Farkas Attila Márton
Mund Katalin

TECHNICIZÁLT SPIRITUALITÁS

avagy a modern okkultizmus kulturális szemantikája [2002 szeptember]

TECHNICIZÁLT SPIRITUALITÁS

I. Bevezetés

Az ezotéria, illetve okkultizmus új formája körülbelül a 19. század végén jelent meg Magyarországon. A polgári szalonok színes világában még asztaltáncoltatók, Tarot-kártya-vetők, asztrológusok, jógával és keleti tanokkal foglalkozó bohém művészek és más egyéb „csodabogarak” tűntek fel, elkápráztatva az úri közönséget. A szocialista rendszer időszakában úgy látszott, az okkultizmus, illetőleg ezoterika erőteljesen háttérbe szorult, sőt eltűnt, a rendszerváltás után aztán újra virágzásnak indult. Ami persze így nem igaz, hiszen egyrészt megmaradt a világháborút és a bolsevik terrort túlélő maradék polgári középosztálybeliek körében, másrészt bizonyos marginális értelmiségi szubkultúrákon belül az ellenzéki lét egyik szublimált-spiritualizált, alternatív formájaként is megjelent.[1] A nyolcvanas évek vége óta szinte naponta jelennek meg ilyen témájú könyvek, nyomtatott és elektronikus folyóiratok, magazinok, amelyek mindig újabb „titkos tudásokkal” ismertetnek meg, amelyekből valamilyen újra felfedezett és modernizált ősi (jobbára keleti) gyógymódot tanulhatunk, hasábjaikon korszerűen átértelmeződnek a Kabbala, az I Ching, a Grál és más ezoterikus rendszerek, kultuszok titkai. Persze a különféle kiadványok mellett számtalan tanfolyamon lehet elsajátítani a jóga, a reiki, a fényadás vagy éppen az aura-fésülés művészetét, sőt bárki lehet látó, megvilágosodott, beavatott, jógi vagy sámán – leginkább a modern pszichológiai, önismereti módszerek populáris és ezoterizált változatainak segítségével. Emellett havonta látogat hazánkba egy-egy buddhista, hindu, vagy valamilyen szinkretisztikus irányzatot képviselő mester Indiából, Tibetből, Koreából, sőt még Kínából is, de leginkább Nyugatról.

újokkultista

A jelenséggel így vagy úgy, de vélhetőleg már mindenki találkozott, mondhatni: kultúránk szerves részét alkotja. Ennek kapcsán viszont felmerül egy érdekesség is, jelesül, hogy ezek a nem keresztény új vallási mozgalmak, ezek a főként New Age gyűjtőnéven futó különféle újokkultista irányzatok igen figyelemreméltó paradoxont rejtenek magukban: bár elvileg vallási mozgalmak, a spiritualizmus majd minden jellegzetességével, ám emellett korunk modern tudományosságának, pontosabban a tudományos-technikai kultúrának és világképnek számos elemét is magukba építették, illetve építik folyamatosan. Beszédmódjuk, szó- és eszközhasználatuk, a rítusaikban és napi praxisukban megnyilvánuló külsőségeik, valamint világképük számos lényeges eleme még az eredetileg valóban ősi tanításokat, irányzatokat, kultuszokat is ízig-vérig modern, nyugati és városi jelenségekké varázsolják.

Közhely, hogy a tudomány „korunk vallása”. Fogalmazzunk inkább így: a tudomány világképünk alapja, illetve világképe az uralkodó világkép, amely zsarnoki módon iktat ki, avagy formál át a saját képére minden más világképet, értéket, ideológiát, szemléletmódot. Így ennek a zsarnoknak ellenállni nem lehet, noha erre is vannak (meglehetősen szánalmas) kísérletek. Gondoljunk egyes keresztény szekták olykor kifejezetten harcias formában megnyilvánuló explicit tudományellenességére. Mit lehet hát tenni? Nyilvánvalóan egyetlen dolgot: behódolni a zsarnoknak, alakoskodni, látszólag elfogadni a játékszabályait, sőt: felölteni formáját, és ezáltal megszerezni a vágyott legitimációt, mely nélkül nincs túlélés. Az okkultizmus – de általában a spiritualitás – számára ezt a legitimációt csak a tudomány, ez a megfellebbezhetetlen, az egész kultúránkra ráterpeszkedő, kizárólagos tudásformaként érvényesülő szellemi hatalom adhatja meg, s ebbe a csapdába nem csupán a felsorolt „formabontó” új irányzatok, hanem maga a Katolikus Egyház is beleesett. (Persze másként, mint amazok.) Mint ahogyan annak idején éppen fordítva: a tudomány legitimációját az Egyházhoz, illetve a keresztény világképhez illeszkedés adta. (Gondoljunk arra, hogy Kepler a bolygók vonzását még a Szentlélek művének volt kénytelen tulajdonítani.) Most pedig fordult a kocka: az áhított legitimáció nyilvánvalóan a tudományos-technikai világképhez hasonulással nyerhető el. Ami persze a lényegen, az eszmék szemantikai tartalmán és a kétféle gondolkodásmód közötti minőségi különbségen, illetve elemi ellentéten mit sem változtat. Kissé frivol módon fogalmazva: megadni Istennek, ami az Istené, és a császárnak is, ami az övé. Márpedig a „császár” ebben az esetben a tudomány. A behódolás, a hozzáidomulás nélkül minden világkép és tudásforma léte illegitim. Nos, elsősorban ebben keresendő az „alternatív világképek” olykor elképesztő formákat öltő „tudományossága”.

fam2

De van ennek a „tudományosságnak” más oka is. A nem keresztény új vallási mozgalmakat, a mindenféle „nyúédzses” irányzatokat többek között az különbözteti meg a hagyományos vallásosságtól, történelmi egyházaktól, tradicionális spirituális formáktól, hogy bennük az egyes eszme- és hitrendszerek határai jóval összemosódottabbak. Magyarán, aki hisz az asztrológiában, az nagy valószínűséggel elfogadja a buddhista tanításokat vagy az indián hagyományokat éppúgy, mint a druida papok (elképzelt) ősi misztériumait is, annak ellenére, hogy ezek az eszmék és kultuszok a legkülönfélébb kulturális környezetből származnak. Ebben a típusú vallásosságban voltaképpen az individualitás játszik domináns szerepet, tehát az egyén szükségleteinek, igényeinek megfelelően válogatja össze hitét a „vallási piac” számos eleméből. A megunt tanításokat elhagyja, újakat vesz helyettük, mert ennek a vallásosságnak a jellege erőteljesen fogyasztói. (Jelen sorok írói személyesen ismernek számos olyan „hívőt”, akik pár év leforgása alatt legalább féltucatnyi ilyen irányzatot, módszert, kultuszt stb. próbáltak ki, mindegyiket teljes hittel és odaadással, mindenkor újabb és újabb „szellemi megközelítésekre”, és persze ezek révén nyert érdekességekre és élményekre vágyva.) Mivel ezeknek a mozgalmaknak, illetve irányzatoknak nincs – s a fentiekből következően nem is lehet – átfogó „paradigmájuk”, azaz valamiféle meghatározott keretük, dogmatikájuk stb., amelyben az egyes hitelemek meghatározott struktúrába rendeződhetnének, így ezt a funkciót az éppen uralkodó tudományos-technikai világkép fogja betölteni.

spirituális sík

Annál is inkább, mert az irányzatokhoz csatlakozó, azokkal szimpatizáló emberek zömében ateista családokból kerülnek ki, vagy legalábbis olyan családokból, ahol a hagyományos vallások szerepe erősen meggyengült. Így viszont az a világkép, amelyben felnevelkedtek, lényegében az uralkodó világkép, s az ezoterikával ezt emelik spirituális síkra. Egy világképet egyébként amúgy sem könnyen cserél le az ember, legfeljebb abban az esetben, ha az új világkép legalább annyira „működőképes”, azaz legalább annyira átfogó, az abban hívő, azzal azonosuló számára bizonyosságot nyújtó, mint a megelőző. Az új vallási mozgalmak ezoterikusainak tudományoskodása, illetőleg a scientizmussal való kokettálásuk ebből a szempontból is érthető, hiszen éppen ez jelenti világképük alternatív voltát a hagyományos vallásossággal szemben – amivel neveltetésüknél fogva amúgy is szemben álltak. Ezért pedig minden ponton, minden vonásukban igyekeznek a lehető legmodernebbek lenni. Ez azokra az irányzatokra is érvényes, amelyek ideológiájukat tekintve szembehelyezkednek a modernséggel, s vele a tudományossággal is. Így pl. még a krisnások is más bolygókra történő utazásokról beszélnek a meditáció kapcsán, noha irányzatuk mind dogmáikat, mind életmódjukat tekintve kifejezetten archaizáló. „Ahogy az Amerikába készülő ember különböző könyvekből szerezhet felvilágosítást úticéljáról, úgy a Méda irodalom hasonlóképpen a lelki bolygókról nyújt információt. Egy jógi az összes ilyen leírást ismeri, ezért kívánsága szerint akármelyik bolygóra űrhajó nélkül eljuthat. A mai űrutazás nem a legjobb módszer más bolygók elérésére. Sok idő, erőfeszítés és pénzpocsékolás (…) Az anyagi világegyetemen túlra azonban lehetetlen mechanikai úton eljutni. A felsőbb (magasabb életszínvonalú) bolygókat elérő, általánosan elfogadott módszert meditációs jógának vagy gjána jógának nevezik.”[2]

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az okkultizmuson, illetőleg a „modern ezotérián” a 18. század végétől, a 19. század elejétől megjelenő, zömében áltudományos, erőteljesen spirituális tartalmú eszmerendszereket, illetve ezek szubkulturális megjelenését értjük. Amit az „okkult” fogalma ma, a mi kultúránkban jelent. Merthogy némi zavart okozhat a fejekben a tény, hogy az okkult filozófia, illetőleg okkult tudás a 18. század előtt (de még részben a század folyamán is) az akkori „komoly” tudománytól teljességgel elválaszthatatlan. Rendkívül hamis képet mutatnak azok a kultúrtörténeti munkák, amelyek a középkori, reneszánsz és barokk Európában, illetve az archaikus magaskultúrákban különválasztják – mi több: szembeállítják – a tudományos gondolkodást a mágikus-vallásos-spirituális gondolkodás-, illetve tudásformáktól. Ezek tökéletesen szerves egységet képeztek, s így e szétválasztás önkényes aktus. Voltaképpen a mi technikai kultúránk szemléletmódjának, ahol a vallás és a tudomány, az okkult és a tudományos már élesen kettéválik, visszavetítése.

fam3

II. Tudományos mimikri

Az ezoterikus eszmék, okkultista irányzatok tehát, alkalmazkodva korunk elvárásaihoz, magukra öltik a modern technikai-tudományos világkép köntösét, mintegy álcaképpen. Az álcázás azonban több szinten is megnyilvánul.

Egyik típusát talán „felszíni álcázásnak” nevezhetjük, mert csupán a külsőségekre korlátozódik. Így például a természetgyógyász (az „igazi” orvosokhoz hasonlóan) gyakorta fehér köpenyt ölt, s mellette nagy előszeretettel használ „tudományos segédeszközöket”: műszereket, grafikonokat és egyéb kellékeket. Számos természetgyógyász rendelője úgy néz ki, mintha valódi orvosi rendelő volna. De nézzünk más példát! Bizonyos ezoterikus könyvek és folyóiratok csak úgy hemzsegnek az olyan illusztrációktól – főként diagramoktól és táblázatoktól –, amelyek feltűnő morfológiai hasonlóságot mutatnak valódi tudományos könyvekben szereplő ábrákkal. Érzékletes példáját nyújtja ennek Simon László az „új tudat” létrehozásáról szóló, klasszikus ezoterikus tartalmú könyvében található ábra, amelyben a szerző az ún. „tudatfejlődést” hasonlóképpen ábrázolja, mint a kozmológiával foglalkozó szaktudományos és ismeretterjesztő írások a téridő fénykúpot.[3] Egyébként ennek kapcsán is megfigyelhető, hogy az okkultizmus sokszor csodálatra méltó fejlődésről, illetőleg adaptációs készségről tesz tanúbizonyságot. A 20. század első felében az ezoterikus könyvek ilyen típusú képeikhez inkább az elektromosságot tárgyaló könyvekből merítettek ihletet. Ezt példázza W. Charonnak, még a harmincas-negyvenes években írott könyve, az Atlantiszi mágia.[4] Azóta az elektromosság – ironikusan fogalmazva – kissé „elavult”, s a komolyabb szellemi hátteret inkább olyan dolgok szolgáltatják, mint a kvantummechanika vagy a modern kozmológia. Így, ha az okkult tartalom igazán korszerűnek és hatásosnak kíván mutatkozni, az új tudományos területekről kell beszereznie álcázásának eszközeit, kellékeit.

Az ezoterikus irányzatok azonban ritkán állnak meg a tudományos álcázás felszínén. Többségük a tudományos világképből merít. Azaz nem csupán a puszta külsőségeket veszik át, hanem bizonyos tartalmi elemeket is. Holger Kersten például egyik könyvében (amelyben azokat a bizonyítékokat igyekezett összegyűjteni, amelyek alátámasztanák, hogy Jézus Indiában élt), a levitációhoz a következő – „tudományos” – magyarázatot fűzi: „Valószínűleg a lebegés a test funkcióinak koncentráció és meditáció segítségével szokatlanul elmélyített kontrolljával idézhető elő, vagy a gravitáció időleges feloldásával a vallási eksztázis pillanataiban,.”[5]

spirituális tartalmakkal felruházva

Ahogyan az elmúlt évszázadban az asztrológia is igen praktikusan beépítette rendszerébe az újonnan felfedezett bolygókat, méghozzá anélkül, hogy a szisztéma bármiben is sérült volna, a biológia és a fizika (újabb) elméletei is számíthatnak rá, hogy előbb vagy utóbb különféle spirituális tartalmakkal felruházva valamely okkult irányzat szerves részét képezik. A folyamat, illetve jelenség persze messze nem új keletű. Már a 19. század végén az ezoterikusok a tudományok akkoriban újnak számító felfedezéseiből merítettek analógiákat. Így a fizikában a mechanika törvényei, a biológiában pedig a darwini evolúció elmélete, valamint a sejtelmélet volt nagy hatással az újítani vágyók képzeletére. A kezdődő teozófia (főként Blawatsky asszony írásai), majd nem sokkal utána a javarészt ebből önállósuló Rudolf Steiner-féle antropozófia is előszeretettel ássa bele magát az akkori fizika és biológia bizonyos irányzataiba, és hoz onnan számos elemet: analógiákat, terminusokat, alapeszméket. A jóga-ászanákat (a jógi szimbolikus jelentésű testtartásait) például néhány szerző a törzsfejlődés egy-egy szintjének szimbolikus megjelenéseként értelmezte.[6] Az első ilyen analógiák azonban többnyire erőltetettnek tűntek, s így hosszabb távon nem tölthették be a tartalmi modernizáció szerepét. Elsősorban azért nem, mert – főleg ebben az időben – a biológia és a fizika is kézzelfogható, konkrét, objektív dolgokkal foglalkozik, ami nem tűri meg (illetve, meglehetősen feltűnővé teszi) a pontatlan analógiákat. Olyan tudományágra volt tehát szükség, amelynek tárgya megragadhatatlanabb, szubjektívebb. Ez az új tudomány, amely végre alkalmas volt a változtatás koordinálására, a pszichológia, ezen belül is főként az önismeret, illetve a mélylélektan lett. Ez adta meg a nyugati okkultizmus új irányelvét, ez képezte átfogó keretét, paradigmáját. Erre a váltásra azonban a hatvanas évekig várni kellett, ekkor nyerte el az ezotéria – leginkább a hippi-kor gyermekeinek munkálkodása következtében – a maga immár életképes, korszerű, a modern világhoz adaptálódott mutációját.

fam4

Ahhoz, hogy ezek az irányzatok „önálló tudományként” láttathassák magukat, nemegyszer elismert tudósok igazi tudományos munkásságának uszályában rejtőznek, azaz szinte kisajátítják, sőt talán mondhatjuk: a maguk képére formálják ezeknek az elméknek az elképzeléseit. Persze ezek a tudósok olykor maguk is lehetőséget adtak, hogy életművük egyfajta legitimációs kapaszkodó legyen, mivel személy szerint ők sem voltak mentesek némi okkultizmustól. Mindenekelőtt C. G. Jung életművét és szerepét kell itt megemlíteni. Amikor Jung a különböző álmokat archaikus szimbólumokként értelmezte, voltaképpen az „archaikus” fogalmán keresztül integrálta a különféle ősi vallási, szakrális elemeket, mítoszokat egy tudományos tárgyalási univerzumba, azaz lényegében legitimálta ezeket a tartalmakat.[7] Ráadásul a nyugati ezotériához való mélységes vonzódása ellenére Jung nagy teret szentel bizonyos keleti elemeknek. Jó példa erre, hogy külön művet írt a mandaláról, sőt e fogalmat kiterjesztette számos nyugati ezoterikus kulturális képződményre, felhasználta a pszichológiában, ezáltal egyfajta – mára széles körben elterjedt – jungi terminussá tette.[8] Jung munkássága azért rendkívül fontos, mert végső soron az ő révén – sok esetben pusztán a rá hivatkozással – legitimálódott az okkultizmus. Magyarországon a nyolcvanas években éppen a jungiánus pszichológusok fedezik fel elsőként a keleti tanokat. Egyikük, Pressing Lajos, a mai napig az Árja Maitréja Mandala Rend buddhista közösségének vezetője.[9]

És ha már a pszichológiáról esik szó, érdemes megemlíteni Erich Frommot, aki egy japán zen szakértővel, D. T. Suzukival írt közös könyvet a zenről és a pszichoanalízisről, amelyben nem csupán összehasonlították a két módszert, vagy ebből a szempontból inkább mondhatjuk: eszmerendszert, hanem megkísérelték azokat fogalmi és tartalmi téren is összehangolni.[10] A pszichológia mellett természetesen más tudományágak képviselői is szerephez jutnak: így a fizikus Fritjof Capra a modern fizikát, főként a kvantummechanikát próbálja analógiába vonni, illetve összeegyeztetni az európai ember számára misztikusnak tűnő keleti tanokkal (főként a taoizmussal), s ezen keresztül akarva-akaratlan bevezeti azt a nyugati okkultizmus világába.[11]

kvantumhalandzsa

Capra és mások munkássága persze olaj a tűzre. Így akárcsak Jung, ezek a maguk szakmájában tanult és képzett emberek is a társadalmi-kulturális legitimáció eszközeivé válnak, az újokkultisták állandó hivatkozási pontjaivá. Sőt, a tudomány és az ezoterika érintkezése révén még „új műfajok” is születnek. Ahogyan Jung – és nyomában az ezotériával, illetőleg az attól elválaszthatatlan keleti tanokkal kacérkodó pszichológusok – munkássága nyomán megjelenik az ezoterikus pszichológia, a Caprához hasonló szerzők nyomán megjelenik a „kvantumhalandzsa” is. Adam McLean például, az alkímia kutatója és egyben modern híve, „kvantumtudatosságról” ír az egykori adeptusok „Királyi Művészete” kapcsán. E világkép fundamentumai tehát a kvantumfizika, a szuper-tudat, az alkímia, a kozmológia bizonyos elemei, de mindenekelőtt az elmaradhatatlan jungi pszichológia.[12] Vagyis a kvantumfizikát szinte éppúgy azonnal megtalálták maguknak az ezoterikusok, mint a jungi pszichoanalízist. Valószínűleg ennek az okai is hasonlók: a kvantummechanika a tudományos intellektus legmodernebb csúcsproduktuma, aki ezzel foglalkozik, az up to date a szellemben, ám mégis olyasvalami, ami megmagyarázhatatlan jelenségeket prezentál a kultúra felé. S ez utóbbi a legfontosabb: a kvantummechanika az áhított csodát hozza vissza – akaratlanul is. Akaratlanul? Bizony, erre némileg rájátszanak – mondhatni magukat kínálják – az olykor egészen fantasztikusnak tűnő elképzelések is, amelyek komoly tudósok agyából pattantak elő a kvantummechanika filozófiai konklúzióiként. Wigner Jenő kétféle valóságról beszél, Everett multiverzumokról, azaz egymással párhuzamos valóságokról, illetve folytonosan szaporodó-burjánzó altenatív világokról, Wheeler pedig a múlt megváltoztathatóságának lehetőségéről. S mindezt ugyanannak a megmagyarázhatatlan jelenségnek, a kvantummérések paradoxonjának (az ún. „Schrödinger macskája-elv”) kapcsán. Ezeket a labdákat pedig nem lehet nem leütni.

fam5

De végső soron mindazok az elméletek és kutatások is ide sorolhatók, amelyek eredetileg valóságos tudományos problémákból indulnak ki, ám a tudományos eszméket egy idő után mindig valamiféle misztikus teológiai konklúziókra futtatják ki. Gondolunk itt mindazokra, akik kurrens tudományos módszerekkel vagy népszerűbb tudományos elméletekkel akarnak a tudományra már nemigen tartozó eszméket és elképzeléseket aládúcolni – azaz voltaképpen a tudomány segítségével a misztikumnak ideológiai alátámasztást adni. Ide tartoznak például az antropikus elv teológus kutatói (és egyben teológus felhasználói), vagy Isten létének, az ember különlegességének és egyedülálló voltának kozmológiai bizonyítékait gyűjtögető tudósok.[13] Persze ezek az elmék mind képzettségüket, mind gondolataikat és módszereiket – azaz intellektuális színvonalukat – tekintve fényévnyi távolságra vannak az újokkultistáktól, mégis: minden szellemi magasabbrendűségük és valódi tudásuk, sőt, tudományos eredményeik ellenére ide sorolhatók. Mert gondolkodásuk alapja ugyanaz, nevezetesen, hogy a hit van elébb, és a tudás csak utána. Mert műveikből gyakorta kibukik, hogy a tudományt végső soron a hit szolgálóleányának tekintik. Ami persze – legyünk igazságosak – a nem misztikus irányultságú tudósok jó részének munkásságára is igaz. (A hit és az ebből eredő prekoncepció jelenléte a tudományban, a tudományfilozófia kekeckedő szkeptikusainak mindenkori kedvelt témája.) Ami ennél lényegesebb: ezeknek a képzett és okos szerzőknek a munkái, megállapításai, bizonyos filozófiai konklúziói szinte azonnal ideológiai felhasználásra kerülnek a náluk kevésbé képzett és kevésbé okos szerzők elmekonstrukcióiban.

ezoterikus használat

Az okkultista álcázás harmadik típusában a nyelv játssza a központi szerepet. Méghozzá a természetes és a kulturális nyelv egyaránt, habár e kettőt olykor nehéz különválasztani. Gondolunk itt elsősorban a tudományos ízű, a tudományosság hangulatát árasztó kifejezésekre, illetve a máshonnan átvett valódi, vagy saját, házilag gyártott álterminusok használatára. Majd minden valamire való ezoterikus írás hemzseg az olyan kifejezésektől, mint: „tudat”, „tudatállapot”, vagy „energia”, ez utóbbinak ezoterikus használatáról külön tanulmányt lehetne írni. Jó példája ennek a tudományoskodó nyelvezetnek a Párizsban élő japán zen mestertől, Taiszen Desimarutól származó idézet: „A bölcsesség nem csupán az előagyon múlik. Az igazi bölcsesség megjelenésére a thalamusra és a hypothalamusra is szükség van. Amikor egyaránt erősek, akkor hatalmas bölcsességgel rendelkezel.(…) De a hypothalamuson keresztül a dolgok bevésődnek az agyba. Lényegük megmarad a tudatalattiban, és zazen alatt újra éled. Nem a szexuális képzetekről és kellemes gondolatokról van szó, hanem azokról a dolgokról, amelyek mély benyomást tettek a testre; ezek élednek újra zazen alatt. Nekem a szútrák, mesterem szavai és a fontos dolgok nem a memóriámban hagytak nyomot, hanem tudatalattimon keresztül a thalamusomban.”[14]

A modern ezotéria irányzatai tehát gyakran élnek tudományos kifejezésekkel, ám ezeket nem eredeti jelentésükben használják. Például előszeretettel kölcsönzik a fizikától az „energia” szót, de nem fizikai értelemben, hanem olyan hagyományos vallási tartalmakat jelölnek vele, mint az erő vagy szellem. A szcientológia már nevében is magában hordja a tudományosságot. Így nem csodálkozhatunk, hogy a lélekre nem azt mondja: „lélek”, netán „szellem”, hanem hogy Thetán. Sőt, még gyakorlataiban, külsőségeit tekintve is mintha nem vallásról (vagy akár tágabb értelemben vett spirituális irányzatról) volna szó, hanem valódi tudományról, illetőleg tudományos módszerről, pontosabban a pszichoanalízisnek egy – persze némileg „átspiritualizált” – válfajáról. A szcientológia középpontjában is az „auditálás” fogalma áll. Az „auditálás” gyakorlata során egy Auditornak nevezett lelkész segít a hívőnek úgymond „megtalálni a múltjában – beleértve előző életeit is – a fájdalmat tartalmazó területeket és megszabadulni ezek káros hatásaitól.”[15] Az „auditálást” egy „elektro-pszichométernek” nevezett speciális műszer használata teszi lehetővé. Az „auditálás” bizalmas ülések keretében folyik, amikor a hívőt – pontosan úgy, mint a rendelésen a pácienst – díványra fektetik, ahol az „auditor” kérdezgeti.

fam6

De ugyanígy mesterei a nyelvnek az agykontroll hirdetői is: maga az „agykontroll” elnevezés is lényegében a nyilván avíttnak (mondhatnánk némi iróniával: okkultnak) tartott meditáció, elmélyedés vagy kontempláció kifejezések helyett áll. Az elmélyült meditáció náluk „alfa állapot”. Persze egyes irányzatok átnevezése, speciális terminusai nem egyszerűen a modernitást szolgálják, hanem az irányzat önálló tudományként történő beállítását is. A szcientológia azért beszél lélek helyett Thetánról, az agykontroll nyugalmi vagy meditatív állapot helyett „alfa-állapotról”. De maga a hiedelem, a szemantikai tartalom ugyanaz: hamisítatlan lélekhit ez, illetőleg a lélek halhatatlanságának ősi eszméje. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a New Age bizonyos irányzataiban megjelenik ennek a fordítottja is, amikor minden tudományoskodás ellenére (vagy mellett) tudatosan tartanak meg bizonyos hagyományos formákat, kifejezéseket, terminusokat. Ilyen irányzat például a nyugatra elfajzott buddhizmus, vagy a városi sámánizmus, amelyben a modern, tudományoskodó nyelvezet (ők is előszeretettel használják az „energia” sőt: az „energiamező” kifejezést) a tradicionális terminusokkal keverve jelenik meg. Ennek oka érthető: ezek az irányzatok az „ősi hagyományokhoz” visszanyúlva a folytonosságot is hangsúlyozni kívánják, vagyis sajátosan „kettős legitimációra” tettek szert. Merthogy az ősi tradíciók őrzése egyfajta jogfolytonosságot jelent (egyértelműen tetten érhető ez azoknál a keleti eredetű irányzatoknál, ahol a mester–tanítvány láncolat elsődleges), s ez ugyanolyan legitimáló, mint a tudományoskodás.

A tudományos nyelvezet funkciója persze elsősorban a megtévesztés – már ti. hogy egy „valóban tudományos” (vagy legalábbis az uralkodó tudománnyal összhangban lévő) gondolati rendszerrel van dolgunk. Ezzel szoros összhangban az adott ezoterikus eszme legitimációs igénye is azonnal megjelenik. A „tudományos” kifejezés voltaképpen azt jelenti: „komolyan veendő”.

kiüresedett, értelmét vesztett tanítások

De van még egy szempont, ami magyarázza, hogy miért hatásosabb alfaállapotot mondani elmélyülés, vagy Thetánt mondani lélek helyett, vagy miért érdemesebb az energia szót használni erő helyett, és hogy hová tűntek az olyan kifejezések, mint „szellem”, „révület”, „üdvözülés” ezekből a rendszerekből. (Vagy legalábbis azok jórészéből.) Hogy ezt pontosabban megértsük, egy kis kitérőt kell tennünk, melynek során a „Kelet”, a „keleti bölcsesség” régi európai mítoszának szerepét járjuk körül. A New Age irányzatainak többségében (sőt talán a modern ezotéria egészében) a keleti vallási és kulturális elemek dominálnak. E keleti elemek pedig meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a követők ezeket az új irányzatokat modernnek (azaz korunkhoz-kultúránkhoz jobban illőnek) éljék meg, szemben a hagyományos egyházak évszázados, s így számukra kiüresedett, értelmét vesztett tanításaival, azaz a kereszténységgel.

III. Kulturális szimbiózis

Kelet a nyugati ember számára mindig is a mesék, a csodák, a titkok földje volt, az Ezeregyéjszaka világa, repülő szőnyeggel, levitáló lámákkal, élve temetkező fakírokkal, még inkább nyugalmas bölcsességével, ősi tudásával, változatlan hagyományaival. Ez az elképzelés egyike a nyugati kultúra legrégibb toposzainak. Már az újplatonista Iamblikhosz misztériumokról írt művében azt fejtegeti, hogy az olyan „barbár szent népek”, mint az egyiptomiak és az asszírok, még őrzik a régi tudást, még „ismerik az istenek eredeti neveit”, amit a hellének már elfelejtettek. Ennek oka, hogy a keletiek hagyományőrzőek, ellenben a hellének folyton újítanak.[16] Majd kétezer év múlva egy másik szerző, a filozófia és pszichológia német professzora, a „keleti ember lelki nyugalmáról” szóló könyvében a következőket írja: „Szívünk mélyén ott van a titkos tudás arról, hogy az igazi nyugalom, amelyre a lélek vágyik, több, mint csupán a zaj áldásos hiánya, több, mint puszta nyugalmi egyensúly. (…) Azok a nyugatiak, akik a Távol-Keleten élnek, észre fogják venni, hogy a keleti emberek jobban keresik és értik a nyugalmat, mint mi – nem csupán a külső nyugodtságot, hanem a nyugalmat, mint az életet a maga abszolút formájában.”

Az ilyesfajta gondolatokat szinte vég nélkül idézhetnénk az elmúlt másfél-két évszázad „Mesés Kelet” felé forduló nyugati szerzőitől. Vagyis Iamblikhosz nézete mindmáig eleven idea, ezért nyugodtan aktualizálhatjuk. Ma a „barbár szent népek” az indiaiak, a tibetiek, a kínaiak, esetleg a japánok. Ők még őrzik a régi tudást, az ősi titkokat, amelynek egykor ugyan mi, „hellének” – azaz újító nyugati emberek – is birtokában voltunk, ám mára elfeledtük. Így kénytelenek vagyunk a szellemi kincseket (bölcsességet, titkos tudást stb.) őrző Kelet felé fordulni, ha újból birtokolni vágyjuk azokat. A késő antik korban elterjedt, rendkívül divatos, keleti eredetű misztériumvallások végső soron ennek a felfogásnak a kulturális megtestesülései voltak, akárcsak a ma dívó keleti, illetve keleti eredetű divatvallások. Persze a Kelet az antik kor kulturális és gazdasági (!) univerzumában inkább a Közel-Keletet jelentette, ez volt a mai India és Távol-Kelet akkori megfelelője, mégis könnyű az akkori és a mai felfogás közötti hasonlóságot felismerni.

fam7

Idővel egy komplementaritás is megjelenik a nyugati ember Kelet-felfogásának kulturális-szemantikai tartalmában. Az orientalizmus, azaz a „Kelet-eszme” vagy „Kelet-kultusz” ugyanis az újkorban (ám ezen belül viszonylag korán) a modernitásnak is az egyik sajátos kulturális kifejezőjévé vált, elsősorban filozofikus jellege, valamint a később dominánssá lett pszichológiai aspektusa révén. Az orientalizmus tudományos aspektusa (ti. a Kelet-kutatás) miatt is összekapcsolódott a polgári-értelmiségi léttel, másrészt – s ez a fontosabb számunkra – a történelmi egyházak képviselte hagyományos vallásossággal szembeni alternatívákat is létrehozta. A felvilágosodást követően a modern racionalizmussal szinte egyidejűleg lépett fel az irracionalizmus a filozófiában, ami, lévén az újkor terméke, s maga is keresztényellenes, ugyanúgy modernnek számított, mint a racionalizmus. Nyomukban pedig beszivárognak a nyugati kultúrába és gondolkodásba az egzotikus keleti tanok, főként a buddhizmus, s e kettő olykor látványosan összekapcsolódik. (Ennek egyik megnyilvánulása a schopenhaueri filozófia.) Vagyis minden misztikuma, illetőleg az okkultizmussal való összegabalyodása ellenére, a keleti tanok, a felvilágosultság, a modern gondolkodás egyik alkotóelemeként jelent meg – legalábbis bizonyos körökben.[17] Persze tudni kell, hogy a nyugati világban megjelenő hindu vagy buddhista irányzatok semmiképpen nem tekinthetők azonosnak keleti „eredetijükkel”, mondhatni „nyugatizálódtak”.[18] Így tehát a Kelet-kultusz mindmáig megőrizte a „keleti = ősi” (ill. „eredeti”) képletbe sűríthető régi jelentését, ugyanakkor az újkori változások hatására új, ezzel ellentétes tartalmat is nyert.

Ez a látásmód jelenik meg azokban az elképzelésekben, illetve fejtegetésekben is, amelyek szerint Jézus indiai guru, illetve jógi lett volna. Eddigi tapasztalataink szerint a vallástalan, ateista emberek jobban elfogadják Jézus csodáit valósnak, amennyiben Jézus jógi volt, mint Jézus hagyományos zsidó-keresztény messiási-megváltói felfogását. Ha ugyanis Jézus keleti guru volt, akkor az általa véghezvitt csodák is „racionális” magyarázatot nyernek. E csodák azonnal „érthetővé” válnak, ha megtudjuk, hogy Jézus más tudatállapotba került, vagy energiát használt a gyógyításhoz. A racionalitás itt tulajdonképpen azt jelenti, hogy a mi kultúránk beszédmódjába beilleszkedett, s ezáltal jobban érthető és elfogadható. Persze így a „csoda” is megszűnik csoda lenni. A krisztusi személy és életút (illetve sok esetben általában a bibliai tanok) egyes nyugati ezoterikus újraértelmezői ezért előszeretettel láttatják Krisztust keleti mesternek, gurunak, jóginak, így próbálják emberré változtatni, méghozzá olyasvalakivé, akinek cselekedetei megmagyarázhatóak és elhihetőek. Ha Jézus csak egy ember volt, aki gyakorolta a jóga technikáit, s ezáltal képessé vált „csodák” véghezvitelére, akkor azok a tettek sem természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenségek, hanem olyan történések, amelyeknek működése „tudományosan” is megmagyarázható. A „csoda” fogalma idegen, már-már elfogadhatatlan a modern ezoterika számára, mert avítt, s mert a tudománytalanság – s azon keresztül az illegitimitás – kifejezője.

vaisésika filozófia

A keleti bölcselet „modernsége” mélyebb, elemibb – vagy mondjuk így: kognitív – szempontból is megközelíthető. Eszerint a különféle hindu, buddhista, taoista stb. tanokban minden „eredetiségük”, „egzotikumuk” és „ősiségük” ellenére is ott rejlett a lehetőség, hogy azokat a nyugati ember gondolkodásához lehessen idomítani. Mert világleírásaikban precíz analitikus látásmód tükröződik, amihez fogható Nyugaton csak az újkori tudományosságban született meg. Főként az indiai filozófiai (vallási) rendszerekre jellemző, hogy alaptanításaikat egy-egy szútrában (versbe szedett alapműben) foglalják össze. Az aforizmatikusan tömör szútrák lényegében a világot alkotó összes elem felsorolását, illetve azok funkciójának leírását tartalmazzák. A gyakorló ennek segítségével felismerheti a világ „valódi” természetét, s így megvalósíthatja a legfőbb célt. A védikus gyökerű vaisésika filozófia szútrája (amely az i. e. 4–2. századból való) például 7 alap princípiumot (Padártha) különböztet meg. Ezek a 1. dravja (szubsztancia), 2. guna (kvalitás), 3. karma (mozgás), 4. számánja (univerzalitás), 5. visésa (individualitás), 6. szamavája (a kategóriák inherenciája), 7. abháva (nemlevőség). Ezek az alapprincípiumok azután tovább bomlanak, így például a vaisésika bölcselet 9 féle dravját különböztet meg, 25 féle gunát, és így tovább.[19] Egy másik filozófiai rendszer, a szánkhja a pszichét osztályozza meglehetősen aprólékosan. Eszerint a pszichét az értelem, az elme és az én-ség együtt alkotja, mindegyiknek sajátos funkciója van, s ezek együttes működése révén tapasztaljuk meg a külvilágot.[20] De ugyanilyen analitikus szemlélet jelenik meg a jógában és más irányzatokban is.

A keleti tanítások eme aprólékos osztályozási szisztémája arra a téves gondolatra vezette az újkor nyugati kutatóit, hogy e bölcseleti rendszerek némelyike kifejezetten atomista, sőt materialista. Ez azonban félreértés, a keleti bölcseletek legfőbb célja soha nem marad meg a racionális megértés szintjén, mindig a lét tökéletes és abszolút megismerésére törekszik, így a lélek kiszabadul anyagi fogságából és a teljes szabadság állapotába jut. Vagyis a keleti bölcselet céljánál fogva mindenkor misztikus. Az ezekkel az emlékekkel először találkozó nyugati embernek idegen volt ez a szemléletmód, és saját világképének megfelelően próbálta értelmezni. Ami beleilleszkedett a világképébe, azt felerősítette, ami meg nem, azzal úgy tett, mintha nem létezne. (Ez a fajta hozzáállás egyébként – a relativista antropológia és tudományfilozófia megjelenése és a nyugati intellektusra tett hatása ellenére – sajnos, mind a mai napig az orientalisztika egyik jellemzője.) A lényeg tehát, hogy a keletiek látásmódja – analitikus volta révén – modernnek tűnt, s e „modernség” miatt lett „atomista”, illetőleg „materialista”.

Hasonlóképpen a modernség látszatát, vagy még inkább hangulatát keltette az istenség másodlagos szerepe a tanításokban. Jóllehet vannak istenek, félistenek és egyéb természetfeletti lények a keletiek világképében, ám azok legfeljebb az anyagi, földi boldogulásban segíthetnek. Az élet valódi célját minden személynek magának kell megtalálnia, s ebben a szentek, a vallási vezetők (mint pl. a Buddha) csak annyiban segíthetnek, hogy a saját életükkel megmutatják: lehetséges a megszabadulás. Ám az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Nincs eleve kiválasztottság és kárhozat, előbb-utóbb mindenki üdvözül. A hagyományos keresztény vallásosságból kiábrándult nyugati útkeresőkre, akik a kapitalizmus világában otthonosan mozogtak, a keleti tanok ismerős és „modern” benyomást tettek.

fam9

A keleti eszmék korszerűségének, illetve modern jellegének kérdése elválaszthatatlan a 20. századi társadalmi-kulturális változásoktól, mozgalmaktól, elsősorban a hippi-kor hatásától. A hippi-kor gyermekeinek köszönhető, hogy ezek a tanok (vagy legalábbis ami belőlük Nyugatra átjött) egy pszichologizáló fordulattal a modern spiritualitás és újvallásosság fundamentumaivá lettek. A pszichologizálás, vagy a keleti tanoknak mint pszichológiai rendszereknek az értelmezése két szinten is megjelent. Részint megváltoztak a fogalmak, a vallási terminusok, átalakult a nyelvezet, megjelentek a modern lélektanból (főként a csoportlélektanból és mélylélektanból) vett kifejezések, s velük együtt bizonyos módszertani elemek és formák is. Az átalakulás mélyebb szintje ugyanakkor magát a vallási lényeget is érintette, azaz nem csupán a nyelvezet és a metodika, hanem a vallás célja is megváltozott. Az olyan ideák, mint „megszabadulás”, „megvilágosodás”, vagy éppen a „Nirvána elérése” helyett egyre inkább olyan ideák kerültek előtérbe – kiszorítva vagy átértelmezve az előbbieket –, mint amilyenek az „önmegvalósítás”, az „önfelszabadítás”, vagy a „lelki harmónia elérése”. A törekvők már nem valamiféle végső megváltást keresnek, hanem evilági sikert, boldogulást, illetőleg gyógyulást testi-lelki bajaikból. (Ha körülnézünk egy ezoterikával foglalkozó könyvesboltban: se szeri, se száma az olyan írásoknak, amelyek a meditáció lelki egészségben betöltött szerepéről, az önmegismerés betegségekből kigyógyító erejéről, vagy éppen a Tao önmenedzselésben betöltött lehetőségeiről szólnak.) De még az elmélyültebbek (vagy ha úgy tetszik: „vallásosabbak”) is legfeljebb egy jobb újjászületést remélnek, ahol még inkább kiteljesíthetik saját énjüket. Sőt, kifejezetten divatba jön – mi sem áll távolabb az eredeti keleti vallásoktól – a halált követő „új életek”, jövendőbeli újjászületések kultusza, ami végtére az öröm megnyilvánulása, hogy egyáltalán létezik előző és következő élet.

halálfélelem

Ez utóbbi felfogás különösen groteszk voltát mutatja, hogy a keleti vallások elsődleges és alapvető célja éppenhogy az újjászületéseknek – mint az ontológiai értelemben vett szenvedés legfőbb okának, forrásának és megnyilvánulásának – a megszüntetése. Keleten a „jobb újjászületés” reménye a vallási elképzelések alját jelentették, ám itt is mindenkor azzal a háttérrel, hogy az illetőnek ebben az életében ugyan nem sikerült a megszabadulás (szellemi éretlensége miatt, karmikus bűnei okán stb.), ám a leendő „jobb újjászületésben”, azaz következő életében talán lehetősége nyílik az ego teljes kioltódására, s a születések megszüntetésére. Vagyis a kedvező újjászületés iránti vágy a „végső megszabadulás”, a nirvána jövőbeli reménye. Ez is rávilágít a nyugati és a keleti ember gondolkodása közötti alapvető különbségre. A nyugati megmaradt halálfélőnek. Ráadásul az „előző életekkel” való foglalatosság is rövid idő alatt egyfajta miszticizált önismeretté, spirituális töltetű populáris pszichoanalízissé lesz. Számos beszámoló szól arról, hogy az „előző életekre” emlékezések „mélyebb önismeretet adnak”, gyógyítják a pszichét, elűzik a depressziót, értelmet adnak az életnek, és nem utolsósorban feloldják a halálfélelem görcsét, mivel egy „előző élet” megtapasztalása a halhatatlanság reményét csillantja meg. Azaz a reinkarnáció hite és átélése itt a mentálhigiéné egyik (igen fontos) megjelenési formája.[21] Ez az elképzelés, inspirációt nyerve a pszichoanalízistől, olyan obskúrus új „tudományok” megjelenését is magával hozta, mint a reinkarnációs terápia.[22]

A bekövetkező pszichologizáló fordulat változtatta tehát újra (második körben) modernné a „Kelet eszméjét”, méghozzá olyannyira modernné, hogy a lélektanra és a keleti vallási elemekre támaszkodva az egész nyugati okkultizmus is képessé vált a megújulásra. A „Kelet kultusza” ezzel az új modernitással – paradox módon – elég erőssé vált, hogy elszakadjon az őt korszerűsítő pszichológiától, és önálló életre keljen, sőt: hogy a maga szemszögéből értelmezze a dolgokat. Merthogy egy idő után már nem volt szüksége a pszichológia (vagy korábban a filozófia) adta mankókra, ugyanis a keleti mivolttal a modernség érzése automatikusan együtt járt. Gondoljunk újra a Jézus mint jógi példára: Gyakran pusztán attól, hogy valami keleti (eredetű, hangzású stb.), máris modernebbnek tűnik.

IV. Technicizált adaptáció

Bizonyos esetekben különféle ősi elképzelések, vallási tartalmak olyannyira beleolvadnak a modern kulturális környezetbe, mintha kifejezetten korunk termékei volnának. A modern külsőség azonban korántsem marad puszta „álca”, többnyire óhatatlanul belenyúl a hitek tartalmába is, s azt némileg átalakítja, noha a leglényeget mégsem érinti. Sőt: éppen ezáltal ad lehetőséget ennek a leglényegnek a kulturális evolúcióbeli túlélésére. Az egyik legjobb példa az ufóhit, illetve „intellektuális” lecsapódása, az ufológia. Ez a hiedelemrendszer egyébként a nyugati ezoterizmus modernitásra törekvésének egyik leglátványosabb és legnyilvánvalóbb megjelenése, amelynek komolyabb lélektani, antropológiai, vallástörténeti stb. elemzése külön könyvet érdemelne.

fam10

Az ufóhit a modern ezoterikus világ szellemi hierarchiájának alján helyezkedik el, amely olykor érintkezik a többi irányzattal, ám a legtöbbször azoktól független, hol „tudományos”, hol szektás formákban jelenik meg. Mondhatni: az ufóhit a maga popularitásával, gyermetegségével, kevéssé intellektuális gondolkodásmódjával a „népi vallásosság” képviselője a nyugati ezoterizmus világában. Az ufológia valójában technicizált démonhit és angelógia, sőt részben egyfajta technicizált sámánizmus is. Persze ma már nem beszélhetünk az emberre ügyelő, azt segítő vagy annak ártani akaró angyalokról és démonokról, hanem az emberre ügyelő, azt segítő vagy annak ártani akaró értelmes idegen lényekről, idegen intelligenciákról. A hiedelemrendszer centrális tanítása, hogy az ufók „figyelnek bennünket”, azaz élénk figyelemmel kísérik az emberiség sorsát. Minden közhelyessége ellenére érdemes újra leírni, hogy ez annak a réges-régi hiedelemnek a legújabb formája, amely számos vallás egyik alapeleme: emberfeletti lények számon tartják tetteinket és sorsunkat. Úgy látszik, ez az eszme elpusztíthatatlan. De olyan konkrét elképzelések is visszatérnek itt, mint amilyen a sámánizmusból vagy éppen a középkori boszorkányperek anyagából ismert „elrablás” motívuma. A sámánt szellemek ragadják el, felviszik az égbe, vagy le az alvilágba, s ő ezáltal tudáshoz jut, élete, lénye megváltozik. Ugyanígy a boszorkányok némelyike arról számolt be, hogy szellemek, illetve démonok ragadták el, azokkal repült a levegőben. Gyakori élménye az ufók által elraboltaknak az idegenekkel történő nemi érintkezés, amelyből félig ember, félig idegen lény születik. A boszorkányszombatokon is gyakori volt a Sátánnal vagy valamely démonnal történő közösülés, amelyből olykor szintén démonok, vagy félig-emberi lények születtek. Az ufológia szakértőitől tudjuk, hogy az ufonauták egy fajtája dinoszaurusz-leszármazott. Ahogyan az ember intelligens főemlős, úgy ők intelligens őshüllők. Mi ez, ha nem a sámánizmusból (és máshonnan is) jól ismert lény, a kígyó, béka vagy sárkány alakban megjelenő égi-alvilági istenség, nága, őrző szellem, mágikus erő birtokosa, a szent hüllő, aki tudást őriz, és e tudást átadja a beavatottaknak, akik égi vagy alvilági utazásaikon eljutnak hozzájuk? De még a búzamezőkön megjelenő titokzatos ábrák, az ún. „gabonakörök” sem teljesen új dolgok, legalábbis ami a búzamezőnek az emberi vallásos képzeletben betöltött szerepét illeti. Krisztus vagy Szűz Mária gyakorta jelentek meg búzamezőkön, sőt nyilatkoztak meg próféciákat adva az elmúlt évszázadokban. Persze ma inkább repülő csészealjak szállnak le ide, titokzatos és megfejtetlen „üzeneteket” hagyva az emberiségnek. Vagyis a lényeg ugyanaz, csak modernizálva. Jellemző ugyanakkor, hogy az ufológia témája is megtalálta a pszichológiát, ezt az új Bölcsek Kövét.[23]

magasabb rendű idegen lények

Az ufológia sajátos mellékágának – mondhatni: kulturális mutációjának – tekinthető a Däniken-jelenség. (Ennek az irányzatnak, vagy hiedelem-rendszernek persze nem is Dänikén a legelső és nem is a leghitelesebb képviselője, habár ő lett a legelhíresültebb és legelismertebb.) Az ötvenes évektől létező, s az utóbbi időkben kissé visszaesni látszó irányzat lényegét tekintve ugyanarra a hiedelemre épül, mint az előbbi: magasabb rendű idegen lények figyelnek bennünket. Pontosabban: figyeltek bennünket egykoron. Eme múlt időbe tétel a leglényegesebb különbség a klasszikus ufológia és a dänikeni eszmék között. Az égből jöttek itt régiek, és itt jártukat is régiségek jelzik: természetesen ők építették a piramisokat (az egyiptomiakat éppúgy, mint az amerikaiakat), ők állították fel a nem rozsdásodó delhi vasoszlopot, ők rajzolták a titokzatos Nazca-vonalakat, és a többi. Ez az intelligens régiekbe vetett hiedelem ugyanolyan népi-vallás féle, mint maga az ufóhit, csupán annak speciálisabb formája. Ha a jelenleg bennünket figyelő ufonauták angyalok vagy démonok (természetesen szándékaik alapján), akkor ezek a hajdanvolt űrhajósok szellemmé vált ősök, s így ez az irányzat voltaképpen egyfajta modernizált-technicizált őskultusz. A lényegi tartalom, a szemantikai mag ugyanaz, mint a klasszikus őskultuszoké, amelyek az ősöket amolyan félisteni lényekként, halhatatlan szellemekként tisztelték. (Ilyen az ausztrál bennszülöttek Álomidőben létező ősszellemei, vagy Hésziodosz aranykori nemzedéke stb.) Ezt támasztja alá az is, hogy egyes szerzők ezeket az űrhajósokat az emberiség (vagy bizonyos emberfajták) őseinek tekintik. De azt is mondhatjuk, hogy a Däniken-féle idea annak az ótestamentumi hagyománynak a modernizált (újra)megjelenése, amely arról szól, hogy az istenek fiai és az emberek lányai összeházasodtak, s ebből óriások születtek (Hénokh könyve). Ezzel pedig nem is mondtunk olyan nagyot, mivel bizonyos szerzők erre a passzusra explicite is hivatkoznak, hiedelmük alátámasztásaként.

A dänikeni gondolkodásmód sajátja, hogy a régi emlékeket mint modern jelenségeket értelmezi, a más, az idegen kultúrát mint sajátot. (Ebben nincs egyedül, a tudomány képviselői között is akadnak ilyenek szép számmal.) Vagyis az értelmező-magyarázó aktus a múlt bizonyos maradványait a jelen kultúra adta sablonok szerint formálja át. Dänikén explicite is megfogalmazza ezt az elvet, amikor világsikert aratott művének a következő címet adja: A jövő emlékei. A dendarai Hathor-templom egyik termében a falra lótuszvirágot véstek, amelynek szirmaiban egy-egy kígyótojás látható, benne a kígyóval. A lehajló virágot a szent Dzsed-oszlop, Ozirisz szimbóluma támasztja alá. A hagyományos egyiptológiai magyarázat szerint a teremtéssel kapcsolatos szimbólumokat láthatunk, amit szöveges emlékek is bőven alátámasztanak. Dänikén egyik követője, Reinhard Habeck szerint azonban egy villanykörte sajátos ábrázolása ez, csak éppen a „primitív” egyiptomiak nem értették az ufók műszaki berendezéseit, ezért saját világukból (szimbólumkészletéből) kerestek valami hasonlót, s annak segítségével ábrázolták.[24] Az ilyen típusú megközelítések minden bizonnyal azokban az elbeszélésekben gyökereznek, amelyekben a gyarmatosító fehér emberek először kerültek kapcsolatba bennszülött törzsekkel, akik gyakorta isteneknek tartották az idegeneket és eszközeiket szent szimbólumoknak. De hát az egyiptomiak (ahogyan mások is) csak tudták, hogy mit akarnak kifejezni! Vajon nem arról van-e inkább szó, hogy a „primitív” Habeck nem érti a szent szimbólumokat, illetve mélyebb tartalmaikat, s ezért csak saját kultúrájának tárgyi világához (és szimbólumkészletéhez) fordulva tudja értelmezni azokat?

fam11

Az ufológia vagy a Däniken-jelenség mégsem nevezhető spirituális irányzatnak a szó szűkebb értelmében. A klasszikus ufó-hívők nem tartják magukat vallásos embereknek, még csak „hívőknek” sem. Ezekben a formákban a spiritualitás spontán módon tör felszínre, és az ősi, archaikus tartalmak mindvégig tudattalanok maradnak.

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a második világháború előtti, akkor modernnek nevezhető okkultizmusban jelent meg először új formában a valamiféle felsőbbrendű emberekbe vetett hit a teozófusok, antropozófusok, tradicionalisták csoportjaiban, s e hit misztikus fajelméletekkel párosult. A tradicionalisták például úgy vélték, hogy létezett/létezik egyfajta ősi, eredendő léthelyzet, az Aranykor, amelynek fő jellemzője a lényünk magvát alkotó, személyen túli ősszubjektum, az Alany uralma a tapasztalati világ felett. A spiritualitás céljának és lényegének is a szubjektum általi szellemi önmegvalósítást, voltaképpen az ember istenülését tartják, ami a visszatérést jelenti az Alanyhoz, ezen pedig egy szubjektív idealista, szolipszista látásmód értendő. Ennek a helyzetnek vannak emanációs síkjai is. Ahogyan társadalmi síkon az istenkirály képviseli az Alanyt, az emberi fajok között az árják, pontosabban azok még tiszta, érintetlen ősei, az ún. „hiperboreus”-faj. Ezek a felsőbbrendű, más fiziognómiával rendelkező, „puhacsontú” lények egykor a Sarkcsillagról érkeztek a Földre, s az alacsonyabb rendű fajokkal, „a lemuriai szubsztrátum alig-emberi lényei”-vel történt sajnálatos keveredés folytán süllyedtek le mai (fehér)emberré. Jelenleg a nordikus típus a legtisztább képviselője ennek az ősi „hiperboreus” fajnak, de ez is csak maradványaiban.[25] (Vagyis a bukott angyalokról szóló régi héber mítosz okkultista-fasisztoid újrakonstruálásáról beszélhetünk.) Egyébként ezek az ősárják még nem űrhajón, hanem szellemi úton, „inkarnálódva” érkeztek a földre. A hiperboreusok ellenpólusát alkotják a déli, sötét bőrű etnikumok, amelyek a Sötét Kort, az anyagot, a démoni erőket, végső soron az Alanyt maga alá gyűrő objektív valóságot reprezentálják. Az alsóbbrendű emberek alacsonyrendűségének éppen ez a lényege: nem képesek „felébredni”, vagy más terminussal: a valóságot realizálni, azaz lényegüknél fogva antispirituális lények. (Ahogyan néhány száz évvel ezelőtt gondolták ugyanezt a feketékről, vagy a frissen felfedezett kontinensek bennszülötteiről a gyarmatosító európaiak, ti. hogy nem képesek üdvözülni, mivel nincs lelkük.) Nos, ez a felsőbbrendű ember egyfajta átmenetet képez a régi, hagyományos vallásosság félisten-, illetve őskultusza és a Däniken-féle mitológia modern, technicizált őskultusza között.

V. Lesüllyedt tudás

Az ezoterika tudományoskodásának harmadik alaptípusa, amikor az okkultizmus a hivatalos tudomány által elvetetteket próbálja feleleveníteni és egyben kisajátítani. Ezek a maguk idejében valóban a tudomány tárgyai voltak, csakhogy a paradigma időközben megváltozott és a tudományos világ (a tudós közösség) kivetette magából. Ide tartoznak az ún. „tiltott találmányok”, elavult módszerek és technológiák, vagy olyan egykori találmányok, amelyek nem futottak be karriert. És ide tartoznak a tudományból kikerült eszmék is, egykori különféle nézetek, hipotézisek, elvetett ötletek, ideák, elképzelések, félbemaradt vagy sikertelen kísérletek, régi paradigmák. Amint ezek a tudomány fősodrából kiesnek, s a periférián találják magukat, gyakran összetalálkoznak az ezotériával, amely azonnal lecsap rájuk. Ezáltal persze bizonyos spirituális tartalmat (is) kapnak. A tudományos közösség érdeklődését ugyan elveszítik, helyette azonban sokkal szélesebb közönség: az érdeklődő dilettánsok szubkultúrái, illetőleg a nem keresztény új vallási mozgalmak bizonyos irányzatainak hívői karolják fel.

De ez sem új jelenség, a folyamat már az antik világban kimutatható. Jó, s egyben közismert példa erre az asztrológia. Köztudott, hogy a csillagfejtés az ókori civilizációkban állami intézmények által támogatott „komoly” tudomány volt, a tudományosság minden jellemzőjével, elsősorban is precízen kidolgozott módszertannal és intézményi háttérrel ellátva.[26] Eme tudományos rendszerek ismerete, illetve alkalmazása az adott társadalom elit tagjainak – többnyire a papi kaszt – privilégiuma volt, ám ők ebben a kontextusban, illetve az adott kultúrán belül inkább tudósoknak, jól képzett szakembereknek tekinthetők, mintsem mai értelemben vett papoknak.[27] A túl bonyolult elit tudás azonban idővel egyre formalizáltabb lett, végül kiüresedett, elavult. A bonyolult ábrák, eljárások és képzetek jelentése elhalványult, ismeretlen, egzotikus jelekké, vagyis okkult szimbólumokká váltak. Ezzel az elavult tudás jócskán leegyszerűsödve leszivárgott-lesüllyedt a népi jövendölő és mágikus praktikák közé.

delejezés

Lényegében ugyanez a folyamat jelenik meg az újkorban, közelebbről a 19–20. században is, ám ehhez már nincs szükség évezredekre, elegendő néhány (tíz) év. Elfelejtett, elvetett tudományos módszerek foglalkoztatják a századelő polgári szalonjainak okkult érdeklődésű társaságát. Olyan egykori tudományágak, mint a frenológia, vagy olyan, valamikor tudományosnak számító módszerek, mint a delejezés vagy a mesmerizmus. Edgar Allan Poe egyik legrémisztőbb novelláját, a delejezésről szóló, száraz, kvázi „tényközlő leírásként” előadott történetet, a Monsigneur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításbant egyesek valódi tudományos cikknek, esettanulmánynak hitték. Egyébként a delejezés és a mesmerizmus némileg korszerűsödve az újokkultizmusban is tovább élnek, persze más néven: mint fényadás vagy aurafésülés bukkannak fel újra.

Az újokkultisták körében igen népszerű az egyik leghíresebb, utóbb mellőzött európai feltaláló: Nikola Tesla. A 20. század elején élt kutató a rádiótechnika, a robotika, a váltóáramú energetika területén elért tudományos eredményei után állítólag rábukkant a mágnesáram plazmafizikai előállítási módjára.[28] A különféle – a tudomány által fel nem karolt – felfedezéseket és találmányokat Egely György gyűjtötte össze Tiltott találmányok című könyvében, amelyben együtt említi Edisont, a Curie házaspárt a 20. század végi „elnyomott” feltalálókkal.[29] A konklúzió pedig nyilvánvalóan nem lehet más: Edisont kinevették, amikor az izzólámpát megalkotta, és lám, azóta Edison találmánya széles körben elterjedt. Hasonlóképpen nevetnek ki ma számos feltalálót, ám éppen Edison példája mutatja, milyen helytelen ez a mellőzés. Ezáltal tehát Edison és a többi neves hajdani tudós és feltaláló legitimálja a 20. század mellőzött (ám az ezoterikus berkekben nagy becsben tartott) feltalálóit. Mellesleg Egely nevéhez is fűződnek találmányok. Az egyik legismertebb az ún. „Egely-kerék” olyan műszer, amivel naponta többször is megmérhetjük bioenergia-szintünket.

fam12

Hogy ezek a találmányok, amelyek többnyire egy csapásra megoldanák az emberiség majd minden problémáját, nem terjedtek el általánosan, nem csupán a kor „szellemi sötétségének”, vagy a tudósok stupiditásának köszönhető az ezoterikusok szerint, hanem elsősorban annak, hogy a tudós társadalom szövetkezve a gazdasági érdekekkel, nem engedi érvényesülni ezeket a felfedezéseket. Hargitai Károly Egelyvel közösen írt könyvében olvashatjuk a következő sorokat, amelyekből egy klasszikus összeesküvés-elmélet körvonalazódik: „Az energia kicsatoló készülékek minőségileg is új típusú világot teremtenének. Nem hasonlítható egyik szerkezet sem a szokásos találmányokhoz. Ezek a készülékek drasztikusan megváltoztatják korunk gazdasági, politikai és valószínűleg társadalmi struktúráját is, ezért rendkívül erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne valósulhassanak meg ezek a készülékek.”[30]

Tesla vagy más feltalálók valós vagy képzelt eredményei, elfeledett elképzelései éppen azért váltak az ezotéria alkotóelemeivé, mert a szellemi élet perifériájára kerültek. Voltaképpen ez a „gesunkenes Kulturgut” néprajzból jól ismert, klasszikus jelensége. A valamilyen szempontból az elit körében népszerűvé vált dolgok (eszmék, divatok, szokások, névadás stb.) előbb-utóbb popularizálódnak, szélesebb rétegekhez, sőt tömegekhez jutnak el, ám közben jelentős átalakuláson mennek keresztül: alkalmazkodnak az adott közösség addigi világához (szokásaihoz, képzeteihez). A tudományos eszmék és találmányok esetében ez a jelenség némileg módosul, ti. nem csupán arról van szó, hogy a tudományos elit által szelektált, egykor népszerű eszmék leszivárognak a populáris kultúrába és ott új életre kelnek, hanem megerősödésüket éppen periférikusságuknak köszönhetik. Tesla vagy Egely marginálisok, ahogyan az okkultizmus is az. Mindkettő marginális, ergo illegitim. És a margón lévők gyakorta hajlamosak megtalálni egymást, főként, ha van valami tartalmi közösségük is. A marginalitás által ezek az eszmék és találmányok illegitimmé váltak, az illegitimitás révén pedig okkulttá. Itt tehát megfordul az eredeti „okkult = marginális”, illetve „okkult = illegitim” képlet, azaz: „illegitim” vagy „marginális = okkult” lesz. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy ez a „technicizált spiritualitás” önmagát nem vallásnak vagy mágiának, még csak nem is okkultizmusnak vagy ezotériának tartja, hanem egyfajta alternatív tudománynak. Tudománynak, azaz legitimnek.

parajelenség

A technicizált-modernizált spiritualitás eme típusába egy további nagy és meglehetősen népszerű téma is beletartozik: a parajelenségek. A parajelenség olyan természeti (esetleg pszichikus) jelenség, amit a tudomány nem képes magyarázni. Habár elvileg mindenkor ott van az ígéret felfedésükre, tudományos vizsgálatukra, és ennek nyomán kielégítő magyarázatra, olykor a hivatalos tudomány is foglalkozik velük (ennek fénykora az ötvenes-hatvanas évek), de a parajelenség nem lenne az, ami, ha valóban megmagyaráznák. Merthogy a parajelenség, a telepátia, telekinézis, clairvoyance, vagy bármi más, lényege a megmagyarázhatatlanság. Ez jelentésének magva. A megmagyarázhatatlanság pedig a titokkal egyenlő, a csoda visszacsempészése a kultúrába. A „parajelenség” kulturális szemantikájának képlete: parajelenség = megmagyarázhatatlan = csoda. Ezért a megmagyarázhatatlan természeti és pszichikus jelenséget a titokzatosságra, áttételesen a csodára vágyók, vagyis az ezoterika hívei automatikusan magukénak érzik, és azonnal beillesztik világképükbe. Így a parajelenség mint kulturális jelenség tanulságos is. Bármely megmagyarázhatatlan dolog (nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett parajelenség) éppen megmagyarázhatatlanságánál fogva mindenkor a csoda hordozója, sőt a csoda maga, könnyen spiritualizálódhat, illetve okkult tudássá válhat. Egyébként a parajelenségek hiedelemkörét már nem nevezhetjük egyértelműen ezoterikus „népi vallásosságnak” vagy effélének, inkább annak a határán mozog. E jelenségek némelyikének valóban létezik tudományos (kísérleti) vizsgálata is.[31] A hivatalos indoklás szerint a sikeres kísérletek statisztikailag nem meggyőzőek.

Véleményünk szerint itt is igaz a marginális, illetve illegitim = okkult tétel. Ha a parajelenségek vizsgálatának területén a „hivatalos” tudomány komoly eredményeket ért volna el, s ezeket az eredményeket nyilvánosságra hozzák, valamint az ilyen jellegű kutatások szélesebb körben elterjednek, azaz a parapszichológia a tudományos élet szerves részévé válik, s ezáltal kulturálisan legitim területté, ma az okkultistáknak nem kellene. Nem kellene a kanálhajlítgatás, a jövőbe látás, a bőrlátás, a gondolatátvitel, a gömbvillám. A modern okkultizmus, illetve ezoterika szubkultúrájában a titok, a csoda nem magában a jelenségben van, nem a jelenség tartalmához kötődik. Ha a „hivatalos” (uralkodó) tudomány különféle elméleteire, kísérleteire, ötleteire, paradigmáira gondolunk, ezek is bővelkednek „csodában”, hiszen gyakran olyan elképesztő, a köznapi logikával és tapasztalással ellentétben álló, hatalmas perspektívákat megnyitó tényekkel és elképzelésekkel találkozunk, amelyek mellett az ezoterika világképe egyszerűnek, mechanisztikusnak, már-már sivárnak és unalmasnak tűnik. (Valami olyasminek, amit a spiritualista általában a „materializmus” szemére vet.) A csoda élményét a rejtettség adja, amit ezek az egyszerű elméletek és világképek főként marginalitásuknak köszönhetnek. (Persze, ezt színezik még a marginalitást magyarázó összeesküvés-elméletek, a „tiltottság” mítosza.) Ám ha mondjuk a relativitáselmélet vagy az energia-megmaradás elve megbukna, megcáfolódna, egy paradigmaváltással perifériára kerülne, szinte biztosra vehetjük, hogy popularizált formája okkult, ezoterikus eszmeként vagy tantételként megjelenne. Az okkult mint rejtett, tehát vonzza az illegitimet, hiszen ez utóbbi szintén a rejtett egyik formája, mondhatni: ez az „okkult = illegitim” tétel harmadik tagja, a tertium comparationis.

fam13

Nem is olyan régen, amikor még kevesebbet lehetett tudni a gének működéséről, ezoterikus körökben divatos volt „gén-emlékezetről” vagy „sejt-emlékezetről” beszélni, amin azt értették, hogy a sejt vissza tud emlékezni az eredetre, illetve előző életekre. Amint a genetika látványos tudományos eredményeket produkált (pl. humán genom projekt), ez a hitelem háttérbe szorult, elhalványult. A modern okkultizmus, mivel mindig a lesüllyedt kulturális javakat fedezi fel magának, mindenkor a tudományos változás után lépdel. (Nem pedig megelőzi azt.) Ezért ellenkező folyamatról nem beszélhetünk. Nem ismerünk olyan tudományos eljárást vagy hipotézist, vagy egyéb, a tudomány tárgykörébe tartozó elemet, amelyet a tudomány az okkultizmustól vett át. (Ismételten hangsúlyozzuk, hogy kizárólag a 18. századot követő időszakról, illetve a jelenkorról van szó.) Ne tévesszenek meg bennünket az olyan jelenségek, mint például az akupunktúra modern tudományos vizsgálata. Ezek a maguk eredeti kulturális kontextusában az elit tudás részét képezték, tehát nagyjából azt a pozíciót foglalták el, mint korunkban (ill. mint a mi nyugati kultúránkban) a tudomány. Mivel más kultúrából származnak, nem váltak lesüllyedt tudássá.[32] Másrészt nem az okkultizmus fedezte fel a tudomány számára, hanem az okkultizmus is felfedezte magának (a jógával és hasonló dolgokkal együtt), és ezzel egy időben a tudomány is foglalkozott velük. Egyébként az akupunktúra így sem vált általánosan elismert, bevett, tudományosan igazolt módszerré, legfeljebb kiegészítő, alternatív gyógymóddá – habár ez mellékes.

mágia-ellenességében gyökerezik

Egészen a 18. századig a tudomány és az ezotéria nem álltak szemben egymással, sőt kölcsönösen kiegészítették egymást. A természettudományt okkult elemek tarkították, maga is egyfajta okkult tudásként jelent meg. A tudomány, a tudományos gondolkodás éppúgy a kultúra perifériáján helyezkedett el, éppúgy hol tiltott, hol megtűrt volt, mint az okkultizmus. Az akkori uralkodó világkép, a kereszténység, pontosabban az Egyház képviselte „krisztianizmus” állt szemben mindkettővel. Ám amikor a természettudományos világkép került uralkodó pozícióba, az okkultizmus helyzete mit sem változott, az okkult jelző a tudománytalanság, a periférikusság kifejezője maradt. Miért? A tudományos gondolkodás (főként a módszer) logikájából, kritériumaiból fakadó természetes távolságtartás mellett az okkult iránt mélyebb, a tudományos gondolkodással már nem magyarázható ellenséges érzület is megfigyelhető. A nyugati gondolkodás okkult-ellenessége, elemi idegenkedése az ezotériától, sőt mélységes lenézése mindennel szemben, ami akárcsak gyanúsítható ezzel, nos, ez nem a felvilágosult racionális világkép szülötte, hanem egy igen régi hagyomány rejtett maradványa. E hagyomány valószínűleg a zsidó-keresztény teológia mágia-ellenességében gyökerezik, vagy legalábbis arra vezethető vissza.[33] Az uralkodóvá vált természettudományos szemléletmód is átvette ezt a hagyományt mint az európai gondolkodás egyik alapelemét, dacára annak, hogy az újkori tudomány kialakulásában nagy szerepe volt a mágiának, ezoteriának. Ennek oka valószínűleg maga az uralkodó pozíció, amelynek megszerzése számos kulturális elem átvételével automatikusan együtt jár. (Olyan ez, mint a kereszténység győzelme, amikor az uralkodóvá lett vallás az egykor őt (is) üldöző római államvallásnak számos elemét magába építette, a római hatalomgyakorlás eltanulásáról nem is szólva.) Persze a tudomány már nem üldözi vagy tiltja az okkultizmust (legfeljebb a maga berkeiben), hanem lenézi és elveti, de az eredmény ugyanaz: az uralkodó „államvallás”, a domináns szellemi hatalom megpróbálja kiszorítani, negligálni. És a belső logika is hasonló: az okkult mint „rejtett” mindenkor „tiltott” is. A „tiltott” mint olyan természetesen „illegitim”, az „illegitim” viszont az „ósdi”, az „áltudományos”, a „bóvli”, a „dilettáns” szinonimája, azaz olyasvalami, amivel nem érdemes, nem kell és nem is szabad foglalkozni.

VI. Késő antik gyökerek

Történeti-kulturális gyökereit kutatva a nyugati ezoterizmus tudományoskodása nagyjából a késő antik időkig vezethető vissza. E gyökerek főként az akkori ezoterizmusban, a keresztény és a pogány gnoszticizmusban keresendők. A gnózis, mint a neve is elárulja, a „tudás” vallása, az „ismeret” kultusza. Olyan spiritualitás, amely magát nem is annyira vallásnak, inkább megismerésnek, mai szóval: tudománynak tünteti fel. (A „vallás” szót akkoriban tágabb értelemben használták. Nem csupán a hitre vonatkozott, a filozofikus, megismerő, sőt olykor kifejezetten tudományos látásmód is belefért. Jellemző, hogy még a gnózisnál intellektuálisabb hermetika is „szent vallásként” aposztrofálta magát.) Többen felismerték, hogy a hajdani gnosztikus tanok a jelenlegi ezoterikus irányzatok tanainak antik előzményei.[34] Ez persze önmagában nem nagy felismerés, mivel számos modern ezoterikus szerző is hivatkozik a régi gnosztikusokra, s az antik gnózis (valamint az attól elválaszthatatlan hermetika) köztudottan az európai okkultizmus művelődéstörténeti előzménye. Ami bennünket foglalkoztat, az a gnosztikus jellegből fakadó intellektuális igény, illetve a gnosztikus szemléletmód maga, amelynek az újokkultizmus tudományoskodása, scientifizmusa egyenes következménye.

A gnoszticizmus tanai szerint a Teremtő Isten a kozmosz zsarnoka, aki rabláncon és vakságban tartja az embert, s akinek uralma alól fel kell szabadulni. Ez a megszabadulás az emberi lét célja, ám e szabadság egyben a természet, a kozmosz feletti uralmat is jelenti az ember számára. A felszabadulás pedig a Tudás (gnózisz) megszerzése révén történik. E tudás az isteni titkok kifürkészését, a világ, a természet, a teremtés és az emberi természet titkainak megismerését jelenti. A gnosztikusok szerint az ember lényege, eredendő természete szerint az istenek felett áll, s önmagunkat megismerve az egész világot megismerhetjük. Nos, ha egy kicsit allegorikusan értelmeznénk ezeket az eszméket, máris csupa ismerős gondolat tárulna elénk. Így a zsarnok Teremtő maga a vallás allegóriája, a vallásos tudaté, az emberi szellem alávetettségéé. A felszabadulás, ami a tudás megszerzése, a természet megismerése révén történik, egyben az ember öntudatra ébredése is. Vagyis a felvilágosodás (s vele a tudomány) alapeszméi a régi gnosztikus-hermetikus eszmék deszakralizált, profanizált leszármazottai.[35]

fam14

Az antik gnosztikus-hermetikus szemlélet tehát nem csupán az európai ezoterikus irányzatok őse, hanem a tudományé is, amely eredet annak történetében világosan megragadható. A modern fizika közvetlen előzménye a magia naturalis, amelynek bűvészkedései akkoriban javarészt varázslatnak számítottak. A példa a szemléletmód rejtett szemantikai azonossága miatt figyelemreméltó. Az „Isten titkait” kifürkésző, illetve azt megszerezni akaró kutató, s ezzel a világon és a természeten uralkodni vágyó ember képe miatt. A gnosztikus szemléletmódban éppen ezért sokáig együtt van a mágikus-ezoterikus és a kutató-tudományos: Giordano Bruno hermetikus filozófus és mágus, Newton és Leibniz pedig rózsakeresztesek. Ez utóbbiak tudományos eredményei is javarészt a misztikus titok lázas keresésének, Bruno mágikus és Newton alkímiai kutatásainak, illetve panszófista-teozófus kontemplációinak köszönhetők. A rózsakeresztesek után kutató Descartes pedig – csakúgy, mint a régi alkimisták – bizonyos filozófiai inspirációit olyan többrészes álomból nyerte, melyeket még huszonhárom évesen, vándorlásai közben, zsoldos katonaként álmodott. A nagy tudós álma (vagy álmai) misztikus megismerésként fogható fel, méghozzá a szó hagyományos értelmében. Arról nem is szólva, hogy ezek az álmok konkrétan az alkímiából ismert szimbólumokkal voltak átszőve. Ez az esemény indított el azután egy világraszóló tudományos felfedezést.

Mi a lényegi különbség a tudománytörténet e máig mitizált alakjai és koruk többi misztikus kutató elméje között? Mitől inkább varázsló és alkimista, s csak másodsorban tudós a szintén rózsakeresztes Robert Fludd, aki misztikus kutatásai mellett több technikai találmánynak is atyja?[36] Bizony nem csupán a modern ezoterizmus, hanem a nyugati tudományosság is ennek a szellemiségnek a leszármazottja, méghozzá egyenes ági leszármazottja. De még a 18. század végén, a 19. század elején se válik el a mágia, illetőleg az okkultizmus teljesen a tudománytól, gondoljunk csak a flogisztonelméletre, az elektromosság felfedezésére, a korábban említett mesmerizmusra vagy delejezésre. Vagyis a tudomány és az okkultizmus még két-háromszáz éve is igen harmonikus egységet alkottak, elsősorban a közös gyökér: a gnosztikus szemlélet, illetve a gnosztikus-hermetikus eredet révén. Sőt, valószínűleg még az a szellemi áramlat is, amit általános filozófiatörténetünk „korai mechanikus materializmusnak” nevez, ugyanígy a régi hermetikus tradíció örököse. (Igaz, már ízig-vérig profán örököse.) A tizennyolcadik századi materializmusban megjelenő „embernövény” és „embergép” eszméje például minden bizonnyal annak az ősi mágikus felfogásnak a profanizált maradványa, amelyet régi formájában kontinensünkön utoljára az alkimisták képviseltek. Lamettrie vagy Holbach báró „felvilágosult” eszméinek valódi gyökerei sokkal inkább az alkímiából és a mágiából eredeztethetők, mintsem valamiféle általunk, mai elmék által modernnek értelmezett gondolatiságból. Az embert mint növényt, vagyis mint kicsírázó, növekedő és elhaló organizmust szemlélni ugyanaz, mint az ősi „növényember”, vagyis a mesterségesen létrehozott emberi lény, a homunculus metaforáját visszafordítani, amely Paracelsusnál és más alkimistáknál is fel-felbukkan. Ugyanígy az „embergép”, vagyis az ember mint mechanizmus, mint „lágy gépezet” a régi alkímiai fémember ideájának leszármazottja. Növényi ember = emberi növény, gépi ember = emberi gép. Ez a „metafora-visszafordítás” azután létrehozta azt a szemléletmódot, amely bizonyos mai tudományágak létrejöttét inspirálta.[37]

ufóhit

Az okkultizmusnak, illetve az ezotériának azok az irányzatai, amelyekről a fentiekben szó volt, voltaképpen ezt a régi egységet őrzik, a mágikus-okkult és a tudományos szemlélet egységét. Bizonyos szempontból régi vágású, mondhatni klasszikus materialisták: nem hisznek lelkekben, halott ősökben vagy istenekben, hanem idegen űrhajósokban, ufókban, magasabb rendű technikai civilizáció(k)ban. Nem hiszik, hogy a piramisokat a mágia segítségével emelték, hanem úgy gondolják, azokat földön kívüli technológiával építették fel. Nem szakrális-mágikus jelképekben gondolkoznak, hanem égő villanykörtéket látnak a szent szimbólumokban az egyiptomi templom falán. Másrészt hitük és látásmódjuk rejtett szemantikáját tekintve kétségtelenül okkultisták, hiszen a titkot kutatják, a csodát keresik, sőt: próbálják eszközeikkel megvalósítani. Ebből a szempontból az ufóhit, a mindenféle „tiltott találmányok”, vagy éppen Tesla újrafelfedezése az ezoterikusok részéről kulturális kövülete annak, ami a tudomány is volt egykoron: a mágia egy fajtája.

BIBLIOGRÁFIA
Barker, Eileen (1992): New Religious Movement. A Practical Introduction. London, HMSO.
Capra, Fritjof (1990): A fizika taója. A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti párhuzam feltárása. Budapest, Tercium Kiadó.
Crowley, Vivianne (1998): A jungi szellemiség. Budapest, Bioenergetic.
Debus, A. G. (1987): Chemistry, Alchemy and the New Philosophy 1550–1700. London, Variorum Reprints.
Desimaru, Taiszen (1995): Az út gyakorlása. Budapest, Farkas Lőrinc Imre Kiadó.
Dobbs, B. J. T. (1975): The foundations of Newton’s Alchemy or “The Hunting of the Green Lyon”. Cambridge, Cambridge University Press.
Drückheim, Karlfried (2000): A nyugalom japán kultusza, (ford.: Gyertyán Katalin) Budapest, Szenzár kiadó.
Egely György (2000): Tiltott találmányok. Budapest, Egely Kft. kiadása.
Eysenck, H. J. – Sargent, C. (1994): Mégis van magyarázat? A paranormális jelenségek titkai. Budapest, Magyar Könyvklub.
Farkas Attila Márton (1998a): Buddhizmus Magyarországon, avagy az alternatív vallásosság egy típusának anatómiája. MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 50.
Farkas Attila Márton (2001): Az alkímia eredete és misztériuma. Budapest, Balassi Könyvkiadó.
Farkas Attila Márton – Mund Katalin (2001): Requiem egy elveszett mítoszért. A Hamvas-kultusz. Valóság 2001/8: 51–64.
Fincher, Susanne F. (1998): Mandalakészítés. Intuíció, önkifejezés, gyógyulás. Budapest, Édesvíz Kiadó.
Gál Péter (1994): A New Age – keresztény szemmel. (Harmadik, javított kiadás) Budapest, Szegletkő.
Habeck, Reinhard (1992): Villanykörték a régi Egyiptomban. In: Erich von Dänikén: Jelek a Kozmoszból. Budapest, LAP-ICS Könyvkiadó.
Hall, Judy (1999): Reinkarnációs terápia. Budapest, Bioenergetic.
Hargitai Károly – Egely György (1994): Kifordul a tér. Budapest, Kornétás Kiadó.
Jonas, H. (1934, 1954): Gnosis und spätantiker Geist l–II., Göttingen.
Jung, Carl Gustav (1987): Emlékek, álmok, gondolatok, (ford.: Kovács Vera) Budapest, Európa.
Jung, Carl Gustav (1993): Titokzatos jelek az égbolton. Budapest, Kossuth Kiadó.
Jung, Carl Gustav (1999): Mandala: képek a tudattalanból. Budapest, Édesvíz Kiadó.
Kaczvinszky József (1943): Kelet világossága, Írás Kiadó.
Kákosy László (1984): Fény és káosz. Kopt gnosztikus kódexek. Budapest, Gondolat Kiadó.
Kersten, Holger (1992: Jézus Indiában élt a keresztre feszítés előtt és után. Budapest, Bibliográf.
Komoróczy Géza (1995): ’A tudományos világnézet csapdájában. A babiloni csillagtudomány’. In: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Budapest, Ozirisz. 9–47.
Konrád György – Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat Kiadó.
László András (1995): Tradicionalitás és létszemlélet. Kötet Kiadó.
Leisegang, H. (1924): Die Gnosis. Leipzig.
Mund Katalin (2001): Kelet Istenei Nyugaton. Ethnographia (megjelenés alatt).
Lugosi Ágnes – Lugosi Győző (szerk.) (1998): Szekták. Új vallási jelenségek. Budapest, Pannonica Kiadó.
Penrose, Roger (1993): A császár új elméje. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Rosen, David (1997): Jung és a Tao. Az integritás útja. Szeged, Szukits Kiadó.
Simon László (1994): Gyémántok. A Vízöntő kor filozófiája. Magánkiadás.
Stevens, A. (1996): Private Myths. Dreams and Dreaming. Penguin Books.
Székács István (1991a): ‘Descartes álma: egy természettudományos felfedezés tudattalan hátterére vonatkozó adatok’. In: Pszichoanalízis és természettudomány. (Válogatott esszék.) 69–84. Budapest, Párbeszéd Kiadó.
Székács István (1991b): Átlátszóság, kreativitás és értelmezés. In: Pszichoanalízis és természettudomány. (Válogatott esszék.) 85–114. Budapest, Párbeszéd Kiadó.
Székely László (1997): Az emberarcú kozmosz. Az antropikus kozmológiai elv. Budapest, Áron Kiadó
Rúzsa Ferenc (1997): A klasszikus szánkhja filozófiája. Budapest, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó.
Takács László (1984): India kultúrtörténetének áttekintése 6–7. A nyája és a vaisésika. Budapest, Buddhista Misszió.
Tucci, Giuseppe (1961): The Theory and Practice of the Mandala. London.
Vassy Zoltán (1989): A parapszichológia tudományos irányzata. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Vasziljev, L. (1965): Telepátia. Budapest, Gondolat Kiadó.
Wallis, Roy (1984): Elementary Forms of the New Religious Life. London, Routledge and Kegan Paul.
Wilson, Bryan, R. (1990): The Social Dimension of Sectarianism. Sects and New Religious Movement in Contemporary Society. Oxford, Clarendon Press.
JEGYZETEK
  1. ‘Erről 1. Farkas (a magyarországi buddhizmus kapcsán) 1998: 8–21, valamint Farkas-Mund, 2001. a Hamvas Béla körül kialakult kultusz kapcsán.
  2. Prabhupáda: 32.
  3. Simon 1994.
  4. Charon 1990.
  5. Kersten 1992: 136.
  6. A biológiából vett analógiákra jó példa a magyar Kaczvinszky (1941), amikor a jógát elemzi, és azt több ponton az akkori élettannal, evolúciós elképzelésekkel stb. hozza össze.
  7. Jung művei mellett legjobb elolvasni személyes vallomásait. Jung 1987.
  8. Jung 1999. Jung mandala-koncepciója egy pszichoterápiás praxis alapjává lett. A mandala-készítés máig alkalmazott eljárás az önkifejezés, az önismeret fejlesztésében. Erről 1. Fincher 1998. A szerző jungiánus pszichológus. Könyve tipikus példája a Jung révén a pszichoterápiában megjelenő keleti bölcseleti és praktikus spirituális elemeknek. Természetesen az eredeti keleti mandalakészítés egészen más jellegű volt és más célokat (elsősorban hagyományos értelemben vett mágikus-vallási célokat) szolgált. L. Tucci 1961. Egyébként Jung intenzíven foglalkozott a Taóval, sőt a buddhizmussal és a hinduizmussal is. Erről I. Crowley 1998: 79–102, valamint Rosen 1997.
  9. A témáról 1. Farkas 1998.
  10. Fromm 1989.
  11. Capra 1990.
  12. Egyébként jellemző, hogy az ezoterizált fizika már Jungnál megjelenik, méghozzá a híres szinkronicitás-elmélet kapcsán. Ez önmagában remek és inspiratív gondolat, csakhogy ugyanúgy vulgarizálták (ill. visszaéltek vele), mint sok más gondolattal. (Ehhez az elmélethez l. pl. a magyarul is megjelent Szinkronicitás című könyvet.)
  13. Ilyen mű például Székely (1997) amúgy remek, színvonalas és az antropikus elvről átfogó képet adó munkája.
  14. Desimaru 1995: 81–2.
  15. Lugosi 1998: 223. A szcientológiáról I. még: Straus 1986., Barker 1992., Wilson 1990.
  16. lamblikhosz: De mysteriis VI–VII.
  17. Eme kettősség jobb megértése végett gondoljunk a szabadkőműves páholyokra, amelyek egyszerre voltak a felvilágosodás – és vele a racionalizmus – legfőbb szószólói a politikában és a kultúrában, ugyanakkor szimbolikájuk, világképük, rítusaik tele voltak okkult-mágikus-vallásos elemekkel.
  18. Erről lásd: Mund 2001.
  19. 2‘Takács 1984.
  20. Ruzsa 1997.
  21. llyen jellemző munkák pl. a New Age-es természetgyógyászat jelenlegi apostolainak, Throwaíd Dethlefsennek vagy Rüdiger Dahlkének a könyvei. De szinte valamennyi reinkarnációról szóló újokkultista könyvben kiemelt szerep jut a mentálhigiénének. Erről l. pl.: Wallis 1976., Poloma 1987., McGuire 1983., 1985.
  22. L. pl.: Hall 1999.
  23. L. Jung könyvét az ufókról, (Jung 1993)
  24. Habeck 1992.
  25. A téma jelenkori, mégis klasszikusnak tekinthető prezentálását illetően l. László 1995: 151–171. A téma szociokulturális kontextusát illetően l. Farkas 1998a.
  26. A kérdésről jó összefoglalót ad Komoróczy 1995.
  27. Jól látta ezt Konrád – Szelényi 1989: 29 és 35. „A preindusztriális társadalom reprezentatív értelmisége a rendi helyzetű papság, amelynek – a stabilitás védelmében – a kor immanens-empirikus-történeti-racionális tudását az üdvösségre irányuló teleologikus tudás keretében kell szintetizálnia (…) Az egyiptomi tudásszociológus tehát a papi teleologikus ideológia alkotó egyéniségeit fogadná el értelmiségiként, s ezzel meglehetősen zavarba hozná későbbi kollégáit, akik igazi tudásnak a műszaki racionális tudást fogadnák el, hiszen ez épült bele közvetlenül a modern értelmiség tudományába, s mint nem tudást tennék zárójelbe a misztikus jóslatok teleológiáját. Memphiszi nézőpontból tehát az álomfejtő lett volna az Igazi értelmiségi; oxfordi nézőpontból a modern építészek piramisépítő elődei.”
  28. Teslának a filozófia egyes nagy kérdéseit érintő, némileg okkult ízű írásainak egy részét – mintegy avantgárd gesztusként – közli a Magyar Műhely 108–109 száma.
  29. Egely 2000.
  30. Hargitai 1994: 195.
  31. A parapszichológia tudományos kutatásáról l. pl. Vasziljev 1965, Vassy 1989, Eysenck – Sargent 1994.
  32. Az akupunktúra, a jóga és egyebek persze azáltal, hogy az okkultizmus kisajátítja őket, igen rövid időn belül átalakultak, az okkultista popularizálódás révén vulgarizálódtak, és a lesüllyedt tudás minden jellemző ismérvével rendelkeznek.
  33. Az isteni titkok kifürkészésének tilalma a Bibliában is megfogalmazódik.
  34. Pl. Gál 1994: 76–94., aki a New Age ill. valamennyi mostani ezoterikus-okkult irányzat szellemi gyökerét az antik gnoszticizmusban látja. A gnózisnak egyébként hatalmas irodalma van. Világáról, felfogásáról, tanairól l. Jonas 1934. és Leisegang 1924., magyarul: Kákosy 1984.
  35. A szabadkőművességben a felvilágosult eszmék eredete és szellemi rokonsága világosan és kézzelfoghatóan kitűnik.
  36. Descartes álmát l. Stevens 1996: Ennek alkímiai szimbólumairól és e szimbólumok pszichológiai értelmezéséről pedig Székács 1991 a–b. A modern tudományosság és a régi európai okkultizmus közötti kapcsolatról – főként Newton példáján keresztül: Dobbs 1975. Robert Fludd, korának e kiváló orvosa, az emberi vérkeringést éppen a nappályával vonta analógiába, ez utóbbi mikrokozmikus megfelelőjének tartván azt. Debus 1987: XI.
  37. L. Farkas 2001.
kép | Carlos Schwabe művei, wikipedia.org