TÉLIKABÁTOM

Győri Lászlónak

Télikabátom a fogason
lógva is rám vall – így senki
sem hordhatta volna,
ilyen nemes, természetes,
ilyen hibátlan eleganciával.

Alteregóm e télikabát –
vagy én vagyok alteregója,
ha sűrű hóesésbe visz,
s az elmúlás köreit
velem szakadatlan rója?

Világomról, mióta járom,
hívebben tudósít e raglán,
mint ezer kirakat az utcán,
s az égbe dermedt tűzfalakról
rám rikoltó reklám.

Szövetén a kopások híradások
az időről – benne táncok
és viháncok álmosan
kergetőznek – valójukról majd
csak a ráncok sóhaja győz meg.

Ráncok, csak ráncok,
de átszabják arcom, matatnak
kabátomon, ha denevérként
lógatja ernyedt testét a fogason –
árnyék önmagába fagyva.

Pedig már alig várja, hogy
moccanjon, hogy kifeszüljön
szárnya (induljak végre),
s röpüljön ő is, fejemre
sapkám fekete glóriája.

kép | Ömer Diyelim, flickr.com