FOGAS KÉRDÉS
2001 június
Fogasokra, kampókra, vállfákra voltak felaggatva, pamlagra, hosszú padra odavetve-hajtogatva a holmik a belső ruhatárban. Íme, a cucc, mutathatta volna valaki, de hát nem mutathatta, mert legföljebb egy-két darab volt az övé az egészből.
Nem, nem. Ahol állt, látta már innen, miről van szó. Vagy inkább miről nincsen. Á, hogy rögtön abbahagyni, á! Stílusérzék kérdése, mondta magában, mormogva, mint aki szűk ólban alszik, aztán pár moccanás elég, hogy ülepével torlaszolja el a szalmamocskos bejárást. El se kezdtem volna, hát nem? Miért szereznék be magamnak rossz közérzetet vasárnap délelőtt! Hús lesz gombával, állapította meg, mert végre megint az eszébe jutott, és délután Leverkusen-Frankfurt, sok minden kiderül. Ezt ő csak nem fogja magának elrontani! Írni is akar még.
kelletlenül
De hát élvezet-e, hogy írjam ezt, akkor? Itt ugrott be. Ez nem egy fogas kérdés. Már látta is. Lajbik, gatyák, prémes kis zekék, zsírfoltos mellény mellett szakadt ingek lógtak a fogason. Mint megannyi kérdés. Kié vagyok, miért vagyok e világon. Ez egy kérdés-fogas volt, sok-sok fogas-kérdéssel. Bár a fogas ottléte nem volt kérdéses. Igaz, a ruháké sem. Bár ily egyszerű lenne minden, ismételte magában, kelletlenül, nem is a maga stílusérzéke szerint, a szót.
Szebljakzutykin átment a tétovázó Mrbdongón, a nigériai fiú számára csak szánom-bánom maradt. Kérlelőn nézett ki edzőjére, főnök, javítani fogok, meglássa. Mindezt abban a bírhatatlan stílusban, ahogy ez a szpíker beszél a SALUT 1-en.
Ez várja este. És addig? Mi lesz velem estig? Rengeteg minden lesz estig, de abból velem csak ez lesz: megírom-e ezt? (Mit!) Madárkánk többször elidőzik majd rajtam. Sokszor eszembe fog jutni: mit ér az élet… csakli? Csalfa? Fancsi? Pancsi? Satnya?… fényűzése. Mit ér? Mit ér, ha ezt megírom? Nézte a fogast. Kérdésre kérdés. Hemingway húsz novelláját, vedd Hemingway húsz novelláját. Száfrány, a kritikus (mitől lesz valaki kritikus? miért nem vagyok én is kritikus?) azt mondja: jó, három még igen. Közülük egy remekmű. És akkor? A napilapok cikkeit olvassuk az aktualitásokról… a megfilozofált világtémákról… kiknek a tollából? Például az enyémből is, mondta, és nem mert a fogasra nézni, ellenőrizetlen értékű személyiségek dolgait olvassuk Hemingway helyett. Jó, de a közműtarifákra nem olvashatok egy bokszolóhistóriát, két szerelmes válását a caccitanói resti 1918-as csíkos ponyvája alatt mit sem segít, hogy eligazodjam, tényleg megvesztegették-e Rotya Amadét. Ottlik végül a bridzsnek élt. Végül?
Mivel fog eltelni a nap? Nincs elég gépies munkám. Belevághatnék, gondolkodott tovább (stílusérzékével ellentétben így írta volna le), különféle örökcélzatú eszmézésekbe. Cikkeket nem gyárthatnék, sem Rotya Amadé, sem a közműtarifák kérdésében nem kíváncsi a véleményemre senki. Azt meg, hogy a globalizációt smároljam le huszadszorra, én unom a legjobban. Csillogni fog, mint a majom feneke banánszüretkor.
S ez meg miféle hasonlat! Célszerűnek tartaná itt, hogy csészéjét borral feltöltse. Igen, de mi lesz estig, ha kora délutánra elfogy már két üveg? „Mit jelent, hogy nem tudom, mivel fog eltelni napom?” Igazam van-e, ha azt sorolom (unalomig sorolom, gondolta): megadom a világnak a lehetőséget, robotoltasson engem. RoboItat igazán? Megadom a lehetőséget, szórakoztasson. Szórakoztat igazán? A tévé nézhetetlen, ugyanazok a reklámok, fazon bemondó arcok, Lupsi Lecker otthagyta Cashee Leckert, vagy fordítva, Sermenyenko kirohant a borimport ellen, a szépek és gazdagok ismét szépek és gazdagok voltak, a Mutitius-szigetcsoport hétszázhatvanhét szigetből áll, legtöbbje ennek még fölfedezetlen paradicsom. Megkapom a, lehetőséget, írjak. Akarok-e még írni, kérdezte. Tessék, nyilván akarok. De boldog vagyok-e azzal? Vagy ha elmegyek, azzal, ha megjövök, úgy? Honnan, hova?
profi kifigyelő
Ha mindezt így elmondom, segélykérőn hangzik. Ha valaki, mint egy Woody Allen-filmben, segéllyel rohan hozzám, bízom-e benne? Segélykérésemmel nem rontottam-e el bármiféle segély lehetőségét? Be akar férkőzni a bizalmamba… megirgalmazott… nagyon ráér… kíváncsi… profi kifigyelő. Különben is, gondolj a ratmániai tőzegomlás áldozataira, a repülőgép, mely a segélyt szállította, a Mutitius-szigeteknél lezuhant.
Boldog vagyok-e azzal, hogy két hetet nem mozdultam ki otthonról? Végig fogom hurcolni most a városban a boldogtalanságomat? Kiszemelt magának egy pecsétes télikabátot a fogason. Ha ezt húznám magam után, mint Róbert Gida Micimackót? Lehetetlen. Miért lehetetlen? Véget ért a nagy akciók kora?
Bevezetődött a haszon elve? Olyannyira, hogy a magadféle eleve fogja is be a száját? Mert nem hajt semmi hasznot? Ez a szemlétet, kérdezte magában, el lett uralkodtatva?
Hirtelen a szája elé kapta kezét. Ez a maradéktalan őszinteség volt az övé, ettől volt író, élete megannyi hazudásán át is. Befogta a száját. Tudta, nem abban az értelemben, de újra ki fogja nyitni, persze. Nyílt az ajtó.
– Van itt valaki?
Még arra gondolhatott volna: elég erős-e a kérdőjel-alakú kampó a plafonban. A nyakkendő megtartja-e. Nem. Életében utoljára cselekedett fontolás nélkül – mely a tett halála.
Kirúgta lába alól a sámlit.
Már nem hallotta: – Szent isten, a Báró…
Hogy „a Báró felakasztotta magát”.
„A Báró”, ez volt a beceneve.