Tandori Dezső

MADÁR-SZILÁNKOK

1991 tél

MADÁR-SZILÁNKOK
,,S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –”
Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Mennyit járok vissza e visszajáróhoz. Már csak így, idézőjelembe sem kerül, ő annyira így van, megvan, van. És nincs sehol, hát nyilván nincs sehol. Társném mondja tegnap este: Nem. Ezt nekem mondja. Hogy ők azért nem vesznek el, megvannak, most már mindig megvannak? Nem, mondja társném, egy fokon túl, egy mennyiségen túl, mindegy, valamin túl már a túl sok fizikai vesztés: vesztés. Nem lehet azt mondani, hogy itt volnának, így, ahogy még Samu itt van. Augusztusban lesz tizenhárom éves. Ha megéri. De hát Samu sosem halhat meg. Akkor meg? Samu meghalhat. Meg fog halni. Ezt csak mondjuk így, igen, mondjuk ezt így. Ki volt Clissa? Nem tudom. Illetve: már igen. Jókora betűkkel egy lepedőnyi szaklap – Paris Turf – címoldalán, ha csak alulsó sarokban is: Meghalt Clissa. És hogy: emlékszünk még a szép meglepetésre, amit szerzett nekünk, mikor háromévesen megnyerte váratlanul azt a… És stb., stb. A République téren megveszem a Paris Turf aznapi számát. S olyan nekem, mostantól, evvel a Clissával, mint Pilinszky Utószó-újságja, az a Paris Journal. Hogy „olvasod…”, de , ,tél van azóta, téli éjjel”. Miért írok ilyen nehezen? Egy-egy vershez jegyzeteket készítek napokon át. Ellógnék szinte minden elől. Hová? Koppenhágában ez könnyű: kimegyek – akkor, egyszer, életemben, hogy ott jártam, kimentem – a Frederiksberg Havába, a tavakhoz; íme, ott becserkészett engem csakhamar a sánta kacsám. Leült a padom alá, ült ott, felnézett rám a pad rései között, adtam neki valamit, megette, ült, feküdt. Vagy a vadludak leszálltak az Utterslev Moséra, és két nap egymás után is heten jöttek. Előretartott, úszóhártyás lábuk nagy zaja! Ahogy lefékezték röptük végszakaszát! Szállt a víz-szilánk miriádja, engem ez valamire emlékeztetett, ó, persze, a rajzfilm, este mindig otthon… egy-egy estém volt otthon ez a vadlúd-érkezés, megnyugtatóbban, mint sok otthoni-igazi este, ahonnét-amikorból már úgy tudnak hirtelen hiányozni ők, Szpéró és Éliás, nem szállnak hirtelen, gyors röptük vagy lebegésük befejezéseképpen a vállunkra, nem kezdenek fészket építeni az összefont karunkra a kalitkáik füveiből, nem hordják föl a kalászokat az úti könyvekre, melyekhez tizenegy évig nem is nyúltam ekképp, hát nem, most már néhány éve előszedem ezeket a könyveket, és ott megyek például a boulogne-i erdőben. Ott ez jó. Ott a République térről, kicsit belesandítva a Paris Turf friss számába – abban vannak részletezve a holnapi futamok, hogy például Falconry, Tel Quel – hű, de jó ló! és ez már eleve egy Groupe II futam, annál csak a Groupe I a rangosabb; én sznob? –, Zafar, Balleroy, Sillery, Camayan, Kalgery, As Que Tu. No, de ez még ráér. A mai, netán auteuil-i futammal tegnap-ilyenkor-óta törődöm, ez leköt, közben fölszedek gesztenyelevél-tenyereket, füzetembe hajtogatom őket, ha túl nagyok, viszek a Lac Inférieur melletti hollómnak kekszet, még hazulról valót, igen, őt tavaly tél óta ismerem, ezt a magányos hollót, egy fél tábla csokoládémat adtam neki akkor, és még nekem kellett megküzdenem az érdekeiért, el ne mafláskodja, ne a galambok falják föl a morzsalékokat, ha egyszer már igazán nem nekik szántam. Néztem a Monet-képre illő farácsos kishajót, ahogy a hídja-se-szigetre visz négy-öt utast. Nekem ott semmi dolgom, nem vagyok turista, határozottan megvan a célom, a mentőcél, a magamat megmentő cél, momentó-megmentő, ahogy öreg medvém, a Doktor – Dömi! – fogalmaz; de hát ezt is viszonzom, van egy Dear Doctor nevű, igen nevezetes galopp-ló, és vele szépen nyeretem a Dömit; Dear Doctorra játszhatok én, Minyukám? – ez én vagyok, „a Minyutti felügyelő”, és mint ahogy Maigret átruccan én-nem-tu-dom-hová, így vagyok én is képzeletben itt, valóságosan meg úgy, hogy akkor hát Longchamp, Auteuil, közben három-három óra Párizs gyalog, lehetőleg jókora kerülőkkel, ha keletnek a cél, hát nyugatnak indulok, s majd kerülök egyet, mondom, jókorát és jótéteményeset, kijárom, kiölöm magamból, hogy azért utazom, annak a dolognak a Maigret-jeként, hogy meghaltak ők, minden hiába; s talán, persze, most fönn hajókáznak északon, nem is tudom, néha a Szpéró kiinteget, a Rajnán, a Szajnán jön egy hajó, kiinteget, kedves Minyutti, ne haragudj, most nem mehetek, az Éliásékkal meg a Pipi Nénivel, aki itt, egyébként, újra lát, mindkét szemére – ó, vak Pipink! –, hajókirándulunk... menj csak, és legyen szempontod Balleroy…. igen, a Kis Bálkirály, és én hirtelen Samut hívom így, Samut, aki az utolsó élő ebből a Nagy Tizenegyből, aki ma délután a tenyerünkben váltva hasalt, én hanyatt dőltem az ágyon, felhúztam a térdem, társném odaült a zongoraszékre, közvetlen az ágy mellé, tenyerében Samuval, Samu fészkelődni és nézgelődni kezdett, akkor röppent egyet, a térdemre, oda lehasalt, aztán nyugodott egy kicsit, aztán nem nyughatott, lemászott a trikómra, akkor a cserge takaróra, akkor társném vállára szállt vissza, s végül kinéztünk az ablakon, egy hajó ment a gesztenyefák lombtenyerei mögött… nem szóltam… lehunytam a szemem.

adobestock 451366794

A Gare du Nord-nál jártam. Ünnepi reggeli Paris Turf-vétel. Mint az egyszerű szurkolók legegyszerűbbike: vagyok. Látni akarom nyomtatásban is a Kedvenc sikerét. A Kis Bálkirályét, Balleroy-ét. Mert nyert… S az újságcím szerint: Igazolta klasszisát... Csak ez olyan baljós: hogy a cikk pontosan a Clissa-emlékírás helyén van, az első oldal alsó jobb sarkában. Samu, Samu, öreg barátunk, mondom most már, itt, az ablaknál. Akkor hirtelen elhallgatok. Még ezzel is meg ne ijesszem. Mert vannak újabban ezek a nyiszorgásai.

szívelégtelenség

Nem is hörgések, azok azért nem. De mind gyakrabban halljuk. Hogy ezt teszi. Önmagával? Velünk? Nem is így. Ez ,,történik”. Közben azért: a csőrét erőteljesen feni a rúdjához, melyen nyiszorogva áll. Miért nyiszorog? Vélemény, szakmai: szívgyengeség, szívelégtelenség. Nem biztos, hogy helytálló diagnózis, főleg így távolból ugyan hogy is lenne az, nem? Vigasztaljuk magunkat? Vannak reményteljes elgondolások: ,,ideg-alapon”. És akkor, ha ez szervi lesz? Ha azzá válik, kérdi társném, a borúlátóbb itt kettőnk közül, akkor? Még mindig jobb, mint ha máris szervi lenne, válaszolom. Tippelések? Tizenhárom éves lesz.

Kis Bálkirály, Kis Bálkirály, kiabálom Longchamp tribünjén. Mert nyer, nyer, nyer. Igazolja klasszisát, szaklapom is megírja. Nézem közben a még januárban-februárban Bécsből hozott újságot, ott a tavalyi európai galopp-mezőny értékelése. A kétévesek közt Balleroy a harmincadik legjobb francia ló. Ez nagy dolog. Ez teljességgel mindegy. Balleroy nem Samu.

adobestock 451365789

És mégis… mi ez akkor mégis, az egész, ahogy képzeteinkkel az idő telik? Mi a gesztenyelevelek közt az ég, a pálya túlján a felhőkarcolós Défense, az Eiffel-torony hihetetlen látványa a súlyos tömbű, sokrácsos házsorok túlján, Párizs ,,egén”? Mi az, hogy megment az a rögzített program – két óra, három óra városjárás… a könyvesboltok… egy-egy múzeum, vagy már nem is… a fasorok, a tér a szerb király szobrával… a 0-ás út nagy forgalma, ahogy csordaszerűen berobognak a kocsik a tó alá, az én hollós tavam szomszédjának alagútjába? Miket gondolok? Hogy annyi madár volt? Hogy ez volt a tér, ez volt az ég? A felhőkarcolók és a vasszerkezet már csak fakó pótjelkép… miért? Mi volt olyan elemi? Hogy Szpéróval, Éliással, Pipivel, a Nagy Tizenegy hét eltűnt tagjával, de még a többiekkel is, akik esetleg alig voltak nálunk, épp csak utolsó görcseikkel – vegyszert ittak? –, törött testükkel, melyből rongycsomó lesz a halálban – odavágta őket a szél? kisodorta a járdára egy gépkocsi? –, és a sírjaikkal, e jeltelenségekkel a Vár tövében, a Tabánban… mindezzel, ami jött és ment, velük, annyi ,,jött” és annyi , ,ment”? Hogy a hollós tónál, mielőtt tippelni próbálok, hogy akkor Ami Doux…? Quadi Doum?… Naringe?… Ubu III?… azzal akarom hitelessé tenni a reményt, hogy az Ő, igen, így írom, az Ő nagy neveiket a Paris Turf már jócskán gyűrött, kopottassá-hajlítgatott papírjára írom? Ki volt a három legfontosabb? És harminchatnál tartok a végén, tizenkét ilyen trió is az újságpapírra kívánkozik… ez volt az ég, olvasom a verset tovább, és akkor ez most lassan becsukódik? Mit mondhatunk, úgy, hogy hiú képzet ne maradjon? Nagy szó csupán? Hogyan volna az, hogy egyetlen dologra születtünk? Mi lenne az? És kell ilyesmi egyáltalán? Vagy csak áltatjuk magunkat így is… ám akkor mi végre? Visszatessékeljük Samut a kalitkájába, meg ne erőltesse magát, mégse. Megfeni a csőrét, felszökken a falapra, ahol fűlugasai vannak, ennivalói a rács rúdjai közt: alma, krumpli, sajt. Aztán lemegy, vörösköleses-táljába vagdos, repül minden szanaszét. Nézzük, összenézünk, és kilépünk egy pillanatra az Egyetlenség – múlandó; és örök – képéből. Ami érintést, így, érzékelni bírunk, érzékletté vált. Valami még mindig megérint minket; meg akar; és mi is akarjuk.

kép | adobe.com