A TEMETŐ S A HIEDELMEK
2007 április

A szentmártoni temető a faluba vezető út mellett fekszik, mintegy a „kapuban”, ennek megfelelően a mindenkori szóbeszéd s a falusi legendárium központi témája – vérfagyasztó kísértethistóriák és hrabali sztorizások ihletője.
Ha kis sétát teszünk a sírok között, rögtön szembetűnik a falu egykor volt szegregációja, mely még a halálon túl is kijelölte a halott illő nyugvóhelyét, ugyanis gondosan elkülönül az egykori sokác lakosság és a cigányság parcellája. E temetési szegregációt időközben sikerült megzabolázni, mivel a sokácok elköltöztével jó ideje már minden halott cigány. A temető egyébként rendezett, a ravatalozót nemrégiben újították fel, a sírok ápoltak, gondozottak. A cigány sírok is, a sokác sírok is.
A temetőben lopva tett sétáimon szomorú bizonyságot szereztem a magyarországi cigányság várható, fenyegetően alacsony életkoráról. A cigány halottak életideje jó tíz évvel alatta van a korábbi sokác lakosságénak. Ritka is a faluban az igazán öreg ember. A hetven év feletti kor szórványos, a nyolcvan feletti fehér holló. Nem egy sírban fél családnyi halott nyugszik, egyikük sem érte meg a 60 évet. Temetői statisztikám elkészítése – bármennyire is igyekeztem titokban csinálni – nagy feltűnést keltett, rosszakaróim azt híresztelték, az iskolába akarom beíratni a halottakat.
Maga a szentmártoni temetés a hagyományos katolikus rituálét követi, talán annyi különbséggel, hogy általános szokás a sírban a halott személyes használati tárgyait, ruhákat, ékszereket, esetenként kozmetika-szereket, sminkkészletet felhalmozni. „Ne szenvedjen hiányt semmiben.” A halott kísértését hárító „pogány” praktikák már a temetés során megkezdődnek. Legnagyobb szerencsétlenség, ha a fejfát vivő hozzátartozó hátrafordul a processzió során. „Nem is bízzuk azt fiatalra, csak közeli barátra. Az a szokás, hogy nőnek nő vigye, férfinak férfi.”
a páros szám szerencsétlenséget hoz
Találkoztam számomra ismeretlen helyi szokással is: ha a ház ura az elhunyt, a falu legöregebb embere áldoz kakast az emlékére. A kakas fejét át kell dobnia a házon, s ahol az leesik, ott elásni. A kakas fejét egy csapással kell leütni. Ha ez nem sikerül, legalább háromszor kell rávágni, mert a páros szám szerencsétlenséget hoz.
„Volt egyszer, hogy háromra se sikerült átdobnia.” „És az mit jelenthet?” „Biztos, hogy haza fog járni, nem tud megszabadulni tőle a család.”
Más cigány közösségekhez hasonlóan Szentmártonban is általános és elmaradhatatlan hagyomány a virrasztás, amit a halál és a temetés közötti estéken tartanak. Ez többnyire néhány napot jelent, a temetés időpontjának elhúzódásával azonban komoly anyagi áldozattal is jár. A Drávába fúlt, és csak hetekkel később megkerült halott virrasztása több hétig tartott, s ez teljes anyagi csődbe döntötte a családot. A virrasztás hangulatára egyébként nem a gyász, hanem egyfajta lamentatív és meditatív közös emlékezés jellemző, aminek alapmelódiájában olykor nevetés is felharsan: „Hogy is bírnánk poénkodás nélkül három-négy éjszaka egyfolytában fennmaradni?!”
A halotti tor előkészítésének is íratlan szabályai vannak, ez főként tiltások bonyolult szövedékéből áll. Az ekkor készült ételt tilos főzés közben megkóstolni. A főzés során is a „páratlan” szabályát kell követni, azaz sohasem szabad a hozzávalókat páros számú mennyiség alapján (pl. hat tojás vagy 4 kiló bab) mérni, mivel ha bármi párosan bukkan fel, a halott is „párt választ”, s valakit hamarosan magával visz a családból. Páratlannak kell lennie a főzőasszonyok számának is, 1, 3, 5 és így tovább. A temetésről érkezők gondosan kezet mosnak a halotti tor előtt, nehogy a temető porával magukkal hozzák a halált.
A halotti tor és a virrasztás során mindig a halottnak is tálalnak. A neki felszolgált ételt olyan helyre teszik, ahol kutya vagy macska nem férhet hozzá, például a ruhásszekrény tetejére. Másnap ezt az ételt olyan helyen ássák el, ahol senki sem léphet rá. A halotti tor maradékát nem szabad állatnak adni, nehogy elpusztuljon. A halotti tor utáni hajnalon, napfelkelte előtt utolsó búcsúra megy ki a temetőbe a szőkebb család.
Virrasztó éjszakákon berúgni, hangoskodni nem illik, a férfiak rendszerint visszafogottan iszogatnak, kártyáznak, a nők trécselnek, felszolgálnak, besegítenek a gyászoló családnak. A gyerekek is ott téblábolnak a felnőttek körül, míg el nem nyomja őket az álom. Bár korábban előfordult, hogy a falubeliek muzsikáltak a virrasztáson, az egykori zenészek kihaltával a gépzenehallgatás ma már tilos. Ezt az egész falu tiszteletben tartja, függetlenül attól, mennyire közeli vagy távoli ismerős volt a halott. Velem egy ízben még a rádiót is kikapcsoltatták, mondván, „virrasztás van a faluban”.
A hozzátartozók az év jeles ünnepein is „megetetik, megitatják” a halottakat, húsvétkor keménytojást, karácsonykor szaloncukrot visznek a sírhoz. Közeli ismerősöm nagyapja szenvedélyes dohányos volt, rendszeresen kap tehát a túlvilágra is szívnivalót. A sírra tett cigaretta sohasem tűnik el, ott mállasztja szét az eső.
A temetést követő három nap a legsűrűbb szellemjárásos idő. Úgy tartja a fáma: „az első napon a halott fél a földtől, a másodikon a föld a halottól, a harmadikon mindkettő fél a másiktól. A két világ között van egy kapu, ezt mindig az a halott őrzi, aki előtte hal meg, mindig az a kapu kulcsának őrzője, és az engedi visszajönni az utána jövő halottat, az engedi kísérteni aszerint, hogy milyen ember volt.”
Sajátos helyi szokás a második halotti tor, amit a temetés utáni negyvenedik napon tartanak. A lélek bolyongásának időtartamát a Krisztus feltámadása és mennybemenetele közötti időszakkal társítják, gyanítom azonban, hogy e hagyomány a kereszténységnél jóval ősibb kulturális réteghez kötődik. A bolyongó halott-szellem (itteni nyelven „gogó”) semmiképpen sem nevezhető népmeséi vagy mitikus jelenségnek, inkább olyasféle valóság-vonatkozása van, mint egy tévében látott külföldi város, budapesti egyetem vagy híres történelmi személy. Valósággá válása akkor kezdődik, mikor egy-egy elkeseredettebb szülő – teljes komolysággal – gogóval riogatja a csintalan gyereket.
Ha halott van a háznál, letakarják a tükröt, mert abban lehet megpillantani a szellemet. A gogó megjelenését „jelek” előzhetik meg, így például a ló – különösképpen a fehér ló – látása mindenképpen hamarosan megjelenő szellemre utal. A szellem és a szellem hite között szoros összefüggés van. „Az egyik látja, a másik nem, mert csak az egyiknek jelenik meg. Te például hiába lennél ott, neked nem jelenne meg, mert nem hiszel benne. Más tudni valamit, és más hinni benne.” Megjelenése általában rémületes esemény. „Elveszi az ember szavát, ha ott fekszel a párod mellett, és meglátod, nincs olyan, hogy meg tudjál szólalni, vagy akár csak felkelteni a másikat. Nem bírod.”
rosszmájú pletykák
A temetőbéli legendák központi figurája „Homályos” névre hallgat. Ő halottmosdató, öltöztető, sírásó mindenes. Tüneményes, vidám öregember, hangtalanul nevet, ilyenkor foghíjas száját az ég felé fordítja, s közben fogja a kalapját, hogy le ne essen. Rosszmájú pletykák szerint nemcsak mosdatja, de borotválja és manikűrözi is a halottakat, kitüntetett figyelemben és törődésben részesítve a vele egyívású, s az elmúlás finisében őt leelőzve befutott vénasszonyokat.
Az efféle gonoszkodó csipkelődésnek nemigen adok hitelt. Homályos jó munkás, derék ivócimbora, bár egy-két üveg sör után alig kivehető, mit mond, nyelve ugyanis hamar botladozni kezd, ráadásul a magyar szavakat cigánnyal vegyíti. (Engem az Egri csillagok Sárközijére emlékeztet, öregített változatban – mellesleg Gárdonyi következetesen keresztnév nélkül emlegeti: „Sárközi … a cigány”.) Homályosnak viszont van keresztneve: Miklós.
Az egyik leghorrorisztikusabb történetben a temető komor jelképe, az egész lakosság legfőbb rettenetét megtestesítő kígyó motívumával ötvöződik. Szemtanú mesélte, hogy egy kripta felnyitásakor, a váratlan fényre rezesen csillogó kígyók másztak elő a félig korhadt koporsó résein. Tíz, húsz, harminc, egyre több, míg végül tekergőző tömegük valósággal ellepte a sírt. „Én egy ezresért lementem volna, bazmeg!” – vetette közbe bizonytalanul Homályos, valójában úgy ültünk a mesélő körül – riadtan, kimeredt szemmel –, mint a Ká vadászénekét hallgató, sóbálvánnyá vált majomcsapat.
De a temetői mítoszkör nem nélkülözi a vidám és bővérű legendákat sem. Mivel a falun belül mindenki mindenkit ismer, gyakorlatilag lehetetlen szerelmeskedésre szolgáló szobát találni, a titkos szerelmesek kedvenc találkahelye a ravatalozó mögötti csalitos. S ahogy az törvényszerű, az efféle légyottok fáradhatatlan nyomozóközönsége Szentmártonban is a kiskamaszokból kerül ki. Nemegyszer rohantak be udvaromra, lelkesen kiáltozva: „Megint basznak a temetőben!”
A halál és a szex több történetben is összefonódik. Így például a vállalkozóbb szellemű párok számára egy időben maga a ravatalozó akkoriban még romos épülete szolgált búvóhelyül, ahol a rossz nyelvek szerint egyenesen a „Szent Mihály lovát” használták szerelmi nyoszolyának.
Amikor a pályázati pénzen épült új ravatalozó elkészült, a falu hírhedetten nagytermészetű társasága „ravatolozó-avatót” rendezett. A láda söröket a még használatba nem vett halott-tárolóban hűtötték, s a nyitott ajtón át messze kihallatszott a jófajta délszláv muzsika. A szentségtörő orgiának végül az álmából felriasztott tisztelendő vetett véget, kiátkozással fenyegetve a mulatozókat.
Egy halottvirrasztás alkalmával a szobában magukra maradt, cseverésző asszonyok addig váltogatták a csiklandósabbnál csiklandósabb témákat, míg végül arra jutottak: pinaszőr-vetélkedőt rendeznek, és eldöntik végre, kié a legbozontosabb.
Bár temetésre évek óta nemigen megyek, nemrégiben mégis részt vettem egyen, mert a megboldogult egyik barátom kedves, engem mindig megölelgető nagymamája volt. A szertartást a pap az ismert formulával zárta: imádkozzunk együtt a falu következő halottjáért. Ima közben lopva nézegettük egymást.
Az Ormánság más, cigányok lakta falvaiban úgy tartják, Szentmárton ősi és veszedelmes babonák televénye. Olykor megesik, hogy a távolabbi rokonok, ismerősök vonakodnak ételt elfogadni szentmártoni vendégeskedéseik során, nehogy valami rontás áldozatául essenek. Korábbi tanulóim – néhány gilvánfai menyecske – hallva „őrült tervemet”, hogy Szentmártonba költözök, nem haboztak jótanácsokkal ellátni: „Vigyázz, a muncsánok tudósok. Valami lány vagy fiatalasszony majd megetet, és nem tudsz többé onnan elszabadulni.” Így is lett.
Szentmártonban ugyanakkor mégsem könnyű titkos babonákról hallani. Legalábbis én számos akadályba ütköztem. Távolabbi ismerőseim azonnal elnémultak, mint a csuka, amint „kényes témákra” terelődött a szó. Volt, aki halálosan megrettent, miről is fogunk beszélni, s hogy ezt én jegyzetelem is! „Várj, nem akarok itt lenni, amikor ezt te elmondod, nem akarok itt lenni, amikor ezt te leírod.”
Egyesek valószínűleg impertinens voajőrnek tekintettek, aki ki akarja szedni belőlük az itteni titkokat, bár maga nem is hisz azokban: „Inkább ne meséljünk neki ilyenről, ez úgysem hiszi el.” Mellesleg nem volt igaz. A mágikus valóságban eltöltött esték szinte kézzelfoghatóan tömör, numinózus hangulata – legalábbis az elmondás idejére – engem is buzgó neofitává tett. A többség persze afféle ügyefogyott, szerencsétlen hülyének tartott, aki vagy nem érti, miről van szó, vagy fel sem fogja, milyen veszélyes vizekre evez.
bajod lehet belőle
Az egyes praktikák rögzítése során gyakran elhangzott a fenyegető figyelmeztetés: „Ez nem játék, Laci. Ezt ne írd le, mert bajod lehet belőle. Még mi sem merjük elmondani.” Ilyen esetekben tiszteletben tartottam a közlő kérését, és – sokszor fájó szívvel – elvetettem az egyébként pompás történetet. Más esetekben úgy állapodtam meg adatközlőmmel, hogy a felismerhetetlenségig megváltoztatom a konkrétumokat. S végül volt olyan gyakorlatias lélek, aki kérdésemre: nem fél-e, hogy baja lehet a faluban, ha megírom, amit mondott – így felelt: „Miért félnék? Ez drága könyv lesz, itt úgysem tudják megvenni.”
A hiedelemvilág középpontja a temető s a halottszellemek, a gogók, amelyek sajátságos módon kulcsfigurái a szerelmi varázslásnak is.
„Mondta anyám, hogy menjek ki a temetőbe, és rakjam rendbe a papát. És amikor kimentem, hallottam, hogy kidörömböl a sírból, ‘dumm-dumm’. Úgy elrohantam, otthagytam a gereblyét is, még most is ott van. Ez most történt, két napja.” „Igen, ismerem, egyszer tizenkét asszony menekült ki a temetőből emiatt.”
A temetőhöz s a halotthoz – értelemszerűen – az éjszaka motívuma szorosan kapcsolódik. Egyik-másik elbeszélés komor költői erejét és képszerűségét Edgar Allan Poe is megirigyelhetné: „Ha éjszaka átmész egy útkereszteződésen, van egy időszak, de senki nem tudja, mikor van az pontosan, te sem tudod, de ha akkor átmész, lebénulhatsz örökre, vagy éppen láthatsz egy halottat.”
„Ha látsz egy nagyon magas, fekete embert, olyan hosszú kabátban éjszaka járni, hozzá ne menj, mert ő a Főnök, ő az Éjszaka, ő a Hősugár. Ha vele mászkálsz, meghalsz. Egy lányt egyszer megcsapott, annak elferdült a szája, megperzselődött a bőre. És ez nem mese, ez megtörtént dolog. Te is ismered, hogy kit.”
„Van egy másik is: ha valaki lefekszik az ágyba, és hallja, hogy egyszer szólítják, ki ne menjen, mert nagy baj lesz. Én egyszer kimentem, mert hallottam, valaki mondta ‘Györgyi!’, és amikor kint voltam, láttam a halott nagynénémet abban a ruhában, amiben eltemettük. Nem volt feje.”
Utóbbi elbeszélés ritkaságszámba megy, mert az eset magával az elbeszélővel történt meg. Többnyire a mesélő ismerőse a szereplő – általában közeli, szavahihető rokon persze: „Kimentem éjszaka vízért, s amíg kinn voltam, a férjem látta a papát a szobában. Annyira megijedt, hogy összepisálta magát. Pedig akkor nem is ivott.”
A halál s a második halotti tor közötti időszakban az élők gyakorlatilag együtt élnek a halottal. A gogók főként éjszaka jönnek elő, leginkább a temető és a kocsma körül látják őket botorkálni, hazafelé ballagni, sőt, olykor – nagy rémületet keltve – be-benéznek az ablakon. Egy rokonságunkba tartozó nagypapa szellemét több ismerősöm is látta: némán állt kint a sötét tornácon, s vágyakozva nézte a halotti torra sütő-főző, vele megöregedett feleségét.
Kétféle gogó létezik, a „rendes”, aki nem ijeszt meg, és a másik, „aki a frászt hozza rád”. A halottak nemcsak ébrenlétben, hanem álomban is megjelenhetnek, ilyenkor akár beszélhetnek is az őket álmodókhoz. Általában nem a közeli hozzátartozók álmaiban jelennek meg, hanem távolabbi ismerősökében, s velük üzenik meg a rokonságnak vágyaikat. Fültanúja voltam az alábbi kocsmai párbeszédnek:
„Álmodtam nagyapáddal, azt mondta, szomjas, kér inni.”
„Jól van, rendelek még neked egy felest, itasd meg.”
Az álomban megjelenő jóindulatú szellemek általában lelki traumák, családi konfliktusok megoldásában segítenek: „Amikor a kis Renáta anyja meghalt, álmomban a fejemben beszélt, hogy nem vigyáznak jól a lányára. Mondta, hogy ő mindig ott van a lánya közelében, mindig vigyáz rá, és nem jó, ahogy a nagymamájuk csinálja. Mikor átmentem és elmondtam, hogy megijedtek!”
„Mikor kórházban voltál, egy negyvenes férfival álmodtam. Alig tudtam elaludni egész éjjel. Olyan félálomban lehettem, amikor megjelent, fehér ing volt rajta és sötétkék nadrág, gesztenyebarna haja volt, jól megnyírva. Jóvágású pasi volt, de látszott, hogy beteg. Szerintem egy ismeretlen halott ember lehetett, mert mozgatta a száját, de hangtalanul. Mondta, hogy ő veled van, és neked nem lehet bajod, amíg ő ott van. Magyar ember lehetett. De ez az álom nagyon tetszett.”
Az álmodó számára tilos megkérdezni, mi van a túlvilágon, vagy milyen az Isten. Ilyenkor a halott szelleme némaságba burkolózna. Régen, mikor még nem volt villany, hanem zsírral átitatott rongyokkal gyújtottak világot, annak rebegő fényénél a gogók gyakran bejöttek a lakószobába is. Ma már ez alig fordul elő.
csak ritkán kísért
A halott ébrenléti állapotban soha nem szólítja meg az élőket, nem is nagyon vesznek komolyan olyan beszámolókat, amelyekben az állítólagos szemtanú ébren „beszélgetett” a gogóval. Ha életében jó embernek tartották az eltávozottat, csak ritkán kísért, s képmása hamar szertefoszlik, ha viszont komisz fráter volt az illető, gyakran és sokáig zaklatja a családot, zörög, matat, ajtót feszeget, padlót nyikorgat, fel-felbukkan a ház körül. Ilyenkor miséket kell mondatni érte, hogy megbéküljön végre.
Egy-egy rossztermészetű szellem járásának idején az is megesett, hogy esténként szó szerint kiürültek az utcák, s hallottam olyan történetet, amelyben egy makacs gogó olyannyira pokollá tette a hozzátartozók életét, hogy félelmében az egész rokonság hónapokra összeköltözött. Mikor híre ment, hogy gogó garázdálkodik a faluban, közvetve nekem is sok bosszúságot okozott. Közeli hozzátartozóim rettegése miatt heteken át kizárólag rám hárultak az esti kapuzárás, telefon-felvevés, bili-behozás, kutyaetetés, villanyleoltás stb. tennivalói. Elképzelhetetlen, hogy valaki éjjel kimenjen a temetőbe, vagy akár csak a közelében sétáljon.
A halottak, a halott-szellemek s a temetés a rontó mágia eszköztárának legelemibb alkotói. „Ha valakinek fogod a villáját és a kanalát, amivel evett, és így összerakod, majd utána eltemeted valami helyen, akkor annak annyi.” „Ha valakinek a kézírását becsempészed egy halott zsebébe, és eltemetik vele, biztos meghal.” „Ha valakinek fogod a fényképét, és berakod a kéménybe, ahogy a fénykép bekormozódik és kiszárad, úgy szárad ki az ember is.” „A boszorkányok tudják ezt: be kell varrni a varangyosbéka szemét és elküldeni a haragosodhoz, a béka oda megy, ahová küldi a boszorkány. Akkor a haragosod megvakul. De vissza is lehet átkozni. Akkor a béka visszafordul ahhoz, aki küldte, és nagy baj lesz.”
A rontás elleni védekezés egyik közismert eszköze a jól bevált fokhagyma-trükk: „Fokhagymát teszünk a párna alá, hogy ne jöjjön, de ez sem segít mindig. Írd csak le, mert senki se fog erről neked nyilatkozni, mert félnek.” Segíthet a kifordítva felvett ruhadarab is. Egyik kedves diákom „nagy boszorkány” hírében áll. Mikor egy ízben korábban hazament az óráról, pillanatnyi haragosa azzal magyarázta a tényt, hogy előzőleg ő a mosdóban levette, s kifordítva húzta vissza zokniját: „Figyelted, ahogy visszajöttem, rögtön elhúzott.”
A halott ember csontja a varázslás teljes spektrumának leghatásosabb szere, a szerelmi bájitaltól a legbénítóbb kötöző mágiáig. („Ha elviszed magaddal a tárgyalásra a halott állkapcsát, megnémítja az ügyészt, nem tud mit ellened mondani.”) Nemcsak a halott teste, de minden, a temetéssel összefüggő tárgy is varázserejű. Újonnan vásárolt cérnával kell a halottat lemérni, majd ezt a cérnát észrevétlenül belevarrni a megbabonázandó ruhadarabjába, „akkor bevarrod a száját, és nem tud rád rosszat mondani”.
Szörnyűséges dolgokra alkalmas a halott szájának felkötésére használt kendő is („nekem is van ilyen otthon, ha rátaposok vagy megszorítom, meg sem tud mozdulni, akinek csinálom”). Legnagyobb és legritkább kincs a halott mosdatásához használt víz. Szinte bármire jó. Tudni vélnek néhány „komoly gyűjtőről”, akit rettegésteljes tisztelet és irigység övez. („A Pérónak mindene van, vize, cérnája, pénze, tudom, csak nem akarja bevallani! Saolin mester!”) A temetéskor sírba dobált s utólag kiásott pénz állítólag szerencsét hoz, minden gazdagságot el lehet vele érni. „Ha a halott kezéről lehúzod a gyűrűt, az akkora szerencse, hogy el sem tudod képzelni.”
Mikor megkérdeztem, miért ilyen szegény mégis mindenki a faluban, azt a választ kaptam, „Mert senki nem tudja, hogyan kell csinálni, és ha rosszul csinálja, visszaszáll a csinálóra, nagy baj lehet belőle, akár haláleset is történhet.”
Egyik forrásom valóságos „varázsló párbajról” számolt be. Az alperes egy állkapocs-csontot, a felperes a halott száját felkötő kendőt csempészett a tárgyalásra. A per sokáig elhúzódott, s végül a nyertes így summázta az ítéletet: „Hiába volt náluk is a rontás, mert az enyém erősebb volt, beledugtam a cipőmbe, és csak tapostam, tapostam. Meg sem tudtak szólalni.”
a rendőr maga rúgta fel a bográcsot
A legrettenetesebb halott-mágiáról elég annyi, hogy a temetőből kiásott koponyát kell üstben főzni. Hatását és erejét jellemzi, hogy még a Kádár-korszak idején is rendőrautó jött ki a faluba – hivatalos feljelentésre – véget vetni a rontásnak. („Igen, én emlékszem, Zsigulival jöttek, és a rendőr maga rúgta fel a bográcsot! De milyen büdös volt, az egész utcában lehetett érezni!”) Hogy maga a varázslás hogyan zajlik, mekkora erejű, s mire való, annyira félelmetes, hogy magam sem merem leírni.
A halott-szellemek megidézése nagy kockázattal jár: „van úgy, hogy előhívod a szellemet, és nem tudod visszaküldeni, itt marad. Az nagyon veszélyes.” Néha a rontás – érthetetlenül – kudarcot vall: „Mikor szétmentem a Tündivel, tudom, hogy főztek nekem az öregasszonyok, de nem jött be”. Nem hiányzik néha a józan megfontolás sem: „Ha ördögöket látsz éjszaka táncolni a tűz mellett, oda kell menni, és egy rongyot dobni a parázsra, és akkor a parázs arannyá változik. De ki az a hülye, aki oda merne menni?!”
A mágikus hiedelemvilág olykor békés szomszédságban megfér a természettudományos ismeretekkel: „Tudod, a szomszéd utcában van az a fogyatékos gyerek. Szerinted azt is megrontották?” „Nem, az genetikai összeférhetetlenség miatt van, mondták a kórházban.”
A varázslás nem veszélytelen foglalkozás. Előfordul, hogy gikszer csúszik a praktikába, s a varázsló szörnyű szenvedésekkel járó, elhúzódó nyavalyában hal meg. Egyes közutálat övezte vajákosok lelkét a föld sem fogadja be. Örökké visszajárnak.
A rémmesés esték nemcsak emlékeztető, de léteztető alkalmai is a hiedelemvilágnak. A kísértethistóriákat többször egymás után, többféle változatban adják elő, s közben – mint a ködből előderengő fák – egyre valóságosabban rajzolódnak ki a „titkos világ” alakjai. Így például a korábban „tisztának” nyilvánított házunkról a témába belehevülve mégiscsak kiderült, hogy udvarán ott jár fel s alá az egyik vendég nagyapjának szelleme, majd egy órával később már a ház korábbi tulajdonosának kísértete is „állandó lakónk” lett.
Egy-egy szellemekről és varázspraktikákról folytatott szeánszunk után megesett, hogy későig nálunk rekedt ismerősünk már nem mert hazamenni. Lefekvéskor – biztos, ami biztos alapon – fokhagymát és rózsafüzért kért, nehogy éjszaka meglátogassák a sok szóbeszéddel felheccelt szellemek. Egy másik alkalommal utoljára maradt mesélőnk bizalmasan tudtomra adta, hogy legyek óvatos az imént elköszönt többi résztvevővel, mert „nagyon veszélyesek, már a nagyanyjuk is sokat tudott. Nehogy engedd őket hozzád érni, vagy a hűtő közelébe menni, mert azok ‘csinálnak’ veled valamit.”
Egy ízben feltett bugyuta, filozofikus kérdésemre – létezik-e véletlen? – gúnyos s egyben kicsit lesajnáló nevetés volt a válasz. Lomtalanításból származó, farostlemez-konyhaszekrényünk egy éjjel – mégpedig éppen egy szellemekről végigdiskurált estét követően – megadta magát a beléje halmozott tányérok súlyának. Hogy elejét vegyem az újabb riadalmaknak, félig mókásan, félig komolyan azt híreszteltem, családi perpatvar során szakadt le a falról. Tudományos magyarázattal meg sem próbálkoztam.