudta betölteni az állam (a politikai hatalom) és a piac (a gazdasági elit) ellensúlyának szerepét. Mint Roger Burbach és Benjamin R. Barber részletgazdagon kifejtette: a 80-as évektől a demokrácia fogalma végleg eltávolodott a helyi ügyekben vállalt egyéni felelősség és a közösségi önszerveződés gondolatától, s lényegében a választójogra, illetve az egyének és a piac szabadságára szűkült. Pedig nemcsak a törzsi gondolkodás jelent veszélyt az igazi demokráciára – érvel Barber –, hanem a közügyek iránt közömbös fogyasztói szemlélet és a multinacionális cégek érdekeit szolgáló globális kultúripar is.
Amíg a modern jóléti államban a közjó legalább elvben a társadalmi érdekek egyesítését feltételezte, újabban a GDP növelése gyűrt maga alá minden más szempontot. Az álláspontok és értékek ütközését szolgáló élénk közéleti viták társadalmi súlya egyre csökkent, a politikai marketing óriási szerephez jutott, a választási kampányok egyre drágábbak lettek. Hatalmas médiabirodalmak alakultak ki, a tömegmanipuláció egyre kifinomultabb technikákkal élt. A pénzügyi-nagyvállalati lobbi erős befolyást gyakorolt a politikai döntésekre; az üzleti és az állami szféra közötti átjárás teljesen természetessé vált. A „szabad verseny” mind ádázabb, gátlástalanabb lett: monopóliumok, tőzsde- és hitelspekulációk, sikkasztás, offshore ügyeskedés, pénzmosás, megvesztegetés. A nyugati üzleti szálak arab olajmágnásokig, latin-amerikai és közel-keleti diktátorokig vezettek.
A tőke szabad áramlása és a termelési értékláncok megnyúlása az egész világon hosszú távú társadalmi mozgásokat és jövedelmi átrendeződéseket indított el. A folyamat igazi nyertesei a globális elit leggazdagabbjai, a felső 1%, amelynek vagyona folyamatosan gyarapszik, miközben a globális Dél lakosságának számottevő része mélyszegénységben él vagy egyenesen nyomorog. Ugyancsak a nyertesek közé tartozik a nélkülözésből kiemelkedő kínai és indiai középosztály, illetve a nyugati nagyvárosi „technokrácia”. Korábbi biztos helyzetéhez képest a legfájóbb veszteségeket a nyugati alsó-középosztály/munkásosztály könyvelhette el, amely az olajválsággal, a feldolgozóipar kiszervezésével, a robotizációval, a szolgáltatói szektor bővülésével és a jóléti kiadások állami lefaragásával bizonytalan egzisztenciális helyzetbe került.
szubkultúrák
A szociális és közösségi védőháló nélkül maradó brit és amerikai fiatalok a különféle ifjúsági mozgalmak sáncai mögött kerestek menedéket. A New York-i Lower East Side, a londoni East End, Detroit, Chicago, Birmingham, Manchester és Liverpool a 70-es évek végétől az underground kultúra gócpontjává vált. Kocsmabandák, garázsegyüttesek, földalatti újságok, lepukkant klubok, bandába verődő kölykök, tömött lelátók; elkeseredett punkok, dühös rockerek, tomboló focirajongók… A gazdasági-politikai elitet gyűlölő, a nyárspolgári életformát és a fogyasztói normákat megvető szubkultúrák világa volt ez, a vadság kultuszával, törzsi rítusokkal, a bajtársiasság romantikus eszményével és a rendszeren kívüli önszerveződés, a „csináld magad” ethoszával. A Thatcher-kormány és a Reagan-adminisztráció, ha nem is könnyen, idővel letörte a szakszervezetek ellenállását, a társadalmi rendet megkérdőjelező fiatalokkal azonban nehezebben boldogult. Ebben a közegben a domesztikációt maga a piac, illetve az elektronikus forradalom végezte: a Music Television, a Premier Leauge, a Champions Leauge, a műholdas adások és az ezredfordulótól az internet.
A fogyasztói életvitel totalitása nemcsak a rossz körülmények között élő fiatalok közösségi színtereit gyűrte maga alá, hanem a tömegkultúra egészére nagy befolyást gyakorolt. A könnyűzene és a versenysport jórészt elveszítette közösségi rítus-jellegét. Hogy ki milyen csapatnak szurkol, milyen zenét hallgat, milyen stílust követ, a 90-es évektől teljesen elvált a lokális kötődésektől, egyéni ízlés kérdése lett (ennek volt szimbóluma a walkman, helyébe később a YouTube lépett, majd a Spotify), miközben persze a különféle divattrendek, sztárkultuszok és internetes algoritmusok erősen befolyásolták/befolyásolják a személyes választást. (Például pesti fiatalként a Real Madridnak szurkolni és néger rapet hallgatni: az egyediség kordivatja mögé bújtatott konformizmus.) Manapság is vannak ugyan a nagy klubbirodalmak árnyékában tengődő lokális kiscsapatok és a popkultúra fővonalától elhatárolódó alternatív zenék, de messze nem töltenek be olyan közösségformáló szerepet, mint a 60-as, 70-es, 80-as években.
Az ifjúság lázadása szükségszerűen elbukott – az „elitek lázadása” viszont sikeresnek bizonyult. A „nagyvárosi technokrácia”, azaz a diplomás értelmiségiek, menedzserek, informatikusok, felső- és középvezetők rétege megengedhette magának, hogy a leggazdagabbakéhoz hasonló, exkluzív fogyasztói életformát alakítson ki. A 90-es években az anyagias, törtető yuppie-k helyébe a kifinomultabb bohém burzsoák léptek, akik a hatvanas évek ellentmondásos örökösei. 68 szellemi hagyatékából eldobták, amit kényelmetlennek éreztek: az establishment megkérdőjelezését, a szociális igazságtalanságok feszegetését és a fogyasztói kapitalizmus kritikáját; és felerősítették, ami érdekeikkel összefért: az etnikai, szexuális és nemi sokszínűség gondolatát, a konvenciók megvetését és a spiritualizmust. Az amerikai, illetve nyugati társadalom nagyjából 20%-át kitevő új „kreatív osztály” sok mindent átvesz az egykori bohémek és hippik lezserségéből, pazarló életformáját környezettudatos divatokkal keveri, vonzódik az egzotikus kultúrákhoz és a keleti vallásokhoz. Munkájában ambiciózus, kiválóan él az információs forradalom előnyeivel. Nagy érdeklődéssel fordul a világ dolgai felé, a társadalmi valóság megismerésében azonban „osztályvak”, és lekezelő azokkal szemben, akik nem értik az akadémiai szakzsargonban megfogalmazott erkölcsi elveit.
csetepaték
A nagyvárosi technokrácia értékrendje negyedszázadon át elegánsan elkendőzte a társadalom mély problémáit. A hatvanas évek óta ugyan sokat javult a feketék, a nők és a homoszexuálisok társadalmi-jogi helyzete, vagyis az egyéni szabadságok köre egyértelműen bővült – egyesek szerint nem eléggé, mások szerint túlságosan is –, de a társadalmi mobilitás csatornái a 70-es években elzáródtak; az „amerikai álom” új korszaka véget ért. A családi háttér és az öröklött státus évtizedről évtizedre jobban behatárolja, hogy ki mire viheti az életben. Ez a legsúlyosabban Amerikában a nagyvárosi gettókban élő latinokat és feketéket, Nyugat-Európában pedig a másod- és harmadgenerációs bevándorlók bizonyos csoportjait sújtja. Közben a bevándorlás az alsó-középosztály munkavállalói alkupozícióit rontja, így komoly érdekkonfliktusokat és bérfeszültségeket gerjeszt. A nyugati nagyvárosokban időről időre kirobbanó csetepaték világosan mutatják, hogy nehezen kezelhető kérdésről van szó.
Az angolszász szellemi-kulturális elit fővonala e kihívásokra nem szociálpolitikai, hanem nyelvpolitikai síkon keresett megoldást; azaz elsősorban nem a konfliktusok valódi okát igyekezett feltárni, hanem a kulturális előítéleteket akarta felszámolni. A társadalmi valóságtól egyre inkább elszakadó új ideológia a nyugati elitegyetemeken és a médiában hegemón szerepbe került. A közvéleményformáló értelmiség a politikai korrektség nevében új tilalomfákat állított a közéleti viták elé, és saját álláspontját civilizátori gőggel igyekezett ráerőltetni az egész társadalomra. A posztmodern technokrata mentalitás látszólag értéksemleges és engedékeny, valójában autoriter – állítja a két klasszikus baloldali filozófus, Slavoj Žižek és Mark Fisher. A kulturális elit nemcsak azt mondja meg, mi a helyes, hanem azt is, hogy ha nem tudsz a fősodor álláspontjával érzelmileg azonosulni, akkor ostoba és erkölcstelen vagy.
A szakszervezetek és a helyi közösségek meggyöngülésén túl Žižek és Fisher osztályszempontjai a posztmodern politikában azért nem tudtak érvényesülni, mert a fogyasztói kultúra egészen másra kondicionálta az állampolgárokat. Az ezredfordulón a leszakadók még mindig reménykedtek, hogy visszaverekszik magukat a kapitalista „aranykor” egykori életszínvonalára. Ha úgy hozta a sors, fizetés vagy segély helyett hitelből igyekeztek megszerezni az „amerikai álom” státusszimbólumait, a saját ingatlant és az autót. A gyöngülő középosztályi családok a minél magasabb iskolai végzettségben látták gyerekeik számára a társadalmi státusuk megtartásának lehetőségét, miközben a nagyvárosi ingatlanárak elszabadulása nekik is komoly problémákat okozott. Hiába jártak diplomások százezrei úgy, hogy nem kaptak a képzettségüknek megfelelő állást, rengetegen verték magukat adósságba azért, hogy fizetni tudják az egyetemi tandíjat, illetve hogy saját lakáshoz jussanak.
Az identitáspolitikák csapdájában
A nyugati jólét felszíne alatt parázsló indulatokat végül a 2008-as válság lobbantotta be. A gyöngülő középosztály és a leszakadók fogyasztói vágyait a politikai-gazdasági vezetők kedvezményes lakossági hitelekkel igyekeztek kielégíteni. A bankszektor állami szabályozatlanságát spekulációval kihasználó pénzügyi elit példátlan profitra tett szert, miközben a társadalom nem csekély része eladósodott. Amikor a hosszú évek óta épülő hitelpiramis ledőlt, majd a válság az egész világgazdaságon végiggyűrűzött, a felelősök elszámoltatása elmaradt, a bankokat az állam kénytelen-kelletlen kimentette. A válság árát rövid és hosszú távon is az átlagpolgároknak kellett megfizetni, ők pedig egyre kevésbé érzik, hogy a pénzügyi szektor „foglyává” váló politikai elit az érdekeiket képviseli.
a társadalom kettészakadása
A „harmadik utas” baloldal üressége tulajdonképpen már a válság előtt lelepleződött: Clinton, Schröder és Blair a gyakorlatban a neoliberális recept szerint járt el: kiszolgálta a nagyvállalati-pénzügyi elit igényeit, a szorongó munkavállalók millióit pedig arra buzdította, hogy az „élethosszig tartó önképzéssel” „rugalmasan alkalmazkodjanak” a globalizáció gyorsan változó viszonyaihoz. A „megújuló baloldal” ikonjai jó példát kínáltak: politikai pályafutásuk befejezése után mindhárman a korrupcióval átszőtt üzleti világ szimbolikus figurái lettek. Obama sem tudta a társadalom kettészakadását megállítani (sokatmondó, hogy a válságért felelős pénzügyi szakemberek fontos pozíciókat töltöttek be a környezetében), miközben a demokraták mögött álló értelmiségi fősodor egyre jobban felerősítette az identitáspolitikai üzeneteket: személyes névmások kérdése, egyetemi botrányok, „eltörlés kultúra”. Az egyszerű értékeihez ragaszkodó kültelki és vidéki fehér férfiak most már nemcsak lusták és semmirekellők voltak a meritokrácia szemében, hanem szexisták, rasszisták és homofóbok is, „fehér szemét” – ahogy a nyilvánosságban sokan nevezték őket.
E kényes kérdéssel kapcsolatban a Columbia Egyetem oktatója, a Demokrata Párt régi vágású, baloldali irányzatához tartozó Mark Lilla úgy érvel, hogy a neokonzervatív politika kihívásaira a liberálisok rosszul reagáltak, amikor a mindenkire kiterjedő szolidaritás gondolata helyett az állampolgárokat egymástól elválasztó „faji, nemi, szexuális” csoportidentitásokra fókuszáltak. A médiában és az egyetemi kampuszokon intézményesülő új ideológia éket vert a kulturális elit és a liberális politika korábbi bázisát adó kékgallérosok közé. A Demokrata Párt nem tudta megnyerni az értelmiség által magára hagyott és lenézett fehér munkásosztályt – Trump viszont igen.
alternatív jobboldal
A sors fura fintora, hogy a posztmodern kapitalizmus vesztesei olyan figura mögé sorakoztak fel, aki a 80-as években a nagyvárosi menedzserek első számú példaképe volt; rendkívül kiterjedt kapcsolatokkal kötődik az elithez, s az a globális médiabirodalom áll mögötte, amely a 80-as években a Thatcher-kormányzat, az ezredfordulón a Blair-kabinet és a Bush-adminisztráció támogatója volt. Az alternatív jobboldal a gyakorlatban persze korántsem elitellenes, hanem értelmiség- és tudományellenes, s gazdaságilag elsősorban a vagyonosok érdekeit szolgálja; nem a status quót kérdőjelezi meg, csupán a progresszív oldal ideológiai-kulturális hegemóniáját. Trump mégis tartósan állította maga mögé az elitből kiábránduló rétegek nem csekély részét. Ebben részben szerepet játszott protekcionista iparpolitikája, amely új munkahelyekkel kecsegtetett. Leginkább viszont abban volt sikeres, hogy a progresszívek fő fegyverét fordította ellenfeleivel szemben: az identitáspolitikát.
Ami az egyik oldalon a nagyvárosi diplomás osztály önazonosságát erősítette, a másikon a „dühös fehér férfiakat” és a republikánus elitet rendezte egy táborba. A „tegyük újra naggyá Amerikát” tömegbázisa társadalmilag rendkívül heterogén, kollektív identitásában azonban sok azonosságot mutat. A vállalatvezetők, munkások, kistulajdonosok, a konzervatív latinok és a mélyen vallásosak értékszövetsége a „régi” Amerikát – az acélipar és az autógyártás letűnőben lévő világát, illetve a hagyományos nemi szerepeket – védi a bevándorlással, a nemi-szexuális „devianciákkal” és a multikulturalizmust erőltető progresszívekkel szemben.
Trump nem előidézte, hanem felismerte az amerikai társadalom mély megosztottságát, egyszersmind gátlástalanul kihasználta az ebben rejlő politikai lehetőségeket. Az USA 45. elnöke a mai napig a kultúrharc kiélezésével igyekszik uralni a nyilvánosságot és összetartani saját szavazótáborát. Szándékosan fogalmaz provokatívan, nemritkán tanúsít valóságshow-ba illő viselkedést. Lelkes kampánycsapata gyűlöletkeltő üzenetekkel és mémekkel árasztja el a közösségi médiát, s mindig új szellemi munícióval látja el a rasszizmusra, a nőgyűlöletre és az összeesküvés-elméletekre fogékonyakat. Ami azt illeti: az ellenoldal ideológusait, Twitter-csapatát és politikai aktivistáit sem kell félteni. Az „eltörlés kultúra” mára a mindennapi élet számos szférájában intézményesült: a politikai korrektség megsértésére hivatkozva újságírókat, tanárokat bocsátanak el, közéleti szereplőket bélyegeznek meg, klasszikus irodalmi alkotásokat cenzúráznak, egyre szűkebb korlátok közé szorítják a humort. Nem csoda, ha a kultúrharcos indulatok idővel megrengették az amerikai demokrácia patinás intézményrendszerét. A BLM szélsőségesei 2020 nyarán szobrokat döntöttek, Trump elvakult hívei 2021 januárjában megostromolták a Capitoliumot…
Ami az Egyesült Államokban az elmúlt hét évtizedben történt, korántsem elszigetelt, az Atlanti-óceán túlsó partján nagyon hasonló tendenciák rajzolódnak ki – és itt nem csak az amerikai élettel szimbiózisban fejlődő Nagy-Britanniára gondolok. Ha kifejezetten a neoliberalizmus felől nézzük a kérdést, számos különbséget találunk az angolszász világ és Nyugat-Európa között. Például a skandináv országokban sikerült megőrizni a jóléti állam legfontosabb intézményeit; a mediterrán országokban a családi kisvállalkozások még mindig fontos szerepet játszanak a gazdaságban; az Európai Unió korántsem idegenkedik annyira a piac adminisztratív szabályozásától, mint az amerikai vagy a brit politika. Csakhogy a kultúripar, a fogyasztói „önimádat” és az élet minden szférájára kiterjedő verseny nem a neoliberális politikából ered, hanem a kapitalizmus 20. századi átalakulásából. E folyamat minden pozitív hozadéka és negatív következménye hasonlóképpen észlelhető a nyugat-európai társadalmakban, mint az USA-ban. Egyik oldalon a gazdasági növekedés, a technikai fejlődés, a sosem látott árubőség és jólét; a másikon a közösségek széthullása, a társadalom atomizálódása, a civil társadalom eróziója, a nyertesek és a vesztesek közötti kulturális árok mélyülése.
vészesen meggyöngül
A mai Európa nem az a „közös otthon”, amelyről De Gaulle, D’Estaing, Willy Brandt és Konrad Adenauer álmodott. A nagy államférfiak kora lejárt. Az egyházak és a szakszervezetek közösség- és identitásformáló szerepe vészesen meggyöngül. A régi tömegpártok elszakadtak társadalmi bázisuktól. Az Unió bürokratikus intézményrendszerét politikai háttéralkuk és gazdasági lobbicsoportok uralják. Lind metaforájával: nem puszta véletlen, hogy a nyugati világot sújtó „betegség” (a posztmodern kapitalizmus) „tünete” (a demagóg populizmus) Európában is jelentkezik.
Az Atlanti-óceán mindkét partján élesedik a kultúrharc a gazdasági-politikai elitcsoportok között, miközben az atomizálódó nyugati civilizáció minden lakosa a globális fogyasztói tömegkultúra apró részecskéje lett, ki-ki a maga módján: karrierista menedzserként vagy lezser informatikusként, elszánt LMBTQ aktivistaként vagy dühös kétkezi munkásként, Taylor Swift rajongójaként vagy Elon Musk csodálójaként.