Tandori Dezső

….. EGY ÁLOM ÁLTAL ELVÉGEZNI MIND…”

1992 tél

….. EGY ÁLOM ÁLTAL ELVÉGEZNI MIND…”

Most a lódarazsakról álmodtam. Láttam erről egy filmet. A lódarázs-dolog is, ez derült ki a Südwest-televízió (Baden-Baden) kisfilmjéből, az egyik jellegzetes „apró” emberi tévedés. Amely a tévedés tárgyának irtásával stb. is jár. A lódarázs állítólag három döféssel letaglóz egy marhát, egy embert etc. Mármost a tudós egy autószalonban ül, melyet azonban Bang & Olufsen lerakattá alakítanak, meg fog nyílni. Ezt akkor látom, ahogy elfordítom szemem a fogadóiroda kirakatától. Handabandázva megyek, így hallgatom a tudóst. Egy darázs környékez. Egy darázs már megcsípett a napokban, itt Duisburgban, valami kihalt környéken, egy akácos úton, ahogy Természeti Táplálékok-boltot keresek, hogy spanyol fenyőmagot vegyek a széncinegénknek. De elkényezteti a széncinegéjét, mondja a boltos, aki most rámol két segédjével, nyitó-eltár készül, így álmodom, ,,eltár”, leltár tehát, s mondom: a széncinegénk, az Icsi kilencéves és vak. Hályog fogá be mindkét szemét, nem Könny Hályoga, ami egy gyönyörű lónév, hanem a vakság hályoga, és akkor így ő felszorult egy kis kalitkarészbe, egy rúd, egy forró betonút, látom, és a nappal a zsebeit üríti, rendre kirakja mindenét a poros, esti fénybe, ahol Band, így látom, álmomban félrelátom a betűket, nagy film-nyitó-betűk a por- és kárminfátyolos Sunset Boulevard égen.

mint a pisalimonádé

Band & Olafson áll, meg fog nyílni ott egy bolt, és ez logikus is, a kis fanyelűt, ez egy pisztoly, de úgy hangzik, mint egy madár – nem tudom, aztán hogy „hangzik”! –, a Villiers úton, ha ráérek, ha egy nap épp nem lesznek futamok a környéken, elmegyek újra megnézni, most a fogadóiroda mellett egy Bang & Olufsen nyílik, mi lehet ez, már Kölnben megyek, ott már van egy Bang & Olufsen, mivel is foglalkoznak, épp zárva a bolt, a lerakat, mondja a boltos, ó, megdöbben, látszik rajta, megdöbben, akkor önök a széncinegéjüknek tényleg mindent megadnak, azt mondhatják, mindent megadtak, ha meghal, ezen nem múlt, nem, mondom, ezen nem, és az Icsi – Talichi, látom ez volt a Tapioka nevű ló mamája, meg kellett volna tenni, de hát negyedik volt, mesélem, a Tapioka a múltkor, és a futamban volt még három ló, aki ugyanígy, a Gwendolyn My Dear, a Schuscha és a Gassad Arkade, most mi legyen, ilyenkor mi legyen, és tényleg, olyan ez, mint 4 Bang & Olufsen, valami printerek, optikusok, mégis nyomda lesz, Kölnben zárva, az eső elered, még egy sört, kérdik Hamburgban, azt mondják, a kölni sör, harmatos hengerpohárban adják, két deci, olyan, mint a pisalimonádé, de nekem a hamburgi sör az, ami nem mond semmit, a kölsch sör jó, az Icsi jó, az lesi most, vedlés idején is, mesélem, leállnak a leltárral, a legélénkebb madarunk, viselkedése a rúdra és a plátó falapra felszorulva is ugyanaz, a madarak hihetetlenek, ő, aki a szobát szétvetette röptéivel, most ott éli ugyanazt az intenzitást, miközben mindenki jobbra-balra dől, míg a tolla hull s a tolla nő, csak az Icsinek, mesélem, mindent oda kell szórni a plátó falapra, a spanyol fenyőmagot, Pinienkerne, a tört diót szépiával elegyítve, a héjából kinyomott mirelit zöldborsót, és csipesszel kell a szájába adni a lisztkukacot, kiejti néha, akkor ki kell kotorni a kukacot a dióból, szépia- és fenyőmagtörmelékből, s újra a csőrébe adni, és főtt krumplija van, fél cinkefejnyit eszik belőle, sajtja van, és vitaminos vize van, ennyi van. Duisburgban fölfedeztem már egy második Természeti Táplálék-boltot, nagy forróságban mentem arra, majd télen, talán hóban.

Elmegyek, hozok az Icsinek, rengeteg fenyőmagot hozok az Icsinek; és kicsit befogja „hályoga” a szemem. Igen, az Icsi már úgy halhat meg, hogy valamin túl is élt, kettőt élt, ez már túl van egy halálon, és eleven, milyen eleven, megyek ki az irodából, nézem a kirakatban Deauville, Cabourg, Vincennes eredményeit, egy milyen szép névsor ez, ni csak, Canrobert, The Sol, Tien Ngo, Belle Irlande, Pietro in Tuscia, Esprit du Vent – ó, Esprit du Vent és Pietro de Tuscia, hogyan is mondjam el bárkinek, miként volt az, hogy sütötte a nap a longchamp-i felvezetőkört, ahol a lovak még csak baktatnak, kicsit horgasztott fejjel, a nyereg és a rajtszám már rajtuk, tátott szájjal nézzük őket, mi lesz, középen a füvön már színesen álldolgálnak a zsokék, utolsó megbeszélés az idomárokkal, jött Esprit du Vent, a Szél Szelleme, de ez így már nem olyan jó, jött és odanyerített egyet a valamibe, és csak később tudtam meg, hogy ez nekem szól, már későn, ahogy Tápiókát is, Tápiókát, nyert, az oka meg az volt, hogy a Kincsem lovunk csak tápiószentmártoni vizet volt hajlandó inni, azt vitték neki lajtos kocsikban Baden-Badenbe, ahol a múlt században, magyarázom, ahogy a kis fanyelűt forgatom – nem, ezt valaki másnak kell megvennie, én meg se vehetném, de minek is, valami megvenné, a St. Martin csatorna partján lenne akkor az egész, és valaki beledobná, a zsilip alatt, a kavargó vízbe, de nem, tudom, ez sosem lesz, hogy Bang, és akkor „Olufsen”, egy álom által ez így el nem végződhet, és mi is? Icsi – Talichi!, hát persze, az Icsi tálja, a gyümölcsös tál, melyet elkészítünk neki még, ez az élet becsülete, elkészíted a vak széncinege tálját, ott a tál a kalitka alján, bár ő oda már sosem megy le, lekavarodik legföljebb, akkor föl kell segítened, de akkor dühös is, mert ő a rúdját, mely a plátó falap előtt van, s amelyen közlekedik, el tudja kapni, vakon is, elkészíted a tálját, mégis túl nagy merészség lett volna Tápiókát játszani, pedig ez téged szólított meg, ez téged, de a megszólítások is bonyolultak, még gyorsan a duisburgi neveket. Ad Augusta, Lunar Eclipse, Valianthe, Exit to Nowhere.

Exit to Nowhere megtalálta a kijáratot! Ezt olvasod főcímben az újságosnál. Mert nyert az Exit to Nowhere, a Kijárat Sehova, a Sehova-Kijárat, régi ló, hogy mondanád el, sütött a nap, sütötte a Hosszú Koporsó, a maisons-laffitte-i pálya felvezető körét, a jártató, a járatót, nem is tudod ezt, saját nyelveden nem is tudod, de Bang & Olufsen már magyarul van neked, az egyik mellett a kis fanyelű – aztán Jacques Guibert-rel történik rejtélyes halál a St. Martin csatorna egyik hídján, és Topo d’Azaray (egy lónév, szinétn, sic, szinétn, gyakran fut félre kezed így, „szintén”, szinétn, ez egy szintézis, magyarázod, szintén zenész, ebből lett, mutatod, a szintetizátor, ebből lett, és üdvözlöm az Árpit, mondod, az Árpi a virágárusnő magyar férje, viszel egy mályvát tőle, bedobod Guibert emlékére a csatornába), ő találta meg, igen, anyja magyar, apja dán, álomalakjaim, Maury és Morny, akik egy nap nemződtek két külön helyen egy atyától, St. Mondain, akivel főleg Vincennes salakján találkozom össze, de ő füvező, angol pályákat füvez, egyszer átjött hozzá egy bizonyos Mr. Lopiccolo, különös feladattal. Valakit el kellett hamvasztania, és be kellett füveznie. Clemenceau szobra alatt – megveregetem mindig a köpenye bronzát, legalább el vagy rejtve, pajtás, nem látszol annyira, a két palotánál, rád borul egy fa, maradj is, mondom, ahol vagy –, itt göngyölte be St. Mondain, aki Pál Simonra hasonlít, az énekesre, fűbe a hamvakat, és irány Indiana állam, ott a gyeptéglák valaki háza elé kerülnek, ott lesznek a hamvak. Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban…

dublőr nélkül

És Julien Renal, az író, aki gyilkosság gyanújába keveredett, és el kellett mennie a skót hajóútra, Maury és Morny szöktette ki őt, ebből lett a baj, mert Julien Renal magával akarta vinni Riquette-et (egy lónév), akiről ezt Guibert egyáltalán nem gondolta volna, és megölte, lelőtte egy kis fanyelűvel, és akkor a Keresztapa, az Anarchist Aristocrat, aki nem tud beszélni, egy baleset óta nem tud beszélni, belerohantak egy lókamionba, csakhogy nem versenylovakat vittek ebben a kamionban – majd a lódarazsakat, mesélem az üvegezőnek, elmondom!, azt el! (az üvegező az iroda mellett üvegezi a megnyitandó Bang & Olufsen kirakatát), de előtte még Topo dAzaray találkozik Longchamp mellett Charlene-nel, aki a féltestvére, és huszonhat éve nem tudnak elszakadni egymástól, ebbe a Topo már beletörődött, Charlene közben két évig Mauryval élt, és egy darabig St. Mondain felesége volt, ó, drágám, mondja a Gritti palotában, hát szétvitte, ez a helyi vonat, a Topo kalapját, hát egyszer szétvitte, és a Topo dublőr nélkül mászott le, foga közt a celluxszal, mintha ő lenne a mentők, kihívták, most a Charlene kinyitja a pukk Felix Potin kupakos üveget, a kupakot begolfozzák a Fricsson & Houl cégjelzésű csatornavaslap lukába, hát lementél, tényleg végig a lódarazsas párkányon, igen, egy jellegzetes emberi tévedés, a lódarazsak nem bántják az embert, a marhát stb., a lódarazsak, bár virágmegtermékenyítésre és mézgyűjtésre haszontalanok, így, rá, de, igen, de: irtják a közönséges darazsakat – végül, mesélem, a Természeti Táplálék-bolt közelében igenis megcsípett, előszedtem Irgamid kenőcsöm, Cyba és Geigy, előszedtem, kentem, fehérlett, belilult alulról, a kalap mit érezhetett, kérdi Topót Charlene, édes drágám, mint a mentők, érkeztél, le a sínekre, nem lesz-e magasfeszültség, és a kalap darabjai ott voltak.

Három részben volt a kalap; és jó volt a cellux, amit mindig magaddal hordtál – egyébként Charlene ellopta a Guibert kötelének egy darabját, felaprította és celluxszal összeragasztotta, ezt jó volt mindig magaddal hordanod, ezt a celluxot, Huix Cuyn, ez a cellux neve, egy kínai boltban kapni a Montmartre alján, és egy fémtálcára van rátekerve, tíz frank az ára, Made in Hong Kong, mint egy lónév, a lódarazsak tehát hasznosak, irtják az erdők rovarkártevőit, és társas közösségben élnek, és korhatag fatönkökből, mutatja a baden-badeni film, gyönyörű, papirusz-vékony hullámlapokat nyiszatolnak, mint egy göngyöleg, fehér is, a színt, a feketeséget és a barnaságot is kinyiszatolják a korhatag fából, ezekben a hullámjáratokban élnek társadalmilag. Csak a fényt nem szeretik. A hullámlapokat a kasseli Documentán ki lehetne állítani, mondja valaki, és a pad, ahol aztán Enghienben ül Topo és Charlene – nem messze a rue Amélie-től, hullanak a levelek, a nyerskő falú házak elhagyatva, egy platánlevél, ezek kis platánok, celluxszal összeragasztva, felszúródik egy kerítésdzsidára, silbakol az utakon, arany gát, arany gázláng –, és ha jön a vonat? Egy forgókereszt silbakol a síneken, fentebb nyers kőfalú házak, a padlizsánsötétnek és a cukkinifakónak megannyi árnyalatában, és az eresztékek szabálytalan formákat környeznek. Ott élt Charlene a rue Amélie-n, Maury felesége volt, Maury sokat ült a Fecske Kocsmában (Hirondelle; akkor kellett volna megjátszanom egy Hirondeau nevű lovat; és a templom mellett, ahol hirtelen Szpérót viszontláttam, a kapuív címerkövén, fehér madár, ahogy ő meghalt, nem álom, egy éjszaka, két fehér szárnyat összecsukva, és akkor még azt hittem, él, és kértem társnémtól három liter feketekávét hajnalig, és hirtelen ott mentem a Montmartre tövében, a Szent Cecil utcán, és Maigret első esete volt ez, a kerítésdárdára egy Lady Amélie feliratú Urkunde – ez egy ügetőló neve – volt kiszúrva, Ufland, Urkunde, Uginamo, Urs de Gappe, Ukoise, Un Uteba, Un Uligana, Urs, Uccate, Ufadina del Trayo, bizony, húsz ló lesz, nem alszom, azt érzem, ez körbeér, és nevetség, tudom, hol ér körbe, ezt talán már egész felébredés-közelben álmodom, viszkettem, egér van, kérdezte társném, ő se tudott aludni, a földön aludtam, a gumimatracon ágyazunk meg nekem nyaranta, tágasabb mégis, az ajtó nyitva a másik szobára, ott van Icsi, ott vannak még, akik Szpéró után megmaradtak, meg a többi halott után, Ussane de Paco, Utinam, Uldiro, Usinov, Ulucca, Uccita, Umodo Pero Uifax, találd el, mi lesz, ott a másik szobában özv. dr. Nyúl Rudolf, a Rudi, akinek a testvére, a Nyúl most halt meg, holtan leltük a kalitkaaljzatban egy hajnalon.

Miért halt meg a nyúl klasszikus madárhalállal háznál, kérdem. Miért lett ő, aki Rudolffal együtt oly vad volt, egymást vadították, párzás akart volna lenni, de minek, egy sor halott, egy sor tollatlan, cupákos kis halott, nyiszeteg nyakak, ormótlan fejek, lilásan átdereng az erezet, minek. Miért halt meg a Nyúl? Már azért volt oly szelíd, mert ez jött? A befutó: Uxa, Ulimonte, Ucado Belanca. Ezt találd el a húszból. Ott van, a nemsokára megnyíló Bang & Olufsen mellett az irodakirakatban. Vincennes, Naturkost-futam, Schrödinger Strasse 25–29. Télen visszamegyek. Egy halom pineamagot hozok. Ezek a cselek. Akkor az Icsi él. Visszaalszom. De már Topo nem kuporog a síneken, szélforgóval a kertitörpés házból, ahol a pályaudvari kocsimat hagytam – 5 kilométeren azzal toltam el a bőröndjeimet a fogadóhoz az állomásról!, másnap hajnalban felriadtam, jó ég, ott áll a kerti törpés ház előtt a kézikocsi, a kuli, rajta a szöveg, hogy csak a pályaudvar területén használható! Ezért engem lecsukhatnak! Ezért, kedves Béla[1], én egy építkezésre kerülhetek légkalapáccsal! Ezért tanultam járni, ezekért a kései, keserű léptekért, és az esernyőmet nem pakoltuk be, esernyő, bornyitó, ez maradt otthon, milyen szép név, Bornyitó, olyan, mint Bormio, Borneo, Thyssen-Bornemisza, Zuhoga, igen, zuhog az eső, visszahullok, farmerkabát és kalap van velem, a kalap elhasítva, mikor a táskám a Tati Áruház előtt kimetszették, a kalapomba is belevágtak, az alfabéták!

egymást kiszorítjuk

Tolom a kiserdő fái alatt a kocsit, vissza a duisburgi pályaudvarra. Ha ott hagyom, a kertitörpés ház előtt – csöndes kertváros, ahol 13 napig lakom, írógép velem, fordítom az iráni nő történetét, kapkodtam utolsó nap, társném pakolt, még neki is kimaradt sokszor valami, pedig rendszeres, rendszeresség volna, amit megbontok, bejön egy darázs, rászáll az iráni nő könyvére, az angol szótárra, a darázs is milyen rendszeres, rászáll az írógépre, amit cipelek magammal, útra, egy szobával kellene több, egymást kiszorítjuk, mondja társném a telefonba, most muszáj ezt?, kérdem, így, ilyen messziről, muszáj ezt? Két konyha, két fürdőszoba kellene, két szint, kölcsönös szolgáltatások, mondom akkor már, és Topo halványodik, ahogy ott kuporog a síneken, nem váltott jegyet, majd átugrik a forgó szélkereszten, egy darazsat hajkurászva. Két külön minden kéne, nem kéne a kánikula, az, hogy nyomja, nyomja a féktelen sok fogpasztát a Bang & Enghien igazgatója, a Boulanger-Danger pékség főkönyvelője, akinek, aztán, persze, megvan a nyereségrészesedése, emeli az árakat, akármeddig emeli az árakat, neki ugyanaz az arány lesz meg a Olufsen & Ufland palacseréphez. Én hol emeljek árakat? Még az iráni nőnek sem írhatok, ő csak elrabolt gyerekek ügyével foglalkozik. Nem tudtad volna a következő pillanatot, eleve nehéz a kört végigjárni kétszer, ez elfelejtésre megy, mégis meg kell kapaszkodni egy Uflanddal előbb kell beütni a célba a simára borotvált úszósapkában…

Kedves Béla, köszönöm álmodat, furcsa volt, hogy egyik álmomban visszaálmodtam, s azt is mondtam, hogy „Kedves Béla”. Idén holtversenyben a 3. legsűrűbb prózafordítói évem volt. 27 évből. Hányszor mondom: ilyen idősen, ötvennégy, már vagy menedzsermunkát kéne végeznie az embernek, vagy valami különös őrültnek a megbízásából járkálni az ezt-meg-az-azt, amit-ki-pont járkál, és ameddig, és aztán valami mást. Szép Ernő mondja: ő egyre remél, várja, hogy a boldogság fog majd egy szép nap ráköszönni, s elmúlt ideje fog, mint tavasz jön, visszajönni, sic, és minden újra szép lesz, nem emlékszem, ki kéne nyitni a könyvet, s azt „hajtja”: álom, álom. S a nagy munka, az építkezés? Szép Ernő: szeretett vón egyet, határtalant csinálni. Ki él, mindenkivel beszélni, őt karonragadni, s együtt sietni el vele a boldogságot keresni. Isten óvjon! Senkivel nem akarom már, Béla, ezt mondom, ezt nem tudom elmondani senkinek: Istenem, add, hogy akkor már legyen úgy. Hát nem úgy beszélünk, mint egy álomban? Pilinszky írta: a ház, hol laktam s nem lakom, vagy hol nem élek, ide hoztam mind a könyveket, nem nyitok ki egyet se, visszapakolom, cic, sic, visszapakolom, milyen furcsa, a félreütések, ha nem javítasz egy félreütést, olyan, mintha kinyitatlan visszapk, jav., visszapakolnád a könyvet. Szíved könyvében tudod ezt könyv nélkül. Bang és Olufsen tényleg „üldöz”. Bár élne az Icsi még a télen! Mindegy, el akartam sietni a hely-benmaradással az evidenciát keresni, ezt lehetne arról a Nyers c. versről elmondani, a Töredék Hamletnek c. kötetből, azt gondoltam, Szép Ernő módjára, akiről akkor még mit se tudtam, hogy majd én csinálok valami határtalan koncentráltat, aminek irodalmi terjedelme ugyan jókora, de benne annyi csak a tér, mint a krefeldi múzeumban a zengő priccs, ahol elalszom az üres múzeum utolsó termében, táskám, benne mindenem, Szpéró és Samu képe, magamhoz szorítom.

alszom egy múzeumban

Azért mentem át Krefeldbe, ez a tér-alaptörténetem, mert a kölni múzeumban nem volt hirtelen levegő az impresszionisták alagsori nagy kiállításán, a vonaton csattogtak a vásznak, az ablakvásznak, hát megúsztam, gondoltam, nem zuhantam el vízszintesbe, egy múzeumban, ami botrány. Azért se csuknának le, persze, ha kiderül, hogy én toltam el a kocsit, de visszatoltam. Ettem egy szendvicset, ittam a pályaudvari kocsmában egy pohár sört. A kölsch a jobb! Én mondom, a kölsch a jobb! S akkor a krefeldi múzeumban – jön a darázs! – ott ez a zengő priccs. Fekete műtárgy, aki csinálta, velem-egy-évjárat. A teremőrnő megajánlja, dőljek végig, ez arra van. S megszólaltat Schubert Vonósötöséből két hangot, zí-zú, ezt tette magnóra a művész. Elszunnyadok. Alszom egy múzeumban, ahol két teremnyire tőlem Beuys sufnija van „ki-és-beállítva”, Beuys Krefeld szülötte. Történetem a térről, a vízszintes helyzetről. Vagy csak annyi igazi és sértetlen evidenciát szerettem volna, ezért „nem lehetett a találkozás”, általában (bár Te meg én találkoztunk egyszer, még a „cigány-időmből”, ó, Kosztolányi, áldott cigány-időm, áldott elektromosság… és New York, te kávéház.. .ezt el akarom mondani a Rádióban, meg a Szép Ernő-féle éjszakai csavargást, ez is lett, sok-sok ilyen, ahelyett, hogy csak valaki megkérdezné, egy lóról, a Hosszú Koporsó városában, hány óra, és leguggolnék, s táskámból, melyet a Vonósötös két hangja alatt is szorítottam, előkotrom kínai vekkerem, nálam minden ilyen bonyolultnak látszik, a vekker celluxszal van összeragasztva, minden beledől a vizes árokba, ez nem egy akadálypálya vizesárka, csak Maisons-Laffitte-ben, mert ősz van a rue Racine-on, egy vizes árok, az óra széthull, három darabban van, lapja az időt mutatja, a lovas zavarba jön, lepattan, segít összeszedni mindenem, aztán baktatva elindulunk az út után, a ló két oldalán, megiszunk egy 1664-es sört, egyet-egyet, a Café Angalis-ben, egész a helyiérdekűig kísér a ló és a lovas, a ló neve… nem is tudom.

Erre aztán kitalálok valami történetet, és így megy az idő, megy a tér, ahogy ez könyv lapján ott áll, az idő, mint egy széthullt óramű, és mégis nagy titok egész. Ami történt, ami lett belőle, és ami ehhez a kettő közt én voltam. Ez semmi mód nem lett meg úgy, hogy én azt higgyem, meglett. Hát nem mint egy álom? Ahogy elmondom ezt Neked? Hát a kettő, az álom szöveg, meg ez a nem álom szöveg, együtt a kettő, nem olyan, mint egy álom? Hát mondjak még valamit ehhez, bármit? A Nyersben ott van: Mindent, de nem bármit stb. Hol vannak azok az idők, amikor azt mondtam, évtizedeken át: Nem is akarok olyat gondolni, amit nem mondhatok…?! A teljes önazonosság vágya, ami a legszűkebb térben se valósult meg – nem titok! kimondatik egyre; holott a Dömiék lettek, a Szpéróék lettek, s mégis: nem tudódott semmi bizonyítódni, ez van, és nem tudom, én egyre remélem, várom… de csak belül, csak ugyanabban a bővítetlen körben, a többi kapkodás, a darázs-ki-tudja-mi, az én handabandám, hogy menne el… Rágyújtani nem kell, a dohányzásról mit sem tudunk. Csak ennyi: ki hitte volna, hogy a francia pályák az oly-igen-rendezettek, a németek a romantikusak, lerobbantabbak, sárosak-gazosak, lehet gázolni, csoszogni valami sűrűbb, ropogósabb talajon, közegben? Megyek Gelsen-Horstba, a buszon vagy potyázva, vagy gyalog 12 kilométert, élvezem ezt, előbb a város elfogy, aztán vasúti terepek, kerítések, nem is látok mögéjük, csak gyarapodó szeméthalmok, Think Big nagyreklámfalak, hidak, Autobahn, meddőhányók.

A Ruhr uszályai. Csend, vasárnap. Jé, itt a pálya parkja, hát innen is be lehet menni. Tavaly nem jöttem el, pedig mehettem volna, Samu utolsó születésnapján még otthon akartam lenni, érezni lehetett, ez az utolsó lehet. Szóismétlés sic! Az utolsó volt. Samu feledhetetlen napon halt meg: október 22-én. Istenem, add, hogy csak úgy csendben fogyjon el belőle – akkor már! – az élet. Bekanyarodom most, ama tavalyi Gelsen-Horst versenynap (ó, Istenem, hát nem mindegy: ARAL-kupa, vagy mi, és egyáltalán, nem mindegy?, de nem, látni fogjuk, Samunak se mindegy, és állítólag én vagyok az egyetlen idegen, akinek Gelsenkirchen kedves város, s még díszére leszek a helynek, csak hát polgárként kellene, aligha, egyszer), itt a park, ama tavalyi Gelsen-Horst nap egyéves fordulóján. Samu 14 éve jött hozzánk. Beszállt valami műterem ablakán, s mert Vahl Ottó előtte-nap nálam járt, s mert másnapra beszéltük meg a Szép Versek-fotózkodást, tudott Szpéróról. Szpérónak köszönhette Samu az életét. Fel volt hajtva a gallérom, Szpéró mégse csipkedje annyira a nyakam, Vahl Ottó lehajtotta a gallért, én gyorsan elmagyaráztam Szpérót. Van egy ausztrál kifejezés: verébjeggyel. Potyázva bemenni valahová, stadionba etc. Öreg villanyírógépem már letapad, fáradt, kezem nem lehet fáradt.

Ugye, ez hull szét, ez, a közlés, Béla, nem az álom? Ugye, mindent meg lehet írni, csak hogyan? Meg aztán annyi mindent nem lehet megírni. Mészöly Miklóstól tanultam ezt, 1960 körül. Ahonnét jöttünk, ami ott volt, amiben vagyunk, ahogy vagyunk – dadogás, otromba célozgatások, semmire se jó. Azért írni még kár volna. Menni, csak menni, mondta Szép Ernő, otthagyva mindent… s mentem, át a Herne-csatornán, elérkeztem az elágazásig, sok autó, az ARAL-kupára jönnek, persze, s ott járok már, Samu születésnapján, idén ott járok, eljöttem, pénzem már alig, a kapunál. Hirtelen: biciklicsengő. S valaki lenget felém. Mit? Egy ARAL-kék jegyet. Egy tisztelet-meghívót! Neki kettő van, az egyiket nekem adja! Megmarad nyolc márkám, nekem ez aznap sok pénz! Két fogadás, egy szendvics. Megyek, forróság, fel akarom mosni magam. Bent vagyok már a mosdóban, átvágok a vécétéren, szemközt tükrök, nem szeretem látni magam, fejem leszegem, majd mikor már tükörtelen nézhetek fel, megint visszakapom, az ajtóban épp, egész másutt járnak gondolataim, mindig csak mono képzeltem mindent, ahogy mondani szoktam, a monogámiát ugyanúgy szeretem, mint a monokinit, és akkor bang! A fejemből dől kétfelé, füleimbe, a vér.

verébjegy

Mi ez? Azaz már nyomban tudom. Az ablak! Egy szárny ablak nyitva! Épp az ajtó mögött. Fej alatti magasságban, az ajtó fele-légterében fenn. Ablak, amilyenen – nyitotton – a Samu 14 éve berepült a Vahl Ottó műtermébe. Bang! A verébjegy, az ablak… hát Samu-nap lett ez mégis… nem is folytatom, Béla. Jött Tapioka, Talichi a mamája… jöttek ugyanazok a tétovázások, a milyen-is-ez-akkor, a futam… a legigazibb a fa gyökere volt, amiben az ünnepes sokadalomban, köztük is, félre is, ültem. Sokat ültem a füvön, a vér a fejemre száradt, a vécés meghívott arra, amire akarom, az volt, amit akarok. Hazafelé kidugtam az ablakon a fejem. Szálltam, szálltam el a Ruhr hídjainak kattogásával, a füves mezőkkel, aztán az egyre jobban megsűrűsödő elővárosokkal.

De azért már, riadtam fel, mert ezt álmodtam, a többire ebből nem emlékszem, az elővárosokon – egyszerre utaztam álmomban befelé és kifelé onnét, ahol lakom – már réges-rég túl is vagyunk. (Ja, és hogy a lódarazsaikkal egy bizonyos bácsiék együtt élnek, s este vigyáznak, a fényre.) 1992 augusztusában (Ne zavarja őket, sötétben ülnek a teraszukon inkább, ülnek csöndben egyetlen teraszon, és felettük alusznak a lódarazsak. Ezt még utánírtam, Béla, akkor – kérlek – maradjon a dátum így a szövegben. Az álom, akkor: akár egy lódarázsfészek. És most pihenj, szegény gép.

  1. Horgas Béla szerkesztői felkérésére készült az írás az álmokról szóló összeállításba
kép | shutterstock.com