Telléry Márton

BESZÉLŐ

2014 április

BESZÉLŐ

Szinte bármit könnyebb beismerni a magányosságnál. Csúnya vagyok. Buta vagyok. Kövér vagyok. Büdös a szám. De hogy magányos vagyok? Rémisztő. Akárha azt mondanám: nem létezem. Bosszant, hogy nem jövök rá, magamtól jutottam-e erre a hangzatos következtetésre, olvastam valahol, esetleg a rádióban hallottam valamelyik divatos lélekbúvártól. Mind egyformán lehetséges.

Nagyot fékez a troli, kis híján a mellettem ülő nő ölébe huppanok, valaki hátulról rám dől. A csuklóban álló nyolc-tízéves testvérpár egymásra zuhan, majd pillanatok múlva nevetve tápászkodnak fel.

– Mit csinálsz, köcsög?! Agyonváglak, te faszszopó, te! – rázza öklét férfi kísérőjük a vezetőfülke felé.

– Apa, ne kiabálj! – fogja meg kezét a kisfiú szelíd komolysággal.

Érzem, erre a jelenetre örökké emlékezni fogok. Örökké. Vicces, hogy létezhet ez az értelmetlen szó! Kis híján elnevetem magam.

Magányos vagyok. Mióta ki merem mondani, állandóan egyfajta emelkedett hangulatban élek. Persze tudom, elmúlik majd hamar, akár a kábítószer okozta eufória.

véletlenül elkapom

Régi iskolatársaim elhívnak időnként bulikba, összejövetelekre. Látom rajtuk, őszintén örülnek nekem – én is örülök nekik. Megkérdezzük, hogy van a másik, mivel foglalkozik mostanában, aztán… feszengeni kezdenek, és az első adandó alkalommal mással társalognak. Az este hátralevő részében többnyire csendben kortyolgatom a borom és jóindulatúan mosolygok, ha véletlenül elkapom valaki pillantását.

A Szinyei Merse utcához érünk, leszállok a troliról. Rongyos ruhájú nő lép elém, piszkos orvosi receptet mutogat. „Készáz forintot…” Barnászöld borzalom látszik az arcán – mintha moha nőne rajta. Kevés aprót nyújtok felé, közben nem nézek rá.

A járdára esik a pénz; nem segítek felszedni.

Biztos sokak életében létezik olyan talány, ami mindennél jobban izgatja.

Számomra ilyen, hogy miként tudnak annyit beszélgetni az emberek. Ámulva figyelem házibulikban az órákon át csevegő párokat. Mesél az egyik. A másik közbeszól. Társa bólogat, és azonnal rávág valamit. Majd megint az előző kérdez. És így tovább. Honnan tudják, mire mit kell mondani? Miből gondolják, hogy érdekli a másikat? Tudom, hogy a többségnek ez természetes, de ettől semmivel nem értem jobban.

shutterstock 46234327

Befordulok a Podmaniczky utcáról. Apukám egy barátja lakott errefelé, mindig meglátogattuk, ha Pesten jártunk. Gyerekként színházi díszletnek gondoltam az itteni házakat, melyeknek csak homlokzata van – nem hittem, hogy valóban mindegyikben laknak emberek. Úgy képzeltem, mielőtt egy kapun belépünk, mint fiókokat a szekrénybe, hátulról betolják az emeleteket a lakásokkal és lakóikkal. Majdnem biztos egyébként, hogy ugyanezt olvastam is valakitől. Minden ember egyedi, külön világ… soha nem vettem be ezt a maszlagot.

Sietnem kell, nehogy lekéssem az első beszélőt; kezdéskor bezárják a szoba ajtaját. E-mailben hívta fel figyelmem a klubra egy ismerősöm – úgy tűnt, ő ismer, nekem fogalmam sincs, kicsoda. A program minden alkalommal ugyanaz: néhányan történeteket mesélnek az életükből. Általában nem hagyományos értelemben vett érdekes-izgalmas történeteket; múltkor például egy okmányirodában dolgozó hölgy írta le egy munkanapját kimerítő részletességgel. Unalmasnak hangozhat, de csodálatos volt. A végén nem kérdez, nem fűz hozzá senki semmit az elhangzottakhoz – érintetlenül hagyjuk, amit a mesélő befejezett.

Odaérek a pincehelyiség zöldre festett ajtajához, befizetem a belépőt, és elhelyezkedem egy fotelban az előadószobában. Majdnem telt ház van. Nincs beszélgetés, csendben várakozik mindenki.

Nemsokára belép a beszélő, és a középen álló karosszékbe ül. Valaki bezárja az ajtót. Alacsony, molett, harmincas nő, rövid, göndör haja van és szemüveget visel. Ismerősnek tűnik, de nem tudom, honnan. Hátradőlök és becsukom a szemem.

– Pár hete egy vidéki kisvárosba vonatoztam meglátogatni nagymamám sírját – kezdi. – Soha nem járok különben temetőbe, halottak napján sem; sajnos, egyik nagyszülőm sem él már, és mindegyiknek csak a temetésen láttam a sírját. Nem akarok földbe ásott csontokkal vagy egy marék hamuval beszélgetni kőkockák és fonnyadt virágok közt. Most mégis kedvet kaptam – bár lehet, nem ez a legjobb kifejezés -, hogy odautazzak. Nem is annyira a sír, inkább a város miatt, ahol nem jártam nagymamám halála óta, pedig annyi időt töltöttem ott gyerekkoromban.

remegett

Mostanában különösen sokat gondolok rá – talán, mert elhagytam a harmincötöt, és a negyvenhez közelítek, nem tudom… Imádott engem. Rajongott értem. Jóval érkezésem előtt már készült, hogy a kedvenceimet süsse-főzze. Főként kisebb koromban, amikor még napokat, sőt, a nyári szünetben heteket töltöttem nála. Ötéves voltam, mikor nagypapám meghalt, szóval rá nem nagyon emlékszem. Na, erről jut eszembe: nem igaz, amit az elején mondtam, hogy mindegyik nagyszülőm sírját csak a temetésen láttam. Nagymamám rendszeresen járt a papa sírjához, és engem is vitt persze, amikor nála voltam. Szerettem segíteni neki: vizet hoztam a csapból, öntöztem a virágokat, tépkedtem a gazt… Az egyetlen, amit nem igazán kedveltem a nagyinál, a templomlátogatás volt. Itthon Pesten nem jártunk templomba – nagy bánata volt ez –, és főleg eleinte, hat-hétévesen, féltem a vérző Krisztus-szobroktól, a tömjénszagú félhomálytól, rózsafüzért mormoló aszott néniktől, fekete ruhás papoktól… Később, tíz-tizenegy éves koromban, olyan kérdésekkel ostromoltam, amelyekre nem tudott felelni. Ha Isten olyan jóságos és mindenható, miért hagyja, hogy annyi rossz dolog történjen? Miért vannak gonosz emberek? Volt egy súlyosan értelmi- és testi fogyatékos unokabátyám, aki nem sokkal korábban halt meg, húszévesen. A mennyországban tudok majd beszélni vele, vagy ott is fogyatékos tesz? És Talpas, a régi macskánk, akit úgy szerettem? Azt hallottam, állatok nem juthatnak a mennybe… Egyik hétvégén aztán boldogan újságolta: megbeszélte egy kedves pap barátjával, másnap elvisz hozzá, és minden kérdésemre választ kaphatok. Inkább szorongással, mint örömmel töltött el a küszöbön álló látogatás, de nagyobb volt bennem a kíváncsiság, semhogy megpróbáltam volna kihátrálni. Bernát atya – megjegyeztem, mert ritka név, és a bernáthegyi kutya jutott róla eszembe – rendkívül barátságosan fogadott. Rögtön éreztem, ő az egyik legkedvesebb, legszelídebb ember, akivel valaha találkoztam, és hogy nagyon más, mint a „nem papok”. Azelőtt is láttam persze papokat, sőt, köszöntem is nekik – a nagyi megtanított, hogy nem csókolomot, hanem dicsértessék a Jézus Krisztust kell mondani –, de soha nem beszéltem velük. Előre cukrozott, túlságosan édes teával kínált: még most is fel tudom idézni az ízét. Igazán furcsának találtam viszont, hogy dohányzik. Ahogy Isten emberének füst jön ki az orrán és száján… hihetetlenül bizarrnak éreztem. Először ő kérdezett: hány éves vagyok, hányadik osztályos, mi a kedvenc tantárgyam, ilyesmi, amikor belépett egy hölgy, és jelentette, hogy Bernát atyát telefonhoz kérik a püspöki hivatalból. Látszott az arcán, hogy borzasztóan meglepődött. Én meg épp ezen lepődtem meg. Miért olyan váratlan, hogy egy papot a püspökségtől keresnek? Úgy gondoltam, ez mindennapos – talán azon sem csodálkozom, ha a pápa hívja. Feldúltnak tűnt, amikor visszatért; a kezét figyeltem, remegett benne a cigaretta. Sajnos, el kell sietnie – mondta –, majd legközelebb folytatjuk a beszélgetést.

shutterstock 46234336

Nem folytattuk soha; a nagyi nem hozta szóba, és én sem, mert bármilyen kedves volt Bernát atya, sokkal jobb programnak tűnt például a játszóterezés vagy a Duna-parti fagyizás. Már másféle dolgok foglalkoztattak. A nagyit bármennyire bántotta, hogy szüleimmel nem járunk templomba, nem tanulok hittant, soha nem erőltetett semmit, nem próbált téríteni. Igaz, mikor már olyan idős voltam, hogy egyedül otthon hagyhatott, mindig megkérdezte, nincs-e kedvem mégiscsak vele tartani, mielőtt vasárnap elindult misére. Olyan… más volt akkor indulás előtt. Nyugtalanító: mintha valami idegenség töltené el. Alig vártam, hogy kilépjen az ajtón, és egyedül élvezhessem a délelőtti tévéműsort. Utána megint vidám lett, mint rendesen: nevetve mesélte, ha bakizott a pap, elbotlott egy ministránsgyerek vagy egyéb érdekesség történt. Jóval később, már tizenhét lehettem, ritkábban látogattam, és akkor sem maradtam nála egész hétvégére. De egyszer üldögéltünk délután a szobában, ő pedig váratlanul megkérdezte: még mindig nem jársz templomba? Nem – feleltem. Bosszantott a kérdés. – Nem lehet csak úgy élni bele a világba… – mondta finom szomorúsággal. De talán nem is szomorúan mondta. Nem tudnám leírni, mi volt a hangjában. Ami biztos: erre a jelenetre örökké emlékezni fogok. Örökké…

Ha egyáltalán van értelme ennek a szónak…

véget ért a móka

De nem is ezt akartam mesélni igazából. Ahogy a vonat lassítani kezdett az alsóvárosi megálló előtt, megláttam az üres házat. Rengeteg időt töltöttem ott a helyi gyerekekkel, amikor már elég nagy voltam, hogy egyedül lófrálhassak. Kétemeletes, régi típusú lakótelepi ház volt, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején épülhetett. Egy kis ligetben állt a telep szélén, közel a vasúthoz. Azt mondták a többiek, a katonasághoz tartozott, de ott hagyták, nem kellett nekik. Lyukas kerítés vette körül, nem okozott nehézséget átjutni rajta. Kapuja zárva volt, a kitört földszinti ablakokon át jutottunk be. Mászkáltunk a lépcsőházban, ki-be az üres lakásokba, üldögéltünk a kád szélén a fürdőszobákban… Nem lehetett megunni. Aztán egy nap mégis véget ért a móka. Délután, sütizés után rohantam a nagyitól a házhoz, hogy megnézzem, ott vannak-e a többiek. Furcsa belegondolni, hogy nem volt mobiltelefon meg internet, hanem felcsöngettünk egymáshoz, vagy egyszerűen elindultunk, hogy majd csak találkozunk valakivel… Na mindegy. Majdnem az összes ismerős gyerek a ház előtt állt. Rögtön látszott, hogy iszonyúan meg vannak rendülve; soha nem láttam még ilyen halálra vált arcokat. Pedig vagány gyerek volt mind, fiúk-lányok egyaránt, nem féltek egy kis verekedéstől, ilyesmitől. Csak kedvencem, akit mosolygós kisfiúnak neveztem, nézett rám ugyanolyan kedvesen, mint szokott. Rajta nem látszott semmi rendkívüli. Állandóan a nagyokkal mászkált, és szinte soha nem beszélt. Mosolygott és hallgatott.

– Na mi van? – kérdeztem a bandától. Alig akart válaszolni valaki. Végül egy fiú kinyögte, hogy valahogy kifeszítették az addig zárva álló pince ajtaját, lementek, és… szörnyű… szörnyek… – többet nem tehetett kihúzni belőlük.

– Aha, persze, majd valószínű elhiszem – gúnyolódtam, pedig biztosan éreztem, hogy nem játsszák meg magukat.

– Akkor menj le! – sziszegte egy lány sírós dühvel. Eszemben sem volt megtenni.

shutterstock 46234345

Ettől kezdve nem jártunk a házhoz. Ha faggattam a többieket, mondják el, mit láttak, másról beszéltek vagy egyszerűen nem válaszoltak. Amikor a szüleimnek elmeséltem az esetet, azt felelték, elképzelhető, hogy hajléktalanok költöztek a pincébe – új szó volt nekem ez akkoriban –, és tényleg jobban tesszük, ha nem megyünk a közelébe.

A vonat megállt alsóvárosnál, én leszálltam, bár az új temető, ahol nagymamám nyugszik, a város másik végén található. Hirtelen elhatároztam ugyanis, hogy meglátogatom az üres házat. Átkeltem a síneken, a kis ligeten, és pár perc múlva ott voltam. Feltételeztem, hogy azóta rég privatizálták, lebontották, felújították vagy valami, de nem: ugyanúgy állt, mint régen. Bebújtam egy lyukon a kerítésen és körbenéztem, utal-e valami emberi jelenlétre. Semmi. A kaput most is zárva találtam, egy ablakon másztam be. Nehezebben ment, mint huszonvalahány éve… Ismerős földszinti lakásba jutottam – nem sok változott azon kívül, hogy még jobban mállott a vakolat, és gaz nőtt néhány repedésben. Megnéztem a többi lakást: ugyanaz. Aztán döntöttem: lemegyek a pincébe. Érdekes, hogy nem volt bennem félelem, csak kíváncsiság. Mitől féltem volna felnőtt fejjel? Szörnyektől? A pinceajtó nyitva állt, és meglepetésemre a villany is működött. Lementem a lépcsőn, és a közlekedőfolyosóra jutottam. Benyitottam az első helyiségbe, felkapcsoltam a villanyt, és… semmi. Teljesen üres volt. Azért benéztem a másodikba is. Megtaláltam a villanykapcsolót, aztán… majdnem megállt a szívem. Egy orrszarvút láttam, akinek tülke helyén embert formázó, csúcsos sipkájú bronzszobrocska állt bottal a kezében. A bot horgas végű zsinórokban folytatódott, melyek az állat fara táján felemelték vastag, páncélszerű bőrét, látni engedve a belőle kinövő másik, kisebb orrszarvút.

nem hallják egymást

Az egész lénynek összesen négy lába volt – kettő a nagyobb, ugyanannyi a kisebb félnek –, melyek egymással ellentétes irányban álltak. Mindkét állat igyekezett előrejutni, de a másik persze megakadályozta ebben, így csak toporogtak a helyiség közepén, és egyfolytában panaszosan beszéltek, iszonyú, vékony, bégető hangon, ami mintha burok mögül hallatszana. Egyszerre hasonlított csecsemősírásra és nagyon idős ember hangjára. Általam soha nem hallott, semmihez nem hasonló, de emberi nyelvet használtak, amiből egy szót sem értettem, viszont világosan érzékeltem, hogy ők nem hallják egymást, sőt, tudatában sincsenek egymás létezésének. Valami olyasmi volt ez, ami túl van a szenvedésen. Nem is éreztem sajnálatot, csak undort.

Elhallgat a nő; néhány másodperc csend következik. Aztán hangos nevetésben tör ki. Kinyitom a szemem, hogy lássam is, mi történik: a szék karfájába kapaszkodva rázkódik, szeméből folyik a könny.

– Ezt nem… – szólal meg, de nem tudja folytatni, úgy nevet. A hallgatóságból senki nem szól, nyugodtan ülünk.

shutterstock 3376349

– Ezt nem gondolták volna… – egy perc elteltével valamelyest lehiggad, de még mindig nevet. – Nem gondolták volna, hogy egy ilyen képtelen hülyeséget… – a szemét törölgeti kezével. – Most visszamenőleg át kell értékelniük az egész történetet… meddig volt igaz, ha egyáltalán… A már halott nagymamámról beszélek, aki annyira szeretett… templomba járásról… elvitt egy kedves paphoz, hogy eloszlassa Istennel kapcsolatos kételyeimet… vajon tényleg volt ilyen…? Aztán előjövök ezzel, hogy kétfejű, két-féltestű, beszélő orrszarvú…

Leküzdhetetlen nevetőgörcs kapja el ismét, meg sem próbál többé beszélni.

Egy idő után lecsillapodik, feláll, és szó nélkül távozik.

előttem bandukol

Én is felkelek. Bár biztos van még hátra egy-két előadó, és mindig megvárom az est végét, most először nincs kedvem maradni. Kilépek az ajtón, elindulok a Podmaniczky utca felé, és kisvártatva megpillantom a beszélőt, ahogy előttem bandukol. Most fordul be a sarkon. Érzem, ugyanabban a trolimegállóban várakozik majd, mint én. Oda fogok menni hozzá és megszólítom.

Elhaladok a recepttel kolduló nő mellett, akinek aprót adtam idefelé. Újságpapíron fekszik egy kapualjban, és magában motyog. Hogy bírja itt egész éjszaka?

Befordulok a sarkon, odaérek a megállóba. Nincs itt a beszélő. Egyébként sem szólítottam volna meg. Ha megfeszülnék sem tudnám, mit mondjak neki.

kép | shutterstock.com