EGY MELLŐZÖTT ÖRÖKSÉGRŐL
2003 december
„Milyen egyszerű és nyugtot nem enged”
(Szép Ernő)
I.
Hadd elemezzek itt majdnem mindent a leghidegebb fővel, a legelfogulatlanabbul, meg ha van olyan, mondhassam ki a magam végszavát.
II.
Kellér Andor kicsit elhanyagolt (kis)regénye, a Zöld gyep, zöld asztal, e száz-valahány oldalas, inkább vékony könyv, melyet mégis az utolsó teljes érvényű magyar nyelvű történelmi regénynek merészeltem nevezni nemrég, semmiképp sem a mulatságos(an szomorú?) örökösödési történet miatt különleges.
elegendőképp furcsa
Miért az, itt nem mondhatom el, említhessek csak annyit, hogy a furán liberális, állítólagos ős-főnemes-féle, Szemere Miklós, aki a századforduló környéki Magyarország megannyi hibáját érintette ugyan, egyben meg is haladta (jóra), történelmi személyek között (meghatározottan? kevésbé meghatározóan) forgott, semmiképp sem hagyhatta ránk örökül, hogy ne értsünk ugyan a lovakhoz, a kártyához se (Noszty-motívum, engem hidegen hagy), aztán mégis, tessék, műveljük azt is, emezt is (hidegen hagy), s nyerjünk ostoba mód kártyajátékon korona milliókat, amikor pedig egy jómódú polgárleányt, mint Szemere életírója, Kellér Andor megjegyzi, 300 koronából (!) (-val?) házasítottak ki (nem vagyok jártas e kifejezésvilágban), majd a milliókat gyarapítsuk, ég tudja, százezreket keltsünk belőlük lójátékra, lótenyésztésre – ez nem örökségünk, sem tanulságként, sem (közönyösen hagy) elrettentésként. Furcsaságnak sem elegendőképp furcsa.
A mégis épp bizarr témájánál fogva könnyű kézzel jól megírt – s kulisszásan és kicsit még jobban is történelmies – regényke tartalmaz azonban egy záradék-félét. Mi lett az I. világháború után az igen jól átmentett Szemere-vagyonnal. Bárgyú nagybácsiként hagyta a báró ezt az irdatlan dollár-, ingatlan- és részvénytömeget egy teljesen kispolgárivá felnövekvő gyermekre, aki aztán naivsága, baleksége, tehetségtelensége révén „brókerek” etc. (ma már értem!) jóvoltából mindent úgy elkutyált-kótyált, hogy némi segítséggel keveredhetett ki csak Amerikába, ahol New Yorkban egy gazdag úr kertésze lett, s családjával együtt boldogan élt, míg meg nem halt.
Ennyit arról, amit apám így fogalmazott meg (csacska úriassággal): „Jövedelem kell a magyarnak, nem vagyon”. Megjegyzem, ezt a nézetet valami mód magam is osztom. Orvosi beavatkozásokra kell pénz, nem vitás… és a többi… de ha az emelkedő árakkal „párhuzamban” a jövedelem is nőne, a legfőbb szempont az maradna, hogy időben, megalázkodások nélkül kapjuk meg, ami jár… Nem kapjuk meg az eseteknek legalább a fele részében. Áldjuk is azokat, akiktől igen.
Ennyit a magam véleményéről anyagi örökségek dolgában.
Valamint.
Annál inkább felértékelődnek a szellemi örökségek.
S nem tréfáltam.
III.
A civilizációs örökséget hagyjuk.
A lefolyónak állítólag működnie kellene. A csövet nem lenne szabad kontárul a te borítékleragasztó-szalagoddal szigetelnie a segédmunkásnak. Jó.
A kulturális örökség… átmenet a civilizáció és a…
… művészeti örökség között.
A kulturális (sajnos, sok zeneféleségben csak civilizációs) örökség (meg benne, hogy a műemlék épületek lefolyóit is kell olykor… etc.), bizony, megérdemli azt a gúnyviccet, hogy melyik évben jelenik meg eredetiként a teljesen klónozott nóta stb.? Nincs messze az idő.
Persze, az ily zene (és pár egyéb) védelmezői, gyakorlói nekünk, például költőknek, szemünkre vethetik, hogy örökségünk a szonett, bizonyos rímforma stb. (a franciák nem is tartják meg a fordításkor a versek rímeit, nem mindig tartják be e követelményt, netán saját felező 12-es, 13-as örökségük szellemében fordítják Shakespeare 10-es, 10 és feles jambusait etc.), és miért lenne baj az, ha egy dal egészen mást mond, nem a mexikói karnevál zeng benne, hanem a lisszaboni piacon vadulunk, aztán mégis sorokon át majdnem ugyanúgy szól az új mű; nehéz itt védekezni.
A kulturális (és jó esetben a művészeti) örökség a spanyolviasz örök-új feltalálása ellen jó. A professzorok s lentebbek, minden hibájuk ellenére, oly őrzők, kiknek vigyázniok kell(ene) e strázsán. Ám mind e szélesebb köröket visszavonom, abszurd mód, kis kavicsomhoz, mely a vizet így megzavarta; nyugodjék.
IV.
S amiképpen ezt mertem mondani, hogy csak oda mennék el, ahol a díj ez; Totyi madárkám örök élete… így jegyzem meg azt is, hogy az örökség kérdése, nem költészeti ügyekben, egyedül az: a Játék-történet-könyvből ismert, de másutt is előforduló „lények” (Főmedvémék stb., akik fizikai létezők) kire maradhatnak? Borzalmas, elégniük velünk… pincében porosodni, méltatlan kézre kerülni… hagyom is.
jó, egészségtelenül!
Önző módon nem erre gondolok többször. Hanem mindennap – jó, egészségtelenül! – örök rettegés. Totyi madaram miatt. Nem azt érzékelem igazán, „megélte ezt a keddet is” etc., hanem hogy: „Meddig még?”
Cérnaszálon függ így valami. Ami nekem a leglényegesebb. Jó, Totyi miatt is: az egészsége. De már a költészet nem. Semmi emlék, összetartozás – borzalom – nem. Akkor hát hogy merek itt…
V.
… például akár Szép Ernőről beszélni is itt?
Ezt hagyván: nem „róla” akarok. Nem egy utolsó védőbeszédet mondani. Meg se említeni, érzek-e olyat, hogy semmit se tudtam tenni érte, netán hogy valamit mégis… sokat… keveset… Nem.
Színdarabjait nem ismerem. Akkor, ugye, miért ismerne tőlem bárki is akármit, akár? Prózáját olvasgattam elemi érzések között, verseit még inkább. Rövid prózai darabjait, verseinek zömét.
A Szép Ernő-örökség egy könyv formájában zuhant rám. Egy antikváriumban. Több mint két évtizede? Valahogy úgy. Összes költeményei. Athenaeum kiadás, ha jól mondom, 1938. Mindegy.
A Karinthy-paródián kívül addig talán egy sort sem olvastam tőle. Nem emlékszem, hogyan kerültem elemi erővel a hatása alá. Hogyan jutottam el odáig, hogy fölfedeztem (magamnak) és elmondtam (azoknak, akik olvasták), többször is: T. S. Eliot némely kiemelkedő verse, a legjelesebb rövid Kafka-írások időbeli rokonai, sőt, megelőzői is olykor az ő tárcái, költeményei. Világirodalmi hangja az övékével egyenértékű (nekem). Hatása hozzájuk képest, persze, a nullával egyenlő.
Nekem való örökség.
VI.
Nyomasztó súly az emberen (a lelken, a szakmai igyekezeten), ha valamit annyiszor elmondott már, aztán neki tetsző hatást mégsem ért el. Jó, mi lenne, mi kellene? Ha május 1-én, a mindig változó világünnepeken „Éljen Szép Ernő, a Szellem nagy Harcosa” táblákkal vonulnának fel? Egy-egy nevezetesebb folyóátúszáskor sorait, mint azok, kiket ilyesmi illetett, Mao Ce-tung bölcsességeit idéznék?
Karinthy humora is nagy örökségünk. Mégis, ugye, egyfelől ellaposították, másrészt meg az igazában az ő szellemében alakult „mondásokkal” még okos, szakma-értő emberek se tudnak mit kezdeni.
Komoly bajba kerültem én ezzel a vérig komoly megfogalmazásommal (átvezető ez Szép Ernőhöz itt):
„Örök másság.”
A szöveg pedig, s ne feledjük a cím implikációját, a ma divat „más”-t etc.
„Nem az, hogy nálam mindig
valami másról volt szó;
hanem hogy nálam mindig
volt szó valamiről.”
Ezt közelijeim sem értették, harmadik magyarázásra sem. Aki – távolabbim – értette, magát is sértve érezte. Lévén hogy a kis versike-mondóka provokatív. S több annál.
Mit jelent?
Hogy nem a magam mássága volt a többiek másságához képest más (és idegen etc.), hanem egyszerűen annyiban voltam én csak más, ahogy a mindig-valamit-mondás más, mint a többnyire semmit-se-mondás.
VII.
Mondhatnám azt: azokat, akiknek Szép Ernő nem primer élménye, nos… úgy látom (őket), mint akik már szellem-egészség-rongáló kárral maradtak le valamiről, ki valamiből.
Gyermeteg tartás?
Az alapkérdésekhez érkezünk.
Magam a Nyugat és a Nyugat-utódlás vers-szellemét híven – s akár bravúrosan is! – lekövető, mintegy műlesikló-pályát begyakorló költőket tekintem… hát istenkém, érdektelennek.
Mások viszont Szép Ernőt tekintik (s talán épp így) egyenetlennek, nem szólítja meg őket az, amitől én Eliotig-borzongok, Kafkáig-szállok-el.
nagyon komolyan
S félek, épp (említettem?) e blőd 65-ös évforduló (ki kérte? ne járjon vele semmi! csak Totyi örök élete), hanem már nagyon komolyan a léleknek mégis az a fáradottsága, ami vele jár, hogy már mindegy e munkákkal kapcsolatos gyakorlati véleményeim – hogy igazán túl, miben van igazam, ki hisz nekem szellemieket, „művészetieket”, nem érdekel jószerén többé.
Ezért mertem a „nálam mindig volt szó valamiről” (ismerős?) arcátlanságát megfogalmazni, ezért hiszek is benne. Épp csak az nem érdekel, hogy sokak „semmije” (nem-valamije) napi itteni politika kőforgató-partfutó-madársága volt, esetleg a mutatós, de üres avantgárd; nem a jóra értem ezt; netán a kiürült strukturalizmus, dekódolás (s nem azt mondom, hogy ne látnék e dolgokban is hasznosságokat, s végképp nem állok szemközt ezekkel sem), nem is azt értem „semmin”, ami a becketti, ami etc. a pozitív semmi…, de ha nagyon megkergetnének, a „pannon igyekezeteket” ily semminek látnám, a világi sikert, az udvartartás szervezését s az ezt szolgáló irályt; sajnálatosan tartom igen kevésnek azt az irodalomművelést, melynek elsődleges létjoga, hogy a „jobb szellemi illetőknek” igenis kellett, aki megszólítja őket, akivel azonosulhatnak… nem tartom igazi valaminek a puszta trükközést… a másod- és harmadlagosságot etc.
Meg hát mondókám is csupán egy heveskedő, csacska mondóka, de kő-komolyan értettem. Egy szempontból tehettem ezt. Sok fentebbi kategóriájú pályatárs miatt élvezhettem komoly mellőztetést, meg nem értést, némi kiközösítést, lenézést stb. Magam is a rossz semmit mondanám azonban, ha örökké ezzel rágnám magam.
Szép Ernőt mostoha-sorsban találtam, ily sorban, ily mód a semmiben. Azzal az egekig jó valamivel, ami pedig művében ott él.
VIII.
Utoljára elismétlendő: ama semminek-tartások után (jegyében, aurájában, erőterében stb.) mondhattam véleményem díjakról (ha nem Totyi örök élete a tét, a hazavihető), lehettem gonoszkodó, s lehetek méltatlankodó… de ez utóbbi végképp nem vagyok.
Amit már magyarázni kell… nem is. Érzületet nem lehet magyarázni. Aki ezt a mai magyarországi helyzetből nem érti, már amennyire a haszonelveken túl s kívül ez a „helyzet” helyzetnek tekinthető… ám tekinthető!… annak jó lesz úgy is (ha mit sem magyarázok). Az érzület az érzület, fiacskám, hallom tanárnőm magyarázatát. Igaz, az egzisztencializmust és Weöres Sándort nem tudta pontosabban megmagyarázni, bár mindkettőt tiszteletben tartotta. Értelmezésüket rám hagyta.
Balgaság lenne, persze, azt mondanom magamról, hogy egzisztencialista (mondjuk: „baloldali” egzisztencialista) vagyok. Nem vagyok én így semmi se.
Legföljebb „akkor már leginkább”. De nem, ezt hagyjuk.
Szép Ernő magyar költő volt. Minden felhang nélkül. Nem volt „származása”. Nem volt – vicc, a látszat az – nyelvének „németessége”. Fölösleges még olyanokat is emlegetni, hogy művészetté emelte a nyelvrontást. Halálosan pontos, ahol germanizmusnak látszik egy-egy megoldása, kifejezése.
éjbe-baktató költő
Szép Ernő öröksége a tanácstalanság. A nemes anyaggal, a belső végküzdésig megtestesített versbéli és prózai „én nem tudom, mi legyen, mire születtem, hogyan lehet csinálni ezt a földi életet”. Az égi élet meg? Nyilván a verébé, akinek begyére lép holtában a ló, az operai tánckaré, ahogy a szomorúan éjbe-baktató költőhöz lejönnek, s közben angyalok ők, és kérdik, hogyan lehetett bírni? rémes volt, mi (az élet), s a többi.
Aki nem olvasott volna úgy igazán Szép Ernőt eddig, úgyis csak műveinek (könyvtárakba fel!) olvasására biztathatom. Higgyen nekem.
De pár kis részlettel szolgálnom kell.
Botladozva beszélő dolgozat ez (bármi szépen gördült; jaj, formaság csak az), épp a legfontosabbról, erről az én örökségemről, Szép Ernőről röstellek otromba szavakkal szólni, mikor ő oly tisztán szól.
A kis részletekhez csak úgy (bocsánat!) oldalba bökésként mondom-fűzöm, minek érzem a dolgot én, miért olyan hasonlíthatatlan ő nekem a világirodalomban.
Én eleve így látom: valóságunkról József Attila költészete mondta a legtöbbet; s a világ gyarlóságáról, szörnyűségéről. A magunk gyarlóságairól és a világ szépségéről: Kosztolányi. Elemi érvénnyel (semmiben sem a legnagyobbként) Szép Ernő volt a 20. században világirodalmi szellemű (lélegzetű etc.) prózaírónk és költőnk. A legeslegnagyobbak közt, úgy értem.
IX.
Magam minden kis (egyenetlen, gyarló) részletét szeretem. Legföljebb zavartan átfutok rajta. Nem akarok visszaélni lehetőségemmel. Ilyeneket idézek (s megfogadom, egy-két részletet csak!):
Mire való az eget is annyit nézni?
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.
Bizarrnak látszik Szép Ernő. Nem az. A nyelvi kifejezés oly új rétegeit tárja, hogy attól a lényeg, a tárgy hitelesebb lesz, megérint. A nem lehangoló reménytelenséggel helyez minket valami térbe.
S így ezzel is:
Ha én azt tudnám min örüljek,
Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.
Itt ér véget a vers, melynek egy szakasza volt előtte, ugyanily szerkezetű, tömörségű, örökléptékű.
Meg:
Megint elért az élet. Elmúlt napjaim jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszről,
S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.
A legnagyobb helyek tárháza a Néked szól.
Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és aludtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.
A nem hihető élességű vágások. S közben ugyanaz a monoton, szomorúságnál szomorúbb hanglejtés. És még innen:
Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak; mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod, hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.
Roppant naivitás-látszatukban e soroknak annyi ember-tartalma van, hogy mindig azt érzem: eltörpülök. Emberként a különben morcos, játékban kíméletlen aprópénzbehajtó, magának való, bolondos, nyílt és közben megközelíthetetlen Szép Ernőnek én a nyomába keveredni nem tudnék.
És nem hagyhatom:
Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.
Erről oldalakat írhatnék. Így, egy, így gondolom. Ez vagyok én. S ez is:
Vasúton és hajóval eljártam idegenbe…
Az „eljártam” szó választásán-adódásán is múlik talán!
Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.
A már-már bumfordi kifejezésmód és a végső, világ-arány-látó filozófia (épp ebben a bohóc-keménykalapban, tottyos nadrágban), ez is… de ez is csak egy részlete Szép Ernőnek.
És ez a végítélet, ha akarom, a 19. század nagy tragikusait is megelőzve:
Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam…
Csak azt kérdezhetem: érezzük? Én bevallottam magamnak tizenkét éve, így érzem. Mit voltam itt? Mit éltem? Etc. S tovább:
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
Magamnak „beszéltetem haza” Szép Ernőt?
Nem hiszek személyes találkozásban.
Interjús összefoglalásban.
A megjelenésben (a fizikaiban).
A sikerben (ha nem fordításról, cikkről van szó, ahol veszély is fenyegetett, ellenségesség).
Nem hiszek abban, hogy…
S miben hiszünk Szép Ernővel:
És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni…
– – – Ebben én nem hiszek. Már kicsit közelebbi hozzám a folytatás:
S elment időm kezd majd mint tavasz jön, visszajönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
A „hajtom” szóválasztás teszi? Nem. Amit – nem korhoz kötött közmegegyezéssel – költészetnek, íróságon át kifejeződő emberi helyzetnek nevezünk, az itt sokkal magasabb kategóriában van jelen, mint Kosztolányinál. Aki szintén nem „lacks class” (lókifejezéssel); tehát akinek a „New York…”-vershez szintén megvolt a klasszisa. De ez a Szép Ernő-vers fél hosszal előzi.
Jó, nem lóverseny. Előzi mégis.
Mert:
A felhők pártján voltam s virágokon borúlva…
Nem is egészen értem. Sebaj.
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam…
(Jaj, jaj, pedig ez pl. milyen lapos közben!)
S mégis mindig én mindig az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
Nekem ez a színház és háború: őrjítő párosítás.
Rövidebb ő-vel, ö-vel: Örökségem.
X.
Nem, én nem akarok menni. Nekem ne csöngessenek váratlan időben. Ne várják el tőlem, hogy… Már csak ennek az örökségnek a megszenvedése okán sem. Túl sokat szenvedtem ennek az örökségnek a tartalmán. A Néked szól így zárul (s hagyom a magam laposságait!):
Elmúlni vágyom s vágyom.
(Nem is értem egészen.)
S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.
Ez utóbbi szó lett volna első verskötetem címe. Nem tudtam akkor mukkot se Szép Ernőről.
Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: gyilkos! téboly! nem igaz semmi!
És ahogy innen visszajön! Nem is minősítem laposan.
De ez mind annyi volt csak mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz köztük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
XI.
Tűnnek, bár esetleg élnek, szeretteink. Meghalnak emberek. Elhalnak, itt hagynak minket szándékok, madarak, tájak, bármik. Engem is cipőim visznek sokszor, mint Szép Ernőt. Én is úgy csüggök-csüngök valamin, mint a villamoson a szíjba fogózva az az alak. Én is kérhetném az oly nyugodtan álló nagy fákat, vagy a rabokként a rabsétán velem szembe jövő fákat, súgjanak ők, az „égre figyelő hűek”, nekik mondja, „súgjatok egy világos szépet nekem”, mert „ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani”.
Egyszerre megelőlegez (stílusokat), összegez (szemléleteket), révületet és végtelen egyszerűséget hoz egybe.
És még sok mást. El kell olvasni a kásahegynek látszó verseit is ahhoz, hogy ezt egyáltalán láthassuk. Sok viszonylagos üresjáraton át is, el kell olvasni a Jóság, jóság címűt, a hangzatos indítású Itt volt benn a szívembent (jaj, megértem én, ha ennyitől még valaki akár el is riad), én nem tudom, mit kell csinálni.
Én úgy sem tudom magam az élethez igazítani, hogy Szép Ernőt hogyan lehetne nélkülözhetetlenné nyernie valakinek. Csak kapaszkodom, a fákat se nézem már…
Jaj, egek, nehogy egész életem azzal teljen el, hogy az élethez próbáltam igazítani magam mégis.
Holott hát nem mindegy? Hogy az életünk mindennapjai nem is akarnák, úgy valójában, engedni az „örökség” ápolását?
XII.
Igen. (Mert persze, hogy semmi „életem” nincs így jól.)
És nem. (Mert majd még megnézhetem magam, ha rosszabb!)
És e két igen egyszerű dolognak a szintézise Szép Ernő mindenütt, ahol én ámulatomba-örököltem őt.
Persze, épp az olyan jó, hogy az egész költészettel együtt van ő – csak ő így van. Nekem.
XIII. (Jegyzetek)
Vagy inkább: „tudósi jegyzetek”.
tűzkovakő a földből
Nem vagyok Szép Ernő dolgának tudósa. Ezért nem is írok – jaj – esetleg betanulható, betanítható összefoglalót. Olyat, amilyet kartotékolnak, beírhatnak mindenféle könyvbe, kikereshetik (miről álmodoztam, miről, mikor azt éreztem, hogy ez a költő az ellenőrizhetetlen, valóban zseniális – és törékeny – szabadság létezhetésére figyelmeztetett; hogyan kapcsolódnak össze oly dolgok, rétegek, fogalmak, szisszenések és ráismerések, lágyságok és pusztulásig-bánatok, szépségek és zen-buddhizmus-legyen-a-talpán vízjelek, áttűnések, sírások, emberek iránti jóval nagyobb szeretet, mint amekkora már az enyém, nincs már akkora máma, sosem hallott nyelvi megformálások miként bukkannak, mint drága tűzkovakő a földből, melyért nem küldenek bányába, lágerba, gulágokra, vörösfolyókra embereket rabnak, görnyedni, nyomorultul, láncon elpusztulni, nem, Szép Ernő – is – olyan kincseket tud előtárni, melyhez végső soron „az isteni adomány”, bár én istenekben sem hiszek, az kell; nem írtam meg mindezt), nem adtam összefoglalót egy olyan világban Szép Ernőről sem, ahol, amelyben csak öt másodperce gondoltam azt, például, hogy mikor annyira nem olvasnak, hát az örökkévalónak kell a Legjobbat, a Legizgalmasabbat, a Legkomplexebbet írnom, hogy legalább magam élvezem, mikor leírom egy teniszmérkőzésről, hogy „az éteri küllemű Szopraneszkaja, a kicsi vékony Alexandra oltári turhái egy-egy rontás után”, igen, amekkorákat, díjbirkózóhoz méltóakat köpött e rokonszenves leányzó, vagy ahogy a kocsmáros Feri úrról elmondom, kapásból, meg tényleges lelki műveltségből mekkora „gólt” ragasztott nyomorult korunk kapujának felső sarkába, mondván, „jaj, nem lehet ma”, azaz „történelmi regényt?” mikor ezt kérdeztem, „nem lehet ma írni azt”, s ezt el akarom mondani, megyek ki a konyhába, hát folyik a kibontott fal cső-összeillesztésénél a víz, így csinálták meg, ilyen mesteremberek pénzmohó világában mondtam, hogy még pénzdíjért se megyek el személyesen sehova, küldjék el postán, a bankba, bánom is én, úgyse élhetek másért, mint Totyiért és az egészségemért rettegve, meg hogy ránk ne szakadjon a ház, már nem a világbéke, de a bankrendszertelenség, meg a széthúzó unionizmus, a republikanizmus, az átszellemültség – vagy amit annak neveznek –, a hazafiság: mindez mások jóvoltából ránk ne szakadjon… egy olyan világban, ahol a szobaajtón a konyhába a legtisztább esztétikai szívvel és szándékkal kilépve, annyit elmondani akarva, hogy a Szopraneszkaja nagy turhái ötezer ember előtt, íme, egy éteri, remekül teniszező lény, meg kocsmárosom, a Feri úr, aki visszakézből – képzavar – áttekinti e nyomorú Földet és hamisított levét: nem lehet elmondani, mert már az a téma, s tényleg mi lenne más, hogy a rohadt mindenit a szerelő kontár kezének, közönséges tapasszal ragasztotta össze a csövet, és megint nem lehet élni.
Szép Ernő egy másféle korban, még 1914 előtt mondta, nem lehet élni. A II. háborúban halálmenetben volt már. Utána a kutya se törődött vele. Jó, mindnyájan hibásak vagyunk, mi, az összes nép, ezt is mondta költő, jó, de… ha Szopraneszkaját csak megértem, Feri úrral együtt-tartok, az élet, az élni-való nem szép itt mégsem; és csak annyi van, hogy mi páran kicsit vigyorogjunk, ha magunknak is így-úgy megfelelő, idézgethető írások születnek, semmi mást nem lehet várni itt, mint hogy megint harcoljunk a szerelővel, s az vágja oda nekünk, szakmáját sem értve, a rút anyagot.
S így tovább, „az egész vonalon…” Ennek is költője volt mind Szép Ernő, és biztosan ma is megállta volna helyét, hanem hogy bájos színdarabok helyett (melyekkel pénzét kereste) tévésorozatokat írni hajlandó lett volna, azt például kétlem.
Nekem legalább semmi ügyes dologhoz nincs is meg a tehetségem. És ezt a védettségemet akarom a jószerencsének meghálálni azzal, hogy – nem csupán vénségemre – már nem is akarok ügyesedni. A derű óráit örökségeim ily darabkáin számolom. Fel vannak fűzve a szellem darabkái a nevezetes papírkafüzér-zsinegre. Ez az egyetlenem van, meg pár él, volt, épp van; ezt a láncomat nem akarom elveszíteni.