TÁVOLLÉT

„…amikor azt mondjuk, a ’lét’ a legáltalánosabb fogalom, ez nem jelentheti azt, hogy a legvilágosabb is, és minden további fejtegetést szükségtelenné tesz.” Becsukom a könyvet, kinézek a szemüvegem alól. Szobám hófehér falát bámulom, mint egy sokszor olvasott monográfiát a semmiről, és elégedett vagyok, hogy százezredszerre sem látom másnak, mint először. Elolvasom még egyszer az első három oldalt, aztán még egyszer az első kettőt, aztán csak az ötödiket. „…nem csupán a lét kérdésére adott válasz hiányzik, hanem maga a kérdés is homályos és tétova.”

nem mozdulnak

Becsukom a könyvet és leejtem az ágyam mellé, azzal a magabiztossággal, ahogyan régi tárgyainkat tesszük vissza évtizedes helyükre. A jegyzetfüzetemet, majd a naptáramat lapozgatom, de nem találok bennük érdemleges bejegyzést. Hümmögök, nézem a falat, vakarom a fejem. Szükség lenne valamire, ami kizökkent ebből az apátiából. Mert igen, válságban vagyok. Nem megy a munka, nem megy az olvasás, nem megy az alvás, nem megy semmi. Csend van, felszámolhatatlan csend, ami, most legalábbis úgy tűnik, akkor sem törne meg, ha hajamat tépve üvöltenék. Nem üvöltök, nem tépem a hajam, mert félek a folytatólagos, mindent megdermesztő némaságtól. Azzal hitegetem magam [mint egy rossz kereskedő, aki csak a legostobább vásárlókat tudja becsapni], hogy minden rendben van. Többféle lehetőség áll előttem. Én választok. Nincs baj. Felkelek, és – hogy húzzam az időt – átsétálok a konyhán a fürdőszoba felé. A nappaliba nyíló ajtónál megállok, fülemet a kulcslyukra tapasztva hallgatózom, vajon jár-e valaki a lakásban a többiek közül. Halk, erősödő neszezést hallok, ezért úgy döntök, hogy az ajtó és a fridzsider közé lépve várom meg, amíg a többiek átvonulnak a lakáson, és végre eltűnnek. A hideg járólap meztelen talpamat csiklandozza, és az ajtó alól behúzó huzat belecsimpaszkodik a pizsamám szárába, fázom. Ezek kint, ezek a többiek a nappaliban nem mozdulnak. Pont itt állnak meg beszélgetni. Mindegy, nekem így is jó, én nem tudok unatkozni, tavaly egy teljes éjszakát töltöttem az elakadt liftben. Amikor reggel kiszabadítottak a tűzoltók, felsoroltam nekik ama nevezetes isandlwanai csata teljes hadrendjét a fekete pajzsosoktól a leopárdbőrös tisztekig. Igazán emlékezetes maradt, ahogy a lift tehén alakú koszfoltjától eljutottam Durnford meneküléséig. De ekkor a kinti beszélgetők a nevemet említik, olyan hangsúllyal, amit méltán gondolhatok gúnyosnak, sőt. Újra szorosan a kulcslyukhoz szorítom a fülemet, hogy mindent pontosan halljak. Az idősebbik hang határozottan monologizál, a vékonyabb női csak belecsipog néha.

– Nem lehet másként megoldani. Én viszem a gyereket, és be kell ugranom előtte Gizihez pénzért, aztán a posta. Nem megy. Nem tudok itthon maradni. Te dolgozol. Ezért nem érdemes szabadságot kivenni. Ez a szerencsétlen úgyis egész nap itthon ül…

Az idős férfi tanár, tapintatos ember, nem szokott erős kifejezéseket használni, éppen ezért meglehetősen furcsán hatott a szájából mindaz, amit félreérthetetlenül rám vonatkoztatva mondott. A vén hülye, úgy látszik végképp elvesztettük, mint morális lényt. De hát ugye, az ő korában, az ő munkája mellett ez nem csoda. Egyébként világos a helyzet. Azt akarják, hogy én fogadjam a délelőttre várható vízvezeték-szerelőket. Ez pedig a legkevésbé sincs ínyemre. Több okból sem. Egyrészt nem igényelne túl nagy szellemi erőfeszítést megérteni, hogy én nem itthon ülök, hanem dolgozom. Semmivel sem jobbak nálam pusztán azért, mert nekik buszra kell szállniuk, mielőtt leülnének a nyomorult íróasztalaik mellé – na bumm: dolgozni. Másrészt, ha csak itthon ülök, akkor nekem éppen az a dolgom, hogy itthon üljek. Egészen pontosan a konyhában, a sámlin, a szekrénynek támasztva a hátam. Ez az a pozíció, amelyben a konyha felőli bejárati ajtó tejüvegjén keresztül beáramló fény a leginkább hatásos. Ez a konyhai ezüstszínű sugárzás az egyetlen inspiratív jelenség ebben a lakásban. De. Ha esetleg mégsem inspirációt keresnék, csak ülnék unottan, semmire sem készülve, és egyszerűen csak azt szeretném, hogy legyek, akkor is kinyalhatják a seggem, engem igazán ne zavarjanak. Egyszerűen nem engedem meg, hogy az ebben az albérletben kavargó élet befolyásoljon, az ezzel járó aggodalom, gond és gondoskodási kényszer egy fikarcnyit is, egy körömpiszoknyit is elérjen és – igen, nem túlzok, beszennyezzen. Mert… De a kinti neszezés hirtelen megszűnt, pontosabban zajjá terebélyesedett, és, semmi kétség, az az ember [der Mann] elindult, hogy undorító kérésével előálljon. Hogy ebben a kora reggeli órában szavaival felsértse minden érző lény legfőbb kincsét, az embermentes csendet. Gyorsan kell cselekednem. Elmozdulok a hűtőszekrény mellől, majd folyamatosan hátrálva, vagyis arccal az ajtó felé fordulva, hogy azonnal észrevegyem az esetleges behatolást, a szobám felé futok. Meztelen lábam lehetővé teszi, hogy ezt tökéletesen hangtalanul tegyem. Az ajtót mindig félig nyitva hagyom, ha kilépek a szobámból. Régi tapasztalat: az ilyen gyors visszavonulások sikere azon áll vagy bukik, hogy a konyha területét elhagyva milyen gyorsan és milyen csendben tudunk megbirkózni a szobaajtó kinyitásával és bezárásával. Besurranok hát, mint egy szellem, és még ugyanazzal a mozdulattal berántom az ajtót. Nem először történik, hogy vakmerő előrenyomulásomat fejvesztett visszavonulás követi. Egy forgácsológép kínos pontosságával [volt ahhoz is szerencsém, jobb mutatóujjam a bizonyíték rá] zárom az ajtót úgy, hogy mielőtt a zárszerkezet nyelve elérné fém tokját, lelassítom a mozdulatot, így az is hang nélkül ugrik a helyére. Az újabb, de már sistergő csendben ekkor hallom meg, hogy az az ember belép a konyhába. Elidőz a csapnál. Talán a mosogatnivaló edényhalmot szemléli, aztán ereszt egy kis vizet. Ennyi idő nekem éppen elég, hogy a kulcsot is, mintha puha vattában, megforgassam a zárban; majd még mindig a legnagyobb csendben az ágyamig hátrálok, és egyetlen gyors mozdulattal a takaró alá ugrom. Alszom. Ki vonhatná kétségbe ezt a tényt. Kinek lehetne elegendő és tárgyszerű tudása ahhoz, hogy megkérdőjelezze az általam éppen azzal bizonyított tényt, hogy a létezésnek semmiféle hétköznapi jelét nem mutatom, sem a szobámban, sem a környékén. Vagyis erre a cáfolhatatlan negatívumra támaszkodva tudnia kell mindenkinek, hogy alszom. Az az ember azonban képtelen következtetések levonására. Durván megkopogtatja az ajtómat, és meglehetősen hangosan, úgy tehát, hogy [legalábbis az ő megítélése szerint] még ha aludnék is, erre a hangra felébredjek, beszélni kezd. Az ő megítélése azonban korántsem biztos, hogy helyes. Én úgy alszom, ahogy legjobb tudásomból telik. Az alvásom egyébként sem irányul semmire, legfőképp nem arra, hogy valamilyen külső hatásra fölkeljek. Ez már hatott. Elbizonytalanodott az ajtó másik oldaláról érzékelhető semmire. Ha valaki váratlanul szembesül ezzel a nem leírható jelenséggel [a létezők tökéletes hiányával], az nem pusztán visszahúzódik előle, hanem megzavarodik. Szorongások ébrednek benne. Ugyanis olyan területre talált, amit nem tud magyarázni. A magyarázat a priori lehetetlensége pedig maga a halál. Ez mindig bejön. Az az ember is meghátrál. Bár tudom, makacs egy barom, tehát visszatér.

nincs miért tiltakoznom

Ebben a pillanatban reggeli célnélküliségem és pokolmélyi apátiám elillan. Hirtelen van tennivalóm, ami azonban másik problémát vet fel. És ezt mindenképpen meg kell oldanom, ha nem akarok alulmaradni a küzdelemben. Egyrészt a reggeli unalmam nyilvánvalóan abból fakadt, hogy terhesnek éreztem az életemet, másrészt amikor valóságos terhet akartak rám helyezni, az unalom eltűnt. Megszűnt tehát létproblémának lenni. Viszont ha ez így van, akkor nincs miért tiltakoznom a teher ellen. Ez a tiltakozás azonban annyira eleven és természetes, lényegemből fakadó, hogy egyszerűen megkérdőjelezhetetlen. Vagyis nem lehetnek előzményei. Kapcsolata a látszólagos kiváltó okokkal más természetű, és létezésem alaprétege kell legyen. Vagyis… A szomszédban megnyitott csap crescendója [mintha falak nem is volnának] kizökkent a gondolatmenetből. A vízvezeték-szerelők. Ezt kell most megoldani!

Felvillanyozódtam. Érzékszerveim megélesednek, ősi ösztönök kezdenek munkálkodni bensőmben. Egy pillanatig mozdulatlanul állok az ajtó előtt, és hallásom, látásom, szaglásom mind-mind azt jelzi, hogy üres a lakás. Végre. Gyorsan átpörgetem a fejemben az elmúlt hat év történéseit, vagyis azt az időszakot, amit itt, ezekkel a vademberekkel összezárva töltöttem, és az események előfordulási lehetőségeinek statisztikáját elemezve megállapítom, hogy amíg a férfi visszaér az iskolából, ahová a mihaszna gyerekeit szállítja, nagyjából 25-30 percem van. Ez nem sok, de ha okosan használjuk ki, elegendő lehet. Abból kell kiindulnunk, hogy jelen pillanatban alszom, sőt, ezt teszem akkor is, amikor az az ember visszatér. Pontosabban a szobámon kívüli világ által a szobámról alkotandó képzetek fundamentuma az a nem magyarázható üresség lesz, amelyben kegyetlen kopogásuk visszhangozni fog. Ezt hétköznapi, úgy is fogalmazhatnánk, hogy albérleti viszonyok között két dologgal tudják majd magyarázni: vagy alszom, vagy eltávoztam. Ez a dilemma feloldhatatlan, de nem is lényeges. A mi szempontunkból a távollét a fontos.

átkozott porcelán pöcegödör

Ahhoz, hogy az ember elhagyhassa otthonának csak kényszerűségből, még inkább felesleges udvariasságból nevezett lakását, két dolgot kell tennie: ruhát ölteni és fogat mosni. Először a fogmosással akartam végezni, ezért gyors mozdulatokkal megközelítettem a fürdőszobát, magamra zártam – már csak megszokásból is – az ajtót, és a tükör elé léptem. A hideg kövön ácsorogva azonban rögvest módosítanom kellett iménti lakáselhagyási tételemet, ugyanis felmerült, ha nem is a semmiből, a harmadik dolog, amelyet mindenképpen meg kell tennünk ilyen esetekben. Nem mélázhattam el ezen, a vécékagylóhoz fordultam, és a mozdulat befejezésének pillanatában, szép ívben, erős sugárban belevizeltem a kagylóba. Mikor befejeztem, belenéztem ebbe az átkozott porcelán pöcegödörbe, és közel voltam az összeroppanáshoz. A vízvezeték-szerelők látogatásának a célja ugyanis pont és kifejezetten a vécé javítása. Mindaz, amit felelőtlenül elhelyeztem a porceláncsészében, az egyelőre … eltüntethetetlen. Ezzel pedig a világ apró és értelmetlen elemeire hullt. Olyan semmitmondóvá, és a legegyszerűbb magyarázatokkal magyarázhatóvá vált, amilyennek a tanár óráin tankönyvízűen megmutatkozik. A kiüríthetetlen vécécsészével távollétem ugyan megkérdőjelezhetetlen marad, de annak mikéntje megvilágosodik. Nem szabad hagynom! A bizonytalanságuk, az elesettségük kell, hogy megkülönböztessen tőlük. El kell tüntetnem valahogy a nyomokat. Letérdeltem a vécékagyló elé. Kezem a hűvös porcelánhoz ért. Ekkor jött a másik csapás. Megnyikordult a bejárati ajtó, valaki belépett a lakásba. Elindult a nappaliban, talán a fürdőszoba felé. Még három, talán négy másodpercem van, és összeomlik minden. Egyetlen lehetőségem maradt. Kétségbe kell vonnom minden létező létezésének realitását. Nem csupán a létezőket kell tagadnom, hanem a „van”-t. Homlokomat a porcelánkagylóra hajtottam a kezem mellé, erősen koncentráltam. Ha nincs fizikai megoldás, biztosan van metafizikai. Csak tudnám, mi az.

kép | shutterstock.com