Tenigl Takács László

LACRIMA SZÍNMÁRTI

Szentmárton könnyei [2006 december]

LACRIMA SZÍNMÁRTI

„Az eldobott kavicsok olykor értelmesnek tűnő alakzatokat rajzolnak ki. A magukra lelt bölcsek efféle, véletlenszerű jelek útmutatására bízzák sorsukat, a végképp elveszettek pedig a találomra.”

Ha bepötyörészi az ember az „alsószentmárton” s az „étel” szavakat valamelyik internetes keresőbe, azonnal szembetűnik néhány harsány újságcikk: „konyha háromszáz embernek”, „liszt a gyóntatófülkében”, „meleg étel csak a menzán”. „Alsószentmárton”-hoz a „gyerekek” címszót társítva ugyancsak szívszaggató közhelyekre bukkanhatunk: „akik mindenből kimaradtak”, „együtt jöttem a faluba a bajjal”. S bizony, nem kivétel e könyv címe sem. Ötletét egy, a faluban alakult s már alakulásakor hamvába holt táncegyüttes neve adta. Két szentmártoni kamaszlány által, helyi gyermekekből szervezett együttesé, ami már azelőtt megszűnt együttesnek lenni, mielőtt az ominózus nevet megkaphatta volna. Mintegy mementójaként mindannak, ami az elmúlt évtizedekben errefelé történt, s ami jó ideig még történni fog.

dokumentarista albertschweizerkedés

Cigányokról persze nehéz manapság jót írni úgy, hogy abban ne legyen egy kis szörnyűséges, no nem annyira szörnyűséges, mint amikor az ember belecsúszik valamiféle világzenés cigány-romantikázásba, altruista, esetleg dokumentarista albertschweizerkedésbe. A pontos kép megrajzolása azért is nehéz, mivel kiszolgáltatottság, megalázottság és szegénység – főként, ha benne él az ember – olyan természetes velejárója a létnek, mint a napszakok váltakozása vagy az időjárás. Bár Szentmárton szemmel láthatóan nem szenved, szenvedése mégis olyannyira szem előtt való, hogy éppen ezért nem zavar bele a látványba. Buddhista hasonlattal élve talán olyan, mint a közvetlenül a szemgolyó előtt lengedező hajszál. Vagy mint a veleszületett, élethosszig viselhető betegség. Vagy mint a szenvedés Alsó-szentmártonban.

Itteni ismerőseimet olykor joggal sértik az életüket demonstráló filmriportok, újságcikkek, s nyilván nekem is lesz majd részem néhány keresetlen szóban, ha netán ez a könyv[1] megjelenik. A szegénységben élők nemcsak annak kiszolgáltatottak, ahogyan élnek, hanem azoknak is, akik ezt az életet a világnak bemutatják. Beszélgetéseim során sokszor tapasztaltam, hogy a nyomorúság miatti szégyen – talán óvatosságból, talán udvariasságból(?) – nem a kéjesen vájkáló külső szemlélő felé, hanem az egymás irányában tanúsított szemérem formájában nyilvánul meg. Hasonlóan ahhoz az esethez, amikor a kereskedelmi tévé által bemutatott, „dögkutas” jelenetben az egyik riportalany a döglött disznóból húsdarabokat nyiszáló társára szólt rá: „Haggyad már, elég lesz ennyi, nem kell ezt olyan sokat filmezni…”

Mikor beköltöztem az iskolaépületül szolgáló, kétszintes, igencsak lepusztult, „szocpolos” házba, marginális értelmiségi szubkultúrám szokásait követve, szaporán nekiláttam a művészfilm-nézős, versolvasós, rekedtre-dohányzós és ivós entellektüell-bulik meghonosításának. A borgőzös esték kezdettől bevett koreográfiát követtek: az agyonrágcsált bölcsésztéma egy idő után falusi pletykálkodásba váltott, majd vad dorbézolásba csapott át. Teltek-múltak a hónapok, s eközben – főként az ivásban – számos cimborára akadtam. E tivornyák valamelyikén hangzott el első ízben az itteni közösség szeretetének és befogadásának talán morbidnak tűnő kinyilvánítása: „Meglátod, Takács, te nem mész el innen, itt leszel eltemetve a temetőben”. Válaszom az volt: „Majd jól kikúrok veletek, mert fent fogok megdögleni a tetőtérben, és nektek kell majd ezen a szűk lépcsőn a dagadt testemet lecipelni”.

Szentmártonban nem kegyeletsértő dolog a halálon és a halottakra emlékezve nevetni. Az ivászatok s az azok során hallott történetek jelentős forrását képezték a könyvben írtaknak. Általuk hamar beláttam, hogy az élet valójában itt sem más, mint másutt, s elfogadtam az egyszerű igazságot, hogy a megérkező valódi megérkezésének a helyben-meghalás, öröklétének pedig a mihamarább nevetésbe fúló emlékezés a pecsétje. Erről jutott eszembe az első szentmártoni vers:

Míg
azt
érzed:
bíz’
fontos
vagy
magadnak
s a Tannak …
… a buddha-benzin ára egyre nől.
(„A kettőhetvent is túllépte már.”)
Patikában a fájós lábú buddha-néni
sóhajtva-nyögve áll a buddha-sorba,
a teszkóban halmokban áll a buddha-táp,
s oktondi cicád is önkéntelen kakál
az akciósan vásárolt buddha-alomra.
Persze, …
… akár
félsz, …
… akár
nem,

egyremegy …

meghalunk mind.

Sasorrunk táltos-szelet nem szagol soha már,
viking-pocakunkból férgek lakomáznak,
– hogy ki voltunk?egynéhány feldöntött pohár.
Mivoltunk önkín,
s ha elmúltunk önkíntelenül,
legfönnebb nevetés marad utánunk,
semmi szorongás, és semmi alázat.

Talán már az eddigiekből is kiderül, nemigen tudom, miféle műfajú lesz ez a könyv. Napló? Krónika? Buddhista tanmese? Szociográfiának álcázott verseskötet? Alighanem egyszerűen csak leírom, amit látok, hallok, s ami erről eszembe jut, majd türelmesen kigyomlálgatom a látszatot, így araszolva az általam képzelt valóságtól a tények felé. Hogy meddig jutok el a tények tisztogatásában a könyv befejeztéig, nem tudom. A történetek kanyarognak, átalakulnak, felkavarodnak és letisztulnak, mint a folyó, napról napra újabb történeteket sodor partra a víz, s a folyóparti üldögélésnek általában az vet véget, hogy az ember az üldögélést elunja.

*

A környék prosperáló biznisze a szomszédos falu egyik családi házában kialakított illegális nyilvánosház. Klientúrája a közeli gyógyfürdőben üdülő német s a határon csempészni és kurvázni átruccanó horvát turistákból tevődik ki. A lányok főként a környék koldusszegény falvaiból származnak, bár akad közöttük nagyvárosi egyetemista is.

A vállalkozást két fiatalasszony vezeti. Rejtély, hogy miképpen, de egyfajta respektust vívtak ki a környékbeli maffiánál, s még az is előfordul, hogy egy-egy lány náluk keres és kap védelmet brutális stricije elől.

alkalmi jelentkezők

A lányok keresetük felét adják le a háznak, ennek fejében teljes ellátást kapnak, beleértve a tisztálkodó- és illatszereket, és az óvszert is. Az induló tőkét az idősebbik főnökasszony teremtette elő, alkalomadtán a dupla haszon kedvéért maga is beugrik egy-egy menetre. A fiatalabb erre nem kapható. Magát pusztán „vállalkozónak” tekinti. A lányok sokfélék. A vérbeli profik között nemritkán felbukkannak alkalmi jelentkezők is, ők általában családanyák, akik a megélhetésért – mondjuk egy hétvégi Tesco-bevásárlás vagy egy divatos tornacipő reményében – vállalnak be egy-egy műszakot.

A „kurválkodás” mindamellett a legnagyobb szégyen, amiért a környéken kibeszélés, sőt kiközösítés jár. Ebben legfőképpen azok az asszonyok járnak élen, kik alkalomadtán maguk is ráfanyalodnak az etyepetyére, eddig azonban még megúszták a lebukást.

A kupiban mindennaposak az apróbb lopások és veszekedések. Íratlan szabály, hogy mindenki vigyáz a saját cuccára, és senki nem bízik meg senkiben. Ennek ellenére a lányok többsége mégis a családiasságot és meghittséget jelölte meg a legfőbb pozitívumként.

Spontán, közkedvelt és ragadós rituálé a közös sírás. Nem túl gyakori, ezzel szemben szinte bármi kiválthatja, egy dal, egy megható sztori vagy egy váratlan hívás a mobilon. Ilyenkor visszapörgetik a szomorú számot, felhangosítják a rádiót, vagy újra és újra ellamentálják a jól ismert, könnyfakasztó történeteket. Amikor a lányok sírnak, szünetel az ügyfélfogadás, s ezt a ház összes lakója tiszteletben tartja. Ha egy ittasabb vagy rámenősebb kuncsaft mégis kiköveteli a bebocsáttatást, általában irreális összeggel próbálják lerázni:

„Figyusz, ma harmincezer egy félóra.”

„Akkor inkább ráköpök és kiverem.”

„Köpj rá, verd ki.”

A huszonegy éves „madám” egyfajta recepció-féleségben fogadja az ügyfeleket, ahol italt szolgál fel, és megalkuszik a tarifáról. Négyéves kislánya fényképét giccses műanyagtartóban a bárpultra állította. Néhány hét alatt szokássá vált, hogy a lányok egy-egy menet után szertartásosan megpuszilják a kislány fényképét.

Erről a haiku:

Basho koma!
Nagy rakással neked
lepkét meg falevelet!
Csúszik az utca.

*

Daisetz Teitaro Suzuki írja, hogy a munka a zen gyakorlás része kell legyen, egyfajta meditáció, mely során a buddhista törekvőnek a munka végzésére és nem elvégzésére kell összpontosítani. A dalai láma arra tanít, hogy az elégedett és békés szívvel végzett munka egyedüli és legfőbb célunk, a boldogság megvalósításának eszköze. Általa gyakorolhatjuk egyben a buddhista erényeket is, így például a munkatársainkkal, főnökünkkel szembeni toleranciát. Sákjamuni Buddha szerzetesei nem dolgoztak semmit. Napjaik a Tan hallgatásával és elmélkedéssel teltek, hogy elérjék a nirvánát és megszabaduljanak minden szenvedéstől.

átalakul kenyérré

Bár Szentmárton „zen buddhista” cigányai nem olvasták Suzuki mester tanítását, a munkát ők sem az elvégzésért, és nem is a remélt haszonért végzik. Az itteni munkának ugyanis sem vége, sem haszna nincs, végzője nem jut egyről a kettőre, és nincsenek bárhová is vezető lépcsőfokai. A munka célja itt nem a boldogulás, hanem a túlélés, a bér ennek megfelelően nem pénz formájában megjelenő és beosztható fizetés, mert rendszerint még aznap átalakul kenyérré, csirkefarháttá, cigarettává, esetleg jégkrémmé, csipsszé vagy kólává a gyereknek. Itt még általános ama – a városi ember számára jobbára már ismeretlen – vélekedés, hogy a kövér ember gazdag, a sovány pedig szegény.

Ellentétben a „lusta cigány” sztereotípiával, a munka Szentmártonban kedvelt időtöltés, melynek motivációja nem a karrier, az alkotás vágya, s nem is a remélt felhalmozás, hanem az együttlét, a közösségi létezés. Igazi munka ritkán akad, ennek ellenére mégis mindenki munkálkodik. Lustálkodó vagy unatkozó felnőttet itt nemigen láttam. Mindenki tüsténkedik: megy éppen valahová, ügyet intéz, már vagy ötödször javítja meg lerobbant Ladáját, füvet nyír a szomszédtól kölcsönkért fűnyíróval – miközben egy jót kvaterkázik vele –, s ha más lehetőség nincs, szóval tartja az ebédet főző háziasszonyt. A munka itt igazából nem a pénzkeresésről szól, hanem a beszélgetésről.

Így aztán Szentmártonban egyedül senki sem dolgozik, hiszen akkor csöndben kellene lennie. A szótlanság értelmezhetetlen valami. Aki csöndben van, az csakis beteg lehet, valami baja van, netán megsértődött, s ezzel provokálja éppen, hogy megszólítsák. Egy talicskáért hárman mennek az utca túloldalára, s közben beszélgetnek, egy zacskó szögért ketten ugranak át a szomszédos TÜZÉP-telepre. Egyedül még autóba sem ül az ember, hiszen akkor unatkozna, sőt, akár „baja eshet útközben”.

Az állandó tevékenykedés a világrend magától értetődő, mindennapos tartozéka, egyfajta közösségi rituálé, társadalmilag legalizált lehetőség az együttlétre, tehát több mint vendégeskedés. Tőről metszett, mediterrán mentalitás ez, komótos és örökkévaló, ritmusa ugyanaz, mint egykor a kalapácsütéseké az Akropolisz kövein. A történelmi mélységű nincstelenség magától értetődő munkaetikája, amiből azonban hiányzik a szegényparaszt elkeseredett zsugorisága és csillapíthatatlan szerzésvágya.

valamiféle szabadságvesztés

Szentmárton joviális zen-szellemére némiképpen megrontó hatással van a mintegy negyven kilométerre fekvő nagyvárosban alapított multicég, mely számottevőbb létszámban alkalmaz itteni lakosokat. Kilátástalan, rosszul fizetett, futószalagon végzett munka ez, ami örökös, monoton egyedüllétre kárhoztatja a folyamatosan pergő, bensőséges kommunikációhoz szokott cigány munkásokat. Bejutni persze ide is nehéz, általános iskolai végzettség kell hozzá, de sokan fennakadnak az egészségi alkalmassági vizsgálat szűrőjén is. Jellemző, hogy akit mégis felvesznek, azt nem irigylik, inkább kicsit sajnálják, mintha behívták volna katonának, vagy valamiféle szabadságvesztést kellene letöltenie megélhetési gondjai miatt.

Más munkahely sem a faluban, sem a környéken nem található. A létező minicégek többnyire családi vállalkozások, ahol az állásokat kizárólag családtagok, rokonok töltik be. Cigány alkalmazottal, eladóval, ügyintézővel, felszolgálóval, akár csak takarítónővel a környező településeken még véletlenül sem találkoztam. A falu néhány közintézménye (önkormányzat, iskola, óvoda) legfeljebb tucatnyi munkavállalót képes felszívni – többnyire képesítéshez nem kötött, alulfizetett munkakörben.

A mintegy 300 család egyedüli, kiszámítható munkalehetősége a napszám. Ez hajnali ötkor kezdődik, s olykor belecsúszik a késő délutánba. A napi kereset, a zsebbe fizetett 2500-4000 forint, legtöbbször még aznap el is megy ebédre, vacsorára, cigarettára, pár üveg sörre. A napszámra helybeli „vállalkozók” specializálódtak. Ők szervezik meg a munkacsoportokat, lerobbant furgonokon szállítják ki őket a földekre, s persze ennek fejében jelentős hányadát vágják zsebre az aznapi bérnek. A háztartások évi bevételének fontos tényezője a nyár eleji borsószezon. Ilyenkor a család minden munkára fogható tagja „borsóba megy”, ebből kuporgatja össze a hosszú és tétlen nyári időszakra valót. Némi szezonmunkát biztosít a közeli szőlővidék és a kukoricacímerezés is.

Alkalomadtán a napszámosok a nem cigány ember számára ismeretlen és elképzelhetetlen inzultusokkal számolhatnak. A cigány munkásoknak el kell viselniük a „felsőbb kasztok”, teherautósofőrök, munkavezetők bornírt beszólásait: „Na, megjöttek a fekete kombájnok. Olcsóbb a brazil gépsor.” „Kussoljál, Józsi, a te apád is cigány volt!” E megaláztatás az évek során magától értetődő, mintegy a napszámmal kényszerűen járó kellemetlenséggé fakult, amit ma már csak ritkán követ indulatos szóváltás vagy tettlegesség. Afféle idétlen szellemességnek tekintik, amit el kell viselni, fül mellett elereszteni, esetleg visszaszellemeskedni vagy együtt nevetni a heccelődővel, hogy mihamarabb abbahagyja. „A magyarok ilyenek”.

Mindamellett a mezőgazdasági munka várva várt, pezsgő időszaka az évnek. Az emberek együtt lehetnek, együtt dolgozhatnak, tereferélhetnek, s a munkanapokon legalábbis az ennivaló biztosított minden családtag számára. Fontosságára egy irodalomdolgozat is rámutat:

Jozsef Attila szegény volt és fiatal.
Husz éves korában nem volt apja anyja írja.
A vers kétségbeesést jellemez.
Szomoru mert elhagyta az isten.
Nincs ennivalo, három napja nem eszik, nincs napszám se.
Hogy mi teccík benne: hasonlít az életünk.
(P. Renáta, gyermekét egyedül nevelő fiatalasszony)

  1. Tenigl-Takács László: Szentmárton könnyei – Lacrima Színmarti, Liget, 2007. Az írás a könyv bevezetője.
kép | Benny Andrews művei, wikiart.org