Vekerdi László

TEREMTŐ SOKFÉLESÉG

1999 július

TEREMTŐ SOKFÉLESÉG
Juhász Nagy Pál emlékére

„Miről lehetne szó?” a fenti témában, kezdhetném Az eltűnő sokféleségből az 1. fejezet címével, hogy aztán rávághassam az evidens választ: sokféléről sokféleképpen.

Mindenekelőtt tán arról, hogy milyen szépen odaillik JNP abba a sorba, amely Galileivel, Descartes-tal, Pascallal kezdődően el egészen Ernst Mayrig, Rényi Alfrédig, Simonyi Károlyig – hogy csak három, JNP szívének kedves mai szerzőt említsek –, amely sorban nem válik el élesen szaktudomány és szépirodalom, s a szerzők egyik-másik művét boldogabb országokban a nemzeti próza kincseiként tartják számon. A Beszélgetések az ökológiáról vagy a Természet és ember kivételes műgonddal megfogalmazott esszéi, A tökéletlenség és korlátoltság dicséretének (dialógusokkal és nyelvi bravúrokkal, mázsás szakmai súlyokat szinte játékosan emelgető és dobáló) SIO fejezete a Dialogo és az Il saggiatore értelmében vett nemzeti irodalom.

a lehető legpontosabb megfogalmazás

De ugyanígy lehetne szó arról is, milyen szervesen szövi át az irodalom, legfőképpen a magyar irodalom JNP műveit, nem egyszerűen idézetek és utalások formájában, hanem a mű szövegébe épülten, az irodalmi megfogalmazás releváns transzformálásával a tudomány specifikus szférájába. Ahogyan például felhasználja Berzsenyi sokféleség-metaforáját vagy egészséges rendszer-iszonyatának élményét, vagy ahogyan az „észtanszerűbb volt verse, mint a próza” bolondistóki racionalitásának felvillantásával vaskos tudományfilozófiai köteteknél pontosabban utal a – nem mondható ki, hogy mire, mert ez az „észtanszerűbb volt” a lehető legpontosabb megfogalmazása, másként meg nem fogalmazhatósága valaminek, épp attól irodalom, azaz művészet.

Sok mindenről lehetne tehát szó JNP íróságának a keretében, de én itt minderről nem akarok, nem is tudok beszélni. Sőt, ellentétben Az eltűnő sokféleség 2. fejezetének címével, még azt se igen tudom megmondani – és semmiképpen se JNP-hez méltó precizitással –, hogy „Miről lesz szó?”. Csupán azt szeretném – nem megokolni, még kevésbé „sugallni” vagy pláne „üzenni”, hanem csak – eldadogni, hogy JNP sokféleség-képei emlékeztetnek – legalábbis nyelvi- vagy pontosabban „epharmonia”-szinten – az irodalmi teremtés vagy általában minden „új” megjelenésének-megjelenítésének szükséges előfeltételéül szolgáló szellemi diverzitásra, az idegen szót többértelműsége, s nem a sokszori ismétlés elkerülése végett használva itt.

De hiszen szebben elmondja ezt maga JNP: „’Tündér változatok műhelye a világ’ tömörít egy alapélményt (egy kifejezetten ’darwini élményt’ is) Berzsenyi valószínűleg utolsó versének egyetlen sora (ami akkortájt íródhatott le, amikor Darwin a világkörüli útjáról már hazafelé készült; talán partra is szállt).” (Az eltűnő… 69.) És a vers címe: „A poesis hajdan és most”; s maga a vers, melynek idézett második sora mintha a „poétai harmonistica” alapjául jelölné ki a változatosságot. Mindenesetre megjelenik a sor kevéssel elébb a Gróf Mailáth Jánoshoz című Berzsenyi-vers mindkét változatában is: „Tündér tükrökben nyílt nekem a világ.” Könnyelmű és felületes volna a „Tündér változatok” és a „Tündér tükrökben” összekapcsolásával a sokféle sokféleség sokféle szemléletének a szükségességére utalni. Az efféle redukció épp annyira ellentétes JNP „észtanszerűségével”, mint Darwinéval és Duns Scotus-éval. De a sokféle változatosság sokféle szemléletéből adódó eszme, vagy JNP-sen szólva „sűrítmény” a diverzitás védő és teremtő erejéről, védő, mert teremtő erejéről mégiscsak ott vibrál a két nagy Berzsenyi-versben, és JNP-nek a SIO-n érlelt és a SIO-ban feloldódó, de az ökonómia tükrében is szemlélt képe az elemeikben roppant változatos, elegendően autonóm részrendszerek lazán kapcsolt rendszereinek robusztus stabilitásáról – azaz életességéről – végül is nem ugyanarról szól másképpen, mint Bibó István annyiszor idézett és annyira elfelejtett „sűrítménye” a szabadság kis köreiről, melyeknek lazán – azaz kellően rugalmas – kapcsolt rendszerei képesek egyedül eredményesen szembeszállni külső és belső ellenfelekkel; megbirkózni krízisekkel? De itt is, akár az evolúciós ökológiában, „amint a ’populáció → közösség’ irányába mozgunk, egyre nehezebb lesz érdemben vizsgálhatóvá tenni a ’sokféle sokféleség létezik’ állítás dinamikus tartalmát; egyre bonyolódnak a különböző részfolyamatok együttes értelmezésének feltételei” (125), ami a Homo insapienst, figyelmeztet rá ismételten JNP, értelmetlenségekre csábítja, el egészen a sokféle sokféleség értelmének, sőt létjogosultságának a tagadásáig. És nem éppen a különbözőség, a sokféle különbözőség értelméről; az értelem, a szabadság védelméről is szólt a Gilgames-eposztól napjainkig (vagy tegnapig?) minden nagy irodalom? Ebbe a sorba illik töretlenül JNP húszegynéhány éve írt „egy mondat”-a helyi diktátorocskák világdiktátorokéhoz fogható veszedelmességéről, éspedig nem egyszerűen lokális, hanem globális összefüggésekben. Nem utolsósorban úgy, hogy az eltűnő sokféleség világában még ellenfeleik is akaratlanul hozzájuk hasonulnak. „Was bleibet, aber stiften die Dichter”[1], írta 1943-ban megjelent Száz versében az előszó végére Szerb Antal.

Elhangzott a Juhász Nagy Pál munkásságáról Feltűnő sokféleség címmel rendezett konferencián.
  1. Tandori Dezső fordításában Hölderlin Visszaemlékezés című versének utolsó sora: „De ami marad, csak a költők műve.”