Horgas Judit

TERASZ

2002 szeptember

TERASZ

A zöldre mázolt betonpárkányra dőlve az égen tornyosuló felhőket méregette. Ma már nem fürödhet, vihar közeleg. Holnapra a víz hideg lesz és ellenséges, szinte kiveti a makacsul belegázoló testeket. Talán ha egyszer júliusban jönne, amikor igazán meleg van.

A férje ragaszkodott hozzá, hogy minden évben az utószezonban, szeptember végén utazzanak ide; gyűlölte a tömeget. A szálloda és a part ilyenkor üres, egy-két nyugdíjas horgászik csak a stég végén; színes viharkabátokba burkolózva üldögélnek, mint a madarak. Gyanította, hogy a férje inkább a pénzt sajnálja, pedig nem kellett takarékoskodniuk. Hiába könyörgött, hogy utazzanak a tengerhez, a férfi megmakacsolta magát, s idővel ő is beletörődött, hogy minden szeptember végén egy hetet ugyanabban a szállodai szobában tölt el. Általában a vízre néző teraszon üldögéltek; szinte mindig esett; a fémszékek lába a málló deszkapadlóba mélyedt. A szálloda éttermében ettek napjában háromszor, ugyanúgy, ugyanazt, csak a pincérek arca cserélődött évről évre, vagy az se, ki tudja. 

mintha menekülne

A férje két hónapja halt meg; lassan, sokáig haldoklott; a ráktól összetöpörödött test szinte elveszett az ágynemű között. A temetés után mindenki azt tanácsolta, utazzon el, pihenje ki magát. Rázta a fejét. Megdöbbentette a gondolat, hogy nyár közepén útnak induljon. Ma senkinek nem szólt, felugrott a kora délutáni vonatra, mintha menekülne. Mindig ezzel a járattal utaztak. Az állomástól pár perc a szálloda. A recepciós emlékezett rá, kérdés nélkül nyújtotta a szoba kulcsát, s mintha észre sem vette volna, hogy egyedül érkezett.

Becsukta a terasz kétszárnyú üvegajtaját, és a partra indult. Végighaladt a műanyagjátékokat és lángost árusító bódék sora mellett, a legtöbbjük már bezárt, a barna faajtókon rács és lakat. A néptelen strand fái között kószált, és arra gondolt, hogy ő most kószál. A homokozó gödreiben állott esővíz, fénytelen tócsa, a padok nedves pirosa tompa. Gyors mozdulattal megfordult, hogy visszamenjen a szállodába.

Esőkabátos fiatalemberbe ütközött, a fiú mintha követte volna. Ijedten pillantott rá, mormogott valamit, és hosszú léptekkel elsietett. Ki ez? Ismerősnek tűnt az arca, talán a mozgása is; láthatta itt korábban is. Bizonyára látta.

A szálloda kapujában, mielőtt beléphetett volna, az esőkabátos fiú eléje toppant, és könyörgő, ijedt dadogással, magyarázkodva, könyökénél fogva az egyik bezárt bódé mögé tuszkolta. A férjéről kérdezte és szorította a karját. Ijedten válaszolgatott, mert a fiú szorítása erősödött. Mikor meghallotta, hogy a férfi meghalt, olyan különösen nézett rá, mintha nem hinne neki. Végül elengedte, és egyetlen szó nélkül eltűnt a bódék között.

Visszasietett a szállodához, a szobába lépve azonnal bezárta az ajtót. Az ágyon ült és a teraszra bámult. Megpróbált emlékezni, honnan ismeri a fiút. Sűrű, barna haj, barna szem. Az átlagosnál valamivel magasabb és vékonyabb termet. Szinte még gyerek, és látszik, hogy fél.

ügyetlenül magyarázott

Megragadta az utazótáska fülét és leballagott a recepcióra. A meglepett portásnak ügyetlenül magyarázott: hiba volt idejönnöm, túl sok szép emlék fűz ide; az idősödő férfi megértően bólogatott, egy éjszakát persze így is ki kellett fizetnie. Szerencséje volt, néhány perc múlva befutott egy vonat üresen tátongó fülkékkel. Az ablakból úgy látta, hogy a fiú az állomás épületéhez lapulva figyeli, az erősödő szél az esőkabátját tépte, és egy pillanatra megvillant a szürkészöld műanyag. Elhúzódott az ablaktól. Ült a huzatos, zörgő fülkében és próbált nem gondolni arra, hogy mi köze lehetett a férjének a fiúhoz. A vonat lassan haladt. Besötétedett, mire a pályaudvar mellett buszra szállt. A lakásba lépve felkapcsolta a lámpát és hunyorogva nézett az előszobába akasztott régi fényképekre. Az egyiket ő készítette a férjéről: a szállodai szoba teraszán áll, a betonpárkánynak támaszkodik, kezében könyv, de persze nem olvas, egyenesen a fotósra néz. Sűrű, barna haj, barna szem. Az átlagosnál valamivel magasabb és vékonyabb termet. 

kép | Bernáth Aurél: Ősz