Tandori Dezső

KOSZTOLÁNYI RÍMRÉTEGEI 

2004 július

KOSZTOLÁNYI RÍMRÉTEGEI 

A rím – ha szótag, ha szó, ha testesebb – a sor végén, netán valami belső részletén, ALAKILAG végződik, ám tartalmában, érdemében, SZELLEMILEG sokkal előbb kezdődik. S nem csupán a nehézkesség kerülésére nem szorítom meg egy csöppet sem, így: „kezdődhetik”. Nem; ahogy az általam kedvelt példa, a bécsi Tichy fagylaltos hirdetése mondja: „Weil Eis nicht Eis ist”, értsd, a fagylalt nem jég, vagy, mi több, a fagylalt nemcsak úgy egyszerűen fagylalt. Hanem, épp ez az, nagyon is több. A rím nem egyszerűen csak rím.

Lásd kis nyitányunkat, itt.

És most nézzük ezt Kosztolányinál.

Utolsó léhaságom, ezennel, dolgozatomban: végre nyomós okom van, hogy az irdatlan, sok kötetes, egyre megújuló Kosztolányi-cikkgyűjteményemet ne nézzem meg. Ne keressek szentenciát a rím dolgára; Kosztolányi messze felülmúlhat engem a szellemével, hanem amit én mondandó vagyok, az a rím szelleméről szól, nem a magam szerényebbjéről, s így abban bízom, valamelyest úttörő vállalkozás.

De akkor: ám fürkésszünk, cserkésszünk! A Kosztolányi-verséletműben.

Kedvenceim egyike újabban egy kis útirajz (végződése) a Számadás kötetből. Stockholm a színhely s a kis vers címe; szinte alig van magyar vers így a svéd fővárosról (határainkon belül, hogy így mondjam), s az máris remekmű:

Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok,
s ők svédül.

Nem is egy példája akad itt kis nyitótézisünknek. Mert a „svédül”, e kétszótagos rím önmagában, bizarr hangalakjával is hordozza a rím hordozandóit. Megfelel a „végül”-nek, csattanót ad, a hangzását már dicsértem az imént, a hirtelen rövidre metszett sorral külön is érdekes.

vecteezy abstract geometric background illustration 24398813

A „svédül” rímszó, túl azon, amit – íme! – hordoz, előkészítődik a sor elszánt – ilyenre tervezett stb. – kurtaságával. Azután: rím réteg az is, hogy ez a szócska hordozza a vers alkalmasinti lényegét. Persze, lényegi a korábbi sorokban a „sok nyájas-enyhe kék szem”, a költővel teázó helybelieké, az egész emlék-atmoszféra, hogy hát Kosztolányi is tudja, milyen a magyar, ergo a svéd vidék… Ismét stop!

Ha a birsalmás, kredences légkör azonos is, az önkifejezés, a beszéd, de még a lélek néma beszédének mássága, itt „svédsége”, nagy távolságot tár, hidal át, fed el, segít elviselni, tesz elviselhetetlenné, én nem is tudom. Rímréteg, amit a „svédül” így kifejez.

Ellenben amit nem is gondolnánk: a „hallgatok”-nak, sőt, a két „hallgatok”-nak is több rímrétege van. Kényes a rímhelyzetbeli szóazonosság vállalása. Itt mi teszi a „hallgatok” rétegzettségét? Nincs előtte érdekes stb. szó. Akkor? Az, hogy az első „hallgatok” még csak önmagában jelöli a hallgatást. De a második: már a magyarul-hallgatás kifejezője. Mintha lenne ilyen kifejezés (jaj, nincs!), „magyarul hallgatni”. El is nevetem magam. Hanem ha nincs, miért van mégis? (Épp a – minden magyarságos megkísértettsége ellenére is – lényegében, érdemében csak általános és örök emberi Kosztolányinál?) Nos, azért van ez a többlet(kifejeződés), mert a vers lényege, leleménye épp ez!

S így a második „hallgatok” mintegy maga elé kapja a nagyon jellegzetes, kifejezés-elemnek számító (szintagmás, hogy így mondjam) „magyarul” szót. Ennyit, ennyi mindent, egy kis szösszenetről. Ami nem szösszenet, ez a „svédül”-dolog, de nem ám!

Kötetemben a szemközti oldalon lelhető a Halottak. Ha az Éjjel az alvó mellett (szintén Számadás!) az egyének közti néma, tűnődő tragikumviszonyt fejezi ki, hát a Halottak, bocsánat, hogy így mondom, emberiség-méretekben szól.

Nem minden sora hordoz rímet. Például az első, a legmellbevágóbb („Volt emberek.”), az a kifejezés, melyről nem is hittük, hogy jól használható… igen, mint mikor egy sakk-világmester bebizonyítja egy megnyitás valahányadik lépéséről, hogy a középjátékban nyerő változathoz vezethet, olyan ez az első sor. Itt a rímtelenség rétegét mutathatjuk ki. Hatalmas fel ütés (leütés). Rím-súlyú.

A Halottak olyannyira nyílt kártyákkal játszik, hogy rímeinek rétegei főleg várakozásunk beteljesülését szolgálják, illetve ebből a várakozásunkból adódnak. Ezt nevezném kreatív befogadásnak, sőt, primer kreatív olvasásnak. Mert olvasatunktól függ a vers több értéke is.

már-már nevetségesen

„Futók között titokzatos megállók. / A mély, sötét vizekbe néma, lassú / hálók.” És a „vizekbe”, ez most nem rímkérdés, lehet hajdani divat, az „-n” elhagyásának szabad(os)sága, de az is lehet, hogy bele a vizekbe, oda leengedendő hálók. A „Képek… szépek” – rím irtózatos lapossága a hátsóbb rím réteg miatt megy el: a sorolás itt ez az elem. A „Nem-élők” … „henyélők” esetében meg a költőnek már nyert ügye van. Nem szólva arról, hogy egy belső rímet is villant nekünk: „mindent felejtő, mindent porba ejtő”. (Henyélők.) Aztán hogy „kinek kezéből a haraszt alatt / lassan kihullt a dús tapasztalat”. A már-már nevetségesen keresett rím megbőgető természetességbe fordul. Szegény halottak! Szegény mi-magunk! Ezt érezzük. A „dús” jelzőtől főként. S kivételesen nem tucatbűnügy vagyhíradóképsor halottját látjuk, a kis Lencsit, netán a Bartusch nénit Utrecht vagy Lipcse mellől, ahogy biciklisták fedezik fel árva, meredt kezüket az avarból kilógni, nem. Eleve őrült merészség, mondhatni, arcátlanság a kép. (Drága Kosztolányi és az arcátlanság. Ó, prófétafejedelem, bocsáss meg az inasnak!) Ellenben hát nem. Gyönyörűbb halál-képet képzelni sem tudok. Ilyen az elmúlás. A haraszt alatt (magamat főleg poraim alakjában képzelem) eltemetett földi „nagyság” kezéből kihull a dús tapasztalat. Megható, hogy mintha ez emez illetőknek a kezében lett volna. Senki onnét azt a dús tapasztalást kitépni nem merte volna. Csodálták inkább Newton, Kleopatra (!), Shakespeare kezében mennyi dús tapasztalat van! Ah. S ez akkor lassan hull ki.

vecteezy abstract geometric background illustration 24398842

Nekem meg könnyeim hullnak írógépembe. Nem nevettemben. Verébkém karmai közül lassan kihull karom érintésének dús tapasztalata. Tollazatáról leperegnek óvatos puszilgatásaim. A haraszt alatt – tapasztalat rím hátsóbb rétege mélyen szituált, nagyon örök-emberi. S a „kihullt” szó hangalakja (kontra „tapasztalat”) további réteg. Aztán ahogy az jön, hogy „borul”, majd „és Shakespeare elfelejtett angolul”: a rímalakok (e rémalakok, bocsánat megint) mögöttes rétegei közé a végtelen szellemesség telitalálata, igen, hogy a drámaköltő épp angolul felejtett el, épp Ő, az jön; s hogy ilyet, ily evidenciát külön említ… megannyi réteg. És semmi puszilgatás! Jön rímbe a „csók”, így:

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Ezt sokadszorra sem lehet megrendülés nélkül olvasni. S nem a „volt emberek” sorsán rendülünk meg, dehogy! A költő művén, magunkon, hogy ekkora gyönyörűségben részünk lehet. Ellenben: a rímek réteges, jól megcsináltsága éri el a hatást. Az éji alvó versét nem idézem, ott is vannak olyan rímek, hogy „gőztülök” s „megőrülök”, meg „szeretek” és „kelepet”, de ahogy sorolom őket, velük dől a hagyományos, formai rímtan, mert nyilvánvaló: a vers tárgya (az éji alvó életéért szorongó társ lélekfutamainak komolysága, a rettegés kicsit színpadias tragédiája, s legyen szó itt emberről, nálam mellette olykor egy-egy madárról, kutyáról) fogalmiságával belejátszik a formába.

A rím tehát nem okvetlenül forma(i elem), de bármily integráltan összetett is így, rétegei jól szétszedhetők. A Halottak végén ez a „csók” – „sejtcsomók” rímpár mögöttes rétegei amott az „áhítat”, az ima”, emitt a „kilobbant” szó. Nem is kell ezt magyarázni. A rím azonban, ezt szögezzük le, bontsuk ki, ez álljon itt: csak így rím. Nem hangalakja szerint csupán (az Éjjel az alvó mellett, nézzük meg, ugyanily példákat szolgáltat).

De túl nagy az anyag, lépnünk kell másmerre.

Az 1912-es Mágia-kötetet bevezető Kösöntyű rímeire nem nagyon jellemző a rétegzettség. Tehát a rétegzettség költői fejlődés eredménye lenne? (Holott a Kösöntyű azért a 100–120 legjobb Kosztolányi-vers közt van, már ha ily rangsorolás, ily butaság egyáltalán van!) (Íme, prózai példánk: a két „van” más és másféle. Az egyiknél erőteljesen hat a „között lenni” képzete, a másik csak egy „blank” van, egy vanocska.) Aztán a Méz hozza mindjárt egyik említett esetünket: „méz már”, „néz már” a rímpár.

vecteezy abstract geometric background illustration 24398845

Érdemes lenne vizsgálódni: a „Kisgyermek” hogyan változik (szellemével) értékké azzal, hogy rímeinek rétegzettsége is fokozottabb? A sor (stb.) végén lelhető rímek rétegszempontja, íme, a vers szerveződésének értékszempontjává is válik. (Már ismét elnézést a szentenciáért.)

Különleges darab a New York, te kávéház… kezdetű vers a „Bús férfi” darabjai közül. Szép Ernőnél – a Néked szól vagy Magányos éjszakai csavargás soraiból, az „alexandrinus” törtségeiből, a mesterségeskedéssel ravaszul természetesebbített élőbeszédből, a rímekből is érződnek újabb poétikai lehetőségek; de itt, a „kávéház”-versben Kosztolányi is jó kis parlandókat (versritmuson átpallózó haladásokat) produkál. Minket azonban most nem a versbeszéd érdekel, a ritmus is alig.

A ritmus annyiban mégis, hogy a rímrétegek egyike! És az alexandrinusféleség (6-6 szótagos sorfelek, vagy 6+7 osztások, fordítva, 7+6, s tovább!) azért fontos, mert ennek mögöttes tere, igen, aurája szintén belejátszik a rím dolgába, abba, hogy „aztán” a rímet hogyan halljuk; előtte még, hogyan várjuk, milyennek várjuk, mekkora meglepetést okoz, miként hordozza a tartalmat, ismétlem, látszólag csak formájával. Mindezekért esett választásom erre a versre, oly sok lehetőség közül. Jó lenne még az 1920-as kötet, a Kenyér és bor bevezetőjét, a Boldog, szomorú dalt itt szintén előkeríteni. Mármint így-elemezve. Csak hát mi ez az így-elemzés is? Nem az a legfontosabb, hogy révén a Kosztolányi-versekkel találkozhatunk, s megint valahogy (ez a másodlag szempont) másképp?

önmagában is bizarr

Az „ültem” rímbe belejátszik a váratlan, fájdalmas komótosság, az egész soré: „New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem…” Mármost közbevetve magam sem tudom pontosan a „Japán”, „Centrál” (már tudom). „Hadik”, szintén, nem tudom az újpesti Berda-kocsmák helyét, Tersánszky vendéglőjét… valóban nem avul a nem avuló? Tudja-e sok olvasó ma, miért is vannak tartalomrétegei egy ilyen kávéháznévnek? De nem a tartalomrétegekről beszélek. Tehát az „ültem”-re a „körültem” rím jön. Önmagában is bizarr. Körülöttem etc. Magam a „környülés”-t gyakran használom. Jelenti szerintem „a körülvevő”. Itt jön a nem túl jeles rímpár („vacsoráznak”, majd rácsap „a régi láznak”; figyeljük meg, rímréteg a szótagszám is: nem kell okvetlenül egybecsengésnek lennie, de itt az egy szóra a három szó nagyon erősen „jön”!), s mert ölelkező rímek vannak, belül az „ávét” és a „kávét” egy időben – ismétlem – léhaságnak számított, s furcsa, hogy ma ezek a Kosztolányieszközök inkább ünnepélyes meghatottságot váltanak ki belőlünk. Itt van, ezt is sokadszorra mondom, a magyar irodalom legszebb felező hosszú-sora:

„E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak…” Nem rímel belül a „koraestén”, sem a „vacsoráznak”, ó nem. S mégis egymásra cseng… nem cseng, dörzsölődik… hangzik fakón. A korántsem-igazi-rímnek ez a „történése” is rétege a sornak, a sor rétege a tényleges rímnek, illetve itt a rím „visszafelé” szolgál: az őt kialakító alapréteget segíti.

vecteezy abstract geometric background illustration 24399234

Aztán az „ajakkal”–„hajakkal” rímpár. Elég kínos ügy, mégis ünnepélyessé teszi… mi? Hogy egy barátjáról beszél fájó emlékezéssel, s így ez az érzelmi mélyréteg megmenti a rímpárost. Aztán a „mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan” sor önmagában sem mentes a modorosságtól, a „szavainkban”-ra vissza ütve nem is túlságosan érdekes, van a sorban, rétegében megint valami. Mi? Hogy a nyitó sor („New York…”) lassú ünnepélyességét most már félreismerhetetlen jeggyé teszi? Így ringanak később „lassan… a nők el”, a rím rá: „és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel” (ingnak ekképp a nők); s a nem túl ügyes „szabadabban–utakra–harapta–habban” négyes (túl hasonlóak a külső és a belső pár-elemek! – megmentődik azzal, hogy „istennél szabadabban”, hogy „a gőzfürdői habban”, hogy „a zúzmarát harapta” stb., az „elhagyott utakra” közhelyessége jól elmegy. Aztán a „gyilkosok oly ifjan” rétege – vagy fordítva – az új versszak, a folytatódás, a tartalmi elem ekképp. Mert:

Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
kiknek talentumot egy isteni kegy osztott,
s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
melyen fehéren futnak a billiárd golyói.

Sokrétegű rímpárok. Már házi feladatként is elemezhető a részlet.

Az „Áldott cigány-időm, áldott elektromosság” kicsit könnyelmű révedezésnek is minősülhetne, s ködös a belső rímpár sorpárja, ám a „de sugaraid arcom csak fanyalogva mossák” (az elektromosságra, a villany „sugarak” mindent megment. A „Merengek tétován e fáradt-fényű fürdőn…” ám épp a rím ígér valamit, s ez jön is: „nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm”. Sok „ü, ö”-jelleg. A lassú, a bánatos hang rétege. Ehhez a fürdőn-fürtöm groteszkje. Nagy szervesség, jegyeztem fel.

Igen gyengének mondható szakasz következik (a vers színvonalához képest: lapos), ám a vége: „s a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja” – világirodalmi felső. Magam állandóan ezt idézgetem, még a „csillagok”-kép helyett is (hogy ismernek-e még engem). És a záró szakasz első sora elementáris: „Mit járok erre még?”

Persze, ha valaki el akar jutni Chicagóba, Paranamundóba, Bora-Bora is úti célja, meg a Mammutból nagyképernyős tévét akar 199 ezerért pesti utcaköveket a palotája köré, annak egy ilyen kérdés semmit se mond. Nekem mind e dolgok jócskán nincsenek, nem voltak, nem lesznek meg, van azonban valami elemi affinitásom a Kosztolányi-verset illetően. És így, mondom (a versbefogadás nagy és ködös témakörére), magam tehát felhördülve, elmélázva, szemem hunyva fogadom az idézett „Mit járok…” sort. Ez a vers-egész értésének rétege volna? Nem az. Mert belejátszik a „Mit járok…” evidens elfogadásába, a sor második fele: „Azok már mind alusznak.” Kik? Ők. A régiek. A közeliek. Kosztolányinak az ég-tudja-kik. Vagy csak szétszóródtak. Nekem a senki-se-tudja-kik, a madaraim. Az, aki egykor magam voltam. Ha most jobb is (nekem). Nincs többé. S az „alusznak” rímpárja „a szomjas Tantalusznak”. (A mitológia örök szomjazójának.) Magam nem vagyok a mitológia tudora, de ezt szerencsére tudom. Viszont ha azt hinném, hogy Tantalosz volt az a bizonyos éji árus – bocsánat, „árús” a rímben! –, akinek arca „korán-bús”… a vers ezeket a gyengélkedéseket is elbírja.

vecteezy abstract geometric background illustration 24399403

Nyilván „várva van”, mit mondhatok az Esti Kornél-versekről. Nem sok újat. Az estikornélos tartás minden itteni (sokszor kihívó) rímpár alaprétege. A klasszikus (záró) darab az Ének a semmiről. Itt a vers olyannyira rohanó, vízzuhatagos, zúgós, hogy a rímnek alig érezzük előzményét, hátsó-alapozó rétegét. Minden a rímre fut ki!

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem
s elnyúlok az üres sötétben
a mélyen-áramló delejben.

Amiről eddig nem volt szó: a rímek várható száma is rétege a rímnek (az adódó helyzetben). Itt jól érzünk valamit, aztán ujjainkon… agyunkban… kimutatjuk, hogy 5 darab rím van. És várjuk, ne csapjanak be, és tudjuk, nem fognak, és a rím hatásában ez is benne van. Így hat erősen a keresettségében is hanyattvágóan fájdalmas zárórím a következő szakaszban, az „ősebb – ismerősebb – erősebb” átlagosságokra a „merő seb”. És a két nagy utolsó versszak: „Ha félsz, a másvilágba írj át…” Itt mintha a rím rendszer sugallaná az előző-rétegbe, légy erős, válts hirtelen (bocsánat, költőműhely elképzelés, így volt-e, titok marad!)… a rím teszi lehetővé a „túli-érzetet”.

…verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

A legutolsó szakasz meg a nem túl leleményes rímnégyest egy előréteg döbbentő hatásával tartja magasban:

Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?

Az estikornélos rímek, látni fogjuk, a Hajnali részegségben is felemelt fővel sorakoznak.

Alapvető rím rétege a filozofikus révület. Mondhatni, ez épül rímről rímre. A sugallat, a késztetés (a filozófiáé és a ködös elmetisztulásé, így, minél bűvöltebben ködös-révült, annál tisztább itt a gondolat!) segíti a rím-ihletet, s ez utóbbinak eredménye, csillagpárába vonva, hívebben rajzolja ki a kontemplációt s eredményét. Mondhatni, gépiesen sokasodnak az azonos rímek, s mert eleinte igen kevéssé estikornélosak, nem keresettek, nem igényesek (nem különösebben, épp csak rendben megvannak), s az élőbeszédszerűség (fikciója, hogy mintha neked, nekem, valakinek személyesen mondaná ezt a költő, ami bűvészkedésnek is minősülhet, bár ha az, hát a legszentebb fajtából való) könnyebb így, hiszen épp csak elmondanak valamit. Jellegzetesen rétegfeltáró ez a szakasz:

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

A nem túl különös rím-kifutásokat a rétegek emelik rangosabbá. („Összeomlik, gyom” etc.) A kétséget kizárólag sok külsődleges elemből, színpadiasan, „bálosan” építkező költemény befejezése azonban meghozza a páratlan lényeget És ez korántsem a „húrnak – azúrnak – lazulnak – Úrnak” szintén nem lebecsülendő kvartettje! Hanem a kulisszásságtól szintén nem mentes, elkonverzált közlés… Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak…

vecteezy abstract geometric background with a seamless pattern ai 26976047

Ez a „fránya” verselemzősdi ilyen is. Hirtelen vágyunk támad odahagyni a sztrádát, a főbb bekötő utakat, és jelentéktelenebbnek tartott irányokba, úti célok felé hajtani. Az 1912-es Őszi koncert tartalomrétegek szempontjából kezdetlegesebb képet nyújt, egészében mégis remekműről lehet szó. Természetes, hogy a (jelenetezett férfi kontra nő helyzet, párbeszéd, mellébeszéd, túlbeszéd, felhőbeszéd, tárgyakkal-megszemélyesített-érzelem-érzéketlenség-beszéd stb.) szituáció adja az alaprétegeket, mondom, a rímekhez is. Kivételesen nagyszerű drámai kompozíció Kosztolányi bevallottan jelenetezett műveinek sorában. (A novellista dramatizál a legjobban, de ahol ily igényeknek aligha akarna megfelelni a vers, ott leljük talán a még kiválóbb példákat, szórtan.)

A rímeknek tehát a színpad (a dramatizáltság) szintén alaprétege. Itt valakik, általában monologizálva bár, beszélnek. Bevallottan. Egymáshoz Azaz dehogy A „históriának” (s rímeinek) alaprétege a műforma! A koncertbéli Intermezzo, egyáltalán nem kiváló rímeivel együtt, a későbbi áhítat-verssel közel egyenérték: „Most tetszenek nekem az üvegek…” Az alapréteg: hogy akkora távolságból szólal meg, de a rím szó konkrétumába torkollik!

mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahaju nők,
sugárzásán szeptemberi tüzeknek.

E kis részlet szecesszióját bajos, kínos volna túldicsérni. Remeklés. Aztán a szintén művien idegborzoló beszólás

Most tetszenek nekem a temetők,
az elborult szobák benn barna színben…

Jó, nagyon jó a rímek – Kosztolányi-virtuózságokhoz képesti – kezdetlegessége. Ilyen részletekre gondolok (nagy giccsükkel egyetemben):

– Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek;

vagy:

Jő valaki, ki csendes és beteg,
megnő a házunk majd, ez a csodás ház,
s a szél bongó telefondróton hárfáz.

Semmi rím-elem nem igazi. S az egész mégis: bűvölet.

Vagy ez:

Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
mely érzi már a gyilkoló októbert…

Kosztolányi (Babits is stb.) gyakorta veszi a bátorságot, hogy ne tökéletes jambust csináljon. Ez főleg rímhelyzetben érdekes. Az Őszi koncert erőteljes, bár nem kiváló rímrendszer. Ennek lüktetését a téma rétege adja. A nagyon ismerős alaphelyzet soha meg nem kopó (férfi-nő) izgalma.

vecteezy background for product photography ai generated 31622184

Meglepetésül hagytam a nagyon is várhatót. Csáth Gézának – ez versünk. A versforma-réteg: mint a „New York”-é. Felező valahányas. (12-13 etc.) Megborzongat lassúsága, mert itt sokkal nagyobb lesz a tét, mint az említett kávéházasban.

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
bús éjszakán.

A rímalakzat eleme egy bizarrul megismételt „e”. Hiszen „e hosszú és késő” lenne a normális. Csakhogy. A rím igényli a szót, a szócskából réteg lesz, a rím jóvoltából mintegy. Dermesztő ünnepélyesség. Félelmetesség érzés. S ehhez a következő párrím erőteljes, hozzá a szín-réteg:

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal…

A hegyoldal mészfehérsége! E színtől oly fontos ez a rím. Mert a hold jelzői ugyan nem tennék azzá. A rímpárok jelentékenységét a dramatizálás is adja. Valami gyengébben „életérző” szakasz után jön ez:

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Lassú, szögezd… mind ugyanazt mondják. Erre a monotóniára csap rá a „pillád-pupillád”, kicsit triviális, mégis a végsőkig bizarras rímpár. De a fő-fő hatás visszahatásként érkezik. Ebből a szakaszból (mely a „felém”-re rímel végezetül):

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Az ólom, a szín a mészfehérre; végre hely konkrétuma (Palics), a beléndek és a farkasbogyók érdekessége – erre a „fény” lapos záró ríme, melyet azonban az „alszik” alapréteg mint visszacsatolás megment, a növényféleségek élénksége pedig megkérdőjelezhetővé sem tesz: íme, egy kontraszthatás.

Sok szükséges szakasz után, ismét színek kíséretében, nem túl jeles rímekkel (kivéve az „orvos-porondos”, de hát… ez meg…), a tárgyra tér Kosztolányi: „Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos…” Az „édes” rím szó ellenére nagyot facsar a szívünkön!

fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.

Nono, azért. A „porondos”-t is megmenti a „kavicsos”, mint tartalmi réteg így együtt jó az egész. Utána a sokat kifogásolt elem (megvédem!):

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.

S ahogy a „kényszerítem–szívem” rímpár ilyen rétegekre épül:

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.

Majd tovább, a sor alapozórétegének újabb osztásával jön a rímépítmény továbbija:

Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.

Itt aligha követ bárki, mégis: ha a „lelkemet” most tartó két cérnaszál egyike, Totyi madaram „elenged”, így hívnám én, ahogy Kosztolányi Csáth Gézát, végül-vak, ólomnehézzé-dagadt lábú, homoktömböket karmain cipelő széncinegénket, odatárnám neki az általa (nem) érthetőt, s kérdeném mi legyen, mit tegyek most magammal?

vecteezy muliti colored high contrast colorful overlaping triangles 26975928

S aztán az „asztal–malaszttal” rím keresettségét is az alapréteg, a most már mesteri dramatizálás (dramaturgia!) emeli hatalmas és ritka levegőjű magasokba. „Lásd, itt leülhetnél…” (Mintha Csáth nem tudná!!) „… Nincs bontva még az asztal, / kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal…” E mindenféleségek nagyon is megtöltik a „malaszttal” szót. Sőt. S hogy a múlt és a csend is ide sorakozik, e malasztokba, és túlesünk pár aktuális-féle versszakon, majd a síró szív, a „látszom-játszom” közhelye (kötelező), majd a hirtelen, őrjöngő kitörés után következik a hatalmas, az egész verssel szinte felérő befejezés, ahol a teljesen átlagos rímelés épp csak „a rétegeket” szolgálja, „tartja” az állás, a hidak elemeit, „főit” a nagy offenzívához:

… kérlek kiáltozván, és íróasztalomra

fantasztikus lázban görbedek lehajolva,

hogy hívjalak.

Az „íróasztalomra” rímszónak nem a „lehajolva” a méltó párja – az csak rácsap –, hanem a „kiáltozván”, annak is a „kérlek”-alliterációja. Meg a lázgörbe-fogalom, az adja a „lehajolva” tartalmát. A rímtartalmat; hogy ezt a fogalmat is bevezessük végre.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él.
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád…

Emlékezzünk a Boldog, szomorú dal kincs-ásására „a padlón”!

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.

Ez a pont is fontos a rímben. A rím mint szakaszzárásával tartalmi elem. Ugyanis itt kifogástalan ellentét(páros) létrehozásáról van szó. Csáth helyzete, Kosztolányi helyzete. Nem lenne jó a rímben vessző, pontosvessző, gondolatjel. Ez is szempont.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.

Mivel vizsgálódásom rímszempontú, azt kell mondjam: ebben a versben, kis kivétellel, a jelentéktelen, „ügyintéző” rímek mögött, alaprétegeikben lelhető a bizarr, a színes, az őrületes, a felzaklató – a valódi formai elem. Mert a valódi tartalmi elem (kibírván, ismétlem, az aktualizálásokat, melyeknek „sebeiből” a vers már-már erősen vérezni akar néha) még e virtuóz változatosságoknak is túlján, mögöttes terében lelhető. Az élet-halál kérdése. S ha belegondolunk Kosztolányi halálába… ahogy nekem mindig muszáj belegondolnom… Íme, a poézis, mint a rím. Belegondolásunk pedig: mint a mögöttes réteg.

S végül: miért „Kosztolányi” rím rétegei? Miért nem csupán „a rím rétegei”? Egyszerű a válasz. Mert a rím alaprétegződését a sajátos, összevéthetetlen, egyedüli („egyedüli példány”) költői anyag adhatja meg. A rím nem egyszerűen költőjének szótári turkálásából adódik (még ha lelke, agya, tehetsége lenne is ez a szótár). Hanem a megdolgozott matériából.

vecteezy colorful bright design of abstract background 25519028

S csak magamnak jegyzem meg: ahogy a franciáknál elhangzott ez a kérdés a 20. században: ki a legnagyobb francia költő, s a válasz olyasmi volt, hogy (sajnos?) még mindig Victor Hugo, hát én erről ennyit: nálunk még (sajnos? hálistennek?) mindig Kosztolányi. Pedig ehhez nekem félre kellett felejtenem a 20. század magyar költészetének (és kisprózájának) legjelentősebb világirodalmi figuráját, Szép Ernőt, a kifogásolhatatlan és erős József Attilát, tragikumával sokszor a végsőket elérő Pilinszkyt, félre Weörest…

Még mindig Kosztolányi. Az ő rétegeivel. Rétegeivel egyetemben Egyetemes. És nem produkció.

És „sajnos”, mert túl polgári; és „hálistennek”: mert ennyi emberit és emberen-túlit integráló. Hanem (emlékszem, emlékszem!) itt csupán a rímről beszéltünk. Nincs külön „rím” (se). Rétegek vannak; de hozzájuk azért ásatás is kell, elkél.

kép | vecteezy.com