TARTUFFE KÖRÜL

Már a Lónyay utcai Református Gimnáziumba jártam 1951-ben, s mint minden gimnazista, borzasztóan szerettem volna egészen másutt, más lenni. Valaki lenni. És főként megszabadulni végre a szüzességemtől! Ez aztán megtörtént, egy dohos, redves kapualjban a Rákóczi úton. Ám nemigen hittem, hogy ennyi az egész. Úgy éreztem, az a nehézsúlyú, többnapos izzadság- és testszagot árasztó hölgy, aki havi zsebpénzem jelentős részével együtt magáévá tett, a nagy sietségben eltitkolt előttem valami nagyon fontosat.

a két falusi suttyó

„Moliére Tartuffe-jét láttam a színházban. Életemben most először, mert falun sohase játszották. Jókat nevettem, s néha a játék magával ragadott, s volt úgy, hogy meghatott” – olvasom most Veres Péter naplófüzetében 1951 teléről. De hiszen én is akkor láttam a Tartuffe-öt! És én is csak a régi Nemzeti kamaraszínházában, a Katonában láthattam. Vagyis a két falusi suttyó, a kis kamasz meg a nagy balek, láthattuk akár együtt is azt a pengeélesen „antiklerikálisnak” hirdetett, de nekem főként rafinált érzékiséget árasztó előadást.

Persze, másként láttuk. Veres Péter például megjegyzi, hogy sok volt neki a mélyen dekoltált Olthy Magda cseppet sem mímelt kacérkodása a Tartuffe-öt játszó, szatír képű, kopasz Major Tamással. S azok a kétértelmű bókok! Major olyan átélten tudta elrecsegni és elsziszegni előbb III. Richárdként, majd három évtized múltán, Spiró György komédiájának címszerepében Imposztorként is, ugyanazon a színpadon! Utóbb már öregen és betegen, szódásüveg vastagságú szemüveggel az orrán, Mesterként megigazulva.

De művészi teljesítményével jóvátehette-e bűneit a komédiás? És hogyan, mitől lett emlékezetes Tartuffe, Lucifer meg Imposztor is? Mindennek ellenére, vagy épp mindennek eredményeképpen?

Bihari Jóska bácsi fia, Botond ágyszomszédom volt a kollégiumban, és villanyoltás után gyakran mesélt – felháborodottan persze – Major kifinomultan szadista dolgairól a Nemzetiben. A szerénytelenség és gátlástalanság azonban nagyon is imponált akkor mindkettőnknek. Talán, mert annyira összhangban volt a disznó viccek logikájával, amelyeket a többi nagyszájú, kis tehetségű kamasz mondott egymásnak ott körülöttünk a hálóteremben. Annyira vágytuk kitanulni a rafinált élet-szex titkos fogásait! Lehet, hogy Major nem tett mást, mint megvalósította ábrándjainkat?

A színházrendezői felvételi vizsgán ő volt a bizottság elnöke. Petőfi egyik szerelmes versét mondtam, Horvai István és Marton Endre jólelkűen bólogatott, Major viszont hosszan faggatott még. No, nem Petőfi vagy a magam szerelmeiről, hanem szexuális életem részleteiről. Látva papírjaimon a klerikális beütés nyomait (apám református pap volt), mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy idealista és opportunista, élet- és színházidegen álmodozó vagyok, de elárulta alig leplezett izgalma, amellyel a válaszaimat várta. Valószínű, ezekben a vétkekben ő maga is elmarasztalható volt. A különbség „mindössze” csak annyi, hogy Hevesi Sándor őt felvette, ő engem nem. Továbbá, hogy mindettől függetlenül, ő jelentős művészi tetteket vitt végbe, én pedig nem.

Vagy mégsem ilyen egyszerű? Azt hiszem, a jelentős színházi alkotókat is súlyosan megviselte, hogy nem élhették, nem játszhatták ki, nem valósíthatták meg magukat igazán. Ehhez ugyanis a tehetség nem volt elég, még a gátlástalan önzés és a cinikus számítás sem. Sőt, mindez talán nem is kellett. Elég volt csak eljátszani mindezt. Egy igazi komédiásnál az annyi, hogy megéli. A hatalom megelégszik vele, a közönség pedig kiválóan szórakozik. Mi azonban nem elég tehetséges, naiv, vidéki fiúk voltunk, s csak belelovaltuk magunkat mindabba, amit Major különösebb vívódások nélkül, vagyis jól végzett el. Ráadásul el is tudta emelni kicsit. Ez pedig nem sikerül akárkinek.

fogcsikorgatva szolgálta ki

Ronald Reagant állítólag az FBI beszervezte a Kommunista Pártba, hogy segítsen eltávolítani Hollywoodból a vörös kollégákat – igaz vagy sem, ettől nem lettek jobbak a filmjei. Brecht meggyőződése ellenére, fogcsikorgatva szolgálta ki moszkvai és kelet-berlini munkaadóit, hogy megmaradhasson a színháza és bemutathassa darabjait, amelyek egy szabad országban talán meg sem születtek volna.

Attól tartok, nem várható el több a művészektől ebben az új évszázadban sem. Ugyancsak a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor Tartuffe előadásában, a király küldötte foncsorozott szemüvegű smasszerek kíséretében érkezik meg. Miután ismertette a rehabilitáló döntést, kezet ráz a megtért Orgonnal, és kezet csókol a nejének. De kifelé menet talpra segíti a földre sújtott Tartuffe-öt is. Egyszer még szükség lesz rá, gondolhatja. És igaza van.

Tartuffe szerepében Major „le akarta leplezni” a klerikális reakciót. De Moliére is tudta már, hogy a nézők egészen természetesnek veszik Tartuffe, vagy bármely más, jól táplált, de kevés fizikai munkát végző ember pénz- és kéjvágyát. Legfeljebb irigylik. Ezért kellett Olthy Magdának úgy kinyitni a száját. De még a dekoltázsát is! Akár az olyan mutáló gimnazisták előtt is, mint amilyenek mi voltunk. Neki, aki az erkölcsök talán legéberebb őre volt a főiskolán. Hogy addig is, amíg felszívódnak bennünk az új, korszerűbb stimuláló szerek és elvek, legyen kedvünk sóvárogni és áskálódni, gürcölni és szitkozódni, szóval élni tovább.

A széncsatában kivívott győzelmünk ellenére nagyon hideg volt akkor a Katona József Színházban. Nemcsak a kopott és poros nézőtéren, ahol osztályunk feszített, hanem valószínűleg az öltözőkben is. Veres Péter akkoriban még csizmát viselt, a hozzá való nadrággal és alsóneművel, mint egyik unokájától hallottam, de sem nekünk, sem a szereplőknek nem volt ilyen. Milyen egyszerű lett volna előhúzni valamelyik ruha bő ráncai közül egy laposüveget! A fáma szerint Gobbi Hilda öltözőjében meg is esett egyszer. És Major igazgatói diplomáciája oldotta fel a jelenetet. A lelepleződéskor a színészek ugyanis azzal védekeztek, hogy csak szörp van az üvegben, és unszolták a direktort, kóstolja meg. Ő meg átvette az üveget, megszagolta, lehajtotta mind, aztán jóindulatot és konyakszagot lehelve köszönte meg Gobbinak, hogy „betartjátok ti is, Hildám, a közösen hozott határozatokat”.

A következő nyár legvégén szűkszavú értesítést kaptunk, hogy „az Egyház és az Állam közti újabb megegyezés értelmében”, bezárták a Lónyay utcai gimnáziumot.

hipokritának fordították

Én a tiszántúli nagy „cívisváros” régi kollégiumába kerültem, később még messzebb, Moszkvába. Amikor a Színházi Intézet sötét kis kutatószobájában ültem egy bicegő lábú íróasztalnál, szóval meglett férfiként is, egy gátlásos kamasz rajongásával kívántam Olthy Magdát és főként azt a festett és vedlett, de annyira izgató világot, amelynek ő volt az egyik nagyasszonya. Major iránt hideg gyűlölettel viseltettem, s csak a Varsói Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként értettem meg végre a titkot. Hogy nem kell a valóságban is rossznak lenni! Elég, ha csak annak látszik az ember. A Tartuffe-öt a lengyelek Swiętoszek Zmyślony-nak, tehát hamis álszentnek, megjátszottan ájtatosnak, vagyis hipokritának fordították. A francia ugyanis nem egyszerűen a szenteskedőt nevezi álszentnek, hanem az annak maszkjába bújt játékost is. Ez lehet kisstílű csaló, amilyennek általában Tartuffe-öt képzeljük, de lehet érdekes és jelentős személyiség is, aki valami határozott céllal ölti magára a hipokrita maszkját. Ilyen Moliére – közvetlenül a Tartuffe után írt – Don Juanja. A varsói Teatr Powszechnyben láttam is egy előadást, amelyben Tartuffe-öt „alulról jött”, rokonszenvesen ambiciózus fiatal lelkészként játszották. Akár protestáns is lehetett volna, aki Orgon vagyonára egy vallási közösség megbízásából próbálja rátenni a kezét.

Milyen nehéz szerepet vállalt magára a klérus iránti engesztelhetetlen dühében Major Tamás – és akkor hol vagyok én tőle?

kép | Gustavo Foppiani művei, wikiart.org