A TECHNOTÓPIA ÉS AZ IROKÉZEK

Alapos agymosást kaptunk, hogy higgyünk a technológiai utópiákban. Elhitették velünk, hogy a Föld sok ezer bennszülött társadalmának évezredek óta fennálló alternatív filozófiái alsóbbrendűek a gépeink által nyújtott, „magasabb szintű” víziókhoz képest. A nyugati technológiai társadalom központi, egyesítő tétele lehetne, hogy minden, már létező eszmét tökéletesíteni akar. Ezek szerint a természet és a bennszülöttek legyőzése, a természetes világ meghódítása és árucikké tétele erény; a földgolyó minden sarkába betolakodunk újabb és újabb erőforrásokat keresve annak a magasabb célnak az érdekében, hogy az emberiséget megszabadítsuk a gürcöléstől, s a kényelmet, biztonságot garantáljuk. Meggyőződésünk, hogy az ehhez vezető utat technológiai zsenialitásunkkal érjük el.

magasabb ügy

A bennszülöttek pedig most is ott élnek, ahol a még megmaradt források találhatók; el kell hát távolítani őket a „magasabb ügy” érdekében. Ez a folyamat már hosszú ideje tart, de 500 évvel ezelőtt, amikor az európaiak felfedezték az Újvilág gazdag lelőhelyeit, erősen felgyorsult. Az egyetlen nehézséget az indiánok okozták, mert már előbb ott voltak.

A bennszülött földek inváziója más Újvilágokban ma is folytatódik, mert az ipari társadalom embere aranyat, szenet, olajat, urániumot és más fémeket, valamint állatokat, halat, épületfát és földet keres. Ha végigtekintünk a világon – a kanadai sarkvidéktől, a maláj őserdőktől, Tibet és Ladakh fennsíkjaitól, a Csendes-óceán apró szigeteitől a brazil esőerdőkig – ugyanazokat a kölcsönhatásokat figyelhetjük meg, melyek hasonló okok miatt játszódnak le, azonos intézmények részvételével. Ma a Hudson’s Bay Company helyett a Világbank, a nemzetközi társaságok és az egységes világnézet teszi mindezt lehetővé, fennen hirdetve, hogy ez milyen remek ötlet.

Az emberek meg elhiszik, hogy társadalmunk az evolúció utolsó megnyilvánulása, végső virágzása, és a bennszülött társadalmak egy korábbi, alacsonyabb szintet képviselnek az evolúció létráján, melynek mi ülünk a legtetején. Ez a gondolat egyesíti a modern politikai nézőpontokat: a jobbot a ballal, a kapitalistát a marxistával.

felsőbbrendűség

Mostanában azonban hallhattunk más nézeteket is különféle aktivistáktól, bio-regionalista csoportoktól, zöldektől, mélyökológusoktól, akik megkérdőjelezik az öntelt feltevéseket. De a nyugati társadalmak legtöbb polgára még mindig hisz saját felsőbbrendűségében. Teljesen rendben van, gondolják, hogy megalázunk – jelentéktelennek, és ezért feláldozhatónak tartunk – minden, az általunk pár száz éve kiötlött fejlődés útjába álló életformát. Miután biztosítottuk felsőbbrendűségünket, több mint elfogadható számunkra, hogy elpusztítjuk a természetet és a bennszülött társadalmakat, sőt, ez a ténykedés egyenesen kívánatosnak és elkerülhetetlennek tűnik föl előttünk.

De miért hisszük, hogy a technológiai társadalom valamiképpen magasabbrendű, mint az ezt megelőző? A Földre tett hatásait vizsgálva teljesen nyilvánvaló, hogy megbukott. Ennek ellenére – egyre önteltebbé, veszélyesebbé válva – tovább terjeszkedünk.

A legtöbb liberális gondolkozású ember, még ha sajnálkozni is akar a bennszülöttek sorsa felett, múltbeli eseményként beszél a problémáról. ,,Milyen kár” – mondják –, „de már semmit nem tehetünk ellene.” Mindez azonban nem a múlté. A társadalmaink terjeszkedésétől szenvedő bennszülöttek milliói élnek még mindig a Földön, hagyományaikat viszonylag megőrizve. „Felsőbbrendű” nézőpontunkkal szemben ezek az emberek nem akarnak fejlett társadalmunkból hasznot húzni. Alaszkában, Guatemalában, Bolíviában, Peru őserdeiben, az ős maori kultúrákban a hagyományos vezetők mind egyetértenek abban, hogy a mi utunk a halál és a pusztítás felé vezet. Csak azt akarják, hogy békén hagyjuk őket, és saját földjüket maguk felügyelhessék.

valami meghatározó hiányzik

Ötszáz éve kérik ezt, és mi azóta nem figyelünk rájuk. Hiába ismételgették, hogy valami meghatározó hiányzik modern életszemléletünkből – véleményem szerint ez a „szent” –, mi inkább betörtünk az indiánok földjére, elüldöztük, megtérítettük és megöltük őket, és ez mind a mai napig így folyik. Ha elfogadnánk az indiánok álláspontját, akkor át kellene formálnunk gondolkozásmódunkat.

A bennszülött és a modern technológiai szemlélet homlokegyenest különbözik. Ha elfogadjuk a bennszülöttek létjogosultságát Földünkön, meg kell kérdeznünk, van-e jogunk úgy élni, ahogy élünk. Oly sok a különbség a nyugatiak és a bennszülöttek világa között, hogy végre el kell ismernünk: kompromisszumra nincs lehetőség. Csak három különösen fontos tényt említek meg.

Az első és legalapvetőbb bennszülött elképzelés, hogy a bolygó élő egység. A bennszülöttek közt utazva megfigyeltem, hogy – akár az amerikai indiánokat, az eszkimókat, vagy az ausztráliai bennszülötteket néztem – mindannyian azt gondolják: a Föld élő egység, mi csak egyek vagyunk teremtményei közül, és a Föld az anyánk. „Anyaföld” – ezt a szót minden bennszülött nyelvben megtalálhatjuk.

A második alapvető elgondolásuk: nem lehet földet vásárolni, eladni, de még birtokolni sem, minden föld közös, az összes ember és a többi élőlény közös tulajdona. Egy törzsi nemzet persze kijelölhet magának területi határokat, és biztosíthatja fennhatóságát területei felett, de elképzelhetetlen és felháborító számukra, hogy eladják a földet, vagy ásványkincsei miatt feltúrják. Évezredek óta így gondolkodnak.

az értetlen Nyugat

A harmadik elgondolás talán nem ennyire egyetemes az egész világon, de mindenképpen meghatározó az észak-amerikai indiánok körében: a demokratikus döntéshozás, mely nagyon lassú, nem hierarchikus, kormányzati eljárásokból áll. Már ez magában ellentmond az általános nyugati felfogásnak, hogy a bennszülöttek zsarnok vadak. Pierre Clastres és társai évtizedekkel ezelőtt megmagyarázták az értetlen Nyugatnak: a legtöbb bennszülött társadalom korlátozó hatóságok nélkül működik. Még a „főnök” fogalmát is súlyosan (és szándékosan) félremagyarázták, úgy tudjuk, „uralkodót” vagy „királyt” jelent, pedig egy főnöknek valójában nincs közvetlen hatalma a közösség felett, gyakran leváltják hivatalából, és inkább egyfajta adminisztrátorként működik, korlátozó hatalom nélkül. A legtöbb törzsnél egyszerre több tucat főnök is van. Helyesebb lenne őket „tanítóknak” nevezni. Vannak gyógyító-varázsló, közösségi, harci, mezőgazdasági, vadászati és ünnepségekkel foglalkozó főnökök, és még sorolhatnám. Csak a bölcsességük jogosítja fel őket a vezérszerepre, s mindet el lehet távolítani hivatalából: egyszerűen nem figyelnek rájuk többet.

A „főnök” szerepének félreértése jelentős tényező volt az indián-európai kapcsolatok korai történelmében. Amikor megérkeztünk az Újvilágba, üzletet akartunk kötni, és valamiféle központi hatóságot kerestünk, hogy a megállapodást nyélbe üssük. Földet akartunk, ásványokat, és bejárást az indián területekre. De az 1600-as években nem találtunk egyetlen indián „uralkodót” sem, aki hivatalosan is aláírta volna nevét a pontozott vonalra. Ehelyett a földek eladását és bányászatát tiltó törvényekbe ütköztünk. A központi hatóság hiánya és a törzsi földek eladása elleni tilalmak meghiúsították a hódító társadalmak előrehaladását, s így kénytelenek voltunk erővel túljutni az akadályokon.

megölték őket

A bennszülötteknél létük spirituális oldalai tökéletesen integrálódnak életük többi részével. Számukra lehetetlen elválasztani a Földet mint élő egységet a gazdasági vagy politikai döntésektől: ezek egyetlen spirituális egység részei. A hódító társadalmak viszont képtelenek voltak mindezt elfogadni, tagadták e közösségek létjogosultságát, megölték őket, sőt ma is ezt teszik.

Mint a legtöbb amerikai, én is abban a hitben nőttem fel, hogy a mi alkotmányos demokráciánk új és egyedülálló politikai rendszer, maga a megvalósult, gyakorlatban is működő utópia. Bennem is éltek a hagyományos amerikai előítéletek minden más szerkezetű kormányzással szemben. Sosem jutott eszembe, hogy az úgynevezett primitív népek is tudnak egyet s mást a demokratikus kormányzásról. Erről sosem beszéltek az iskolában vagy a médiában. Az indián kormányokat, ha egyáltalán szó esett róluk, olyan jelzőkkel illették, mint „anarchikus” és „zsarnoki”. Úgy tekintették őket, mint a politikai fejlődés korai állomásait, míg a mi kormányzatunk ezeknek fejlett változata.

Az indián kormányzat negatív képe csak újabb lehetőséget nyújtott, hogy igazoljuk, miért avatkozunk életükbe: így ugyanis elmondhattuk, hogy a demokrácia adományát hoztuk el nekik. Ez persze nemcsak önhittség, hanem az igazság szándékos elferdítése is. Sok bennszülött nemzet, és különösen az amerikaiak, már évezredek óta magas fokon gyakorolják a részvételi demokráciát. A tudósok egyre több bizonyítékkal támasztják alá azt a feltételezést, hogy az Irokéz Konföderáció Nagy Törvénye volt az Egyesült Államok Konföderációs Cikkelyeinek, sőt magának az Alkotmánynak is az alapja. 1987-ben ünnepelték a 200 éves Alkotmányt, de erről senki nem tett említést. Természetesen érthető, miért. Mit szólnának az amerikaiak, ha kiderülne: alapító atyáink és anyáink indiánok voltak?

demokratikus rendszer

A szájhagyomány szerint az irokéz konföderációt Kolumbusz partraszállása előtt legalább egy évszázaddal alapították. Indián tudósok, mint például ifj. Donald Grinde, a Kaliforniai Egyetem professzora, kimutatták, hogy öt, majd később hat indián nemzet egyesült, hogy a köztük dúló háborúknak véget vessenek. Rendkívül összetett, demokratikus rendszert dolgoztak ki, s így minden nemzet nagyjából autonóm maradt. De sok központosított, demokratikus szervezetet is létrehoztak, választott képviselőkkel, nyílt közvitákkal; lehetővé tették a képviselők visszahívását, a közös döntéshozatalt; számos törvényhozó testület működött minden nemzetben és a központi kormányban; általános volt a választójog, amit az Egyesült Államokban csak négyszáz évvel később sikerült elérni.

De a legfontosabb, hogy az 1700-as évek tizenhárom kolóniájának amerikai lakosai számára az irokézek megmutatták, hogyan lehet független államokat békés és demokratikus úton egyesíteni. Dr. Grinde és más, nem indián kutatók hosszú találkozókról számolnak be Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson és a többi híres alapító atya és az irokéz konföderáció politikai főnökei között. Az irokézeket meghívták minden, az Angliától való elszakadást és a nem monarchikus kormányzat megalapításának lehetőségeit tárgyaló gyűlésre. Fontos hozzátenni, hogy abban az időben sehol nem volt működő példa a demokratikus konföderációra. Európát teljes egészében uralkodók irányították, közülük sokan Isten adta jognak tekintették a hatalmat. S csak Montesquieu, Locke és Hume írásaiban volt némi demokratikus izgatás. És persze ott volt a kétezer éves görög modell, de Görögország geopolitikailag teljesen eltérő helyzetű, részleges demokrácia volt, nem szövetségi állam, nem beszélve a rabszolgaság intézményéről. Az európai telepesek mellett és velük közvetlen kapcsolatban éltek az indiánok, évszázadok óta működő, demokratikus törvények keretei között. Abszurd lenne feltételezni, hogy ez nem volt nagy hatással a telepesek gondolkozásmódjára.

A nagyobb városi települések ekkor Albany, Philadelphia, Boston és New York. Albany a konföderációt érintő fontos találkozók színhelye volt. Kevesebb, mint 3 000 ember lakta, s 1754-ben csak 200 házból állt. Philadelphia volt a legnagyobb város a kolóniákon 13 000-es lakosságával. Ezek a helyek valójában apró városok voltak, földutakkal, köztük sok száz kilométernyi erdővel – több napi úttal. Az indiánok az erdőkben sokkal erősebb társadalomban éltek, mint a telepesek abban az időben, s parti területeiknek csak kis százalékát engedték át a betolakodóknak.

katonai szövetségek

A telepeseket könnyű volt megtámadni. Egyre fontosabbá vált számukra, hogy jól kijöjjenek a mindenütt jelenlévő indiánokkal. Gyakran kellett kölcsönösen megegyezniük praktikus ügyekben, mint például a biztonságos utak, a kereskedelem, területi egyezmények, katonai szövetségek. Az irokézekkel kötött katonai szövetségek döntő szerepet játszottak a franciákkal vívott háborúkban. Ha az irokézek végül nem az angolok oldalán kapcsolódtak volna a harcba, ma az amerikaiak mind franciául beszélnének, és talán Quebec-hez tartoznának.

A kutatók Madison és Franklin iratai közül az indiánokkal folytatott tárgyalásokról szóló dokumentumokat hoztak napvilágra. A megbeszélések nagy része „indián módon” zajlott le, s az indián konföderációs tanácskozások részei voltak, így az indiánokkal egyezkedő telepesek jól ismerték a bennszülöttek döntéshozatali módszereit. Sok időt töltöttek együtt. Az indián nemzetekkel létrehozott jó viszony legalább olyan fontos volt akkor, mint például Anglia számára a francia kapcsolat.

Figyelembe véve a kapcsolat szorosságát, a demokratikus konföderációk hiányát, az Egyesült Államok Alkotmányában szinte szó szerint megtalálható több száz irokéz törvénypont – különösen az egyes államok jogairól és a demokratikus részvételről szóló részekben –, nevetséges azt hinni, hogy az Egyesült Államok Alkotmánya csak úgy a levegőből termett, az indiánok befolyásoló hatása nélkül. Ha ezt elfogadnánk, jobban tisztelnénk őket.

az Irokéz Nagy Törvény

Hadd tegyek említést az Irokéz Nagy Törvény két, ma is különleges jelentésű pontjáról. A Nagy Törvényt feldolgozó kutatások a századfordulón kezdődtek, a híres indián (szeneka) antropológus és történész, Arthur C. Parker vezetésével, aki közvetlenül az irokéz öregek szájhagyományából és a történelmi feljegyzésekkel díszített wampum övekből gyűjtötte össze a törvénykönyvet. Lejegyezte a száj-hagyományt, talán nem hajszálpontosan, de az alapelveket mindenképpen megtartva, s így képet kaphatunk az irokéz kormányzati rendszer mai napig fennálló rendszeréről.

A megválasztott tanácstagokat utasító első, a döntéshozatalra vonatkozó törvény kimondja, hogy minden döntés a még meg nem született hetedik generáció számára is hasznos kell legyen. A tanácstagok nem cselekedhetnek az azonnali önérdek nevében. Ez a kiemelkedő, a bolygót és az emberi jólétet védő törvény homlokegyenest ellenkezik a kapitalista elmélettel, amely a közvetlen önérdek miatt minden forrást a lehető leghamarabb kimerít, és nem foglalkozik a fenntartható jövővel.

A második törvénypont szerint minél jelentősebb egy döntés, annál lassabban kell meghozni. Különféle szabályokkal és eljárásokkal biztosítják a lassú döntéshozó folyamatot. Parker így fordította le: „Amikor az Irokéz Tanács elé válságos ügy kerül, s az mind a Hat Nemzetet súlyosan érinti”, a központi tanács nem cselekedhet anélkül, hogy előbb ne tanácskozna a hat nemzeti tanáccsal, és helyi szinten is konszenzusra kell jutnia.

katasztrofális döntések

Ez pontosan az ellenkezője a mi ügyintézési gyakorlatunknak. A legtöbb nyugati társadalom – és ebben a technológiának jelentős szerepe van – az igazán katasztrofális döntéseket, különösen a hadviseléssel kapcsolatosokat, a kormányok mindig sietve, gyakran titokban, nyilvános konzultáció nélkül hozzák. Ezt a sebességet és titkolózást éppen az ügy fontosságával és a gyors cselekvés szükségével igazolják. A technológia felgyorsította az eseményeket.

Az Egyesült Államokban minden háborús kérdésben gyakorlatilag az elnök dönt egyedül. Amerikai elnökök bombázták és rohanták le Vietnamot, Kambodzsát, Laoszt, Grenadát, Libanont, Panamát és Nicaraguát, az emberek jóváhagyása nélkül. (Irak esetében a nyilvános jóváhagyás csak színlelés volt, hiszen addigra már 450 ezer katona szállta meg az országot.)

Nem tudok olyan indián közösségről, ahol a harci főnök hosszú napokig vagy hetekig ne tanácskozna a törzzsel, mielőtt háborúba kezd. Még ha a törzs bele is egyezik a háborúba, a harcosok önként jelentkeznek. Ha nincs elég harcos, akkor nincs hadsereg, vagy a harci főnök egyedül indul a háborúba. Az Irokéz Konföderáció ezt a körültekintő szabályt azért vezette be, hogy mindenkinek személyes érdeke legyen a legfontosabb döntések gondos mérlegelése. Ez igazán nem mondható alacsony szintű kormányzásnak.

a bennszülött függetlenségi jogok

Az Irokéz Konföderáció még ma is fennáll a hat nemzetség körében, az Egyesült Államok észak-keleti felében, s részben ennek köszönhető, hogy ezek az indián nemzetek még mindig működőképesek. Ők a bennszülött függetlenségi jogok leghatékonyabb és legelszántabb harcosai.

A nyugati agresszió egyik hazug önigazolása tehát, hogy mi hozzuk el a demokráciát a bennszülötteknek; a másik, hasonlóan hazug állítás, hogy „megszabadítjuk őket a gürcöléstől”. A mi elképzeléseink szerint a bennszülöttek szörnyű szegénységben és elnyomásban, „létfenntartó gazdálkodásból” élnek. E kifejezés hallatára az embert elönti a sajnálat, és a nyomor képei villannak fel szeme előtt. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük a bennszülötteket ettől a borzalomtól, s technológiánk lesz a megoldás.

Ne vegyük most figyelembe, hogy technológiánk – például a „zöld forradalom” – pontosan az ellenkezőjét érte el a kívánt célnak, s csak még jobban elválasztotta az embereket földjüktől. A bennszülött gazdaságok életképességéről alkotott képünk azonban alapvetően hibás. A legtöbb nyugati ember megdöbben, ha azt hallja: a bennszülöttek többsége nem akar részt venni a Nyugat gazdasági gépezetében. Szerintük hagyományaik jól működnek már évezredek óta, míg a mi utunk a biztos pusztulásba vezet – miért csatlakoznának hát?

a mi büszkeségünk

A hetvenes években egy híres kanadai jogtudós, Thomas Berger körbejárta az alaszkai bennszülött falvakat, hogy megismerje a bennszülöttek véleményét a létfenntartó gazdaságról (abban az időben tette tönkre az Egyesült Államok a bennszülött gazdaságokat). Berger hosszan beszámol a bennszülöttek elégedettségéről. Alaszka Kotzebue nevű falujában egy férfi így nyilatkozott: „Létfenntartó családból származom. Így nőttem fel. Büszke vagyok rá. Azt akarom, hogy a gyerekeim is így nőjenek fel. Ez adja az inupiatok (eszkimók) erejét. Mi nem megyünk a boltba chicagói húst venni. A mi boltunk több millió holdnyi. Ez a mi büszkeségünk.”

Ha a nyugatiak találkoznak is ehhez hasonló szemlélettel – Berger tanulmányának fő szempontja az volt, hogy a bennszülött emberek véleményére ritkán kíváncsiak –, nem vesznek róla tudomást. Annyira hiszünk a nyugati technológia igazában, hogy elhatároztuk: még a bennszülöttek tiltakozása ellenére is javítunk sorsukon.

Prof. Marshall Sahlins 1972-ben kiadott jelentékeny munkája, a Kőkorszaki közgazdaság számos adattal szolgál a nyugati hiedelmek lerombolására: a primitív társadalmakban nem dolgoztak sokat, csak saját élelmezésükről kellett gondoskodniuk, szándékosan nem halmoztak fel többet a szükségesnél, ritkán használták ki környezetüket a végsőkig, tudatosan választották a létfenntartó gazdaságot, és remekül szórakoztak.

,,A vadászok és gyűjtögetők sokkal kevesebbet dolgoznak, mint mi – írja Sahlins. – Rendszeres munka helyett az élelem beszerzése szakaszos, bőven van idő pihenni, és többet alszanak az emberek, mint bármilyen más társadalomban.”

főleg táncolnak

Sahlins egy bennszülött közösségekkel foglalkozó tanulmányból idéz, mely szerint az átlagos férfi naponta három órát és negyvenöt percet dolgozik, az átlagos nő körülbelül öt perccel többet. A dobé bushmanok hetente tizenöt órát dolgoznak, és csak a népesség hatvanöt százaléka vesz részt a munkában. „Az átlagos dobé nő egy nap alatt három napra való élelmet gyűjt egész családja számára, s a fennmaradó időt pihenéssel, hímzéssel tölti, meglátogatja a többi tábort, vagy a látogatókat szórakoztatja. A férfiak munkarendje még egyenetlenebb. Nem szokatlan, hogy egy teljes hétig vadásznak, majd két-három hétig egyáltalán nem dolgoznak. Ez idő alatt – írja Sahlins – a férfiak látogatásokat tesznek, szórakoznak és főleg táncolnak.”

A Kőkorszaki közgazdaság sokat foglalkozik a források szándékos tartalékolásával. A modem ipari társadalmakkal ellentétben a bennszülöttek nem akartak maximális szinten termelni. A munkaerőt nem használták ki, technológiát nem alkalmaztak, a természetes forrásokat nem aknázták ki, a termelést a lehetőségekhez képest szándékosan alacsonyan tartották. A munkaidő nagyon rövid volt. A szabadnapok száma meghaladta a munkanapokét. Életük legnagyobb részét táncolással, halászattal, játékokkal, rituálékkal és alvással töltötték.

annyi mongomongo dió

A legtöbb vadászó-gyűjtögető közösség közvetlen környezete legalább háromszor akkora népességet eltarthatott volna, de a szándékos népességkorlátozás és a források tartalékolása rendkívül alacsonyan tartotta a forrásokra jutó emberek számát. A bennszülöttek, akik külső erőszak nélkül választhatnak a mi gazdaságunk és a létfenntartó gazdaság között, mind visszautasították a fölöslegtermelést. Sahlins az egyik bushmant idézi: „Miért ültetnék még, mikor annyi mongomongo dió van a világon?”

Marshall Sahlins négy okkal magyarázza a bennszülött társadalmak idegenkedését a fölöslegtermeléstől: Először is, optimisták. Feltételezik, hogy a természet bővében van a tápláléknak, így nincs szükség raktározásra. A Természet már szépen elraktározta az állatokban és a növényekben. Másodszor, a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népek nomádok. Ha elraktároznák vagy magukkal cipelnék az élelmet, az lassítaná mozgásukat, esetleg egészen lekötné őket. Számukra „a gazdagság valóban teher”. Harmadszor, a raktározáson alapuló gazdaság növelné a környezet kihasználását, és megemelkedne a népesség száma. Negyedszer, kultúrájuk a vadászaton alapul. Ha fölösleget halmoznának fel, az kultúrájukat is tönkretenné.

Marshall Sahlins nem állítja, hogy a vadászók-gyűjtögetők nincsenek kitéve az éhségnek. De felteszi a kérdést: „Ma mi történik a világban? Az emberiség egyharmada éhesen fekszik le este – csak az Egyesült Államokban húszmillió ember. A kőkorszakban ez a szám relatíve sokkal alacsonyabb volt. Eljött a legnagyobb technikai hatalom kora, de ilyen mértékű éhezésre még nem volt példa. Az éhezés a technológia fejlődésével együtt nő.”

az átlagos munkahét

A pihenésre fordított idő viszont egyenes arányban csökken a technika fejlődésével. Az Egyesült Államokban ma az átlagos munkahét negyvenhét órából áll. Egy évtizede ez még csak negyven óra volt. Harminc százalékkal nőtt a két munkahelyen dolgozók száma, s ők ugyanazon a szinten élnek ma, mint tíz évvel ezelőtt, mikor csak egy munkahelyük volt.

Tehát a kérdés a következő: Valóban javult a helyzet? Élvezzük a technika könyörtelenül pusztító erejét, több tárgyunk van, többet és gyorsabban utazunk. Tisztábbak vagyunk és egy kicsit tovább élünk. De az ipari társadalmakat megelőző közösségekhez képest sokkal többet dolgozunk, és a gyűjtögetéssel, az árucikkekkel töltött idő megteremtette a nagy modern paradoxont: a felhalmozott árucikkek ellenére sosincs elég időnk, nem pihenünk eleget, nő a ránk nehezedő stressz, csökken a biztonságérzetünk, s tanúi lehetünk a természet összeomlásának. De akkor mi értelme volt az egésznek?

Marshall Sahlins munkája, és mások, például John Mohawk, Jeanette Armstrong, Vine Deloria, Dan Bomberry, Oren Lyons és Mililani Trask filozófiai írásai és megfigyelései teljesen szembefordulnak a nyugati technológiák sikeréről alkotott paradigmákkal. A technológiai társadalom alaptétele volt, hogy megéri átalakítani a természetet, felásni, lebetonozni, árucikké tenni, még ha szennyezést és pusztítást hagyunk is magunk után, mert a végén minden ember élete jobb lesz. A fejlődésnek ez a formája boldogabbá teszi az embereket, több örömet ad és több lehetőséget a pihenésre, jobb egészséget és sok szabadságot. De mint megtudtuk, ez nem igaz. Ez az életforma elidegenedéshez vezetett, drogfüggőséghez, a családok és közösségek felbomlásához, és a környezet összeomlásához. De akkor miért csináljuk?

félelmetes vízió

Sajnos azért, mert a társadalmunkat szabályozó szervezetek így akarják. Félelmetes víziót hoztak létre (én „technotópiá”-nak hívom), s legtöbbünk hisz benne, vagy legalábbis elfogadja. S a víziónak fontos része, hogy a másként élő bennszülöttek politikai, gazdasági, lelki és minden más szempontból is alsóbbrendűek nálunk. S ez éppen annyira nem igaz, mint az egész technotópiai világnézet.

Csak úgy menekülhetünk ebből a helyzetből, ha felismerjük a jelenlegi paradigmák hamisságát, megpróbáljuk minden módon kiszabadítani magunkat a megatechnológiai gépezetből, megkíséreljük újjáéleszteni a helyi szintű gazdaságokat, melyek a közösséget a szervezetek hálózatán kívül, önellátóan támogatják, és harcolunk a bennszülött társadalmakért – hiszen ők nem akarnak mást, csak megtartani saját sikeres módszereiket –, s elhárítjuk a földjeiket ellopó, társadalmukat összeromboló technológia hatalmas és pusztító erejét.

Ez persze nem lesz könnyű, de nincs más választásunk. Mikor felismerjük, hogy az alattunk robogó jármű a szakadék felé tart, az első, hogy megállítsuk.

Csak ezután kereshetünk és alkalmazhatunk lehetséges alternatívákat.

felső kép | Francis Densmore népzenekutató Hegy törzsfőnökről készít hangfelvételt, Wikimedia Commons