GAZDAGSÁG

Az arany évenként tizennégy századrészét veszti vastagságának, dörzsölés következtében. Ezt a tényt elkallódásnak nevezik. Ebből az következik, hogy a földön forgalomban lévő ezernégyszáz millió aranyból évenként egymillió vész el. Ez az aranymillió porrá lesz, elrepül, atomokban lebeg, belélegezzük, megterheli, elváltoztatja, lenyűgözi és súlyossá teszi a lelkiismeretet, elkeveredik a gazdagok és a szegények lelkével; azokat kevéllyé, ezeket elvadulttá teszi.”

(Victor Hugo: A nevető ember)

A „gazdagságot” Szentmártonba a rendszerváltozás hozta be, no persze nem az általános jólét, hanem néhány helyi, a többieknél jobb módú család formájában. A gazdag embert mindenhol irigylik, ezért mifelénk is, a gazdagodásban követni azonban nem tudják, tekintve, hogy a cigányság számára jobbára már lezárultak, esetenként soha meg sem nyíltak a meggazdagodás útjai. Ezért a gazdagodás helyett a gazdagodás látszata lett a cél. A gyarapodás „megmutatásának” preferált formái az újnak tűnő autó s a házbővítés – ezek a vágyálmok viszont csak banki hitellel valósulhatnak meg.
hitelfelvétel
A hitel a legtöbbek számára hozzáférhetetlen, minimális feltétele ugyanis a legalább háromhónapos és határozatlan időre szóló munkaviszony, esetleg az ilyen szerencsés társadalmi helyzettel büszkélkedő adóstárs felmutatása. Jellemző különbség az átlag magyar állampolgár s a szentmártoni cigány munkavállaló között, hogy míg az előbbi a jövő s a tartós megélhetés, esetleges társadalmi felemelkedés céljából próbál elhelyezkedni, a szentmártoni munkavállalót dominánsan a majdani hitelfelvétel lehetősége motiválja. Ezt vélhetően a szentmártoniakat időszakosan alkalmazó multicégek is kiszimatolták, s tucatjával bocsátják el munkásaikat a hitelfelvételhez és véglegesítéshez szükséges háromhónapos határidő letelte előtt.

Szentmártoni munkavállalóink mindegyike pillanatok alatt sokszorosan „eladósította” magát, részint hitelfelvevőként, részint kezesként, esetleg adóstársként. Gyanítom, hogy másfél év alatt kifizetett munkabéreink sokszorosát teszi ki az az összeg, amely hitelként, alkalmazottaink szálán-révén áramlott be a faluba rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak.

A hitel – minden puccolás mellett is – valójában az életet jelenti errefelé, legyen akár csak néhány százezer forintnyi: telekvásárlást a házépítéshez, víz nélküli vályogviskók komfortossá tételét, jogosítvány szerzését és lepukkant Zsiguli vásárlását a beteg gyereket nevelő szülőnek, újabb házrész hozzátoldását a házasulandó fiataloknak, netalán kimenekülési lehetőséget egy korábban felvett, fenyegető súlyú hitel alól.

Jellemző példa, hogy a magyar reformkort tanítva számos akadályba ütköztem olyasféle történelmi fogalmak átadásánál, mint például „liberális szellemű arisztokrata” vagy „konzervatív nemesség”, míg Széchenyi hitel-reformjának magyarázata rögtön zöld utat talált legtöbb diákom elméjéhez.

*

Alsószentmártonban nincsenek sem történelmi gyökerei, sem tradícionális mintái a vagyonosodásnak. A hajdani svábok közmondásos takarékosságának emlékét ma már csak egy-két várkastélyszerűre épített s ékített kukoricagóré, disznóól, utcai frontkerítés őrzi, amelyekre mindenki egyfajta történelemelőtti kor rekvizitumaként tekint, s amelyek – hacsak valamely praktikusabb célra el nem bontják – minden bizonnyal túlélik a falu összes mai lakóját. A svábokat felváltó sokác parasztság már magyarországi viszonyokhoz képest is szegényen élhetett, a helyükbe lépő cigányok pedig egyik napról a másikra tengődnek.
egyedül lehetséges forma
Szentmárton újgazdagjai nem lottómilliomosok, nem is bankigazgatók, sem egykori vállalatukat magánkézbe átjátszott gyárigazgatók vagy téeszelnökök. Pécsről sem költöztek még ide a falusi nyugalomra és cigányromantikára vágyó, tehetős vállalkozók. Szentmárton egyes tőkepénzesei a rendszerváltás első éveit üzleti szempontból kihasználó vállalkozók, másik részük a meggazdagodás és tovább-gazdagodás itteni körülmények között egyedül lehetséges formájából tollasodott: magán a szegénységen gazdagodott meg.

A „szegénységipari” vállalkozás azért is tuti üzlet Szentmártonban éppúgy, mint mindenütt Magyarországon, vagy akár világszerte, mert biztonságát nem fenyegeti sem nyugati multicégek konkurenciája, sem a tőzsdeindex ingadozása. Az efféle vagyonok meglétét és kiszámítható növekedését a piaci árak sem befolyásolják. Termő- és táptalajuk helyben van és helyben is marad, mivel mindig helyben marad a tőkévé kovácsolható kiszolgáltatottság és szegénység.
eredeti tőkefelhalmozódás
Szentmártonban az elmúlt évtizedben az eredeti tőkefelhalmozódás vegytiszta formája alakult ki, ami mintegy laboratóriumi körülmények között teszi lehetővé a tőke-alapú társadalom formálódásának és működési mechanizmusainak megfigyelését. Kicsiny falu ez – ha valaki felmászna a templom tetejére, körbeláthatná az egészet, s ugyanígy nyomon követhető a pénz vándorlásának útja is. Nem fedi el multikulti humbug, népámító hablaty és közgazdasági handabanda.

Egy – a lehető legszélsőségesebb – kiszolgáltatottságban élő közösség körében a tőkeképzés kézenfekvő és legbiztosabb illegális formája az uzsorakamat, ami egyszersmind folyamatosan újratermeli, s megfelelő karban tartja az önmaga forrását képező szegénységet.

Az uzsorahitel felvétele történhet készpénz formájában, bár nem ritka az sem, hogy hitelbe vásárol a megszorult család. Ilyenkor a vásárolt áru értékének mintegy másfélszereséről ír alá kölcsönadási szerződést. Tudok olyan hitelezőről, akinek fiókjában stócban állnak az ügyvéddel hitelesített, kitöltetlen összegű kölcsönadási szerződések. A következő hónap családi büdzséje tehát máris a kamat összegének hendikepjével indul, ennek következménye az újabb hitel s még nagyobb eladósodás.

A tartozásra végső esetben a család otthona is rámehet. A környékbéli lakásmaffiózók egyike-másika az országossá fajult botrány óta óvatosabb, s azt a trükköt találta ki, hogy az ingatlan az adós nevén marad ugyan, a vele kötött személyes, szóbeli s gyakran megfélemlítésektől sem mentes megállapodás alapján azonban „bérleménnyé” alakul, így az adós a kamatok mellett szabályos lakbért is fizet hitelezőjének a jogilag saját tulajdonát képező ház után.
uzsorakamat prés
Az adósságcsapdából kikerülni gyakorlatilag lehetetlen. Egyfajta sajátos, 21. századi „adósrabszolgaság” alakul ki, melynek során az eladósodott család jövedelme automatikusan a hitelező zsebébe vándorol, s így örökre odakötődik. Bár erről statisztika soha nem készült, és nem is igen készülhet, biztosra veszem, hogy az ország uzsorakamat présébe szorított, legszegényebb rétegének legnagyobb része a cigányság köréből kerül ki. Az uzsorások cigány és nem cigány származásúak egyaránt lehetnek, a tőke ugyanis ezen a téren sem nemzeti hovatartozás vagy származás alapján halmozódik.

Az uzsorakamat-vállalkozás – a klasszikus kapitalizmus korához igen hasonlóan – olykor legális vállalkozási formához, leggyakrabban italméréshez, élelmiszerbolthoz társul. Az adóst a tartozás az uzsorás üzletéhez láncolja. Máshol vásárolni nem mer, mert ha a hitelező megtudja, soha többé nem kap hitelt, esetleg személyes megtorlásra is számíthat.

Egy másik, főként cigányok lakta faluban olyan méreteket öltött az uzsorakamat-rabszolgaság, hogy néhány család életéből gyakorlatilag eltűnt a pénz, magát a munkanélküli segélyt, családi pótlékot is az uzsorás „vette fel”, adósait napszámban robotoltatta, egy-egy darab szalonnával, kenyérrel, üveg vinkóval, szakadt télikabáttal fizetve ki őket.

Szintén Dél-Baranyában történt, hogy az újonnan megválasztott – nem cigány – polgármester hivatalba lépésének első napjaiban ígéretes uzsorabizniszbe kezdett. Az önkormányzat felháborodásában azonnal feloszlatta magát, megbuktatva ezzel a gyanúba keveredett polgármestert. A választásokat újra megtartották, s a falu – részint tán félelemből, részint józan megfontolásból – újra megválasztotta polgármesterének a megbuktatott uzsorást.
nem szarnak bele
A szentmártoni uzsorások kiléte közismert, s minden naiv várakozás ellenére sem örvendenek közutálatnak; a legritkább esetben éri őket szóbeli vagy tettleges retorzió. A szentmártoniak jó része már lemondott a hitelfelvétel törvényes útjának lehetőségéről, s ezzel együtt lemondott az állandó, munkával szerzett jövedelem illúziójáról is. Tudják, ha igazán nagy baj van, egyedüli lehetőségük az uzsorahitel, így hát nem szarnak bele abba a levesestálba, amiből alkalomadtán maguk is meríteni kényszerülnek.

Az uzsorahitel felvétele ezért rendszerint eufemizáló formulák közepette zajlik: „Nem tudnál segíteni, x ezer forintra lenne szükségem.” A segítség pedig akár 50-100%-ot is elérő uzsorakamat. Jellemző, hogy ezen eddig talán csak én háborodtam fel Alsószentmártonban. Ha szóba hozom, megértően bólogatnak rám, mint egy nem is a földön járó bolondra. Mindenki tudja, hogy uzsorakamatot szedni törvénytelen, ugyanakkor módfelett ritka, hogy valaki tanúskodik egy uzsorás ellen. Nemcsak a falu egynéhány potentátjának haragját zúdítaná magára, de tart a közösség megvetésétől is. Árulkodó spiclinek is bélyegezhetik.

Mielőtt arra a gondolatra ragadtatnánk magunkat: „nohát, ha a cigányok így kizsákmányolják a saját fajtájukat, egy könnycseppet sem érdemes hullatni értük”, érdemes megfontolni, hogy a szentmártoni uzsora csak mértékét tekintve különbözik a legális banki kamattól, lényegét és elvét tekintve nem. A bankban tartott „személyes” pénz évente 4-5%-ot fial, a felvett „személyi” kölcsön éves kamatja 20% körül mozog. Az uzsorás ugyanazzal érvel, mint a törvényes hitelintézetek: ő vállalja a „kockázatot”, s azt meg kell fizetni. Kockázat persze nincs. Szentmártonból még egyetlen adós sem menekült Brazíliába hitelezője elől.
irigység
A helybeli uzsorások ugyanakkor nem túlságosan közkedveltek, nemcsak a morális okok, hanem a személyüket övező irigység miatt sem. Mindenki tudja: az uzsora gyors és nagyjából kockázatmentes módja a vagyonfelhalmozásnak. Törvényes eszközökkel megfogni lehetetlen, legfeljebb egy-egy vetélytárs uzsorás bosszúja jelenthet némi rizikót. Ha valaki akár csak néhány tízezres nagyságrendű, pillanatnyilag nélkülözhető összeg birtokába jut, rögtön felcsillan a kísértés, hogy uzsorakamatra kiadja.

Egy – nem szentmártoni – diákom, családjával együtt, maga is éveken át szenvedő alanya volt az uzsorakamatnak. Mikor egy sokmilliós pályázati összeg közelébe jutott, gondolkodás nélkül uzsorázásba kezdett, kihívva maga ellen a környékbeli pénzkölcsönzők haragját. Szerencsére néhány törött ujjal megúszta a dolgot.

Az uzsorakamatból kikeveredés elméleti módja a takarékoskodás lehetne, ezt viszont az teszi lehetetlenné, hogy Szentmárton lakói bizonyos, sajátos és groteszk szempontból fényűző pazarlásban kényszerülnek élni, mert a falubeli élelmiszerárak 20-30%-kal meghaladják a pesti árakat. A gazdag tehát olcsón vásárol, míg a szegény méregdrágán, s ez is a gazdagot gazdagítja. A helyi boltosok többnyire a siklósi és pécsi bevásárlóközpontokban szerzik be árukészletüket, ahol voltaképpen maguk a szentmártoni vásárlók is beszerezhetnék. De általában nem szerzik be, mert egy városi bevásárláshoz személygépkocsi kellene, s az csak akkor rentábilis, ha legalább tíz-húszezer forintot invesztál az ember. Ekkora összeg azonban egy időben a falu szegényebb rétegének legritkább esetben áll rendelkezésére, amiképpen az autó se. Ha mégis akad egy kis pénz, akkor kamatok fejében azonnal ráteszi kezét az uzsorás.

*

A meggazdagodás másik, törvényesebb formája az építőipari vállalkozás. Ennek piacát és anyagi biztosítékát főként a született, illetve születendő gyermekekre felvehető szociálpolitikai támogatás, közismert nevén „szocpol” képezi. A szocpolt építendő vagy készen vásárolt házra adják, 3-4 gyermek esetén több milliós összeget is elérhet.
bohém szocpolos
A támogatás folyósítása – szintén szociálpolitikai megfontolásokból – nem úgy történik, hogy az egyszeri cigányember besétál a bankba, s az építkezés megkezdéséhez felveszi a támogatás első részletét. A háznak már 40%-os készültségi fokon kell állnia ahhoz, hogy az első részlet felvehető legyen, nyilván azért, hogy a félkész ingatlan hitelgaranciát jelentsen, ha netán a bohém szocpolos elinná, játékgépekbe dobálná vagy más módokon dorbézolná el az építkezés folytatására felvett összeget.

Indulótőkéje a telekvásárláshoz és az építkezés elkezdéséhez szinte senkinek nincsen. Meglévő ingatlanra sem vehet fel jelzáloghitelt, hiszen éppen most akarna saját ingatlanhoz jutni. Banki kölcsönökben sem reménykedhet, tekintve, hogy az esetek 90 százalékában munkanélküliekről van szó.

Itt lép a képbe az építési vállalkozó, aki uzsorakamatra (vagy anélkül) megelőlegezi a reménykedő fiatal párnak az indulótőkét. Szerződést köt velük (vagy sem), majd rajtuk keresztül ő maga veszi fel a szociálpolitikai támogatást. Ha tisztességes, tisztes haszonnal építi fel a házat, ha nem, mindent kilop vagy kispórol belőle. Elmondások szerint egy három-négymilliós költségvetésű szocpolos házról egy-másfél millió haszon is lehúzható, adómentesen.
komoly biznisz
A szocpol olyan komoly biznisz, hogy néhány évvel ezelőtt egy építkezés feletti vita valóságos háborúvá fajult, szamurájkardok villogtak, kézifegyverek ropogtak és gránátok robbantak. Kivételes szerencse, hogy haláleset nem történt. Az eset minden részletének hitelességét nem garantálhatom, mert mára a falu legendáriumának részévé vált, sőt, balladai homályba merült, én magam ötféle változatban hallottam. Nem csoda, hogy ügyében eredménytelenül zárult a bírósági per is.

A szocpollal kapcsolatos legképtelenebb formáció, hogy maga a szocpol is eladható, tehát tőkét képez a végképp egérfogóba került családnak. Tudok olyan házaspárról, akik néhány százezer forintért eladták szocpoljukat egy tehetősebb vállalkozónak, s az saját magának épített házat a sokmilliós támogatásból. Az ingatlan nyolc éven át névlegesen a család nevén marad, de ők természetesen nem itt, hanem korábbi viskójukban élnek, s a házat az elidegeníthetetlenségi határidő lejártával jelenlegi lakója nevére írják át. Az eset nem egyedi. A fillérekért elkótyavetyélt szocpol jelenségével több ízben találkoztam az ország más tájain is.

A szocpol ugyanakkor – minden visszássága ellenére – a mélyszegénységben élő cigányság egyedüli lehetősége a saját otthonhoz jutáshoz. Mostanában azt csicsergik a madarak, hamarosan megszüntetik, s helyét hosszú lejáratú, kamatmentes kölcsön veszi át. Ha ez megtörténik, jó néhány szentmártoni család visszatérhet a tapicskolt falú sárkunyhó készítésének hagyományához – ha ugyan kap rá építési engedélyt.

*

A falu újgazdagjai – már akit egyáltalán volt kedvem és módom megkérdez-ni – a sikeres nyerészkedő tipikus ideológiáját vallják a gazdagság forrásáról és okáról. „Tudod, vannak nyertesek és vesztesek”, „aki ügyesebb és okosabb, az előbbre juthat”, „azért olyan szegény a többi, mert nem is akarnak tovább jutni”, no meg persze: „nem szeretnek ezek dolgozni, én például hajnalban kelek, azért, hogy …” stb.
alapvető jogbiztonság
Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy a falun belüli gazdasági folyamatok förtelmes igazságtalanságáért elsősorban és legfőképpen nem maguk a szentmártoniak a felelősek. Az ok a falu magyarországi helyzete: kirekesztettsége és megfosztottsága, ami a szociális mobilitás minimumát sem teszi lehetővé, így – többek között – megfoszt az alapvető jogbiztonságtól is.

*

Soha nem hagyom ki a lehetőséget, hogy érettebb elméjű diákjaim előtt a társadalmi igazságosság kérdését feszegessem. Legtöbbjük rezignált, egyszerűen csak „normálisan szeretne élni”, esetleg maga is meggazdagodni, és nem különösebben vonzódik világmegváltó eszmékhez. Egyikük, néhány átborozgatott, s a „világ dolgairól” folytatott beszélgetésünk után, diákosan girbegurba, csupa nagy betűkkel azt karcolta asztalom lapjára: A NAGY ÁLMODOZÓ. Hiába no, a régi forradalmak ideje lejárt, az újaké pedig még nem érkezett el.