SŐT

Nem tudom, a kedves olvasó hogy van vele, én rengeteget tévézek. Nem a börtönben szoktam rá – bár állandóan ment este a zárkában –, előtte is szinte folyton szólt otthon. A humoros műsorok a kedvenceim, főként a stand-up comedy. Mulatságos, amikor egy fellépő hihetetlennek tűnő, de állítása szerint valóban megtörtént esetről beszél, nem győzi hangsúlyozni, hogy ez igaz történet. Miért? Hiszen senki nem várja el a komikustól, hogy igazat mondjon. Értékesebb a történet, ha nem kitalált? Múltkor például magyar felirattal néztem egy amerikai humorista estjét. Elmesélte, hogy feleségével vettek egy kölyökkutyát. True story – igaz történet – vezette be mondandóját, és true story, ismételte az első mondat után is. Nem tudok angolul, de ezt egy perc alatt megtanultam. Amikor a kutya meztelenül látta az asszonyt – true story –, iszonyúan megrémült, és nyüszítve rohant ki a szobából. A most következő történet – egyáltalán nem humoros és talán nem is hihetetlen – szintén igaz. De nem fogom ismételgetni, hogy true story. Kölyökkutya és meztelenség sem szerepel benne – bár a meztelenség nem kizárt.
feszült üresség
Az igaz történet is hatalmas szabadságot hagy a mesélőnek. Megválaszthatja például a kiindulási pontot. Én azzal kezdem, hogy egy napos júniusi délután huszonéves férfi sétált egy négyemeletes házsor mellett Zuglóban, a Nagy Lajos király útján. Bár születésétől Budapesten élt, soha nem járt még a környéken. Jellemző – gondolta. – Az ember egy csomó pénzt költ, hogy eljusson Párizsba vagy Rómába, de ritkán jut eszébe, hogy csak úgy átruccanjon a szomszéd kerületbe. Aznap kapta meg esztétika szakos diplomáját, és ahogy előre sejtette, boldog elégedettség helyett feszült ürességet érzett, amit kószálással igyekezett enyhíteni. A nemrég elvonult nyári zápor után maradt pocsolyákat kerülgetve épp arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy a végtelen időhöz képest, amit halálunk után az öröklétben töltünk, pár elfecsérelt év vagy akár évtized, igazán semmi, amikor hangos veszekedés ütötte meg a fülét. Megtorpant és körbenézett: egy harmadik emeleti, nyitott ablakból jöttek a női- és férfihangok. Néhány másodperc múlva egy férfi hajolt ki az ablakon.
– Tetszik a műsor faszkalap? – üvöltöttem le. – Na, húzzál el a gecibe, de nagyon gyorsan, mer’ lemegyek és szétbaszom a fejed!
A földet nézve tétovázott egy darabig, aztán lassan, mintha véletlenül tenné, elindult.
– Úgy van, menjél, haladjál tempósan, takarodjál! – szóltam még utána, majd nagy levegőt véve visszafordultam a szobába.
– Egyébként is, miért képzeled, hogy érdekel, amit mondasz? – süvítette élettársam a konyhaajtóból. – Vagy, hogy mit gondolsz, vagy bármi? Ki vagy te? Mit képzelsz be magadról, ember? Egy nagy nulla vagy, egy zéró, baszd meg! Nem vagy tényező, érted? Mi vagy te, mit értél el? Egy negyvenéves senki vagy baszki, a tegnapi szarom többet ér nálad!
Elkapott az ideg, ő a konyhába hátrált.
– Hallod, te így nem beszélsz velem! – lendületből hatalmas pofont kevertem le neki. Az egyik ujjam súrolta a fogát – a mai napig libabőrös leszek, ha felidézem a nyálas-karcos érzést. A konyhaszekrénynek zuhant, egy üveg bor a csempére esett és eltört, csörömpöltek az edények. Nem vártam meg, míg felkel, kitrappoltam a nappaliba. A tévében amerikai vígjátéksorozat ment lenémítva, jakuzziban feszengő férfiakkal, és élettársam friss szerzeménye, a Dönci nevű tacskókölyök a kanapé alatt szűkölt rémülten. Ja, igen: azt ígértem, nem lesz kölyökkutya a történetben. De miért hisz az olvasó egy börtöntölteléknek? A viccet félretéve: valóban megfeledkeztem róla, azért mondtam. Most viszont, ha nem baj, már nem törlöm szegény Döncit, talán nincs sok jelentősége.
Ismét a nyitott ablakhoz léptem – ez mindig megnyugtat –, és megláttam ugyanazt a csávót, ahogy a házhoz még közelebb, karba tett kézzel néz fel, egyenesen rám!
– Váltottál jegyet faszszopó? Megmondtam, hogy takarodsz, mert kurvára lemegyek, és kurvára szétbaszlak!
málészájú értelmiségi típus
Intett, menjek csak nyugodtan. Kirohantam a lakásból – közben beleléptem Dönci kanapé alól csorgó vizeletébe, és hallottam, hogy élettársam fájdalmasan nyöszörög a konyhában –, le a földszintre, majd valamivel lassabb tempóra váltva megkerültem a háztömböt. Hamarosan a csávó előtt álltam – így közelről jóval nagyobb darabnak tűnt, mint föntről. Nem mondom, hogy megijedtem, bunyóztam már nálam nagyobbakkal, egyébként meg innen még tisztábban látszott, hogy tényleg az a suta, málészájú értelmiségi típus, amilyennek gondoltam. Az ilyenek annyira irtóznak az erőszaktól, hogy elég kicsit rájuk ijeszteni, máris remegő szájjal somfordálnak el. A hozzám hasonlók pedig ösztönösen érzik, kivel mennyire lehet erőszakoskodni. Általában.
– Mi a kis faszomat bámulsz, buzi gyerek? Erre élvezel, hogy másokat hallgatsz? Na, elhúzol haza baszni a kurva anyádat – indultam felé nagy rössel, de készen rá, hogy pár méterre megálljak, és onnan folytassam az alázást. Biztos voltam benne, hogy soha nem volt része komoly verekedésben – később ezt meg is erősítette. Utoljára az általános iskolában keveredett valami csetepatéba, és nagyon megviselte az eset, hosszú ideig rágódott rajta. Abban is biztos voltam persze, hogy nem fog támadni – ebben tévedtem. Kócos, göndör haj, vastag szemüveg, borosta, kinyúlt póló, bermudanadrág, fos színű szandál váratlanul, meglepő gyorsasággal lendült előre a közel két méteres, százkilós testen, ledöntött a lábamról, és csépelt, taposott, ököllel, könyökkel, térddel… Egy idő után szerencsére észhez tért és abbahagyta, különben hamarosan megöl. Hívta a mentőket és bevárta a rendőrséget – az élettársam különben már kihívta mindkettőt. Bár tenyérrel ütöttem meg, olyan erővel vágódott a szekrénynek, hogy eltört az állkapcsa, és az ajtó éles sarka felszántotta a húst az arcán. Ezért talán már önmagában lecsuktak volna, de mivel előző évről volt egy felfüggesztettem garázdaságért, nem lehetett kérdés. Először – persze őrizet alatt – valamelyest felépültem a kórházban. Egyik szememre, melyet műteni is kellett, a mai napig csak foltokban látok, összezúzott bal kézfejem ügyetlenül mozgatom.
Tilos bűncselekmény áldozatát az elkövetővel egy zárkában vagy akár egy körletben fogva tartani. Valamilyen figyelmetlenség folytán velünk mégis megtörtént. Bár rabruhában, simára borotválva, rövid, rendezett hajjal lényegesen másképp festett, mint amikor utoljára láttam, azonnal kiszúrtam, ahogy jó másfél fejjel magasodott a sorban neandervölgyi társai fölé. Nem tettem panaszt – elvileg ugyan joga van az elítéltnek, a valóságban a legkevésbé sem ajánlott az ilyesmi. Egy zárkatársam például arra vetemedett, hogy levelet írt a börtönparancsnoknak, és az erre a célra kihelyezett ládába dobta. Nemsokára üvöltve rohant be az egyik fegyőr a levéllel, hogy ilyet meg ne próbáljon senki még egyszer. Egyébként sem származott kellemetlenségem a helyzetből. Barátságosan, kedves ismerősként üdvözölt, és nem győzött elnézést kérni, amiért kis híján kitaposta belőlem a lelket. Ha máskor szólok be, valószínűleg elsétál, nem fordul vissza, de az a délután valahogy… „varázslatos volt” – nevetett, és nevettem én is. Innen nem túl érdekes a sztori – a lényeg, hogy nagyon összebarátkoztunk, sőt, máig a legjobb barátok vagyunk. Tulajdonképpen már csak egy frappáns befejezést kéne találnom. Vonjak le mondjuk tanulságot? Például: „Mindebből kitűnik, hogy különböző hátterű és neveltetésű, de az erőszakra hajlamos férfiak összezárva életre szóló barátságot köthetnek, még akkor is, ha egyikük maradandó sérüléseket okozott a másiknak.” Nem hangzik túl jól… Vagy hagyjam abba mintegy véletlenszerűen, ahogy az mostanában divat? A barátom által kölcsönadott novelláskötetekben és folyóiratokban ugyanis feltűnt, hogy rengeteg írásnak váratlanul, gyakran a cselekmény kellős közepén szakad vége. Sokszor lapoztam volna tovább, várva a lezárást vagy végkifejletet, de hiába. Elmagyarázta, hogy ez természetes, hiszen az irodalom az életre reflektál, amelynek végén szintén nem vár tanulság vagy megnyugtató befejezés. Élünk, élünk, aztán puff, egyszer csak meghalunk. És mit tanul belőle bárki? Elmosolyodtam, mert majdnem szóról szóra ugyanezt az okoskodást hallottam nemrég egy délutáni tévés krimisorozat filozofikus nyomozójától. Persze attól még lehet benne valami. Sőt.