Méhes Károly

TÉRJ VISSZA ODA

2002 augusztus

TÉRJ VISSZA ODA

A folyosó homályában ücsörgő Bánky Barna azt hitte, valaki megállt mellette.

– Nos? – kérdezte felkapva a fejét, de nem volt ott senki. A folyosó végi ablak sötétkék négyzetében vékony arany csík úszott. Szeretett volna odamenni és néhány méterrel közelebbről szemlélni, milyen véget ér a mai nap, de nem érzett hozzá erőt. A sörivó író jutott eszébe, akit valaha, még az átkos ántivilágban négy alkalommal is hiába keresett az Arany Tigris sörözőben, a jó emberek mindig helyet szorítottak a megfáradt zarándok számára, és mire körülnézett, ott habzott az orra előtt az egyenes falú korsóban a sör, a söre, de a pajeszos, rossz fogú, cigarettázó férfiak csak nevettek, nem, Bohumil nincs itt, Bohumil Amerikában van, Bohumil dolgozik, Bohumil majd jön, tessék csak várni, van elég sör, higgye meg.

Mindig csak várni.

Bohumil aztán egy ugyanilyen kórház ötödik emeletéről átbucskázott az öröklétbe. Még hogy galambokat etetett! A macskákat szerette. Ha jártak arra galambok, ők csak a szárnyukra kapták, és vitték.

Az arany csík elsötétült.

Akkor zöttyent mellé a másik székre a bátyja.

– Mindent tudsz? – kérdezte tőle Barna.

– Mi az, hogy mindent? Izélsz itt nekem.

– Te vagy az orvos.

– Itt már mindegy, ki orvos, ki nem.

Barna elhallgatott, és igenis, megint arra kellett gondolnia, hogy Bohumil milyen szerencsés flótás volt ezzel a párkányon való kihajolással. Az apjuknak, aki jóval idősebb, mint annak idején Bohumil mester volt, hetek óta jártányi ereje sincs. Az ágya akár egy fehér ráncokból és gyűrődésekből álló eleven sír. Nem esik jól az apja szemébe néznie, amikor néha kinyitja, és tudni, ez még mindennek ellenére ugyanaz a szem, amire kisfiú korából emlékszik, mikor ott állt a nagyszoba szőnyegén… Ej, ráér még a múlton merengeni, ha mindennek vége lesz.

– Alapvetően elképesztő… – mondta aztán. – Farkas, nem gondolod?

– Mi a csuda? – horkant fel a testvére.

– Az a helyzet, mi itt arra várunk, hogy végre meghaljon az apánk.

– Én már nem várok semmire.

– … hogy fejeződjön be ez az egész.

– Lehet. Már csak mi szenvedünk. Ő, szegénykém, már nincs itt.

– Elvitték a galambok.

– Kik? – A férfi idegesen megrándította a vállát. – Már megint izélsz itt nekem.

Ahogy elhallgattak, a kórteremből szabályos időközönként sípoló géphang szűrődött ki. Ez jelentette az életet.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

A következő pillanatban Farkas kuncogott, levette a szemüvegét, és tovább nevetgélve-nyögve az orrnyergét dörzsölgette.

– Na? – dőlt hátra Barna. Ő a nyakkendőjét lazította meg, és kigombolta a legfelső gombot az ingén.

– Szörnyű. Eszembe jutott egy vicc. Ennyire fáradt vagyok.

– Mondd el. Tudod, a kisöreg mennyire szerette a vicceket. Milyen körülményesen tudta előadni őket.

– Hülye orvosos vicc.

– Nem haragudna meg érte, biztos vagyok benne.

Farkas hátravetett fejjel kezdett bele.

– Azt mondja a doki a páciensnek: hát a gyanúink sajnos, beigazolódtak, tényleg tropára van az egyik tüdeje, a szíve vizes, a gyomra fekélyes, az egyik veséjét ki kell venni… A beteg dadogva közbevág: De főorvos úr, az isten áldja meg, semmi pozitívat nem tud mondani? Mire a doki: Dehogy nem. Itt van mindjárt az AIDS-tesztje…

Barna hangtalanul összerázkódott a padon.

– Most mit izélsz? Röhögsz vagy bőgsz?

– Te – kezdte suttogva. – Szerinted mi is eddig élünk majd?

– Meddig?

– Hát kilencvenéves korunkig.

– Mi vagyok én, jóisten, hogy tudjam?

– Pontosan harminc év van még hátra.

– Annyi, amennyi. Tán izgat? Mert engem nem – morgott Farkas.

A folyosó távolában mintha egy árny suhant volna át, majd ajtónyikordulás hallatszott, de olyan messzeségből, mintha nem is e világon történt volna.

– Farkas – kezdte megint Barna.

– Ne is kérdezz semmit. Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

– Csak egy valamit. Mit gondolsz, mi egyszerre fogunk meghalni?

– Ezt honnan a francból szeded?

– Gondoltam, egyszerre születtünk. Egyszerre halhatnánk meg.

– Roppant logika. És mire lenne ez jó?

– Én nem szeretném, ha gyászolnod kellene engem. Elveszíteni sem akarlak. Ezért.

– Te születtél másodiknak. Te halhatsz meg később.

– Tizenhárom perccel később.

– Az mindegy.

– Ha apus nem lesz, csak mi maradunk egymásnak. Senkink sincs. Ebben is egyformák vagyunk.

– Ízélsz itt. Mért lennénk egyformák?

– Tudom, nem szeretsz velem egyforma lenni. Pedig mindig te voltál az okosabb, a szebb, a szerencsésebb. Megértem, hogy nem jó hasonlítani egy butábbra, ügyefogyottabbra…

– Hagyd abba. Mit akarsz?

– Csak beszélgetni.

– A legjobbkor. Nagy ész.

– Farkas, kérdezhetek még egy utolsó hülyeséget?

– Nem.

– De egy legutolsót. – Várt egy pillanatot. – Szeretsz te engem?

– Mekkora ökör vagy!

– Nem válaszolsz?

– Nem, mert ilyen kérdés nincs.

– Köszönöm – Barna meghajtotta magát ültében. – Nekem ennyi elég. Annyira köszönöm.

– Elmész ám az örökös izéléssel…!

Itt Farkas elhallgatott. Feltette a mutatóujját. Fülelt. Az égvilágon semmit sem lehetett hallani.

A férfi lassan leeresztette a kezét.

Barna maga elé meredt, kicsit felfelé, a plafon irányába. De érezte, hogy a testvére ránéz.

Azt is pontosan tudta, miért.

*

Két hónap telt el a temetés óta.

Bánky Barna, akinek kényszerű előnyugdíja óta az apja volt az egyetlen társasága (sok-sok évvel azután, hogy felesége az ő állítólagos impotenciája miatt egy bárzongorista énektanárral, aki csak Csajkovszkij Kettőnek nevezte magát, elhagyta), most úgy érezte, az ő élete is véget ér, ha nem tesz úgy, mintha még élne.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

Április huszadikán, apjuk születésnapján (de hiszen már a halála napja az érvényes időszámítás!) nagyon furcsát álmodott. Hegyi úton kaptatott fölfelé, egyre sűrűbb fenyőerdő közepén. Tudta, hogy már járt itt, de hogy mikor és miért, nem emlékezett, hiába törte a fejét. A durva kövek ugráltak a talpa alatt, miközben az erdőből bódító illat áradt. Rugdalta az elszáradt tobozokat, figyelte, merre kanyarog a lejtős, egyre inkább szűkülő ösvény. A háta megizzadt, hozzátapadt az ing. Nyakkendőjét megoldotta, majd egy őrült mozdulattal lecibálta a nyakából, és egyszerűen hátrahajította. Érezte, már nem kell sokáig gyötörnie magát, valami csodálatos történik vele. És valóban, az emelkedő tetejére érve elképesztő látvány tárult a szeme elé. A völgyben, a fenyőkkel karimázott táj közepén ott sötétlett a tó, sötétzölden és sötétkéken, mint a tinta.

Fölriadt. Hiszen már járt itt, tényleg, a testvérével, majd negyven évvel azelőtt. Ketten, fiatalon, egészségesen, bizakodva az előttük álló években. A tóra is emlékezett, meleg vizű tó, ráadásul sós, úgy lehet libegni a tetején, mint a boldogság hullámain.

Feltápászkodott, néhány pillanatig ült az ágya szélén, a szemét dörzsölgette, hogy bizonyos legyen benne, ezt már nem álmodja. Cselekednie kell, neki magának. A combja belső fele bizsergett, mint mindig, ha valami rendkívüli izgalom szállta meg.

A telefonhoz ment. A faliórán látta, még öt sincs, de nem tudott várni. Farkas csak a sokadik kicsöngésre sóhajtott bele a kagylóba.

– Ki vagy?

– A te egyetlen édes testvéred.

– Neeee…

– Mit álmodtál, Farkasom?

– Azt, hogy hagynak békén aludni.

– Izéllek, tudom. Már hatvan éve.

– Könyörgöm. Három fontos műtétem van ma, meg a…

– Ó, meg a…, meg a…! Ön körül minden mega, ugyebár?

– Mi kell? Magyarul kérdem: mi a faszt akarsz hajnalban az ország másik szegletéből, édes jó testvérem?

– Farkas, elutazunk.

– El. Elmész te a…

– Emlékszel, egészen pontosan harmincnyolc évvel ezelőtt, mikor apuska azt mondta, menjünk, és nézzük meg, honnan származik a család. Ő maga nem akart oda visszamenni. Minket küldött, az ifjú rajt.

– Jaj. Még hogy rajt!

– Eltelt egy emberöltő. A mi életünk. És sajnos, nem tudunk kit küldeni magunk helyett. Nekünk kell újból elmenni.

– Mi a fenének?

– Ketten maradtunk. Térben elszakítva, de lélekben mindig közel egymáshoz. Segítesz nekem, segítek neked. Gyere el velem, Farkas. Apuska kedvéért is. Utánanéztem a kárpótlásnak is.

Lyonel Feininger képe, Micah MacAllen, flickr.com
Smith College Museum of Art

– Miféle kárpótlásnak?

– A régi ház ügyében, ahol az öregek laktak, amíg el nem zavarták őket. Ahol apuska kisfiú volt.

– Úgy látszik, te álmodsz.

– Semmi sem lehetetlen. Mintha csak most kezdődne minden.

– Nem érek rá ilyesmire. Hogy képzeled? Hagyjak itt csapot-papot? A hóbortjaid miatt!

– Neked ez hóbort? Egy bogaram van csak: hátha nem múlt el még minden véglegesen! Már beszéltem egy ottani ügyvéddel is. Tudom, milyen papirosokra van szükség…

– Ökörség. Azok ott sose adnak vissza neked semmit. Egy kajla szöget sem.

– Nem igaz, hogy téged, a gyakorlati elmét ne izgatna egy ilyen kísérlet: vajon ötvenöt év után történhet-e még ilyen apró csoda. És mellesleg, megismételhető-e a mi kis történetünk. Nem világtörténelemről van szó, nem annak a kerekét akarom visszaforgatni. Csupán mi ketten, és apuskát bevesszük harmadiknak. Próbát tehetnénk, képesek vagyunk-e…

– Szóval te ezt képességnek nevezed? Ezzel zsarolsz. Mert mindig azt vágtam a fejedhez, hogy én állom a kihívásokat, míg te, aranyom, kotlasz a büdös vagongyári irodádban, és azon izgulsz, hogy semmi se történjék másképp, mint tegnap, meg tavaly, meg húsz évvel ezelőtt. Most is azt hiszed, mindent ugyanúgy találnánk, mint kétszáz évvel ezelőtt. Ahol akkor rókáztál a cujkától, még fel sem száradt. Ez nekem nem kihívás, Braunkám, hogy ne mondjak csúnyábbat, ez impotencia. Na.

Barna kezében, remegett a kagyló. Jobb kezével finoman lenyomta a gombot, a vonal megszakadt. A szemét behunyta, próbálta felidézni az álmát. A hegyi utat, a halkan zúgó fenyvest. Vagy legalább azt a réges-régi emléket. De csak vibráló feketeséget látott. Még nem is derengett odakint. Visszatámolygott az ágyhoz, belehanyatlott a kihűlt párnába, paplanba.

szemernyivel világosabb szürkeség

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig feküdt így, mint aki nem is él. Egyszerre kinyújtotta a bal kezét, kihúzta az éjjeliszekrény nyikorgó fiókját, és vakon tapogatózott. Megtalálta a füzetet, amit keresett. Az eddiginél egy szemernyivel világosabb szürkeség terpeszkedett a szobában, amikor felütötte a füzet fedelét, és az első oldalt silabizálta – tulajdon keze írását. Aztán elővett egy szakadozott, sárga borítékot, ami telis-tele volt régi iratokkal, magyar és román nyelvű határozatok és meghagyások maszálós írógéppel írt és kacskaringós tintával jegyzett sorával, amiben a család múltja rejlett, főképp a sorok között. Barna arra gondolt, mégiscsak lehet valami a fránya politikusok szajkóbeszédében, és lám, ez a rettenetes múlt mégiscsak haloványan fénylő jövővé változtatható.

*

Bánky Farkas professzor harmadik műtétjét egy fiatalasszonyon végezte. Egyszerű laparoszkópos epekőügy, ezért is hagyták a végére. A docens a fertőtlenítőben még odasúgta:

– Kiderült a csajsziról, hogy a megyei főjegyző menye. Csak úgy mondom.

– Ki is az? – kérdezte szinte belecsapva a gumikesztyűbe, mintha valami nagy fogásra készülne.

– Zátonyi, ha jól tudom. Régi jó elvtárs.

– A tiéd, öreg.

– Ki lehetne belőle verni egy kis zsozsót. Mondjuk, újracsempézik a vécéket.

– Újraélesztőgép kellene – morogta a tanár, szája előtt a zöld kendővel.

– A főjegyzőnek is az kell, ha meghallja, az mi pénz.

A következő pillanatban beléptek az előkészített műtőbe. Minden zöldben pompázott, de Farkasnak egy pillanatra sem jutottak eszébe a fenyvesek. Soha.

Dolgozott, bepillantván az emberi test végtelen sötétségébe, számára nem létező titkai közé…

*

Megivott három konyakot. Állt még vagy tíz üveggel a szekrényben, ahogy méltatta, a „szokásos”, a beteg hálás teremtés, ha megint egészségesnek érzi magát. De ő tudja, hogy ilyen nincs. Majd visszajön, újra és újra, mintha gyónni járna.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

Lezöttyent a füles karszékbe, és a távkapcsoló gombjait nyomkodta őrült módon. A hangot levette, csak a képek ugrándoztak a szeme előtt. Ember, ember, csupa ember mindenütt. Úgyis mind meghal! Örüljenek, ha ilyen simán megússzák: elaltatják őket reggel, és többé nem ébrednek fel. Kell-e szebb vég? A főjegyző meg, hát istenem. Bizonyára valami korrupt aparatcsik, aki csak azt lesi, négy év alatt mit lophat össze, hogy áldásos munkája után leköszönvén évtizedekig eléldegéljen. De hát azért biztos neki is van szíve. Ha felvágná a mellkasát, találna benne egy ugrándozó piros izomdarabot.

Valamelyik adón egy zongorista verte némán a billentyűket. Kotta nélkül, fejét egészen kibicsakló mozdulattal a plafon felé vágva. A szemét nem hunyta le, mint más zeneművészek, hanem nagyon is kimeresztve nyitva tartotta, mintha valakire bámulna, miközben muzsikál, hangokat produkál, amiket Farkas sose fog meghallani. Neki könnyű, gondolta, úgy mondják, játszik. Ha melléüt, hát melléüt, abból is csak hang keletkezik, nem dől össze tőle a világ.

Ölébe vette a konyakos üveget, a két combja közé. Ahogy bőre a nadrágszöveten át az üveg sima falával érintkezett, szinte jobban esett, mint maga az ital. Nem, ő sem az a félős fajta művész, azért sem hunyja be a szemét. Ki kell bírnia, amit látnia rendelt a sors.

Egy újabb kattintással egy tévényi akváriumot talált. A képernyőn semmi egyéb nem történt, mint színes halak úszkáltak, jöttek-mentek. Némelyikük mintha fordultában a szeme közé nézett volna, aztán semmitől sem zavartatva magát tovalibbent. Szeretnék-e úgy élni, mint hal a vízben, töprengett Farkas. Előrehajolt, hogy a poharát a kis asztalkára tegye, de ahogy visszahúzta a kezét, a kisujja beleakadt a horgolt terítő egyik lyukába, és lerántotta. A pohár a lába elé pottyant a parkettára, és ripityára tört. A súlyos ezüst cigarettásdoboz lassú előkelőséggel szánkázott utána, majd tompa döndüléssel ért földet. A fedele kinyílt, és özönvíz előtti, kiszáradt, elpergő cigaretták gurultak elő. Akkor hagyta abba a bagózást, mikor a legjobban szüksége lett volna rá. Amikor Ili itthagyta. Tán jobb lenne, ha azt mondhatná: meghalt, de nem halt meg. Csak itthagyta. Folyton szapulta, miféle főorvos (akkor még!) az, aki telefüstöli a lakást. Lám, ilyen ő, volt ereje, megtette, csak éppen már későn, mintha így akarna vezekelni.

Cserép, szemét minden. Egy pillanat műve. Bezzeg a halak. Csak úszkálnak, mintha nem is ugyanattól a teremtőtől származnánk.

Az íróasztalához, a telefonhoz botorkált. Felemelte a kagylót, de nem tudta pontosan, miféle számokat nyomogat. Hirtelen metsző élességgel maga előtt látta valahai lakásukat, ahol felnőtt, ahonnan az évek során egyedül ő költözött el. Így döntött, szó sem volt róla, hogy bárki is el akarta volna venni, se tőle, se apuskáéktól. Ő volt a nagyravágyó, ugye, a szépreményű. Ebben a lakásban most Barna magában éldegél a kongó üresség közepén, és várja, talán most, éjnek évadján is várja, hogy felhívja.

Eszébe villant, ők ketten összeölelkezve kilenc hónapon át éltek együtt az anyjuk hasában, egyikük sem falta fel a másikat, mint ikerterhességeknél a korai hetekben olyan gyakori, elviselték egymást, mert… Megint hallotta, mit kérdezett tőle Barna ott, azon az átkozott kórházi folyosón, mikor arra vártak (tényleg, nem lehet máshogy mondani) szívszorongva, hogy meghaljon az apjuk. Azt kérdezte tőle, szereti-e, és erre nem tudott mást mondani, mint hogy hülye. Azért akkora hülye, mert tudhatná ez a szerencsétlen, hogy szereti, annyira, hogy nem is gondol rá, idegesíti, ha szavakkal kell erről szólnia, mert semmi mást nem tudna mondani, csak azt, hogy szereti.

Lyonel Feininger képe, jean louis mazieres, flickr.com

– Farkas? – szólt bele a kagylóba egy álmos hang.

Hirtelen nem tudott megszólalni.

– Örülök, hogy elhatároztad magad. Egy csöppet sem voltam benne biztos. Veled sose lehet tudni.

– Ne izélj itt. Mondd, mit kell csinálni. Mi a feladat.

– Hogyhogy?

– Mostantól te vagy a főnök. Én annyi mindent elrontottam. Talán te tudod, mi a jó.

– Tényleg rám bízod? Még a végén csakugyan álmodom…

– Braun, ne játszd meg itt magad.

– Olyan vagy, mint aki részeg. Mint aki nem tudja, mit beszél.

– Nagyon is lehet, hogy olyan vagyok. Örülj neki.

– Elutazunk?

– Akár a szélvész. Köd előttünk, köd utánunk.

– Miféle köd?

– Ökör vagy, te. Mint a mesében. – Sóhajtott egyet Farkas. – Aló mars, egy mesébe elutazni…

– Ez olyasmi lesz, hidd el. Odamegyünk, amiről hosszú évek óta csak mesélni szoktunk. Mintha kitaláltuk volna. Mindent visszakapunk.

*

Bánky Barna egész délelőtt a fiókok mélyét túrta. Emlékezett egy kis barna, bőrkötéses, amúgy még a háború előttről, valószínűleg a nagyapjától rámaradt füzetre, amit annak idején naplóként használt. Tudta, hogy régi utazásuk alkalmával ebbe jegyezgetett, és most szüksége volt a „forgatókönyvre”.

Egy műszaki fordítóhoz illő precizitással tervezett és pakolt. Néha megállt a mozdulatban, és eltöprengett, meddig is tart majd ez az út? Ennek az útnak örökké kell tartania, ez lesz az ő egyedüli kincse, vonta le aztán a következtetést, és felismerése új távlatokat nyitott a készülődésben. A bankból kivette a pénzét, néhány értékesebbnek vélt tárggyal beállított régi műkereskedő ismerőséhez.

– Örökölt, Bánky úr? – kérdezte az öreg, bajszos Kosaras, miközben az orrára biggyesztette a szemüvegét.

– Ugyan kitől? – felelte a pultra könyökölve. – Bár, ha úgy vesszük, mindenünket úgy örököljük, kezdve a testünkön. Néha azért saját magunktól hozzájutunk némi örökséghez. De most úgy érzem, mindezek így hajtanak a legnagyobb hasznot, hogy megszabadulok tőlük. Az emlékük úgyis megmarad, nem igaz?

– Hát ebben magának igazsága van, az egyetlen baj az, hogy nem sok pénzt tudok ezekért a holmikért adni. Az emlék és a pénz nem túl jó barátok, ha szabad ezt mondanom.

– Akkor hadd legyen az is emlék, mármint a részemről, hogy amiért nem tud fizetni, azt is magára hagyományozom – jelentette ki Barna.

– Ó, ez több mint megtisztelő, de vessen körbe itt egy pillantást. Mind, mind, mind fában, porcelánban, bronzban megmaradt életdarabkák, amik itt landoltak nálam, hogy így fejezzem ki magam. Néha azt hiszem, agyonnyom ez a sok kacat. Úgyhogy már csak praktikus okokból is, de köszönöm, nem.

– Megértem – bólogatott Barna –, nem veszem zokon, egyáltalán nem. S ha többé nem találkoznánk, minden jót magának, Kosaras úr, kívánom, tudjon megszabadulni ezektől, és boldoguljon.

Lyonel Feininger képe, Roger, flickr.com

– Mért is ne találkoznánk többé? – nevetett hamiskásan a műkereskedő, miközben pénzt számolt Barna elé a márványpultra. – Az élet nem olyan, mint egy biedermeier óra, kérem. Sosem áll meg.

*

Bánky Farkas főorvos úgy ült a vonatfülke sarkában, mint egy hajléktalan. A szekrényből ezeréves, ócska, barna ballont kapott magára, hozzá zöld tökfödőt, aminek lefelé hajlott a karimája, oldalt egy kis cipzáras zseb díszítette, amin fakult kék színnel leans felirat éktelenkedett.

Szakadozott, műbőr füles táskáját, ami az idétlenül egymásra hányt ruhaneműtől, neszesszertől, strandpapucstól (!) és hajszárítótól (!!) gömbölyödött és hasadt ki majdnem, nem is rakta fel a csomagtartó rácsra, hanem a lába közé helyezte, a koszos és töredezett linóleumpadlóra.

Rossz hangulatban volt, mert úgy érezte, menekül, márpedig ez nem az ő esete. De igazából semmire sem akart gondolni, ezért nem is merte lehunyni a szemét, hogy ne lásson belülről vetülő képeket. Mereven szegezte a szemét az összekaristolt üvegen túlra, ahol már éledezett a határ. Nézte a falvakat, közvetlenül a vasúti töltés mellett húzódó legnyomorúságosabb házakat. Sáros udvarok, kötélen száradó rettenetes ruhaneműk (no, nem mintha saját magában egy világfit tisztelt volna, egész életében a fehér kórházi köpenyt tartotta a legelegánsabb viseletnek, szíve fölött a háromszegletű veres pecséttel), és az egy-egy elmosódó, suhanva is helyben maradó arc, mint túlvilági rém tekintett vele szembe.

Ó, emberek, emberek, ők is emberek. Megdörzsölte a combját, amely elzsibbadt, olyan feszülten kuporgott az ülésen.

– Nekem is szokott fájni, ha szél jön – szólalt meg erre a vele szemben ülő férfi, és ő is masszírozta a lábát. – A hideget mindig megérzi, de mindig. A meleget nem annyira.

Farkas csak odabólintott, aztán tüntetőleg újra az ablak felé fordult. De a férfi, most, hogy végre megszólalhatott, már nem hagyta annyiban. Kigombolta a kardigánját, és előrehajolt.

mert jövedelempótlós

– Megyek a fiamhoz. Meghalt a felesége, még karácsonykor. Negyvennégy éves asszony! Egy pillanat alatt vége volt. Most ott van ő, meg a két gyerek. Ülnek és nézik egymást. Hát ezt nem lehet! A nagyobbik az apja háta mögött kivette a takarékból a pénzt, hogy megy a tőzsdére! Bróker lesz, tetszik tudni. No, valami oltári hülyeséget csinált, most úszik a bank. Majd úgyis visszamászik, ezt hajtogatja, ez benne a szép. A kicsinek meg, tetszik tudni, nagyon rossz a szeme. Eszes gyerek, de már-már olvasni sem tud rendesen. Az apja tanul vele. Ráér a szerencsétlen, mert jövedelempótlós. Felhívom őtet tegnap, kérdezem, jöjjek? Erre azt mondja, ha én vagyok a Megváltó, jöhetek. Mert csak az bír már rajtuk segíteni. Most mondja meg.

A férfi, hogy választ nem kapott, a zsebében zörgetett valami zacskót, majd kisvártatva cukorkákat húzott elő. Egyet nyitott tenyerén Farkas felé tolt. A főorvos ránézett, némán elvette a cukrot, köszönetképpen felemelte, és a barna ballon belső zsebébe süllyesztette.

Nem mert megszólalni, mert félt, hogy végtelen történetbe kezdene bele, amit jó lenne ennek az idegennek elmondani, de akkor se érne a végére, ha körbevonatoznák a Földet. Inkább maradt néma és gonosz. Vett egy mély, mély levegőt, mert annyit sem akart kibökni, aminek valamiért nagyon megörült, hogy kiköltöttek a gólyák!

Megjönnek, költenek, elrepülnek. Nem érdekli őket semmi emberi öröm és szomorúság.

Farkas ötlete volt, hogy aludjanak a régi gyerekszobában. Mi akadálya? A két ágy szinte ugyanúgy áll, másra nincs szükség. Íróasztalát annak idején magával vitte, de amikor megnősült, lecserélte nagyobbra. A fehér szekrény, amelyben négy polc volt, a felső kettő az övé, az alsók Barnáé, szintén eltűnt, de nem tudta, mikor és hová. Annyira azért nem akart elérzékenyülni, hogy ennek is utána érdeklődjön, egy ezerszer átfestett, fehér szekrénynek! Barna befűtött a gázzal üzemelő cserépkályhába, leeresztették a redőnyt, és korán lefeküdtek.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

– Mennyi…? – kérdezte a sötétben Farkas, miután körbetekerte magán a paplant, és moccanatlanul feküdt, mint aki időtlen idők óta várja így a feltámadást.

– Harminckilenc – vágta rá azonnal Barna a szoba másik feléből.

– Mi harminckilenc?

– Amit kérdeztél.

– Izélsz csak. És mi a túrót kérdeztem?

– Hogy mikor aludtunk utoljára ebben a szobában ketten.

– Mert ezt így fejben tartod, mi?

– Az volt az utolsó ilyen nyár, hogy hazajöttél. Amikor együtt elutaztunk. Utána már nem…

– Persze, mert a szünetekben dolgoztam Hollinger-Hajósnál. Különben sose vett volna oda az osztályra. A vén bájgúnár…

– Pedig odavett.

– Oda. És most itt fekszem. Nem tudok semmire sem büszke lenni. – Elhallgatott. Azért valamit még hozzá kellett tennie. – Rád sem, Braun. Hehe.

– Én most büszke vagyok magunkra.

– Osztán miért?

– Hogy lett bátorságunk. Újra. Ketten.

– Szép kis páros. Két elfuserált vén trotty.

– És apuska.

– Ő is? Akkor plusz egy halott. Még jobb.

– Ha hallanának most a beosztottaid, mi?

– Nem fognak hallani. Nincs mit mondanom nekik.

– De hát a műtéti rend, könyörgöm, meg a tudományos előremenetel!

– Nagyon elemedben vagy! Izélsz egyfolytában.

– Meglátod, Farkas…

– Mi a francot látok meg már megint?

– Majd meglátod.

– Oké. Te úgyis egyfolytában álmodozol. Legalább engem hagyj aludni.

– Jó éjszakát.

– Jó utazást.

Feküdtek némán a sötétben, ha nem is összeölelkezve, mint hatvan éve az anyaméhben, s várták, hogy a másik felől mikor érkezik a rég hallott alvó szuszogás.

*

óvatos aprólékossággal

Barna pontosan úgy vezetett autót, ahogy mindent végzett az életben: óvatos aprólékossággal. Harminc éve volt jogosítványa, mégis minden mozdulata az első óráját vevő tanulóvezetőéhez hasonlított. A térképet félig kinyitva az ajtó oldalzsebébe illesztette, a kormányt görcsösen markolta, és félig nyitott szájjal szinte beleharapott, mivel az ülést annyira előre húzta, amennyire csak lehetett. Napszemüveget tett fel, de közben a fejét lehajtva a keret fölött próbált kilesni, mi is történik előtte: vajon hosszú percek után a nyílegyenes alföldi országúton meg merje-e előzni az előttük cammogó, oldalra dőlt, a pilótafülke mögött koszos-kócos seprűvel felfegyverkezett teherautót.

– Égett agyszagot érzek – kiáltotta Farkas testvére kobakja felé szimatolva.

Barna megsértődhetett volna, de még a fejét se húzta el, hanem örvendező hangon szólt.

– Te még emlékszel erre?

– Hülye vagyok, lelketlen és amnéziás. Ugye, ezt hiszed rólam?

– Hányszor sóhajtotta el anyus ezt a mondatot, amikor apuska sokszor este nyolc után esett haza az irodából.

– Egy tyúkperes ügyvéd, szónokolt mindig szerencsétlen öreg, keljen a kakasokkal, de az biztos, hogy nem fekhetik a tikokkal. És lefekvés helyett jöttek a konyakok.

– Mégis ő volt az első ügyvéd a városban, ahogy a vidékiek emlegették.

– Mert rögvest az állomás sarkán volt az a poshadt odú, amit az irodájának nevezett.

– Szerették az emberek… – ábrándozott el Barna, majd arra riadt, hogy a mögöttük haladó Barkas villogtat rájuk, hogy menjenek kicsit tempósabban.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

– Nyomd már a kakaót, az isten áldjon meg – füstölgött Farkas is. – Sose érünk oda.

– Ötvenöt év után néhány óra nem nagyon számít. Különben is, most ne vezényelj – mormogta lassan Barna. – Lehet, hogy nem vagyok olyan nagy tudású, mint te. De azt mondtad, én lehetek a főnök. Szerintem nem megyünk se lassan, se gyorsan. Pontosan úgy, ahogy nekem jólesik.

– Izélsz csak, papolsz örökké. Jó, menjünk lassan. Megértettem.

– Érted a fenéket! Még egyszer ismétlem: ez az utazás semmi egyébért nincs, mint hogy nekünk jó legyen.

– Akkor jó – morgott erre Farkas. – Nekem már jó.

Némán mentek bele a napfelkeltébe.

*

Egy teljesen lilára festett panziónál álltak meg: lila volt a vakolat, a kerítés, odabent a falak, a pult borítása és a bútorok huzata is.

– Kezicsókolom, ha egy kérdést megenged – meresztette ki a szemét Farkas, akár reggelente a referálón. – Miképp lehetséges, hogy itt minden ennyire lila?

– Mert szép – felelte egyszerűen a pincérnő. Nem mosolygott, elvégre ezen nem volt semmi mosolyognivaló.

– De azért fekete kávé van?

– Mért ne lenne?

– Úgy értem, nem lila kávé?

A pincérnő csak megcsóválta a fejét, de mintha nem is a kérdésre adott volna választ, hanem e léha, értetlen és kisstílűen csipkelődő magatartást helytelenítette volna.

– Ez meg mire volt jó? – kérdezte Barna aggódó pillantásokkal.

– Semmire.

– Így udvarolsz?

Farkas lebiggyesztette az ajkát.

– Az se kizárt. Ennyire futja manapság.

– Pedig valaha…

– Nem kell annyit valaházni.

Megérkezett a kávé, két lila csészében.

– Remélem, ízleni fog – mondta a pincérnő, egy csipetnyi megrovással a hangjában.

– Aztán rebegd, mi hír a mi ügyvédünkről? – érdeklődött Farkas, miután egy hajtásra magába zuhintotta a tűzforró, cukor nélküli feketét.

Barna a harmadik kanál cukorral óvatoskodott.

– Azt mondta, minden rendben lesz.

– Rendben lesz.

– Igen. Visszaadják a házat. Vissza kell adják.

– És aztán?

– Nem tudom. Talán akkor vége lesz.

– Vége? Ugyan minek?

– Ennek az… izének.

Farkas úgy nézett rá, mint aki szemmel is képes operálni, felvágni a bőrt, széthúzni az izmokat, keresztülroppantani a szegycsontot, hogy aztán terítékre kerülhessen a szív. Mit rejteget ez a haramia Barna a pitvaron, s mit még a kamrában.

Nem is szólt semmit, várta, a szív dobbanjon még egyet, a száj mondjon még valamit.

– Most az egyszer tényleg izélek – vont vállat Barna, és egy kiskanálnyi kávét emelt a szájához. – Ha elvégzem ezt az ajándékba kapott utolsó feladatot is, lehet, hogy nem lesz mit folytatni tovább.

Lyonel Feininger képe, cea+, flickr.com

Farkas tett egy indulatos mozdulatot, amitől halk zörgéssel felborult a lila csésze. Felállította, még mindig a testvérét bámulta közben.

– Tovább, tovább, tovább… – kezdte el dúdolni, mintegy magának. – A régi ballagási nóta. Úgyhogy ballagjunk, Braun.

*

Az ügyvéd délután öt órakor még aludt. Erről az édesanyja tájékoztatta Barnát, aki Farkas mobiltelefonján jelentette, hogy megérkeztek.

A kapualjból visszamentek az utcára, és a cipőkkel, vasalódeszkával, evőeszközkészlettel és feltekercselt műpadlóval telezsúfolt kirakat szemlélésébe fogtak, amikor a hátuk mögött csikorduló fékezéssel legalább másfél évtizedet kiszolgált almazöld Mercedes állt meg a girbegurba szélű járda mellett. Az autóból magas, szakállas, szemüveges férfi pattant ki, haja kuszaságán le lehetett mérni, hogy az ágyból előkászálódva a fésülködésre már egy pillanatot sem tudott fordítani.

Azonnal hozzájuk lépett, és nyújtotta a kezét.

– Fehér – mondta egy erőteljes szorítás kíséretében, majd az udvar felé intett. – Erre. Elnézést, kicsit elszunyókáltam. Mentségemre legyen mondva, hajnali négyig tanulmányoztam a papirosokat.

A spártai iroda két csálé lábú faszékén ücsörögve Barna nem bírta kivárni, amíg Fehér ügyvéd úr akkurátus lassúsággal kifőzi, majd a három, teljesen más alakú és mintázatú csészébe kitölti a feketét.

– Van remény, tessék mondani?

Az ügyvéd egy pillanatra megállt a töltögetésben, és szemüvege fölött Barnára lesett.

– Csak az van. Gondolja, ki lehetett volna itt bírni évtizedeken át remény nélkül? De hál’ istennek, most ennél jobban állunk. A kormány, ha akar magának egy jó pontot szerezni ebben a fene nagy Európában, ilyen sanszot nem passzolhat el. Különben is, az egészet a Világbank fizeti. Csak a büszkeségüket kell a sutba vágniuk, hogy még a magyarok is…

Fehér leült és rágyújtott. Farkas látta, azokhoz a szenvedélyesekhez tartozik, akiknek életük alapja, hogy a fekete semmit sem ér cigaretta nélkül és viszont.

Az ügyvéd úr hörpintett egy kortyot, szívott egyet a cigarettán, ráncolta a homlokát, de még nem szólalt meg. Barna ezt az időt használta ki, hogy a táskájából sorjában előrakosgassa az otthon összegyűjtött iratokat: nagyszüleik házassági anyakönyvi kivonatát, halotti bizonyítványát, a hat indigón átgépelt, szakadozott, sárga végzést, amivel annak idején kidobták őket saját házukból, ahol – mint ő szokta az utóbbi napokban emlegetni – „apuska kisgyerek volt”. Mindig meg is hatódott ettől, lám, végre ő tehet valamit az apjáért, aki ezúttal nem olyan, amilyennek megismerte, s követte az életét egészen a haláláig. Nem, apuska most gyerek, ártatlan kisfiú, aki semmiről sem tehet, mégis elvettek tőle mindent. Tágra meredt szemmel bámul erre az érthetetlen világra, és akkor jön ő, ennek a kisfiúnak a hatvanéves fia, aki képes arra, hogy visszaadja neki az elveszett házat. Amit ő maga még nem is látott, nem ismer, de mivel ma is saját gyerekkorának házában él, pontosan tudja: ebben a házban rejteznek mindazok a szagok, zajok, árnyak, sarkok és szegletek, amiktől apuska olyan apa lett, amilyennek mindig is ismerte. Ezért fontosabb mindennél, hogy újra meglegyen, s ha ő, Barna nem is értheti majd az egészet, amikor belép oda, tökéletesen biztos lehet benne, hogy hazaérkezett.

– Teljesen világos – bólogatott Fehér ügyvéd úr. – Én közben beszereztem az alaprajzot. Ha szerencsénk van, és miért ne lenne, nem természetben adják vissza, elvégre iskola működik benne ma is. De a készpénzzel járunk a legjobban. Teszem fel, ez lenne az önök érdeke is.

– Megtollasodunk, Braunkám – mondta kissé rekedtes hangon Farkas, aki némileg kívülállónak érezte magát, és kicsit feszélyezte, hogy Barna ügyintézése a jelek szerint a legjobb úton halad, és a végén még tényleg lesz belőle valami.

Lyonel Feininger képe, Wikimedia Commons

Az ügyvéd újabb cigarettára gyújtott, és bodor füstfelhőket eregetett kettejük közé.

– Holnap reggel jön a mérnök úr, és átmegyünk a házhoz mindent szemrevételezni. Elvégre péntekig be kell adjam a papírokat. Ha fél év alatt döntenek az ügyben, már pedig a törvény szerint a komissziónak három hónapon belül ki kell szállnia, majd megállapítania a kárpótlás mértékét, akkor, úgy sejtem, egy év múlva jöhetnek is a pénzért.

A továbbiakban felmerülő költségekre és honoráriumképp Farkas kerek négyszázötven dollárt adott át egy hosszúkás borítékban (neki volt valutaszámlája, „Aztán majd elszámolunk, Braun, mindenért meg fogsz fizetni”, hárította el Barna tüsténkedését, aki még az indulás előtt rögvest meg akarta adni a részét).

Az ügyvéd a borítékot a kihúzott jobb oldali fiókba dobta.

– Meg se számolja? – kérdezte Barna inkább megszeppent, mintsem csodálkozó hangon.

Fehér ügyvéd úr, ahogy a helyére visszalökte a fiókot, megmerevedett a mozdulatban.

– Ha már mi sem bízunk egymásban, hová lesz akkor a világ, kérdem tisztelettel?

Az ügyvéd arca soha ilyen komoly nem volt az előző egy órában, mint most, még akkor se, amikor a kávékavarás közben akkurátusan rágyújtott a cigarettájára. Amit most is megtett.

– Amennyiben nem sértem meg az urakat, nálam lesz a szállásuk. Én az édesanyámnál alszom. De előbb tán vacsoráznánk valamit.

– Úgy izgulok, nem is vagyok éhes – jegyezte meg Barna.

Erre már Farkas is fészkelődni kezdett a nyikorgó széken.

– Ami engem illet, én nem izgulok.

– Tehát jöhet a vacsora! – szögezte rá a mutatóujját az ügyvéd, és a következő pillanatban már nyúlt is a telefonért. – Zolikám? Remélem, van szabad asztalod. Ez a beszéd. Hárman. Negyedóra múlva. Velő van? Nagyon derék. Akkor az isten áldjon.

Fehér úgy vezette az ósdi Mercedest, mint egy rallyversenyző. A városka úthálózata hagyott némi kívánnivalót maga után, az úttesten több volt a lyuk, mint a sima felület, de ez még istenes volt ahhoz a dűlőúthoz képest, amin egy hirtelen balkanyar után elkezdtek felkapaszkodni a domboldalba, sötét fenyőfák között. Barna még csak-csak tudott kapaszkodni az anyósülésen, de hátul Farkas ide-oda dobálódott, és cefetül beverte a jobb könyökét az ablakkeretbe.

A dombtetőre érve, a kék óra beköszönte előtti utolsó pillanatokban láthatták az odalent elterülő települést.

– Ott van a maguk háza – mutatott előre Fehér ügyvéd úr.

Barna és Farkas egyaránt meresztette a szemét, a távolban rengeteg házat láttak, de valamiért egyikük se merte megkérdezni, pontosan melyik házról is lenne szó. Gondoltak rá, de miképp is hozakodtak volna vele elő, hogy dehogyis az ő házuk az, e pillanatban úgyis lehetetlenség lett volna végigregélni néhány évtizedet nagyapóról és nagyanyóról, meg persze apuskáról, aki, ha erről a házról van szó, egy kisfiú, és ez olyan hülyén megható, hogy ennyi idős korukban van egy gyerekük, akiről gondoskodni kell.

Zoli, a Fenyves étterem tulajdonosa a teraszon terített a langyos kora estében, az épületről előrenyúló bádogernyő alatt. Az asztalon már ott állt egy félliteres vodkásüveg és három vizespohár.

Farkas egyszeriben tudta, mivel tartozik vendéglátójuknak.

– Ha megengeded, azt hiszem, én vagyok a legidősebb.

Barna nem szólt egy mukkot sem, csak köhörészett az első hosszú korty után. Arra gondolt: apuskáért ez a legkevesebb.

Lyonel Feininger képe, Benjamin, flickr.com

– És azt mondjátok, még sose jártatok itt? – kérdezte az ügyvéd, miután újra töltött a vodkából, majd egy cigarettát helyezett a szájába.

– Egyszer, harmincnyolc éve – felelte Barna gyorsan, akár egy jó tanuló. – De akkoriban csak szervezett utak voltak, errefelé, úgy látszik, nem tartották érdemesnek elcipelni az érdeklődő turistát. Apuska azt szerette volna, ha legalább látjuk a szülőföldet.

Az ügyvéd sóhajtott, kivételesen úgy nyomta el a cigarettáját, hogy még félig sem szívta el.

– Mi meg itt maradtunk. Pedig kergettek bennünket is egyik városból a másikba. Szegény apámnak fertelmes bűne volt: saját gyógyszertárat üzemeltetett. Szipolyozta és megnyomorította a népet. Aztán bárhová helyezték, rövid időn belül ő lett a fő-fő patikus. És akkor rendszerint ez is csípni kezdte valamelyik helyi hatalmasság szemét, és kiadták az útját.

– Akkor neked is jár vissza valami, nem? – vetette közbe Farkas, akinek sikerült megbirkózni a második pohár vodkával is. Sőt, ő töltött harmadszorra is.

– Talán. Járna. Biztosan – felelte elgondolkozva Fehér ügyvéd. – Meg lehetne próbálni. De nem érzem fontosságát. Végül is mindenem megvan. Él az anyám, van kedves feleségem, végre rendes házban lakom. Remélhettem volna akár csak néhány éve is, hogy Mercedesszel járok-kelek, és messzi földről hazatérő embereknek szerzem vissza, amit elszedtek az őseiktől? Néha, feledve a fene sok paragrafust, jogi útvesztőt, hivatali kekeckedést, még most is azt hiszem, álom ez az egész. Ilyen nem létezik, hogy visszacsinálják a történelmet.

Megérkezett a borjúmáj pirított velővel és krumplipürével, pontosan úgy, ahogy az ügyvéd úr rendelte.

– No persze – emelte az első falatot a szájához –, az egész olyan egy kicsit, mint a halottnak a csók. Csak az a miénk, amit megeszünk, nem igaz? Hogy ennyire eredeti legyek… – Az ügyvéd itt először Barna, majd Farkas felé kacsintott egyet. – Akkor rajta!

*

Barna idegen helyen soha még ennyire nem érezte magát otthon. Holott ez a ház nem az a ház volt még, csupán az ügyvéd úr szerény lakása, ahol viszont már az előszoba csöndes homálya, a fogason vegyes rendetlenségben lógó kabátok, kalapok, sapkák sokasága azzal a képzettel ajándékozta meg, hogy ma este ennél otthonabb nem is lehetne. Nem is tudta megállni, hogy le ne kapjon egy fura kinézetű tökfödőt, és a fejébe nyomva ne álljon oda vigyorogva Farkas elé.

– Édesapám, teljesen úgy nézel ki, mint egy elmebeteg. Mért kell kísérteni a sorsot? – húzta el a száját a testvére, aki vele ellentétben láthatólag nem tudott mit kezdeni ezzel a nagyon is személyes, emberi szállodával.

– Nem érzed úgy, hogy valami nagyon fontos történik velünk? – kérdezte Barna őszinte lelkesedéssel.

– Speciel nekem nagyon fontos lenne, ha leszednéd a fejedről ezt a rémséget.

– Mért? Úgy érzem benne magamat, mint aki már tényleg ide tartozik. Varázssipka… – Barna levette a fejfedőt, és a kezében forgatva alaposan megszemlélte. – Mintha apuskának is lett volna valami hasonló, özönvíz előtti darabja.

– Ennyire ronda?

– Pont az a szép benne – felelte Barna, és visszatette a sapkát a fejére.

Farkas végigjárta a helyiségeket, a konyhában hosszasan szemrevételezte a hűtőszekrény tartalmát. A szája szélét rágva jött vissza az előszobába.

– És most mi lesz? Csak nem akarsz ágynak dőlni és szépeket álmodni?

Barna meghajolt, a sapkát megint lekapta a fejéről, azzal bókolt.

– Alázatos szolgája, elfogadom, amit óhajtani méltóztatik. Ha úgy tetszik, egész éjszaka nem alszom. Nekem ez az egész úgyis olyan, mint egy álom.

Farkas rántott egyet a nadrágszíján.

– Na tessék. Akkor álmodjuk le magunkat egy krimóba, csak akad valami a környéken.

– Követem bárhová!

Lyonel Feininger képe, JR P, flickr.com

– Braun, a hírős követ – morogta Farkas, és már nyitotta is az ajtót. – Nagyon fasza.

Egy utcával lejjebb, a főtér aljában a szinte kötelező érvényűen Royal névre hallgató intézmény még nyitva volt, sőt a terasz beton emelvényén háromfős zenekar cincogott. Farkas a tenyerében tartott hatalmas konyakospohárba mélyedt, mielőtt felhörpintette volna. Barna félig lecsúszva a fonott székben, a mellén összekulcsolt kézzel meredt az elöl álló kopasz, idős hegedűsre, és egyáltalán nem a zene dallamára egy nótát fújt az orra alatt.

– Egy régi ház, jaj, de régi ház… minden élet így kezdődik, van egy réges-régi ház… ami majd örökké vigyáz.

– Csak izélsz megállás nélkül – szólt közbe Farkas, és a szájához emelte a poharat, de nem ivott.

– Ízélek hát – hagyta helyben Barna, majd megigazította a fején az ügyvédtől kölcsönvett sapkát.

– Miféle nóta akar ez lenni?

– Szép – szögezte le, és énekelte tovább. – Ők ketten, a két gyerek, két eleven sejtelem… hazajönnek minden délután…, a nagyobbik becsenget…

– Miféle nagyobbik? – horkant fel megint Farkas.

– Az egyik.

A pincérnő rendelés nélkül kihozta a következő adag konyakot. Farkas csak bólintott, és az üres poharat saját kezűleg helyezte el az elébe tartott bádogtálcán. A nő elmosolyodott.

– Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy az Alíz.

Barna egy pillanatra kizökkent a dalolásból, és az étterem bejárata felé kapta a fejét, ahol a pincérnő eltűnt.

– Alíz?

– Rám mosolygott – vonta fel a vállát Farkas, és szégyenlősen ő maga is elvigyorodott. – Mért ne? Eltelt tizenhét év. És még majdnem négy hónap. Ki tudja, mi történt vele? Úgy alakult a sorsa, hogy itt pincérkedik. És akkor idecipelsz engem, és találkozunk. Kihozza a konyakot. Nekem. – Farkas újból vállat vont. – Tömény Hollywood.

– …De abbahagyni mit lehet? Az élet csupán laza váz… Messze repült az a ház… És hová tűnt a két gyerek? – énekelte Barna.

– Miféle átkozott nóta ez?

– Nem ismered?

– Nem.

– Pedig csudaszép.

Ebben a pillanatban elébük lépett a hegedűs férfi. Nem cigányember volt, inkább nagyon is fehér, már-már pirosasan rózsaszín bőrű. A homlokán verejtékcsöppek világítottak. Leengedte a hangszert és a vonót a lába elé.

– Valami szépet játszanánk önöknek – mondta agyoncigarettázott, de végtelenül alázatos hangon.

Mielőtt Barna megszólalhatott volna, Farkas az ingzsebéből előrántott egy ötezer forintost, és magasan meglobogtatva elkurjantotta magát.

– Szép város Kolozsvár? – így, kérdő hangsúllyal.

Az idős prímás nem is értette másképp, és egy meghajlás kíséretében válaszolt.

– Szép, megkövetem.

Az ötezrest elvette, majd a helyére vonulva beintett a két társának, és felhangzott a jól ismert dallam.

– Haminc év, ha eltelik… végigálmodni reggelig… – énekelte Barna, próbálván követni a zeneszót a nem éppen passzoló szöveg mentén.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

– A beteg megnyugszik…! – horkantott rá Farkas.

– …Egyetlen felnőtt ember… Aki minden reggel felkel…

– Nem érted?

– Jó. Már vége van.

– De nincs vége! Mert állandóan kitalálsz valamit!

– Nem találok ki semmit. Szép város Kolozsvár, tessék.

– Hadd hallgassam végre! – a pohárból kicsapódott pár csepp konyak, ahogy Farkas az asztal műanyag lapjához csapta a talpát.

Merőn bámulta a hegedülő férfi arcát, és a következő pillanatban hitetlenkedve döbbent rá, amin ezek szerint érkezésük pillanatától fogva erőlködve törte a fejét, nevezetesen, hogy kire hasonlít az öreg muzsikus. Sziklaszilárdan felismerte benne Kádár Jánost, ahogy a régi híradókból és újságtudósításokból megmaradt az emlékezetében. Farkas legszívesebben megdörzsölte volna a szemét, ám ehelyett a szájához emelte a hatalmas poharat, és amögé bújva próbálta zakatoló agyának gondolatait közös mederbe terelni: igen, semmi kétség, itt ül egy vadidegen városka főterén, ahová azért jött, hogy visszaperelje nagyszülei sosem látott házát, miközben Kádár János húzza a fülébe a Szép város Kolozsvárt, és a pincérnőbe kis híján belelátta a feleségét, aki lassan tizenhét éve, hogy faképnél hagyta. És mellette ül a Braun, akivel áldott szerencse, hogy nem egypetéjű ikrek, mert különben biztosan azt hinné, hogy megőrült, ha itt látná szakasztott mását egy lehetetlen sityakban óbégatni.

Amúgy meg, végül is, mi történik? A főorvos úr vizitál.

Nézte Kádár János gyöngyöző homlokát, és hallotta az oldalról újból érkező zöngicsélést.

– Jön, csak jön a régi ház… kicsit beleremeg nagyon… nézik a lyukat a kapufán…, milyen pici és alacsony.

Aztán egyszerre csönd lett. Majdnem olyan, mint amikor az álom is véget ér.

*

– Hát, ez lenne az – mondta Fehér ügyvéd úr, és a Mercedest a ház előtti földes placcon állította le.

Az egyemeletes épület kopottasan magasodott a két földszintes ház között. Barna és Farkas is összehúzott szemmel méregették, miközben a mérnök is kikászálódott a hátsó ülésről.

– Akkor talán menjünk beljebb – indítványozta az ügyvéd.

Barna a magas küszöböt átlépve nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Ezeket a lépcsőket még apuska lába is koptatta.

-– Abban biztos lehetsz – vetette hátra Fehér –, itt ötvenöt éve egy szöget nem cseréltek ki.

A lépcsőházban pergett a vakolat, az emeletre vivő lépcsővel szembeni faajtót a mérnök tárta ki.

– Ez kellett legyen a szénraktár.

– Csak semmi múlt idő – igazította ki megint az ügyvéd. – Az is, mind a mai napig.

Fentről két kislány érkezett kézen fogva, elmentek a komoly férfiak mellett, illedelmesen köszöntek, hogy csókolom, és a hátsó ajtón kimentek az udvarra.

– Az alaprajz szerint ott van a vécé – jelentette ismét Fehér. – Ezek szerint azt sem tudták megoldani, hogy legyen egy klozet az épületen belül. Akkor tessék, Gáspár uram, álljon neki a méricskélésnek.

A mérnök ódivatú fekete aktatáskájából egy spirálfüzetet és egy mérőszalagot vett elő.

– Megkérhetem, segít? – fordult Farkas felé, aki nem túlzott lelkesedéssel ragadta meg a szalag végét, és vonult vele egyik sarokból a másikba a mérnök utasításai szerint.

– Hol lehetett a gyerekszoba? – kérdezte Barna az ügyvédet.

– Csakis az emeleten – teregette ki felhúzott térdére a régi ívpapírokat Fehér. – Menjünk fel, aztán majd meglátjuk.

Odafent a hosszú, L-alakú folyosóról négy ajtó nyílt. A rajz szerint ezek valaha mind szobák voltak, nappali, ebédlő és az L rövidebbik szárán a két hálószoba.

– Felteszem, ezek közül az egyik volt a szülőké, a másik a gyerekeké.

– Csak gyerek volt – jegyezte meg Barna.

De az ügyvédet ez most nem érdekelte.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

– Csakis így lehetett, mert a személyzet lent kapott helyet, ott volt konyha, éléskamra, cselédlak. Abban a szárnyban, aminek a végében a budi is helyet kapott – forgatta tovább a tervrajzot.

Barna meghatottan ácsorgott a barna lakkozását rég levetett ajtó előtt. Kockás füzetlapra egy kéz golyóstollal vastagítva azt írta fel „2.A”, és ezt celluxszal ragasztották ki a középső osztólécre. Bentről – Barna megint csak erre tudott gondolni – apuska gyermekkori álmainak színhelyéről – órai munka szöszmötölése szűrődött ki, székzörgés, egy-egy koppanás, sutyorgás.

Aztán megszólalt egy kis harang hangja, és az ajtók mögött rögvest megélénkült a mozgás.

– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte az ügyvéd, ahogy a lépcsőn igyekeztek lefelé. – Az, hogy lehet, még ez a harang is a tietek volt, ezzel hívták a jónépet az étkezéshez. De megvan, és most ez a fontos. Láthatjátok, rendes vidék ez, semmi sem vész el, legfeljebb átalakul….

Odalent, míg a mérnök a spirálfüzetébe írogatott és az ügyvéd elsietett a közeli boltba cigarettáért, Barna valóságos előadást tartott Farkasnak apuska gyerekszobájáról, aminek csak az ajtaját látta kívülről.

– A belső udvarra néznek az ablakok, hogy még ez a csekély utcai zaj se zavarja a gyereket. Nagyanyó mintaanya volt, mindenből a legjobbat akarta a fiacskájának. A sarokban a fehér cserépkályha. És az egész hatalmas, mindennek megvolt a helye, és még mindig hatalmas…

Farkas fázósan hallgatott a fenyőfákkal szegélyezett szegényes grund szélén ácsorogva. Barna szavai nem nagyon jutottak el az agyáig. Arra figyelt, hogy egy piros és egy ciklámen sapkás kislány egy pufók gyereket egyfolytában azzal hergelt, hogy „cirmos cicának” nevezték, és ha a fiúcska feléjük rontott, könnyűszerrel kitértek előle. Aztán két méterrel odébb ismét letáboroztak, és kezdődött újból a „cirmos cicázás” is.

szerencsétlen kis kölök

És akkor mi van, ütött szöget a fejében a gondolat, ha apuska, ez a szerencsétlen kis kölök, akit még a lányok is egyszerűen lecirmoscicáznak, a szíve csordultig van keserűséggel, s legszívesebben kiszaladna a világból, mint az igazi macskák, ha konzerves dobozt kötnek a farkukra. Mit ér ez a ház, a csodás gyerekszoba a hatalmas ablakokkal, a fehér cserépkályhával, ha valaki hétévesen vérig alázott „cirmos cica”? Mert aki ezt kapja meg, az, történjék vele bármi szép és jó jövendő életében, egy icipicit mindig is „cirmos cica” marad. Farkas nem nagyon szokott elérzékenyülni, még konyak társaságában sem, de most, ahogy apjuk nagybeteg, utolsó heteire emlékezett, kifejezetten örült, hogy magában úgy szólhat a felsejlő archoz, hogy „cirmos cica”.

Barnára pillantott, aki mellette állva épp az ebédre hívó kis harangról tartott előadást. Egy csöppet sem érdekelte a szövegelése, de most először mégis hálát érzett azért, amiért idebolondította. Ezért a „cirmos cicáért”.

*

– Szóval, ti most már ide tartoztok – nyújtotta a kezét Fehér ügyvéd úr az áldomás után, amit ugyanannak a Royalnak a teraszán hörpintettek fel, ahol éjszakánként Kádár János játszik. – Ezt nem elfelejteni. Ide hazajöttök. És ez nem csak afféle szólam. Nagyon komolyan gondolom.

– Tudjuk, Sanyikám – felelte Farkas, aki ezt a végső kijelentést is szívesen megpecsételte volna egy utolsó utáni konyakkal.

– Mindent köszönünk – lelkendezett Barna a háttérből.

Lyonel Feininger képe, Sharon Mollerus, flickr.com

– Egyáltalán nincs mit köszönni. Nézzetek oda: én úgy fogom fel, azok után, hogy a történelem évtizedeken át játszadozott velünk, megérdemli a beste, hogy ezúttal mi játszódjunk vele egy kicsit. Ha ugyan… Mindegy – legyintett az ügyvéd egy fanyar mosoly kíséretében –, felesleges még jobban bonyolítani. Mennetek kell, hosszú út áll előttetek.

– Ha megengedsz még egy kérdést, Sanyikám – szólalt meg Farkas. – Nem tudod véletlenül, hogy ki az az idősebb zenész, aki esténként itt szokott hegedülni?

– Meghallgattátok tegnap? Kérlek, egy vérbeli báró.

– Báró? – kérdezett vissza automatikusan Farkas.

– Az. Csávossy Géza. Csak itt, a városban egy egész utca járna neki vissza. Tizenegy ház. A kisujját sem mozdítja. Azt szokta mondogatni, milyen előrelátó papája volt neki, ő erőltette, hogy hegedűt tanuljon, és ne zongorát. A hegedűt mindenhová magával vihette, lágerbe, kitelepítésbe, míg egy zongorával bajos lett volna. Ilyen ember, na. Néha, szilvórium mellett megemlíti, élete első húsz évében úgy hívták, „báróm”, aztán lett belőle „barom”. Csak két ékezet. Ez a két ékezet egy élet története – biggyesztette az ajkát Fehér. – A tizenötezer holdról most nem is akarok beszélni.

– És… a pincérnő? – érdeklődött tovább Farkas.

Az ügyvéd vállat vont.

– Pincérnők voltak, vannak, lesznek. Dolgozik. Semmiféle tudomásom nincs róla.

– Csak úgy kérdeztem – mormogta kissé zavartan Farkas. – Gondoltam, lehet, hogy neki is érdekes sorsa volt.

– Sőt, egészen biztos – bólintott az ügyvéd. – De ezzel, mit ne mondjak, nincs egyedül. Te, a Barna vagy én. Mindannyian. Ha én író lennék, egy percig se töprengenék kiagyalt történeteken. Megfognám a grabancodat, megkérdezném, na öreg, mit iszol, itt van, ni, egészségedre, aztán ülj le, és mesélj. Kenterbe lehetne verni mindenkit, ezt így higgyétek el.

– Apuska élete és anyuskáé – szólalt meg ekkor Barna, aki félig a napernyő alatt ácsorogva mélázott. – Ha mi nem leszünk, két öregecske gyerek, senki nem marad, aki emlékezne rájuk. Vagy éppen ránk.

Mind a hárman egy gyors pillantással körbenéztek egymáson, majd félrekapták a tekintetüket, a terasz végében magasodó, üres betonpulpitus felé.

Csak az ügyvéd szólalt meg, egyetlen szó erejéig.

– Ugye.

*

Barna Skodája a murvával leszórt szerpentinnel eléggé nehezen birkózott meg.

– Ne izélj már, végig kettesben akarsz cammogni? – méltatlankodott Farkas szokása szerint.

– Szordínó, bátyuska. Megegyeztünk, sehova sem sietünk. Főleg most. Hiszen minden rendben.

– Rendben…

– Nem ezt ígértem? Eljöttünk, elintéztük, és most hazamegyünk. Előfordulnak még tökéletes dolgok.

Farkas épp válaszolni akart valami csípősét, amikor mindketten észrevették, hogy a következő kanyarból kivágódva, egy szemmel láthatólag uralhatatlan teherautó robog velük szembe. Élesen kivehető volt a magas fülkében eltorzult arccal, kétségbeesetten manőverező sofőr ábrázata: a szeme kiguvadt, arca, mintha késsel szabdalták volna, vastag ráncvonalak mentén esett darabokra, és hatalmasra tátott szájjal némán ordított.

Farkas egy minutum alatt felmérte, hogyha nem térnek ki a száguldó acélmonstrum elől, irgalmatlanul galacsinná morzsolódnak. Nem várta meg, mit fog tenni a halálra vált Barna, hanem bal kézzel a kormányhoz kapva, egyetlen mozdulattal jobbra kapta az autót. A legeslegutolsó pillanatban, még hallani vélte, hogy a hátsó lökhárítót éles csattanással leszelte a tovaszáguldó gép.

Lyonel Feininger képe, Benjamin, flickr.com

De akkor már ők is bucskáztak az árkon túl, a fákkal ritkásan benőtt, az útikönyvekben sokszor megcsodált, hosszan lefutó, lankásnak tűnő, de mégis meredek domboldalon. Nem lehetett tudni, hány szaltót vetett az autó, mire felismerhetetlenségig összehorpadozva, félig a tetején, félig a bal oldalára dőlve megállt egy vaskosabb bükkfa tövében. A végtelen csöndet csak halk surrogás, a kajlán forgó jobb első kerék zaja zavarta kissé.

Aztán az se.

A késő délutánban végtelennek tűnő árnyékokat vetettek a fák, és mintha feltámadt volna a keleti szél.

Az első, amit Farkas meglátott, egy fejtetőn álló szarvasbika volt, aki a legkevesebb érdeklődést sem mutatta irántuk. Próbálta előhúzni a jobb kezét, mert érezte, cefetül zsibbad, de nem nagyon akarózott annak történnie, amit akart.

Ellenben közvetlenül a feje fölül meghallotta Barna a szokásosnál is halkabb, ám most is kimért pontossággal fogalmazó hangját.

– Így összegubancolódva, egymásba gabalyodva utoljára hatvan évvel ezelőtt voltunk. Tudod hol? Anyánk hasában. Érdekes, mintha most hirtelen emlékeznék is rá. Hogy az milyen volt… Milyen jó volt.

Farkas erre már mindenképp válaszolni akart valami gorombát, valami izélőset, ám hang helyett csak éles, csupa k-betűt adó bugyborékolást érzett a torkában.

– Majdnem olyan jó, mint most ez…

A fejét próbálta a hang felé fordítani, de az se ment.

Hát csak nézett előre, hirtelen kíváncsi lett, vajon mit csinál a szarvas.

A szarvas azonban már semmit sem csinált. Sehol sem volt.

A zöld rétet látta, a napban fürdő bársonyos zöldet, de ha megnyúzzák, se tudta volna megmondani, mire emlékezteti mindez: egy zöld bársony asztalterítőre, netán egy széles, hitvesi ágyra, vagy egyszerűen egy késő délutáni rétre, a végtelen béke szigetére?

felső kép | Lyonel Feininger képe, Gandalf’s Gallery, flickr.com