Horgas Judit

TÁNC

2009 június

TÁNC

Táncházba járunk, Emma meg én. Finoman felvont szemöldökkel tűri a bukdácsolásom, néha kicsit megbök, és a tánctanár felé biccent: figyeljek oda, megint lemaradtam, jobb láb, bal láb, szökken, dobbant, fordul és vissza, előlről. Minden erőmmel koncentrálok, hogy ne égessem magam a hatéves lányom előtt. Persze neki könnyű, az óvodában már megtanulta az alaplépéseket, én meg láthatóan reménytelen eset vagyok: minél jobban figyelek, annál többször tévesztem el a ritmust. Önbizalmam romjaira támaszkodva torkomszakadtából énekelem, hogy sej, rozmaring, rozmaring és nyugtázom Emma elismerő pillantásait, amikor újabb és újabb daloknál bizonyítom, hogy bár falábú vagyok, valamire mégis használhat: hazafelé majd többször elismételteti velem a dalszövegeket, míg meg nem tanulja.

 Körbe-körbe forgunk, pörgünk, dobbantunk, leveszem a pulóverem, sej rozmaring, rozmaring, lihegem egyre halkulva, és furcsa hangra leszek figyelmes. A kisebb-nagyobb gyerekek körtáncát egy fiatalember nézi, egészen közel áll, de mégsem a körben, és artikulálatlanul gurgulázik. Énekel. A következő csoporttal érkezhetett, a különféle fogyatékkal élő felnőttekkel, de jóval fiatalabbnak tűnik a kint üldögélőknél: tizenhat–tizennyolc éves lehet. Down-kóros arcán széles mosollyal, egyre hangosabban énekel, és a gyerekek bizonytalanul nézegetik. Nem a látvány szokatlan: az integrált táncház lényege, hogy este majd együtt táncolunk. Amíg a gyerekek a szomszédos teremben mesét hallgatnak és kézműveskednek, a tánctanár a fogyatékkal élőkkel foglalkozik, és a végén gyerekek és felnőttek együtt ropják.

megint eltévesztettem

 A fiú inkább azért kelt feltűnést, mert elszakadt a csoportjától: talán a muzsika csalta a táncterembe. Előre-hátra himbálózik és egyre közelebb kerül a körhöz. Megnyugtatóan mosolygok, mert látom Emma szemén, hogy fél a furcsán gajdoló fiútól. Mindkét kezemet fogja, éppen egy páros forgást gyakorolunk, óvatosan oldalazva húzna el, minél messzebb. Rendületlenül mosolygok rá és a fiúra. Maradunk a helyünkön. A lépésekre koncentrálok, jobb láb, bal láb, dobbant, fordul, a fenébe, megint eltévesztettem, másik lábbal kilép, kezdjük újra. Egyszer csak ott áll mellettem a fiú, még mindig énekel, és várakozóan nyújtja a kezét. Az előbb rámosolyogtam, hát habozás nélkül hozzám lépett, és most türelmesen vár.

 A páros táncból közben ismét körbe rendeződünk, egyik kezemmel Emmát fogom, másikkal a fiút, lépdelünk szépen, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy a tekerőlant és a kecskeduda mind feszesebb tempót diktál. A fiú elhalkul, de tartja a ritmust, szorítja a kezemet és néha felnevet. Lelassítunk, dalt váltunk, kácsa, kácsa, özvegy kácsa, ki a párját nem találja, és a tánctanár mutatja az újabb figurát: hátul keresztezve kellene kezet fognunk. Egy ideig tanulmányozom: jobb kéz ide, bal kéz oda, nem, éppen fordítva, Emma felé nyújtom a kezem, de hátulról a még mindig mosolygó fiú megragadja a karom. Ez így nem fog menni, legalább négy kéz kellene – körülnézek a teremben, bejött-e a gondozója vagy néhány társa: talán már észrevették, hogy elszakadt a csoporttól, csak hagyják, hadd táncoljon. Általában álldogálnak néhányan a terem szélén, beszélgetnek, élvezik a zenét, figyelik a táncoló gyerekeket, várnak a sorukra. Most sehol senki.

 Emma vár, a többiek keresztezik a karjukat, indulnunk kellene, mert feltartjuk a körből formálódó sort, már a sarkunkban toporognak: kácsa, kácsa, özvegy kácsa. A lányomra nézek, és látom, hogy látja: számítok a segítségére. Egy pillanatig még tétovázik, a legtöbb gyerek jóval nagyobb nála, szívesebben maradna velem. Nem kérdezek, 
ő sem szól, a mellette álló kislányhoz lép, és elindul nélkülem. A fiúra mosolygok, mi is lépdelünk, a keresztfogást meg sem próbálom, csak lógatjuk összekulcsolt kezünket, pörgünk, forgunk, és énekelünk, kácsa, kácsa, özvegy kácsa, ki a párját nem találja, keressen magának.

kép | Nicola, flickr.com