Bíró Zsuzsa

TEGNAP DÖRÖMBÖLTEK, HOLNAP DÖRÖMBÖLNEK…

2014 augusztus

TEGNAP DÖRÖMBÖLTEK, HOLNAP DÖRÖMBÖLNEK…
Akadnak persze borús óráink, mint mindenkinek, amikor azt hisszük, hogy a legcsekélyebb eredményt sem értük el, amikor úgy tetszik, mintha csak a kezdettől fogva jó végre szánt perek végződnének jól…
(Kafka: A per)

1.

Egyik barátunk és a felesége átjöttek este megnézni az új lakásunkat. Eddig társbérletben laktunk a szülőkkel, pihe-puha meghosszabbított gyerekkor volt. Most azonban új földrészt fedezünk fel, félelmetes vállalkozás, de amit Kolumbusz tudott, azt mi is tudjuk, hogy a tenger végén nem feneketlen szakadék vár ránk, hanem másik kontinens: ez a pocsékul kivitelezett négylakásos társasház, amelybe holnap költözünk. Mi a földszint egyes számot birtokoljuk, nagyszoba – kisszoba – még kisebb szoba és a tartozékok, köztük egy erkély, merő boldogság, birtokba vesszük a két gyerekkel, most még olyan, mint egy díszlet, amiben majd családot játszunk, négyszereplős darab lesz, folytatásos. Nézem magam az előszoba tükrében, nem jön le rólam a hülye vigyor, a boldogság vigyora, mert még idejében lett lakásunk, még nem vagyunk középkorúak, még előttünk van mindenféle jó és némely még jobb. Barátunk a falakat vizsgálgatja aggódó arccal, „reped”, állapítja meg, „süllyed a talaj errefelé”, válaszoljuk lezseren, nem gond, a házasságunk is repedezik, itt vagyunk mégis, lakást veszünk, élünk, és kert is van, gyümölcsfák, alma, körte, sárgabarack, dió, pingpongasztal is lesz, élni, élni, mily édes, mi szép! Pince nincs.

nem akarok korszerű lenni

„Hát ti is?” – sóhajt a barátnőnk a könyvespolcot mustrálgatva, azon szomorkodik, hogy mi is bedőltünk, azt a bizonyos könyvespolcot vettük meg, ami most divatba jött Pesten, egyenpolc, inkább gyümölcsösládákat kellett volna beszerezni – mondja –, egymásra rakni, és kész, az korszerű lett volna…” Én nem akarok korszerű lenni, csak olyan, mint mindenki más, semmi extra boldogságra nem vágyom, csak arra a ciripelő szokásosra…

Pezsgőt bontunk, iszunk, barátunk feláll, krákog, pohárköszöntőt mondana, „halljuk” – kiabáljuk udvariasan, és akkor a felső szomszéd valami súlyos, tömött, szilárd tárggyal lesújt a padlóra a fejünk fölött, ütemesen sújt le, tizenöt másodpercenként, órákon át veri a padlót, fáradhatatlanul. Megkezdődött.

Az Apokalipszis lovasai száguldanak a fejünk fölött.

Hogy valami nincs rendben, azt rögtön ki kellett volna találnunk, amikor felső szomszédunk, Tóth András Endre (sic) névtábláján láttuk, hogy a szokatlan nevű úr statisztikus technikus, valamint házgondnok. Később megtudtam, hogy munkáját otthon végzi, s ha elkészül, beviszi a nem tudom, milyen intézetbe, és új paksamétával megy haza, szóval meglehetősen kényelmes élete van. Egyszer már láttam a ház előtt sétálgatni, kövérkés, ingó-bingó járású férfiú, nem valami rokonszenves.

Különös, baljós érzés suhant akkor át rajtam, hát persze, hiszen ez az ember félig-meddig hivatalos személy, és én egész életemben minden hivatalos személyről azt gondoltam, ártani fog nekem, és az illető legtöbbször ártott is. Mindenesetre, amikor azon a délutánon, a beköltözésünk előtti napon, ahogy illik, becsengettünk hozzájuk, férj is, feleség is korrektül viselkedtek. Hatalmas iratcsomót raktak elénk, sok mindent alá kellett írnunk, az asszony (kellemes külsejű, szőke hölgy) pedáns mozdulattal itatóspapírt is mellékelt. Míg olvastunk és írtunk, Tóth András Endre hidegkék szemmel bámult ránk. Különös ember volt. Különös anyagból gyúrva.

2.

Másnap este kezdte a dörömbölést.

Ellenünk tiltakozott vagy a világ ellen, hozzánk szólt vagy az emberiséghez, esetleg önmagát bátorította? Mindennap éjfél előtt, néha már este tízkor kezébe vett egy súlyos tárgyat (állítólag bronzszobor volt), és megdöngette a padlót, ez volt a jel, utána pár percet várt, talán számolt magában, egy-kettő-ötszáz, majd komolyan belefogott, így kezdődtek valamikor a bombázások is. Vajon kit vagy mit ábrázolt a szobor, és volt-e ennek jelentősége? Ha ezt tudnánk, gondoltam, talán megértenénk, mért kell ezt a lidércnyomást átélnünk, a megoldást is megtalálnánk.

az infernális zaj

A gyerekekkel nem volt baj, két nap alatt hozzászoktak az infernális zajhoz, nyugodtan aludtak, a dörömbölés monoton ritmusa hat így rájuk, magyarázták a hozzáértők, bizonyos idő múlva mi is meg fogjuk szokni, biztattak. De a helyzet állandóan rosszabbodott, és karácsony második napjának éjszakáján már tarthatatlanná vált. Stratégiát kellett választanunk. Egyszerű eszközökhöz nyúltunk. Hajnalban, miután több órán át békésen tűrtük az agressziót, Jancsi (gyerekeim apja) felballagott az emeletre és becsöngetett a szomszédhoz, ám senki sem reagált, a nagyúr zavartalanul dörömbölt tovább. Nem adtuk fel, én is beszálltam, hol egyikünk, hol másikunk nyomta a felső szomszéd csengőjét. A teljes képhez tartozik, hogy a lépcsőház túloldalán fent is, lent is lakás volt, a fenti házaspár vidéken élt, a lentiek viszont a nagyúr vazallusai voltak, tetemes összeggel tartoztak neki, érthető, hogy nem hallottak, nem láttak, nem beszéltek. Álltunk, mint hülye kérelmezők a méltóságos úrék ajtaja előtt, nyomtuk a csengőt, hallgattuk a dörömbölést, aztán eljött a pillanat, amikor – egyik barátom szokta mondani – beharaptuk a vörös ködöt és kiabálni kezdtünk, „te rohadt szemét, gyere ki, ha mersz!”, ki tudja, mennyit és meddig üvöltöztünk, és mi volt ez, önkívület? A nevetségesség öl, le voltunk gyilkolva, feladtuk, megtörten vonultunk lefelé, és nem vettük észre: gyilkosunk felesége kisettenkedik a lépcsőházba, hogy befejezésül fejünkre zúdítson egy vödör hideg vizet.

A karácsonyi ünnepek után megjött a dörömbölő első levele, válaszként előző napi szóváltásunkra.

Felkérjük, hogy este 10 óra utánra nyúló társas összejöveteleket csak egészen kivételesen tartsanak. Évi egy-két esetet, indokolt családi ügyben természetesen mindenkinek elnézünk. Önök esetében azonban rendszeres az éjszakába nyúló vendéglátás. Nem tudjuk és nem is érdekel minket, hogy Önök mit művelnek éjszakába nyúlóan illusztris vendégeikkel. Tény azonban, hogy társaságuk zajától aludni nem lehet. Ajánlatos volna, ha áttanulmányoznák a lakásokra vonatkozó szabályrendeleteket, és ezek ismeretében betartanák a szocialista együttélésre vonatkozó regulákat. Egyébiránt, ha társas összejöveteleik egzisztenciájukhoz múlhatatlanul szükségesek, a nappali órákat javasoljuk. Megemlítjük azt is, hogy a vendéglátóipar éppen ilyen célokra létesítette helyiségeit…

Gyerekkoromban sokszor lerajzoltam azt az álomházat vagy lakást, amelyet majd felnőtt koromban birtokolni akarok. Hát most itt volt, jó későn, sokkal szerényebb formában, de még nem elkésve, itt volt a lakás, a Traumwohnung, még alig költöztünk be, és nem okozott semmi örömöt. Az állandó nem alvás miatt elvesztettük józan ítélőképességünket, zavart tudatállapotban, kábán támolyogva, egyre inkább azt képzeltük, hogy ez így normális, ezek a súlyos kellemetlenségek együtt járnak az önálló lakás kellemességeivel, később majd minden tisztázódik, egyelőre mutassuk meg, hogy törvénytisztelő, békés állampolgárok vagyunk. Nem sokkal előbb jelent meg hazánkban A per, különös játéka volt a sorsnak, hogy éppen akkor olvastuk. Joseph K. reménytelen tévelygése végérvényessé tette számunkra, hogy olyan erő ejtett foglyul bennünket, ami ellen nem tudunk harcolni, legokosabb, ha egyelőre megadjuk magunkat, ahogy azt Joseph K. teszi (a szörnyű végkifejletig), megőrizve „mérlegelő értelmét”.

köhögni tilos

Statáriumot rendeltünk el, este tíztől hajnali hatig nem mertük kinyitni a vízcsapokat, vízzel teli vödröket használtunk, nem kapcsoltuk be a rádiót, suttogva beszéltünk, bútorokat tologatni, írógépet kattogtatni, tüsszenteni, köhögni tilos volt, e megszorításokat én szabtam magunkra. Ez az ember valami titkos okból utálja a gyerekeket, ez nyilvánvaló, legjobb, ha nem provokáljuk. Próbáltuk elviccelni: „holnap dörömbölnek, tegnap dörömböltek, holnapután az angyalok gyémánt havat köpnek…” – írtuk át József Attilát. Ha hébe-hóba hallgattak a fegyverek, mert gyilkosaink házon kívül tartózkodtak, a váratlan adománnyal nem tudtunk mit kezdeni, csak hallgattuk a neszeket, a szú percegését, az óra járását, a halk duruzsolást a konvektorokban, a szél zúgását a kertben, vártuk a Pokol megszokott zaját, megzavarodtunk, továbbra is suttogva beszéltünk, nem tudtunk mit kezdeni az ajándékba kapott néhány órás csenddel. Hisz tudjuk, Kolumbusz nem akkor volt boldog, amikor felfedezte Amerikát, hanem amikor még csak kereste.

 

3.

Jött az újév, és a hónap közepén Prágában, a Vencel téren, egy húszéves cseh egyetemista, Jan Palach felgyújtotta magát, a prágai tavasz eltiprása ellen tiltakozott, és engem hajnalonként megrohant a bizonyosság, hogy Jan Palach bátorsága bennünket is kötelez, hírt kell adnunk a világnak az agresszióról.

A nagyhatalmak atom- és hidrogénbombákkal tartották féken egymást, akkoriban mégis szép és ígéretes látszatok uralták a világot. De Gaulle, mint egy nyugdíjas utolsó mohikán, félrevonult, Izrael államfője Golda Meir lett, a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnöki tisztségét Jasszer Arafat töltötte be, a frissen megválasztott német kancellár, Willy Brandt pompás Mercedest ajándékozott Brezsnyevnek (a szovjet főtitkár több száz autóból álló gyűjteményébe még egyet), Kínában már három éve dühöngött a kulturális forradalom, és július huszonegyedikén, három óra ötvenhat perckor, Neil Armstrong rálépett a Holdra, a Föld népe ünnepelt, ám a fejem fölött tomboló szörny agressziója még akkor sem lankadt. És mi panaszt tettünk a második kerületi tanács szabálysértési hatóságánál. Részletek a jegyzőkönyvből:

Tóth: Nem felel meg a valóságnak, hogy akár éjjel, akár napközben a lakásban csendháborítást követnénk el. Hangosan sohasem rádióztunk. Az éjszakai dörömbölésre vonatkozó nevetséges vádat nem tudom értelmezni.

Tóthné: Nem felel meg a valóságnak, hogy éjszaka nehéz tárggyal verjük a padlót, és az sem felel meg a valóságnak, hogy a normálist messze meghaladó hangerővel hallgatjuk a rádiót. Jancsi: Írásban többször kértem őket a csendháborítás megszüntetésére. Egy alkalommal, ez év januárjában, amikor éjszaka Tóth úrék már órák óta vadul verték a padlót, felmentem hozzájuk, hogy személyesen tiltakozzak. Hosszas csengetésemre sem nyitottak ajtót. De amikor lefelé haladtam a lépcsőn, Tóth úr kisurrant a lépcsőházba és leköpött.

Tárgyalásvezető: Mit csinált?

Én: Leköpte. Eltalálta a feje búbját.

Az illetékes megértő volt és jóindulatú, nem sajnálta tőlünk az idejét, bizakodva mentünk haza. Pár hét múlva küldönc jött hivatalos levéllel, a tanács illetékes osztályának vezetője értesített, hogy beadványunk írásánál nem vettük figyelembe azokat a szempontokat, amelyeket állampolgári kötelességünk lett volna figyelembe venni, ezért a tárgyalás elmarad. Fellebbezés helye stb… Mégis, mik azok a szempontok, édes urak? Szónoki kérdés, ellenfelünknek kitűnő kapcsolatai voltak, és mindenki tudta, hogy a tanácsok a korrupció melegágyai. „Hohó!”, mondta harcias, ötvenhatos barátom, és elkérte a levelet. Majd eljön a nap – mondta –, amikor bestsellerlistán lesznek az efféle irományokat összegyűjtő kötetek… Nem hittem neki, pedig eljött a nap, valóban megjelentek ilyen kiadványok, bestseller lista is volt, az említett levél azonban nem szerepelt a gyűjteményben, talán mert aláírója a rendszerváltás után is fontos szerepet töltött be. Ó, istenem, korrupció, lápvilág!

hányféle álarcot hord

Közben megtudtuk, hogy házunk fura ura ideköltözésünk előtt néhány évvel egy ötemeletes Mártírok útjai bérházban egyfajta híresség volt, amolyan fantom, akit évekkel később is borzongva említenek. A monda szerint T. András Endre abban az óriási épületben a fűtőtestet kocogtatta éjszakánként, órákon keresztül, ez pokolbéli zaj volt, mind az öt emeleten egyformán átvonuló, félelmetes, sikító és hasító zaj, ami felébresztette a gyerekeket, az egykori pólyások még évek múlva is traumásan ébrednek. Ez volt a cél: a fantom minden gyereket gyűlölt, leginkább a tehetetlen piciket. Zavart elméjű, torz figura. Lehet, hogy rettenetes történések áldozata vagy talán ő művelt retteneteseket, voltaképpen nem tudjuk, ki volt régen és kicsoda most, és kik azok, akik támogatják, milyen erők állnak mellette, hányféle álarcot hord?

A mérlegelő értelem nevében azonban továbbra is csak a megengedett eszközökkel védekeztem, így került a képbe Józsi bácsi, aki fontos lakóbizottsági tisztséget töltött be a körzetben, és hozzá tartoztak a csendháborítási panaszok is.

Öreg garabonciás volt, vállán tarisznya, abban hordta az iratokat, pecsétet, pálinkát, ki tudja, mit még. Telefonon nem lehetett elérni, üzenőláda volt az ajtaján, mikor ott jártam, egy papírlap a földön hevert, rajta aláírás nélkül, nyomtatott betűkkel az állt: „Józsi úr, a férjem bedilizett, S.O.S.!” Szégyenkezve ismertem be, hogy ehhez a drámához képest banális az én háborúm a felső lakóval, Józsi úr is ezt gondolhatta, mert nem jelentkezett, újra írtam, néhány napon át lestem rá a háza előtt, végre elkaptam a kapujában, részeg volt, de megismert, az ügy nem tartozik rá, közölte álmosan, ehhez ő túl kicsi, forduljak újra és újra a tanácshoz, de ne reméljek semmi jót. Nem magyarázta meg, miért reménytelen, elgondolkodva nézett, mintha felmérné, máris vágóhídra küldjön-e vagy adjon még kegyelmi időt, végül megalkuvó döntést hozott, „tűrni kell, menyecske…” – mondta atyaian, és becsukta orrom előtt a kaput.

Tűrni kell, Natalja Ivanovna, tampariram-pamparam…

Tűrtem. A hónapok, évek egybemosódtak.

 

4.

Gyerekeim apja végleg elköltözött.

– Betyárul összejöttek most maguknál a dolgok… – nézett rám részvéttel a postás, aki magánügyeinkben abszolút tájékozott volt.

Összejöttek a dolgok, ez tény.

Egy statisztikus technikus őrjöngött a fejünk fölött, családunk felbomlott, szóval volt néhány probléma. Egy-egy nyugodt éjszaka reményében néha a szüleimhez menekültünk a gyerekekkel, a Nagyúr ezt rossz néven vette, a következő éjszaka megtorlásképpen kettőzött erővel ütötte-verte bronzszobrával a padlót, munkám elvégzésében általában szándékosan meggátolt, megleste a kertből, ha az írógéphez ültem, és rögtön bömböltetni kezdte a rádióját. Miért nem hívok rendőrt, kérdezték az emberek, miért nem vagyok ura az életemnek, miért nem cselekszem végre, miért nem fogadok el segítséget? Vannak önjelöltek, akik elkapnák a pasast, amikor este a környéken sétál, csak egy szót szólnék, ellátnák a baját, mindenki azt várja, hogy végre a tettek mezejére lépjek.

Félálomban néha elképzeltem: smaragdzöld fű borítja a tettek mezejét és tarka virágok, szarkaláb, fekete nadálytő, sóvirág és még száz másik, lepkék kergetőznek, szöcske szökdel, szitakötő szitát köt, süt a nap, bódító illatok szálldosnak, minden zizeg, zümmög és döngicsél, egyetlen lombos fa áll a mező aranymetszéspontján, tövében megkötözve, hülyére verve, jajgatva hever a dörömbölő…

Léptem.

Most már sokkal erélyesebben tettem panaszt a tanácsnál. Felkértem tanúnak pár illusztris barátnőmet, számoljanak be néhány nálunk töltött lidérces éjszakáról. Jó híremet féltve férfiakat nem kértem fel. A hölgyek persze hamisan tanúskodtak, e tekintetben azonban nem voltak erkölcsi aggályaim, a totális háború elvét vallottam, ráadásul precíz listákat vezettem a felső lakók minden agresszív megnyilvánulásáról, a segítségemre siető áltanúk a listák alapján tehát az igazat, csakis az igazat vallották. „Valóságos második világháborús éjszakák voltak…” – számolt be egyik barátnőm, és megrázóan ecsetelte, hogy a szörnyű éjszakai agresszió milyen rég elfelejtett traumáit hozta felszínre.

Ezúttal lakásunk előző tulajdonosa, M. úr is jelen volt, ekkor tudtam meg, hogy T. András Endre és neje őket is zaklatta. Íme egy részlet a vallomásából:

Gyakran előfordult, hogy néhány hónapos gyermekünk egész éjszaka sírt, megrémítette a dörömbölés rettenetes ereje. Meggyőződésem volt, hogy Tóth András Endrénél ez valami idegi dolog, háborús sérülés vagy ilyesmi, de valahogy nem tudtam szóba hozni a témát….

hagyjon fel magatartásával

A végén egy kíméletes hangú levelet írtam neki, kértem, hogy hagyjon fel magatartásával, de kérésem nem járt eredménnyel. Ennek az állandó csendháborításnak nagy szerepe volt abban, hogy eladtuk a lakásunkat és elköltöztünk.

Minderre M. úr, lakásunk előző tulajdonosa nem figyelmeztetett bennünket, de egye fene, a lényeg, hogy a tanács illetékesei ügyünket megértéssel, sőt, együttérzéssel kezelték, úgy éreztem, hogy mi mind egy csapat vagyunk, egyfajta szövetség a téboly ellen. Sajnos, tévedtem. Panaszomat ismét elutasították. „Megmondtam. Azok ott a tanácsnál mind egy fazékban főnek a maga házibolondjával…” – kommentálta Józsi bácsi.

 

5.

Már alaposan benne vagyunk a nyárban, amikor – csodák csodája – több éjszakán át elmarad az agresszió, csak az éjszaka zenéjét halljuk. Vége volna? Hinni akarom, hogy vége van, a gondolat megrészegít és vakmerő akcióra sarkall. Kicipeljük a pingpongasztalt a kertbe, megbízható távolságra a háztól, két gesztenyefa árnyékában helyezzük el, ezt a stratégiai pontot hangmérnök barátunk már hetekkel ezelőtt kijelölte, rendkívül tudományosan, logaritmusskáláról beszélt, a hallható hangok tartományáról, decibelről, sound meter, mondta előkelően, és biztosított, hogy a tudomány mai állása szerint az általa kijelölt messzeségből a házban tartózkodók nem hallanak semmit, lehet nevetni, kiabálni, kopoghat a pingponglabda, szabad a pálya.

Akkor hát vágjunk bele!

Délután a gyerekek két barátjukkal bajnoki versenyekbe bonyolódnak, minden olyan békés, mintha normális életet élnénk, éppen uzsonnát készítek a konyhában, amikor váratlanul eszembe jut, amit egyik főiskolai tanárom mondogatott: a boldogság az, ha szereted mindazt, amit birtokolsz… És miközben a körözöttes kenyereket kenem, kis kételyekkel ugyan, de bevallom magamnak, hogy minden balszerencse és viszály ellenére szeretem ezt a lakást és a kertet, a szederbokrokat, a diófákat, amelyeknek egész termését András Endre sipító felesége takarítja be, azokat a kis nyavalyás, savanyú almákat termő fákat is szeretem, ráadásul egész gyerekkoromban hiába vágytam egy pingpongasztalra, és tessék, most azt is birtokolom, ezek szerint boldog vagyok?

Mintha ezzel a feltételezéssel a világ rendjét bolygatnám meg, kaotikus lárma a válasz, berobban a konyhába a négy gyerek, fulladozva a felháborodástól, röhögnek, bár sírni szeretnének, és egymás szavába vágva mondják, mi történt, egyszerre csak egy beszéljen, kérem őket, de aztán meglátom a nagyobbik fiam arcának bal oldalán az óriás, égővörös foltot, tisztán kivehető kéznyommal, és már tudom, mit akarnak mondani.

T. András Endre a terepet ellenőrizte (ezt naponta kétszer csinálja), így talált rá a két gesztenyefa között az életöröm kis szigetére. A gyerekek akkor páros pingpongot játszottak, nem vették észre, hogy ott áll ő, a ház ura, és elképedve veszi tudomásul, hogy az ellenőrzése alól valami kicsúszott.

elképesztő pofon

Talán húsz másodperc is eltelt; hogy mi fér ennyi időbe, azt nem tudom, talán egy egész élet, talán csak annyi gyűlölet, amennyit emberünk gyerekkorában érzett szerencsésebb társai iránt. Hirtelen csend lett, a gyerekek végre meglátták, a játék leállt. A felső szomszéd valami ideges, hessegető mozdulatot tett a pingpongasztal felé, „ezt még ma eltávolítjátok!”, csendesen mondta, de parancsoló modorban, azzal az éneklő hanglejtésével. „Ez itt nem közterület…” – tette hozzá. És: „Az idegenek távozzanak!” Senki sem mozdult. „Kotródjatok!” – bökött a felszólítottak felé. Ez már tűrhetetlen volt. „Miért, magáé ez a ház?” – kérdezte a nagyobbik fiam. „Akarsz egy pofont?” – kérdezte A. E., és már adta is, lekent egy óriási pofont, szegény gyerek valószínűleg mások helyett is kapta, mindazok helyett, akik eddig büntetlenül fordultak szembe ezzel a cezaromániás idiótával. Látványos, elképesztő pofon volt, lángoló nyoma órák múlva is jól látszott.

Az esemény hírére hamarosan megjelentek nálunk a vendég gyerekek szülei és néhány barátunk. Döbbenten bámulták a pofon nyomát, a sértett meg méltóságteljesen sütkérezett a dicsfényben, öccse büszkén feszített mellette, az agresszió őt is sújtotta, vele is megtörténhetett volna, az óriás-pofon kettőjüknek szólt, sőt, a világ összes gyerekének szólt, mindazoknak, akik játszani és nevetni merészelnek. Odakinn még javában sütött a nap, de mi becsuktuk az ablakokat, lehúztuk a redőnyöket és suttogva tanácskoztunk, akcióképtelen értelmiségiek. Két barátunk azonnal cselekedni akart (semmi faksznizás, te lefogod, én lekenek neki egy frászt, jó soká pofozom és ennyi…), a többség leintette őket, az volt a véleményük, hogy én nem süllyedhetek ennek a baromállatnak a színvonalára, egyenesen kell haladnom, a jog útján, az is igaz viszont, hogy mivel hazánk nem jogállam, csak tévúton járhatok, tehát csapdába estünk, puff. A csapda-témáról bejött a csehszlovák helyzet, a hazai filozófusok ügye és sok egyéb, valahogy belekerült a diskurzusba Morus Tamás Utópiájának egy mondata is, amely arról szól, hogy az utópisztikus államban minden élvezet megengedett, amiből „baj nem lesz…”. Az idézet általános derültséget keltett, és én ijedten ismertem fel, hogy itt valóságos társas összejövetel van, aminek ma éjjel biztosan meglesz a böjtje.

Húsz perc múlva már a rendőrségen voltam a két gyerekkel.

A szolgálatban lévő ügyeletes tiszt személye a szervvel kapcsolatos minden előítéletemnek, sőt, tapasztalatomnak is ellentmondott. Ott ültünk a rosszul világított kis fülkében, és mintha mesében ültünk volna, nagyszerű magyar mesében, amelyben igazságosságról, méltányosságról és emberi méltóságról is szó van. Egy intelligens, érzékeny és jó humorú, fáradt fiatal rendőrtiszt vette fel a panaszunkat, megnevettette a gyerekeket, néhány szóval elmondta nekik, milyen külsőségekre számítsanak a majdani bírósági tárgyaláson, figyelmesen hallgatta, amit ők, és amit én mondtam, elhitte, felébresztette bennünk a reményt, hogy a bíróság is a mi oldalunkon lesz. Mindezen túl gyorsan és hibátlanul gépelt, a helyesírás ellen sem vétett, az általa felvett jegyzőkönyv másolatát később nagy becsben tartottam, mintha különlegesen értékes okirat lenne.

Az élmény összekuszálta világképemet és kételyek rohantak meg. Eddig minden a helyén volt: édes hazám rossz passzban van, a rendszer aljas és ostoba, ennek következtében az úgynevezett erőszakszervezet szolgálatában állók nyomorúságos szellemi és morális állapotba süllyedve tengetik napjaikat, az értelmiség jobbik része meg bánatosan hajtogatja, hogy rohad az államgépezetben valami, és szimbolikus akciókkal vigasztalja magát. Na de ha ez a helyzet, akkor honnan kerülnek elő az olyan táltos királyfik, mint ez az ügyeletes tiszt?

Egyébként, ahogy előre láttam, aznap éjszaka a ház szigorú gondnoka a misztikus bronzszobrával öt és fél órán át szakadatlanul verte a padlót. De mert nem tudhatta, lesz-e következménye a pofonnak, másnap bedobott a levélszekrényembe egy levelet, amelyben minden eshetőségre felkészülve az előző napi drámát hazug módon festette le. Nem ismerte Bergson mondását, amely szerint a jelen a múlt lenyomata, minden, ami benne van, következmény, okozat.

6.

A dörömbölő levele:

Több esetben felszólítottuk Önt, hogy asztalitenisz-asztalukat ne tárolják közös területen.

A rám bízott jogok és kötelezettségek alapján tegnap délután fel kellett szólítanom a gyerekeit és a társaságukban fákat rongáló, randalírozó két kamasz fiút, hogy hagyják el az udvar beültetett részét. Ekkor András fiuk nekem ugrott. Kérem a gyerek megdorgálását, tekintettel arra, hogy magatartásáért Önök tartoznak felelősséggel. Nekünk a ház rendjének biztosítása a célunk, és feltételezem, hogy Önök is itt akarnak élni hosszú időn át. Ahogy a múltban sem, mi most sem zárkózunk el az ügyek közvetlen megtárgyalásától a házirend és az Alapító Okirat alapján. Ilyen kölcsönösen kívánatos közvetlen kapcsolat hiányában azonban egyelőre kénytelenek vagyunk a hivatalos utat járni.

Jóindulattal

feltétel nélküli megadás

Tóth A. E. ilyen békülékeny hangokat még sohasem pengetett, kapcsolat és jóindulattal, és közvetlen tárgyalás és egyelőre. Megijedt? Fegyverszünetet kezdeményez? Szó sem lehet róla, most már csak a feltétel nélküli megadás lehetséges. Mert éjszaka nincs változás, órákon át őrjöngve veri a padlót a bronzszobrával vagy isten tudja, mivel, Doktor J. vagy Mister H? Mi történt hazánkban az egykor oly dicsőséges pszichiátriával, hogy a tudathasadásnak ilyen pompás példánya szabadon járkálhat?

Jancsi eme sajnálatos események idején vidéken tartózkodik, utólag értesül a pofonról, roppant módon feldúlja. Másnap délután öt körül, amikor még nem vagyunk otthon, beoson a kertünkbe, lesben áll, a dörömbölőt várja, aki ilyen tájban szokott visszajönni délutáni sétájából. Gyermekeim apja bár könnyen dühbe gurul, alapjában véve szelíd ember, a tudomány embere, gyerekkorában sem verekedett, most is csak az óriás-pofont akarja visszaadni, úgy tervezi, hogy amikor a dörömbölő bejön a kapun, ő elébe megy, nem szól egy szót sem, csak villámgyorsan leken neki egy legalább akkora pofont, amekkorát nagyobbik fiunk kapott, és szó nélkül távozik. Szerény terv, de fegyver nélkül tizenkét dühös ember sem tehet többet.

Egy westernben, ott igen, ott megadják a módját, a két főszereplő egy hatalmas, kihalt térségben hosszan kerülgeti egymást, míg végre az egyik lelövi a másikat, e tekintetben a vélemények megoszlanak, vannak, akik szerint egyetlen párbaj elutasításához nagyobb bátorság kell, mint tíz kihívás elfogadásához.

Jancsi negyedéves korában a nyári hónapokban kemény katonai kiképzésben részesült Somogy megyében, egy Böhönye nevű helyen: az őrmester imádta a definíciókat, súlyos fenyítésekkel fenyegette a fiúkat, ha nem magolták be szóról szóra a hülye szövegeket, aki megjárta Böhönyét, az a legtöbb baromságot álmában is tudja még: „A gerilla-hadviselés olyan katonai módszer, amely során kis létszámú, mozgékony, fegyveres csoport meglepetésszerű támadást hajt végre nagyobb létszámú és emiatt általában kevésbé mozgékony katonai egység ellen.” Ez hát a lényeg, a meglepetés! – gondolja az egykori kiskatona –, váratlan megjelenés és mozgékonyság, és elismétli magában a legfőbb mozzanatokat: felbukkanás, frász, távozás. Sima ügy. És akkor a dörömbölő megjelenik a kapuban (mögötte a felesége), és a szépen elképzelt tervből semmi sem lesz.

Az imént érkezettek néhány lépést tesznek a ház felé, közben Jancsi elhagyja a fedezékét, András Endre meglátja őt, ahogy mondani szokták, a földbe gyökerezik a lába, a baj az, hogy támadója hiába akarja teljes némaságban végrehajtani az akciót, amikor szemben áll azzal a gúnyosan mosolygó, pökhendi pofával, elborítja az indulat, teljes erejéből megrázza a fickót, „te gyáva féreg, vered a fiamat?” – ordítja, és jobb kezével lekeni a pofont, amely a terv szerint hatalmasra sikerül. És már menne is. De a dörömbölő belekapaszkodik, vissza akarja adni a pofont, ez nem sikerül, akkor nagyot rúg a gyerekéért bosszút álló apába, egyúttal megtaszítja, Jancsi nekiesik a kerítésnek, illetve a kerítés drótszegélyének és a bal fülcimpája széthasad, vérzik és fáj. Nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett, írja még aznap a rendőrségi orvos a látleletbe.

További verekedés nincs, csak fenyegetőzések és a dörömbölő feleségének sikítozása, hogy „segítség, gyilkos!” Az incidens tulajdonképpen villámgyorsan lezajlott, a szomszéd ház lakói fel sem figyeltek, szemtanú nem volt, ezt a tényt később dokumentálni tudtuk. Mire én a gyerekekkel hazaértem, a helyszín már kiürült.

Néhány nap múlva bementem a rendőrségre, gondoltam, nem árt, ha ezt az intelligens és rokonszenves embert beavatom a fejleményekbe. „Már nem dolgozik itt – mondta komoran az ügyeletes. Ajánlatos volna, ha elfelejteném az illető nevét. Nem kérdeztem, miért volna ajánlatos.

 

7.

Közben sok minden megváltozott, rövid ideig mintha a világ némely helyén az ártatlanság kora jött volna el. Moszkvában, esténként, a Puskin szobor tövében gyűltek össze az ifjú polgárjogi harcosok és civilek, zenéltek, szavaltak és vitatkoztak, sokan megjárták már a börtönt, másokra később kerül majd sor, kivételes időszak volt ez, felvonásköz a zsarnokság drámájában. Az élet, mondja Paszternák, mindig túlcsordul minden serleg peremén. Akkor éppen nemcsak a kommunizmus kísértete járta be az óriás orosz birodalmat, hanem a költészet varázsa is. A Föld másik feléről, a fesztiválok fesztiváljáról, Woodstockból meg dalok indultak a négy égtáj felé, és senki sem kérdezte, mi gyilkol jobban, az amerikai álom és az LSD vagy a haloperidol, amit orosz elmeorvosok kényszerítettek a paciensekre? A két világ között végtelen távolság volt és misztikus rokonság is, az alapszavak egyformák, béke, remény, szabadság, szerelem, barátság, egység, szövetség. És rokon tőről fakadtak az utópista eszmék is.

Béke, remény?

Jegyzőkönyv:

nagyon durva szavakat mondott

Mai napon öt órakor hazatérve, tízéves fiam, Péter, a következőket adta elő: „Néhány perccel ezelőtt lakásunk bejárati ajtaján kinéztem, majd kiléptem a lépcsőházba, ahol a velünk szemben lévő ajtóban az András Endre bácsi a gázszámlással beszélgetett. Mikor engem meglátott, nagyon durva szavakat mondott, amiért sarat hoztam be a lépcsőházba. Én hallgattam. És ő belerúgott a Samuba (ez a kismacskánk neve), aki akkor jött ki a lakásból. Ez olyan nagy rúgás volt, hogy szegény kb. fél métert repülve nekivágódott a lépcsőház üvegablakának.”

Hajnalonként, amikor a fejünk fölötti lakásban Mister Hyde leteszi a fegyverét (máma már nem gyilkol tovább), amikor végre alhatnék két-három órát, gyakran visszatérő álom zaklat: ott állok a régi kertünkben, a régi háznál, a terasszal szemben, nem szabad mozdulnom, tudom, hogy a németek mindjárt tarkón lőnek. Van egy rémálmom is, ez banális, a megfejtése nem okoz nehézséget: előadást kell tartanom, a terem zsúfolt, én már a pulpituson állok, de elfelejtettem, miről kell beszélnem, jeges rémületre ébredek. A drukkerek, a család és a barátaim aggódnak, ez így nem mehet tovább, szerintük veszélyben vagyok, tudományos tény, figyelmeztetnek, hogy amennyiben egy pszichopata vagy neurotikus ember rászáll valakire, legyen az illető bármilyen erős akaratú és kiegyensúlyozott személyiség, négy év alatt maga is pszichopatává válik. Én azonban cinizmussal védekezem, korunkban a cinizmus olyan, mint a páncéling, ráadásul még van időm a becsavarodásig, T. András Endre betyárul össze kell szedje magát, ha ennyi éjen át óhajtja bronzszobrával döngetni a padlót.

Késő ősszel jöttek el azok a piros betűvel jelölt napok, amelyeken a mi nevetséges, kicsinyes, és mégis egész nemzetünkre és egész nemzetünk történelmére oly nagyon jellemző pereskedésünk zajlott, három részletben, némileg szabálytalanul, az antik ünnepi játékok mintájára. Az első rész az ősbűn tisztázása, a pofon, amelyet T. András Endre kent le a fiamnak. A tanúként beidézett gyerekek az igazmondás kis kerubjai voltak, amit ők vallottak, külön-külön, egymástól függetlenül, ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni nem lehetett, akár egy mennyei kórus is kísérhette volna szavaikat, ez az első tárgyalási nap tehát afféle megdicsőülés volt, amikor a Jó diadalmaskodik a Rossz fölött.

Továbbiakban a tárgyalás olyan zűrös, mint egy reneszánsz vásári komédia, a szereplők elszántan hazudoznak, én is hazudozom, csökönyösen állítom, hogy a barátnőim, akik egykor a tanács előtt több nálunk átélt lidérces éjszakáról tettek (hamis) tanúvallomást, valóban nálunk aludtak. Tóth András Endre zugügyvédje ezt ékesszólóan és valljuk be, joggal cáfolja, a szálak összegabalyodnak, újabb és újabb kölcsönös vádaskodások merülnek fel, az én sérelmeim és az ő rágalmai, pofon, dörömbölés, könnyű testi sértés, alattomos támadás, a szocialista együttélés szabályai, tekintélylejáratás, zűrzavar, illetve imbroglio, a commedia dell’arte csúcspontja. A bíró azonban nem zavarodik össze, egy detektor pontosságával válogatja szét az ocsút a búzától, és a kusza halmazt három, nagyjából egyenlő tárgyalási napra osztja be, így történik, hogy az utolsó részben a cselszövések egymást metszik, egészen a diadalmas fináléig.

operai vihar kíséri

Ezt az utolsó, azaz harmadik napot operai vihar kíséri, késő ősszel szokatlan jelenségként jégeső esik, a Duna felől dörgés és villámlás szolgáltat kísérőzenét, amíg kinn várakozunk, egy öreg teremőr csoszog hozzánk, az első figyelmeztetés, mondja rekedten, és rögtön meg is magyarázza: három figyelmeztetés lesz, mielőtt Thor, a vihar istene elpusztítja ezt a házat, a hazugság és álnokság menedékét. Kegyed meg óvakodjék a hamis  tanúktól... – suttogja, és továbbsántikál. Kegyem? Másokhoz nem megy oda, csak hozzám, vajon miért? (És miféle emberekkel pereskedek én? Alvilági lényekkel, akiket estétől hajnalig rejtélyes téboly száll meg?)

András Endre és neje egy hamis tanúra is szert tettek a szomszéd házból (ezt nincs jogom elítélni), az illető kimondottan fiatalos, magas, sportos, műszaki beállítottságú, de romantikus lelkületű, negyven év körüli úr, aki azt vallja, hogy az erkélyéről figyelte a közelmúltban történt eseményeket.

A hamis tanú vallomásából:

Ez a jóember (ujjával gyermekeim apja felé bök), ez az ember nekirontott a kerítésnél békésen álldogáló Margit néninek (könnyedén meghajol Andrásné Endréné felé), jobb karját megragadta és húzta-vonta. A kert túloldalára húzta-vonta, talán hét méteren át, és közben azt mondogatta, vagy inkább ordította, hogy „te büdös dög, innen nem kerülsz ki élve!”

És a vízaknához vonszolta, a kert másik végébe, ez a bevadult ember a szegény, pehelysúlyú Margit nénit… Biztos megölte volna, ha Tóth úr nem veti közbe magát…”

Ez volt a pillanat, amikor gyerekeim apja (a bevadult ember) és én nevetésben törtünk ki, az egész szituáció annyira kétségbeejtően szánalmas volt, annyira kisszerű, tulajdonképpen az lett volna természetes, ha ezek után a pehelysúlyú Margit néni és a hamis tanú kecsesen táncra perdül. De a dolog mégsem volt ennyire vicces, mert ebben a bemagolt szövegben, aminek gondolom, a dörömbölő volt a szerzője, mint a fekete salak, ott lappangott valami sötét fenyegetés is, amely azokra a régi időkre emlékeztetett, amikor hasonló hamis vádaskodásokkal kettétörték derék emberek életét. És ha a bíróság elhiszi ezt a hülyeséget a vízaknával? Az írnok lázasan jegyzetelt, mint a jóllakott macska, olyan arccal.

Kint még féktelenül dühöngött a vihar, Thor óriásfába vágta pörölyét.

Kritikus ponthoz értünk.

Sokfelé elágazhatott volna a tárgyalás, százféle fordulatot vehetett volna, nem ismerem a jogi nyelvet, a szokásokat sem, de azt tudom, hogy egy ilyen ügy a végletekig elhúzódhat, a bíró keresztkérdésekkel kínozhatott volna bennünket.

Ő azonban egy látszólag jelentéktelen tény felvetésével zseniálisan összedöntötte a kártyavárat. Sajnos, ezeknek a későbbi pereknek a dokumentumai már nincsenek meg, de élénken emlékszem a mindent eldöntő fordulatra. A bíró megkérdezte a hamis tanút, hogy miért hívja Tóth András Endre feleségét, ezt a még fiatal asszonyt, Margit néninek? „Hát a kisfiam osztályfőnöke, és mi szülők is így szólítjuk….” – válaszolta a hamis tanú, ostoba válasz volt, ő maga is ostoba volt.

„A fia osztályfőnöke?” – ismételte a bíró, és puff, már csak egy-két dolgot kellett tisztázni, és a hamis tanú végleg lebukott, be kellett vallania, hogy a vízaknás szöveget betanulta, az incidensből semmit sem látott, alig hallhatóan lehelte, hogy azt szeretné, ha a most hetedikbe járó fia majdan a társadalom hasznos tagja lenne, de egyelőre olyan gyenge a gyerek tanulmányi átlaga, hogy Margit néni jóindulata és támogatása nélkül nem is álmodhat arról, hogy felvegyék egy jó gimnáziumba…

A többit átugrom.

Az ítélet nagylelkű volt, az írnok csalódott, a finálé szánalmas.

Mindenki minden feljelentést vonjon vissza – javasolta a bíró. Vagy tetemes bírságot szab ki azokra, akik verekedtek, a rágalmazó, azaz Tóth A. E. ellen meg büntetőpert indít. Így tehát mindenki mindent visszavont. Igaz, a dörömbölő csak egy napot várt, és máris feljelentett engem, mert a tárgyaláson megrágalmaztam őt, azt állítottam, hogy éjszakánként dörömbölni szokott.

Békéljünk meg egymással, a szocialista együttélés szellemében, mondta még a bíró búcsúzóul. És mi semerre sem nézve elkullogtunk, egy közepes burleszk szánalmas szereplői…

 

8.

Telt-múlt az idő, még nem tűzték ki az új pert, amelyben a dörömbölő neje rágalmazással vádolt engem, még nagyon sokáig nem tűzték ki. Akkoriban számomra az idő furcsa masszává vált, nem igazán tagolódott, egybefolytak a nappalok és éjszakák, évek és hónapok, ez történik az emberrel, ha állandó, súlyos nyomás alatt él, ennek a sokszorosát élik át a rabok. Vákuumban éreztem magam, miközben a világban reményteljes dolgok történtek (hazánkban sikeresen épült a gulyáskommunizmus, a két német állam félénken közeledett egymáshoz, Szolzsenyicin Nobel-díjat kapott, ilyesmik…) A mi házunkban azonban semmi sem változott, az éjszakai inzultusok sem hangerő, sem időtartam tekintetében jottányit sem enyhültek. A legfelső hadúr ráadásul hol egyik, hol másik gyerekemet ajándékozta meg kitüntető figyelmével, amiről engem – ezt javára kell írni – többnyire korrektül tudósított.

megállapítottuk

Szíves tudomására hozom, hogy ifjabb gyermeke tegnap egy órán keresztül zörgött. Amikor megkérdeztem, miért zörög, szemtelen hangot használt. Ezt követően megállapítottuk, hogy gyermekének zörgés helyett az adott időben iskolában kellett volna lennie, majd tanúk figyelmét hívtuk fel, hogy az iskolában nem volt gyermek vidáman járkál az utcán, és ott is zörög. Eljárásunk során egyetlen barátságtalan vagy goromba szó nem hangzott el, s az a régebben ellenünk felhozott vád sem igaz, hogy gyermekének „egyedüllétét” használtuk ki. Ellenkezőleg: mi figyeltettük a szomszéd házból is tanúkkal. A kiskorú gyermekek nevelése feleségem hivatása, s minden rendellenességet továbbra is jelzünk az iskolának, s ha ez nem elegendő, a hatóságoknak.

Súlyos szavak! Egyik gyerekem zörög és figyelők figyelnek bennünket. Ha belegondolnék, belebolondulnék, tehát nem gondolok bele. Viszont úgy döntöttem, elmegyek egy híres ügyvédhez, kerül, amibe kerül.

Nem volt könnyű bejutni hozzá, hetekig tartott, amíg időpontot kaptam. Figyelmeztettek ismerősök, hogy legyek határozott és tömör, határozott és tömör voltam. Alig egy-két percet beszéltem, amikor észrevettem, hogy a pasas folyton összenéz a titkárnőjével. Bekövetkezett, amitől féltem, hogy aki a történetemet hallgatja, amolyan közönséges, mindennapi rossz szomszédi viszonyra gondol, azt hiszi, az agresszió kölcsönös. Még nem fejeztem be a mondókámat, amikor az ügyvéd leállított, ne folytassam, mondta, őt élet-halál esetekkel keresik fel, orvosi műhibákkal, gyilkosságokkal, tyúkpereket nem vállal.

Ne szépítsük: kirúgott.

Életemben először rúgtak ki. Hogy méltóságomat megőrizzem, asztalán hagytam egy minden eshetőségre elkészített borítékot. „Szóval még ki is basztál magaddal…” – kommentálták a barátaim.

Igazuk volt, az önrontás bajnoka vagyok, kezdettől minden lépést elhibáztam, megláttam ezt a lakást, megtetszett, körültekintésről, mérlegelésről, referenciákról szó sem volt, már meg is vettük. Most meg úgy döntök, hogy eladjuk. A gyerekek odavannak, én eltökélt vagyok.

Jöttek az érdeklődök, nem titkoltam az okokat, amelyek eladásra kényszerítenek, volt, aki megijedt, volt, aki meg sem rezzent, a dörömbölő és neje, ezt említettem már, az erkélyükön őrködtek, a lakás és a ház műszaki hibáinak felsorolásával ijesztgették a potenciális vevőket. Egy nagyon szimpatikus fiatal házaspárról azonban mindez lepergett, a véletlen úgy hozta, hogy a férfi szegről-végről a dörömbölő kollégája volt, noha sokkal magasabb beosztásban. Ha szóba került, hogy a felső lakó milyen elképesztő zaklatásokra képes, fölényesen mosolygott, szilárdan hitte, hogy a dörömbölő kezes báránnyá változik, ha ők ideköltöznek.

kávéztunk, barátkoztunk

Megegyeztünk, összegben, időpontban, cserében. Én megkapom az ő háromszobás Mártírok útjai, ötödik emeleti tulajdonukat, plusz bizonyos összeget, ők megkapják ezt az elátkozott lakást. Tekintélyes előleget tettek le az asztalra, ezt egy vidéki ingatlan eladásából teremtették elő. Elhozták két aranyos kisgyereküket, akik máris boldogan birtokba vették a kertet. A dörömbölő némán nézte őket az erkélyéről, aztán visszahúzódott. Mi is az erkélyen tartózkodtunk, kávéztunk, barátkoztunk, boldogok voltunk. Megállapodtunk, hogy a hiányzó pénzt a hét végéig előteremtik. Idilli délután volt.

– Te megőrültél… – rombolt le mindent aznap este egyik barátnőm –, soha többé nem lesz kertes lakásod. Vége. Az a barom elmebeteg egy nap majd abbahagyja az őrjöngést, esetleg felfordul, ti meg örökre ott maradtok abban az ötödik emeleti lyukban… és vedd hozzá a Mártírok útja szennyezett levegőjét…

Hozzávettem. Napokig mardostak a kételyek.

Vége volt a varázsnak, már tudtam, hogy rossz, önsorsrontó döntést hoztam, gyáva döntést, nem gondoltam rendesen végig a következményeit, ó istenem, mintha önként rácsok mögé zártam volna magam és a gyerekeimet. Ezek után rábíztam a gyilkosságot anyámra, aki lényegesen bátrabb volt nálam, ráadásul ő két világháború és két forradalom veteránja, én ennek csak a felével büszkélkedhettem. Felbontani a cserepartnerekkel már lényegében megkötött egyezséget, tagadhatatlanul a gyilkosság egy fajtája, hiszen ők mindenüket pénzzé tették, talán el is adósodtak, joguk lett volna engem bíróság elé állítatni, de nem tették, mert úriemberek voltak, és én ezzel éltem vissza. Anyám nagyot alakított: szánalmas, labilis idegzetű, határozatlan lénynek festett le engem, a szerződésszegőt, akit összetört az élet és a munkája, egy túlérzékeny teremtés, aki menekülni kényszerült, nemcsak a szomszédok zaklatása elől, de régebbi élete elől is, ám most felismerte, hogy nincs joga a gyerekeit megfosztani a zöldövezet áldásaitól. Borzalmasan megalázó, de hatékony szöveg volt, én meg ültem ott szótlanul, bambán, mint egy komplett hülye, depressziós gyilkos, a legvisszataszítóbb fajta, elviselhetetlen szégyen mardosott…

„Mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, nem is élnénk.” (Kafka)

9.

– Hát sosem lesz vége? – kérdezte postás barátom együttérzéssel, amikor újabb idézést adott át.

Tárgyalásra idézés bűnügyben:

Rágalom miatt (ellenem) indított bűnügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság, Budapest, V.

Markó u. 27. T. II. em. 56. ajtószám alatt levő helyiségébe. 1972. évi november hó 17. napjának 14.40 órájára. Vádlott igazolatlan távolmaradása esetén rendőri elővezetés foganatosíttatik.

Sajnos, magának a tárgyalásnak a jegyzőkönyve elveszett, nagy kár, mert az esemény ezúttal is igazi show volt, hatvan perc drámai robogás a boldog vég felé. A vádlottak padján kezdtem, képzeletben darócruhában, és babérkoszorúval a fejemen távoztam a helyiségből. Sajnos a dörömbölő és neje nem jelentek meg, a már ismert obskúrus ügyvédjük képviselte őket. A valóságbizonyítás jogával élve elmentem ellenfeleim előző lakhelyére, abba az ötemeletes Mártírok útjai házba, amit már említettem. Becsengettem egy csomó lakásba, akar-e valaki tanúskodni egy T. András Endre elleni perben? – kérdeztem. És akartak. Összesen heten voltak tanúk, hét mesterlövész. Hárman a jelen helyzetről tanúskodtak, ők ezúttal valóban aludtak nálunk, többször is, négyen a Mártírok útjáról jöttek lelkesen, megpróbálom felidézni, amit mondtak, sorsdöntő szavak voltak:

– Mindenki félt a pasastól, a ház fantomja volt, vagy valami hasonló…

– Jó kapcsolatai voltak a tanácsnál, nem lehetett hozzáférni, mindig eltussolták az ügyet, ha feljelentést tettünk…

– A fűtőtestek kocogtatását néha egész éjjel csinálta, ez pokolbéli zajjal járt, olyan sikító és hasító zaj volt, öt emeleten át, a földszinttől a padlásig, azt nem lehet elmondani, milyen szörnyű volt, formálisan rettegtünk az éjszakáktól…

– A gyerekek sírva felriadtak, az én kisfiam, aki akkor még pólyás volt, azóta is éjjel néha traumásan ébred. Én nem vagyok vallásos, de amikor ez a pszichopata elköltözött a házból, legszívesebben misét mondattam volna örömömben…

– Becsületsértés! – ugrott fel a dörömbölő zugügyvédje.

A bíróság rábólintott, a fiatalembert, aki sajnálta, hogy nem mondatott misét – balett-táncos volt az Operában – ötezer forintra bírságolták, nagy pénz volt ez akkor, át akartam vállalni, de nem engedte, annyira örült, hogy jegyzőkönyvbe mondhatta a véleményét.

jegyzőkönyvbe vétetett

Aztán még hosszú és unalmas beszédek következtek, és végül az is jegyzőkönyvbe vétetett, hogy nem én rágalmaztam, a feljelentők rágalmaztak meg engem azzal, hogy rágalmazok… Valóságos apoteózis volt! A bírósági fejezetet lezárhatjuk, gondoltam, talán most majd a dörömbölés is abbamarad.

Tévedtem. Minden folytatódott.

Tulajdonképpen bámulatos az a mesebeli makacsság, amellyel ez a furcsa pár kitartott őrülete mellett. Talán démonok hajtják őket, talán önkívületben vannak éjszakánként és néha nappal is, és nem tudják, mit cselekszenek? Ki dörömböl?

A statisztikus technikus vagy az éjszakai ördögi hasonmás? Egy E. T. A. Hoffmann-mesében vagyunk…

Újabb pert zúdítottak a nyakamba.

A másodfokú bíróság a magánvádló fellebbezésének írásbeli indokolásában az elsőfokú per ítéletének megsemmisítését indítványozta. Iratok beszerzését és több tanú kihallgatását kérte arra vonatkozóan, hogy a vádlott tényállításai nem felelnek meg a valóságnak.

Ez már csak szánalmas kísérlet volt, a házaspár nem is jelent meg, csak az ügyvédjük képviselte őket. Ő politikai oldalról közelítette meg a tényeket, a dörömbölő felesége párttitkár-helyettes, mondta az ügyvéd, aki az elvtársnőt bármi rosszal vádolja, az magát a Magyar Szocialista Munkáspártot vádolja. Csakhogy addigra 1973-at írtunk, és a pártutasítás szerint a hétköznapi, úgynevezett tyúkperekbe nem kellett belekeverni a politikát, éppen ellenkezőleg, így hát az ügyvéd alaposan mellélőtt, ha nem hagyja abba ezt a demagógiát, kiutasítják a teremből, fenyegette a tárgyalást vezető bírónő. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, a tárgyalás alig tartott félóráig, engem fényesen felmentettek a rágalmazás vádja alól, ártatlanságom tényét jegyzőkönyvben rögzítették.

A másodfokú bíróság megállapítja, hogy az elsőfokú bíróság a magánvádló előadásában foglaltakkal szemben a tényállást a vádlott nyilatkozatában és a kihallgatott tanúk vallomásaiban egymással megegyezőnek tartja. Ítéletében kifejtette, hogy milyen tényt, milyen bizonyíték alapján miért fogadott el valónak. A vonatkozó okfejtésben logikai hiba nincs.

Az ügyet megfelelően felderítette. Vádlott bűntelenségét megállapította, magánvádlót rágalmazás bűnében vétkesnek találta.

Itt akár egy nekrológ is állhatna a fiatal nőért, Tóth András Endre feleségéért, aki a vétkesnek talált magánvádló volt, és egy nap felsétált a Guggerhegyi kis erdőbe, lefeküdt egy padra, bevett egy csomó altatót és megölte magát. Búcsúlevelében állítólag azt írta, hogy nem tud így tovább élni, ahogy a férje mellett él. Micsoda kétségbeesés lehetett, ami miatt a halált választotta, nem pedig a válást?

Nekünk azonban, a tragikus végig, Tóth A. E. felesége az ellenségünk volt, tébolyodott férje cinkosa, mi mást gondolhattunk volna róla? A gyerekeim bárányhimlősen feküdtek otthon, ő meg ránk uszította az iskolájuk igazgatónőjét, győződjön meg személyesen, hogy a kölyköknek semmi bajuk, csak azért tartom őket otthon, hogy zajongásukkal férje (T. A. E) nappali nyugalmát megzavarják. Amikor egy szobafestő dolgozott nálunk, Tóthné két rohamrendőrt uszított rám, mert rongálom a ház állagát. Olykor vödör vizeket zúdított az erkélyünkön tartózkodó vendégekre, vagy a fejükre rázta a porrongyát. Amikor meghirdettem a lakást, az erkélyéről leste az esetleges vevőket, ez egy elfuserált építkezés, mondta nekik, tele van műszaki hibával. Férje minden trükkjét és gonoszságát erkölcsileg támogatta, hamis vádakkal több pert is indított ellenem, a bíróság előtt a rettenetes éjszakai dörömbölés rettenetes tényét szemrebbenés nélkül letagadta.

a csúnya dolgok

Egyszer, néhány hónappal a halála előtt, bátortalanul jelt adott. Akkoriban már erősen ritkultak az éjszakai támadások, és a dörömbölő nappal sem leselkedett az erkély alatt. Hetvenkettő késő ősze volt, különlegesen szép, meleg nap, anyám feljött kicsit levegőzni. A dörömbölő felesége a lépcsőházban szólította meg, őszintén bánja, mondta, azokat a csúnya dolgokat, amelyeket elkövetett ellenünk, de nem tehetett mást… egyebet nem mondott, zokogásban tört ki, és felsietett a lakásukba. Meg kellett volna szólítanom? Nem tettem, és lehet, hogy a mulasztás miatt a túlvilágon fizetni fogok. Öngyilkossága után lakásukban mély csend lett, férje csak hébe-hóba mutatkozott, egy szomszédasszony gondoskodott róla. A házban béke volt, dolgoztunk, zenét hallgattunk, tévét néztünk, jöttek a barátok, kicsik, nagyok, volt nevetés, sírás és veszekedés. Éltünk.

1974. február 12-én késő este egy mentőautó a lipótmezői elmekórházba szállította a dörömbölőt. Alig vártam, hogy a nagy eseményről másnap a családot és barátaimat tudósítsam. Csakhogy éppen azon a reggelen mondták be a nyugati adók, hogy Szolzsenyicint kiutasították a Szovjetunióból, és egy különgépen megérkezett az NSZK-ba Heinrich Böllhöz, akinél száműzetése első néhány napját fogja eltölteni. Ez olyan szenzáció volt, hogy egykori szomszédunk sorsának váratlan fordulata hosszú időre kiment a fejemből.

kép | Karl Knaths, wikiart.org