Tél még a március.
Fiús.
A tejes, borús
ég alatt
egy kéményt, egy utcát, egy házfalat
őriz,
buszt hoz, buszt ereszt.
Egy tetőn kis
antenna – síron a kereszt.
A kerek
horizont tortájából egy kis szelet,
amit a házak (nem fák és nem hegyek)
látni engednek,
szelet hergelget.
Az ész, a szem erőlködik,
s ez is, az is ködig
jut, nem tovább –
még látni az utca másik oldalát,
talán a holnapot,
s még az okot
meg az erőt,
amitől nem zokog
az ember, mint tegnap és tegnapelőtt.
De még állnak a fák.
A szél egynek sem tudta törni derekát.
Szomorú őrök,
az Örök
zsoldosaiként
nyelik a járdákon a kínt.
S ha valódi baj lesz odakint
(nem csak a lélek
könnyű szövetének
festett részein át
látszik csalónak a világ),
talán ők lesznek, akik
kiemelik a földből nehéz talpaik,
és recsegve-ropogva, szürkén a portól,
lelépnek a szűkülő horizontról.