„TÁN VENDÉGHAJAT VESZEN”

Eötvös József az Akadémia ’58 végi XX. „közülésén” elmondott Vörösmarty-emlékbeszédében a résztvevőket bizonyára mélyen megindító mondatokban ecseteli, hogy „a dicső pálya végéhez ér”-ve hogyan vonult vissza a nemzet költője, „a ’Szózat’-nak dalnoka” boldog gyermekéveinek színhelyére. „A házat, melyben… végső éveit tölté, attól, melyben egykor bölcsője állt, csak kis távolság választja el. Mennyi idő folyt el, mióta mint gyermek e mezőkön örömzajongva átfutott; mennyi történt, mióta e határt apja halála után vérző szívvel, de nemes feltételek, a nagyszerű remények gazdag kincsével elhagyá. A tó, melynek nádas partjain az ifjú egykor ábrándozott, most is az égnek képét viseli csendes tükörén; a halmok, melyek azt körözék, ott állanak a régi helyen, s felettök erdős hegyek emelik zöld ormaikat, mint évek előtt. – S azóta mennyi változott, mennyi veszett el! S mégis, ha a múltra visszatekint, nem mondhatja-e magának, hogy reményeinek egy része mégis teljesült, s hogy ha sokban igen, magában legalább nem csalódott! Szegényen, mint az életbe lépett, úgy tért vissza gyermekségének lakhelyére; de tar homlokát most babér fűzé körül.”

nincs a művelt nemzetek szintjén

Újra és újra megborzongat ez a szöveg (az egész beszéd), s nem csak a dagályossága, a közhelyessége ingerel. Fájdalmas persze a háttérből minduntalan elővigyorgó tény is, hogy Vörösmarty temetésén, három esztendővel korábban még lehetett, hogy senki se fecsegjen. Hála az önkénynek? Nem egészen. Eötvös mondta volna a búcsúztatót, de beszédének szövegét bemutatásra kérte a hatóság, s ezen felháborodva inkább a némaságot választotta. Jól választott, biccentek neki. A ravataltól a sírig kísérő sok ezernyi szótlan ember igazabbat közölt bármely szónoknál. Akkor Vörösmartyhoz méltóan költői volt, hogy (a Pester Lloyd beszámolója szerint) „a magyar irodalom több képviselője kivitte a koporsót az udvarról s feltette a hatlovas halottaskocsira, amelyet égő fáklyát tartó tekintélyes magyar költők s művészek vettek körül”. Az ’58-as méltatások unalmasak, politizálón számítóak, s így csak döglötten-kényszerűen, üresen hömpölyögnek. Eötvösnek is mintha alkalma nyílna elpufogtatni a már akkor is hamis, de úgy látszik, mindenkor hatásos, mert máig is elő-előrángatott „felismeréseket”, mint teszem azt, hogy irodalmunk nincs a művelt nemzetek szintjén (nem az irodalom intézményei, hanem a művek!) – és például Arany valahogy nem említtetik; meg hogy Vörösmarty pályáján semmit nem találunk, amelyet azért írt, hogy népszerűvé váljék – jó, Babits tanulmányai után persze könnyebb erre nyögni és sóhajtani, hogy dehogy nincs! Már hogyne volna!, de azért látható, tapasztalható volt akkor is, hogy az ünnepélyes kinyilatkoztatásokban nagyon kevés a tényszerű igazság.

A visszatérés-kép pedig azért taszít tán mindnél inkább, mert a hatásvadászat kedvéért megfosztaná Vörösmartyt az egész életművét, szellemiségét meghatározó szorongástól és hittől, meggyőződésének és félelmének kavarcsától, az őt magát elemésztő, de költészetet termő legsajátabb paradoxonétól, a tudástól, hogy bár minden jel szerint „ahol kezdve volt, ott vége lesz”, hogy nem csupán „a nagy egyetem” közönyös forgása, hanem a külön-külön életek is rémítő visszatéréseket mutatnak, és nincs is más, csak ismétlődés, monoton zakatolás, s hogy bármerre induljon is sováran, hiába hát, hasztalan, mert minduntalan egy bőszült kerék kattogása hallik, kiűzhetetlen a látomásokból és a hallomásokból is, kevés ahhoz a bor, bármi, hogy elzsibbasszon; szörnyű az általános és sivár visszatérés, ha a kor uralkodó eszméitől mámorosan remélhető az emberüdv, ha munkában élvén mégiscsak hisz valami haladásban, ha kiirthatatlan vággyal túr és tűnődik, ha a Földet és a mindenséget antropomorfizálva az égnek arcain olvassa a történelmet; akkor szörnyű.

De még Csokonai – aztán, hogy látta Budán Martinovicsék kivégzését, s hogy a kollégiumi törvényszék bizonyítvány nélküli kicsapásra ítélte –, még Csokonai sem „vérző szívvel” távozott Debrecenből. Úgy ment Sárospatakra jogot hallgatni, és úgy a pozsonyi diétára, meg Komáromba, meg Csurgóra, ahogyan szerencsét próbálni indul minden valamirevaló hős, legkisebb fiú, legyen bár szegénylegény vagy királyfi, s úgy rémlik nekem, a legmegalázóbb fordulatoknál, a legsikertelenebbé lett kísérleteinél is rettenetesebb lehetett üres kézzel visszatérni ugyanabba a Debrecenbe. A magyar „kultúra” legképtelenebb bugyutaságai közé tartozik az operett-János vitéz boldog visszatérése falujába; persze az a János vitéz, minthogy vágytól, ábrándtól is fosztott, nem hős, csak szenvedélyeink, jobbik énünk megcsúfolója.

Gyanítom, hogy amikor ’37. december 3-án, már sötétben, József Attila felkerekedett, hogy jár egyet, amikor behúzta a szárszói vityilló ajtaját, nem azzal a feltett szándékkal indult, hogy most aztán csakugyan megöli magát, vagy ha így indult is, elhatározásában ugyanaz a megengedés, véletlenre-sorsra hagyatkozás, az a jól ismert érzés gomolygott, amit az egyértelmű halálnál is szégyenletesebbnek kellett tartania: a mintha mindegy volna; és talán éppen az állomáson veszteglő tehervonat látványa, a téli sötétbe tett még sötétebb tömbje, ahogy dermedetten állt, meglehet a tehervonat visszatérés-réme, a még mozdulatlan vagonok lökték.

totális nemzethalált prófétál

Az ismétlődéstől-körforgástól annyira félhetett Vörösmarty, leggyötrőbb látomásaiban ijeszthette az át- és kitörhetetlenség, a személytelen visszatérés ugyanoda, ahonnan vakmerő öntudattal indult – annyira iszonytatóak lehettek a rémálom-réméberség képei, hogy műveiben – ahogy Balassa Péter írja, s eredetien, mert korszerűen szól mérték és mértéktelenség kérdéseiről Vörösmarty költői világában^[1] – „a démoni, a megőrjítő tapasztalat, az ismétléskényszer, az ugyanannak a körforgása jóval erőteljesebben jelentkezik, mint a halálos semminek, a végnek tulajdonképpen csak a Szózatban radikálisan felhangzó igéje”; s itt Balassa megtoldja mondatát egy tűnődő-kemény zárójeles résszel: „máig rejtély számomra, hogy e valóban totális nemzethalált prófétáló, nagyszerű költeményt miért éneklik el az éjfél körüli műsorzárás alkalmával egyes rádió- és tévéállomásainkon, hiszen ebben a közegben ez egyenes fölszólítás az éjszaka lehetőleg teljes depresszióban és suicid gondolatok társaságában való kellemetlen eltöltésére. Kollektív ostobaságunk az egyetlen, mely soha nem késett az éji homályban…” Persze Balassa éppúgy tudja, mint tudta Babits is ’11-ben, hogy „Vörösmartyt nem ismerik – jóformán senki sem ismeri, még az írók sem. Vörösmarty a Szózat költője – egy olyan költeményé, amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük”. A megszokástól, vagy inkább a kímélő kliséktől általában nehezen érezni bármit. Szépséget és kínt, furcsaságot, mozgást. A szellem halála az illedelmesség.

Vörösmarty legkorábbi mű-kísérleteiben is felismerhető a „sorsbíró” ember minden szenvedése – a kétség is, hogy magamagának kreálja, öngyötrően a semmiből teremti szenvedéseit –, s miként A két szomszédvár Káldorja, úgy érzi, „nyakában ül a sors”. Méghozzá a kezdetekhez könyörtelenül visszarántó, az egyéni dacot és buzgóságot érzéketlenül elpöccintő sors. Azt is mondhatnánk, hogy Sors és Sors – a személytelen, körforgásos és a haladó, individuális – mitikus tragédiájáról szól Vörösmarty költészete. Mit érezhetett – mit láthatott, amikor 1855 októberében a füredi gyógykúra után Pestre jön, s abban a házban, ugyanazon az emeleten bérel lakást, ahol negyedszázaddal előbb a mestere, Kisfaludy meghalt? Ebben a lakásban hal meg ő is. (Gyulai Pál ugyan tudni véli, hogy miután Vörösmarty gyalog ment feleségével az emeletre, és megismerte a házat, „de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van a halálhoz”.)

Az ismétlődés, a visszatérés – mintha üres toporgássá lenne minden igyekezet – a vágy hajtotta, dicsőről, égi szépről álmodó Csongornak is keserves tapasztalat; hogy a tündérfától végül ugyanahhoz a tündérfához jut, hogy látja fel- és eltűnni a Kalmárt, a Fejedelmet és Tudóst; még szerencséje, hogy az Éj kinyilatkoztatását, miszerint utoljára is csak a sötét és semmi lesznek, kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, s hogy még mielőtt a Mind enyész, már nem lesz föld, eltűnik a tenger, és a napok egymásba hullva összeomlanak – mondom, Csongor szerencséjére teremtő költője hagyja, hogy csak az erősebb lelkű nők hallják az Éj szózatát, Ilma aztán szánja a bús asszonyságot, Tünde lelke meg borzadással issza a szavakat. Az emberek csakugyan „megőrjítő” refrénje – éppúgy, mint A vén cigányéi –, a haláltáncok, ezek a monoton koreográfiájú sírba tántorulások, egészen a Mint a földmívelőig (bizonyára az egyik legnagyobb Vörösmarty-vers) arról a rettegésről is árulkodnak, hogy költőnknek – miként ’26-os, vadromantikus, A szív temetése című versében írja – talán holtában sem adatik meg, hogy a vas végzetekkel megbékéljen, s valami átok még a földből is felveti. Arról – nem mondhatni, hogy szól – süvölt minden műve a húszas évektől az utolsó, talán véletlenül vagy esetlegesen megőrzött versekig, hogy napra nap újraéli magában azt a sötét mítoszt, amit lehetetlen is elmesélni. Változatai vannak, mint a nagy mondáknak, s a Délsziget vagy a Tündérvölgy éppúgy mítosz-variáció, mint Az emberek, az Előszó vagy A vén cigány. Pontosan azt érzem, amit Rónay György a Zalán kapcsán ír: hogy nem „a jellemek konfliktusából fejlik a mese… valami elemibb szerkesztési elv érvényesül… valami a lét őselemi ütemével rokon, azzal együtt lüktető ritmus…” Az ember úgy érzi, Vörösmarty nemcsak a félévszázadon át igényelt – állítólag várt – nemzeti, honfoglalásos eposzt írta meg, hanem a sohasem várt, nem értett, sőt az utókort is riasztó, és mindig csak lesimításra, legfeljebb primitív aktualizálásra-ideologizálásra, holt tisztelgésre késztető egyetemes mitológiából, kaotikus forrongásból, az Ábrahám és Zeusz és Marduk előtti időtlen idők történetéből is kielevenített darabokat – azokból a még méretlen időkből, amikor (a Gilgames, illetve Rákos Sándor magyar szavaival) „betöltetlen várt a végzet”, de az ősistenek is tudták, hogy „rossz kezdet rosszabb folytatást szül”.

hazapufogtató semmit-mondás

Babits Az ifjú Vörösmarty című tanulmányának első részét azzal zárja, hogy „Vörösmarty elfeledett költő, és nagyságát csak sejthetjük”. Aztán látni-hallani vélem nyugtalan mozdulatát, tudom, hogy röstelli, amiért némiképp hagyta ragadtatni magát a jó hangzás kedvéért, a poénhoz vezető úton, szóval hogy elégedetlen, s így kezd neki az új, a második alcímes résznek: „Elfeledett? Kérdés, hogy ismert volt-e valaha”. Ebben a váltásban, amely önmagában is híven ábrázolja a meg nem alkuvó, mindenkor nyüzsgő-mozgó szellem működését, ráadásul provokatív és dramatikus, mégis méltóság és kiegyensúlyozottság érezhető, így kell, így szabad szemléleti forradalmat csinálni – költészetet olvasni meg alig is érdemes másképpen, mint forradalmi lendülettel. Ezzel a szigorú, szöveghez tapadó elemzéssel lehetséges csak fenekestül felforgatni a rossz szagú közhelyekkel tartósított, már eredetileg is hazug és használhatatlan legendákat. Mi tagadás, kicsit irigylem is Babitsot, hogy neki sikerült. A kettős Vörösmarty-tanulmány után legalább alternatívája lett az akadémikus és hazapufogtató semmit-mondásnak. Az addig nemzeti örökségbe balzsamozott költőt innentől izgató-rejtélyes embernek lehetett látni, „nehéz nagy lélek”-nek, aki küszködik magával, iszonyú energiával próbálja fegyelmezni háborgásait, megszorítani, igába hajtani kolosszusait, ellenséges isteneit, morajló hegyeit, az egész összeomlással fenyegető világegyetemet és a sárkányfog-vetemény emberi fajt. A történelem akkor segítségére volt, mert „egy felébredt, felifjult nemzet élete, eleven pezsgés, eleven munka, megfogta magának”. Babits felszabadító hatására Szerb Antal már sajnálja, hogy Vörösmarty csak „ritkán mert vagy tudott igazán Vörösmarty lenni”, hogy „oly kevéssé volt szabad a poétikáktól és a csak-korszerű hivatástudattól”, hogy valósággal „erőszakos önmagával szemben”, s „legfontosabb lelki funkcióját nem hagyta érvényesülni. Hogy annyira a nemzet költője, kollektív költő lett, abban volt bizonyos ’túlzó korrekció’ is”. Babits kezdeményére persze egy új nemzedék, s aztán a 20. századi nemzedékek sora a maguk új ízlésével, új ideáikkal közelítenek, s fedezik fel újra Vörösmartyt. Anélkül, hogy az emlékére tornyozott salakot egészen eltakarítanák. És anélkül, hogy legalább a szigorú szövegolvasathoz ragaszkodva visszatartanák magukat a régi-új balzsamozási gesztusoktól.

1848 márciusában a közéleti Vörösmarty hihetetlenül gyorsan és lelkesen vált a forradalmas tempóra. Ismert, hogy Teleki László március 14-én, Pozsonyból kelt levelét, amelyben könyörög Vörösmartynak, hogy éljen „hatalmas befolyásá”-val, és akadályozza meg a készülődő és nyilván tragikus kimenetelű felkelés kirobbanását, a címzett már a kirobbanás után veszi kézhez, s 17-én többek között azt válaszolja: „Még negyed napja én is oly véleményben voltam, mint te… másnap megcáfolt az élet, mert Stancsics kiszabadíttatott, a sajtószabadság kivívatott, nemzetőrség jött határozatba, mely már működik”. A költő Vörösmartyt lényegében sokáig nem hallani. Persze, azonnal versben üdvözli a Szabad sajtót, de a nyolcsoros alkalmi költeményben is csak alig valamivel több rejtőzik Vörösmarty sajátos költőiségéből, mint a hónapokkal később, a nyár derekán írt, s a Marseillaise-re játszó Harci dalban. Ja, és van még a Petőfi – politikailag, a szellemharcok szempontjából tökéletesen jogos – támadását visszapöckölő, méltatlan, mert nem képpel, nem szellemi erővel, hanem tekintéllyel operáló kétsoros epigramma, amelynek bágyadtsága egyébként jelzi Vörösmarty zavarát. ’48 augusztusában–szeptemberében ugyanis sokkal közelebb vannak érzései az összeomló, önvádlásoktól kaszabolt Széchenyihez, aki a poklot érezte a szívében, egyáltalán nem aludt, nem tudott egy helyben ülni, s vacogva ismételgette maga elé, le is írta: Istenem, irgalmazz nekem!, Istenem, irgalmazz nekem! – mondom, Vörösmarty állapota, önkínzása, hogy jóslátomásai teljesülnek, sokkal inkább hasonlít Széchenyiéhez, mint például Kossuthéhoz, akivel összejár, s akit Debrecenbe is követ.

’49 októberében – tehát úgy tűnik, egy és negyedévi teljes vers-szünet után – egyetlen napon két verset ír Gebén. Bajzával bujdokolnak álnéven, s háziasszonya, Csanády Jánosné emlékkönyvébe írja a Setét eszmék borítják… kezdetű, megrázó, nagy versét. Ugyancsak különös bejegyzés. Az emlékkönyvi keretben különös. Vörösmarty életművében éppen hogy ismerős, az istenkáromlással együtt is valamiféle megtalálás-élményt ad az olvasónak, a Vörösmartyra találás ambivalens örömét-fájdalmát. „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelent: / Miért én éltem, az már dúlva van”. A másik, a Görgeyt átkozó vers indulata, nyelve, képei is jellegzetesek – bólinthatunk rá. Csakhogy Vörösmarty viszonylag tájékozatlanul, vagy Kossuth és környezetének elemi ellenszenvét, féltékenységét is örökölve csinál Görgeyből bűnbakot. Az Átok mindenesetre hosszú ideig idéztetett az eseményeket, a kort egyszerűsítők-hamisítók érvei mellett – és keserves elgondolni, hogy ezzel megint csak, mintegy visszájára fordultan, de kielégített Vörösmarty valami közigényt.

már életében balzsamozni

A fennmaradtak arról győznének meg, hogy újabb egy és negyedévi szünet után írta az Előszót. Megpróbálom a lehető legkopárabban mondani magamnak, hogy nem vagyok meggyőzött. De eszem ágában sincs regényes feltételezésekbe-képzelgésekbe bonyolódni, hogy ha írt – s alig hihető, hogy látomásaiból, mitikus hallucinációiból éppen ekkoriban le nem írt valamennyit –, hogy tehát miféléket vethetett papírra, s aztán a kéziratlapokat ő maga vagy hozzátartozói semmisítették-e meg. Értelmetlen és ízléstelen az efféle tűnődés. Az Előszó megközelítéséhez azonban az eddigieknél hitelesebben kellene felidézni Vörösmartyt. Azt tudjuk, hogy amikor ’50 elején Bajzával önként jelentkeznek a hatóságoknál, a pesti főügyész jelentéktelennek ítéli forradalmi ténykedésüket, s a megtört, hirtelen megöregedett, betegnek látszó férfiakat szabadon eresztik. Még nincs két esztendeje, hogy Teleki László Vörösmarty „hatalmas befolyásá”-ra hivatkozott, hogy a magyar szellemi élet vezetője volt, szavát ezrek hallgatták figyelmesen, asztalához ülni maga a dicsőség volt; annak meg csak másfél esztendeje, hogy ilyen és olyan bizottmányokba választották, Eötvös kultuszminiszter a magyar irodalmi tanszék vezetésére kérte fel, pesti polgármesternek jelölték, képviselőnek választották – a meggyorsult időben két kisgyereke meghalt, családi betegségek-bajok sújtották, alig van érkezése számot adni magának a történtekről. De szabadon eresztve a ’49 végi Pesten, ez csakugyan elviselhetetlen. Társaság nincs többé, halottak, rabok, emigránsok, árulók, piti helyezkedők vannak; a megtartó feladat elveszett, bizonyára káprázat volt korábban is; rom és üszök van, belül még inkább, mint odakint a világban. Bizonyára észszerű a magyarázat, hogy Pesten nehezebb megélni a családnak, mint vidéken, de a lakás biztosításánál, a betevő falatok előteremtési kényszerénél is sürgetőbb elhagyni a várost, mert Vörösmarty nem tudja elviselni, s mert ő nem tartható a megmaradtak szeme előtt. Laura rokonainál vendégeskednek, s aztán beköltöznek az üresen álló Baracska melletti tiszti épületbe. A falusiak „segítsége”, hogy állatokat hajtanak az istállóba, élelmet és eszközöket hoznak, mindez a „jószívűség” nem annyira megalázó, mint a még valamilyen hivatalban, „helyzetben” lévő pestieknél kérincsélni. Szóval praktikusabb Vörösmartyt már életében balzsamozni, lényegesen kevésbé zaklató mondjuk Vachottné hatásvadászó beszámolóit meghallgatni, hogy Vörösmarty arcán „a megdicsőülés szent és túlvilági fénye” sugárzik (a beszámolóban inkább előbb, mint utóbb amúgy is magáról fog értekezni, a saját fontosságáról, nemes lelkéről stb.) – szóval kevésbé zaklató, mint látni magát Vörösmartyt. Ötvenedik évében jár, és úgy-ahogy rekonstruálható képünkön hasonlatosabb egy mai krónikus alkoholistához, mint a múlt századi festmények és dagerrotípiák mindenkor tartásos, szinte fenségesnek mutatott egyéniségeihez. Az emlékezők szavai – színezzenek bárhogy –, s például majd a Pesti Naplóban megjelent halálhír nyomán – hogy „mellvízkór”-ban szenvedett a költő – úgy sejtem, egy mai diagnosztika szenvtelenebbül például cardiomyopathia alcoholicának nevezné a betegségét. Amire azonnal megkérdezem magamtól, de csöppet sem nyeglén, hogy: és? És ha az volt, akkor mi van? Tudományos műszavakat tömködnék tán a kikapart műanyag helyére, vagy a régen divatjamúlt deheroizálást próbálgatom? Ó, nem, nem!

Még mindig az Előszóhoz közelítek, a nekem talán legfontosabb, magamban legtöbbet emlegetett Vörösmarty-vershez, amely a költő életében – ez kétségtelennek látszik – nem jelent meg, amelyet az elmúlt évtizedekben sokan elemeztek – köztük én is –, hogy egyre talányosabb legyen. Az Előszó kerülgetése mára sűríti, szinte jelképezi a saját bizonytalanságomat is, amelyet gyerekkoromtól hurcolok, de érzem, az utolsó években – miattam? a világállapot miatt? – totálissá nőtt; a riadalmat, hogy a hazugság – tudom, sokszor csak trehányság, csak felületesség – mindeneket megolvaszt, és olyan kiszolgáltatottá tesz, hogy már semmiben se bízzak, semmiben, a legelemibb, közömbösnek tűnő állításokban sem. Leírnám, a hangyaszorgalommal gyűjtött filológiai adatokból természetes mozdulattal kiemelném, hogy a vers 1850–51 telén íródott, de egyszeriben (és hát magam is érzem, hogy túlozva, nem egészségesen) húszéves énemet látom a gégész főorvos magánrendelőjében, ’64 márciusát látom, ölemben tartom és megpróbálom lefogni kilenchónapos fiamat, hogy az orvos fölszúrja a dobhártyáját; térdem közé szorítom a lábát, karommal a karját préselem, de közben magamat, a saját reszketésemet is visszafogom, és nemcsak a testemtől még alig elvált gyerek fájdalma miatt reszketek – már a második középfülgyulladásos hullámot szenvedjük –, hanem azért is, mert nem tudom, csakugyan fel kell-e szúrni most a fülét. A kórházban ajánlotta a főorvos, hogy a további fertőzések elkerülése végett a magánrendelőjébe menjünk, s már ismerem a tarifát is: ha szúrni kell, a vizit száz forint, ha gyógyulást lát, még ha felír is antibiotikumot, a látogatásunk ingyenes. És szúr, de a fülkagylóba tett vatta, úgy látom, nem gennyes, nem is véres, és fogalmam sincs, kellett-e ez a szúrás. Mostanában gyakran látom a jelenetet, a kövérkés, idős orvos sunyi tekintetét, a csontos, lóarcú asszisztensnő mozdulatát, ahogy elteszi a tízesekből kiszámolt száz forintot. Mostanában gyakran igyekszem láthatatlanná tenni a reszketésemet, és pokolian nem tetszik, idegen, ahogy gyanakvón nézek mindenre: évszámra, sorszámra, minden magán számra. De így nézek.

’89-ben írt Vörösmarty-tanulmányomban (s talán így a legtisztességesebb, ha legelőbb is magammal fordulok szembe, ha a saját szövegemet cincálom szét, s azon próbálom megérteni, hogyan is halmozódott az a bizonyos salakhegy; s általában hogyan épülnek-gömbölyödnek – olykor sok-sok jó szándék ellenére – a hamis legendák) – szóval ezt olvasom magamnál az Előszóról:

„1850 telén Baracskán írja az Előszót, amely a legtöbb kutató szerint az 1845-ben született, 1851-ben kiadott és Batthyány Lajos nagyobbik lányának ajánlott Három regéhez készült.

A verset nyitó idill az utólag még szebbnek látott reformkort idézi: a negyvenes évek derekát, amikor – különösen 50-ből visszatekintve – minden előre, felfelé tartónak tűnt. A jelen nyűglődései, felemásságai persze szorítottak akkor is – a történelem azonban ígért, s a legkétkedőbbekkel is elhitette, hogy a legszebb jutalom, a kiküzdött emberüdv lehetséges itt a földön. S különben is: sem átpingálásról, sem nosztalgiázásról nincs szó. Az idill sem igazi idill, hiszen az ember, mint a hangya, munkában él, a béke izzadt homlokát törli, s a lég is reszket, még ha öröm- s reménytől is. A világ tehát nem áll boldogságba kövülten, minden mozog, működik, minden csupa elevenség, minden rendeltetésének megfelelően halad a tökéletesebb felé – vagyis ebben a szabálytalan idillben a felvilágosult ember vágyképét sűríti Vörösmarty, mint oly sok helyen. A szinte eufórikusán megjelenített szent szózat-születésben a beteljesedés, a kozmikus nász – a munkás, eszes, hímnemű tulajdonságokkal ékesített emberé és a nőies természeté – ünnepét festi, s a romantika dramaturgiájának megfelelően a legfenségesebb pillanatban kizökken az idő: itt nincs mozgás, itt nincs elevenség. Ez a pillanat a várakozásé, amikor összeér a legdicsőbb a legiszonyúbbal. A szent szózat elhangzásakor, amikor ’mélység és magasság visszhangozák azt’, mozdulatlan csend van. Mintha az ünnepnek szólna ez a kozmikus szünet – de nem, nem csak annak: ’Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt’. Semmi átmenet, semmi leépülés, fokozatos süllyedés – a csalódás így még nagyobb: ‘A vész kitört’.

Ezt a rövid, félsoros versmondatot a történelem eseményeire fordítva, konkretizálva, mindig úgy értelmezik, hogy a világosi fegyverletétel, a szabadságharc bukása rejlik mögötte – így gondolja a legszebben, legmélyebben megközelítő Martinkó András is: ’Mitologikus, antropomorfizáló képzelete egyszerre az őseposzok bosszúálló isteneit vetíti fel 1849 magyar egére, és ezen istenek embertelen méretű, erejű, embertelen kegyetlenségű dúlását a magyar földre’.

kétségbeesett-vad sodortatás

Csakhogy én azt hiszem, nem 1849 nyaráról van szó (ha már Vörösmarty akarata ellenére ennyire valós eseményekhez kötözzük a képet), hanem 48-ról – nem a szabadságharc bukásáról, hanem kezdetéről. De ez annyira más vélemény, olyan számomra is borzongató és visszahőköltető, hogy jobb lesz, ha fékezem magam – és érvelek. Hogy a ’vész’ mit jelentett Vörösmartynak – az eszmék torzulását, szenvedést, erőszakot – már érintettem [mármint ebben a ’89-es „Az ember fáj a földnek” című esszémben], de ennél talán döntőbb, hogy a költő maga is visszahőkölt és ’elborzadott’, bár eltörölni nem tudta tudatából, hogy a reménytelen-hősi-szörnyű szabadságharcot ’vésznek’ érzékeli, kétségbeesett-vad sodortatásnak. Ezért is mossa össze a felgyorsuló, ’veszetté-bőszült’ pusztítással, a megtorlás – kétségtelenül – egyértelmű történelmi eseménysorozatával.

A vész nyomában szétszaggatott népek átkai sóhajtanak és megjelenik a nyomor, az ember mitikus elkorcsosulása. Vörösmarty az emberhez tartozó fogalmat önállósítja és antropomorfizálja. A hatalmas, gyámoltalan fej, ahogy elhamvadt városokra fekszik, rémületes, de sajnálatra méltó is. Majd József Attila ír rokon, ugyancsak földméretű képet: ’a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál’ (Ős patkány terjeszt kórt) – és a nyomor nála ugyanúgy kozmikus, egykor talán ígéretes nász elfajulásából lett korcs. A Hazám első részében a közösség az anyatermészet férfitársaként él. Csakhogy a közösség komor munkahelyeken káromkodik, és az anyatermészet is részeg, ölbecsaló.

A mitikus kétneműségre, a valahai öröm- s reményre, beteljesedésvágyra a kétszeres tönkrementség emlékeztet. ‘A föld megőszült’ – méghozzá nagyon férfi módra őszült, öregedett meg.

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Azért látunk magunk előtt ’elborzadott’ öreg férfit, mert a teremtő isten egyértelműen férfi-isten. Igen ám, csakhogy erre a meggyötört-eliszonyodott férfiarcra egy öreg nő arca vetül. Egy kikopott szajháé, s a Vörösmartynál szinte páratlan irónia hideglelős, mert az eljövő tavasz – ez oly nyilvánvaló – már nem jobbíthat az arcon.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcai
Jó kedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

A félig isten, félig állat ember persze megint csak kettős természetre-eredetre, a közöttességre utal, a biológiai és metafizikai lét egyidejűségére, amely szép lehetne, de a valóságban torz, ’zordon mű’.”

Itt megszakítom önidézésemet (akkor, ott egyébként A vén cigányról írtam még, és persze ugyancsak hasztalan (?) vitattam a Schöpflin és Babits véleményére alapozó nézeteket, hogy ez „egy őrült verse”, meg A vén cigány optimizmusba futásáról szóló kliséket is – ez utóbbiak, azt hiszem, már inoperábilisan beépültek a Vörösmarty-irodalomba, a „közgondolkodásba”; mindegy; nem mindegy, de egyszerre mindent akkor sem lehet), most – legalábbis vázlatosan – a szövegem mellé sorakoztatom a tényeket.

Vörösmarty verseinek első, 1863–64-es összegyűjtött kiadásában Gyulai Pál tanácstalan az Előszót illetően („hogy egy már elkészült vagy csak még elkészülendő műnek volt-e az előhangja, nem tudhatni”), és ’66-os monográfiájában meghökkentően nem is utal a versre, mintha az nem létezne. Az Előszó két kéziratát őrzi az Akadémia. Az egyik – nyilvánvalóan a korábbi – egy lapnyi, a másikhoz képest rövidebb (de nem töredékes!), s ami a legfontosabb: cím nélküli. Pontosabban idegen kéz – jelzőm bizonyára tudományosnak hat, holott én somolyogva látom, a költészetregénnyel párhuzamosan születő krimis vagy ál-krimis regényem mennyire átcsap ide, s vajon akkor a költészeti kalandok meg oda?, bizonyára; mostanában (és remélem, mulatva majd így emlékezhetek magamra) hol a Kriminalisztikai Intézetben és a Teve utcai rendőrkapitányság Rendkívüli Haláleseti Osztályán művelődöm, s töltődöm olyasféle kifejezésekkel, mint az idegenkezűség, hol rendőrkutyaként szimatolva vizslatom az eredeti, még semmire sem használt szövegeket – nos, az egyik kéziratra nem Vörösmarty írta ceruzával, hogy Előszó. De a másikra ő írta, s már Gyulai ezt a változatot közölte. Dátum sehol. Mintha ez sokáig senkit nem is izgatott volna. 1947-ben írta Waldapfel József (és aztán ’48-ban, ’50-ben ismételte, megerősítette), hogy „valószínűleg a hiúságában sértett Ferenc József bosszúvágyától és Haynau szadizmusától a szabadság mártírjává avatott Batthyány Lajos leányának dedikált Három rege elé szánta [mármint Vörösmarty] – a bukás után egy évvel rajongó szavakat mond arról az időszakról, melyben a ’szent szózat’, az emberi üdvöt ígérő szabadság születését várták”. Barta János ’50-ben Vörösmarty patriotizmusáról értekezve lök még egyet a golyón: „az Előszó, a magyar szabadságharc bukásának ez a grandiózus képe már mutatja az újabb eszmélést, a szűk perspektíva szakadozását. Vörösmarty mítoszalkotó képzelete hatalmas, kozmikus katasztrófa látomásává növeli meg a szabadságharcot…” A döntő azonban – innen nézvést – Martinkó András Miért szép?-beli (1975) elemzése lehetett, hiszen ezúttal egy nem ideologikus, lelkiismeretes, szavahihető irodalomtörténész vetette papírra, hogy „Valószínűleg Waldapfel Józsefnek van igaza, aki szerint az 1845-ben írt, de csak 1851-ben megjelent Három rege című munka elé készült előszónak… Vallom pedig Waldapfel József gondolatának igazát azért, mert Vörösmarty és a nemzet életében leginkább a Három rege írásának ideje (1845) felel meg annak a tavaszi levegőjű, fényű, békés előrehaladást, felemelkedést ígérő alkotómunka korának, melyet a költő művének első 14 sorában elénk vetít”. Az Előszó születésének ideje aztán „logikusan” visszakövetkeztethető lett: ha a Három rege ’51 derekán jelent meg, hozzá az Előszót valamikor a tél folyamán kellett megírni.

lélektanilag sem hiteles

Ki tudja, talán ha mostanában is oly sokszor tartanék előadást, szemináriumot – egyetemeken és könyvtárakban, a rádióban, mit tudom, hol – az Előszóról, mint a 70-es–80-as években, a 90-esek első felében, ki tudja, talán még tovább darálom, most is „tény”-ként emlegetem az egész háttér-történetet – ugyanis más az: csak szívünknek-elménknek fontos, kedves, meghatározó versként hurcolni. Ez bensőséges kapcsolat, tökéletesen öncélú, mint a szerelem, s éppen ezért összehasonlíthatatlanabbul nagyobb figyelmet igényel. Így aztán az ezerszer mondott versre egyszer csak ránézek, és döbbenten látom, hogy egyetlen szó sincs benne se reformkorról, se szabadságharcról, se nemzeti felemelkedésről, se nemzeti bukásról – semmi, amit akár úgy lehetne értelmezni. Az Előszó nem allegorikus vers, még csak szimbólumokat sem vonultat fel. A reformkor idején egyébként Vörösmarty nem gondolta, hogy ő most a felfelé ívelő reformkorban él – ez eleve történelmietlen és lélektanilag sem hiteles; azt gondolta és szenvedte, hogy küzdenie kell – „a legnemesbekért” természetesen, méghozzá mindig keservesen, nagy ellenszélben, olyannyira, hogy érdemes egy alig ismert reformkori költeményére hivatkoznom (mint az Előszó előzményére): a ’41-es Világzajra, amelyet Napóleon hamvainak Párizsba szállítására írt (a korabeli téves vissza-dátumozások és a későbbi el-értelmezések regényébe most nem bonyolódom, mert soha ki nem jövök ebből a költészetregény-fejezetből):

Megmozdúlt egy sír, s vele mozgani kezde a tenger,
Ős koronáival a földteke ingadozott;
S újra düh, harc s mind ami viszály rettent vala egykor,
Szaggatták a kór emberiség kebelét;
Újra felállt a nép osztozni világokon, és a
Béke derült arcán át vihar árnya repült.
Honnan e zaj és honnan e vész? A harcok urának
Holttestét vitték által a tengereken.

És utalnék még arra is, hogy 1845-ben, a Három rege születésének évében írta Laurának a cím nélküli Nem fáradsz-e… kezdetű epigrammát, abban az évben az utolsó verset, amelynek második, és egyben befejező versmondata így szól:

Nagy feladás vár rád; fiatal szívednek erényét
Tenni napúl megtört életem árnya fölé.

Kicsit sarkítva-egyszerűsítve ma úgy látom, Vörösmarty a húszas évektől, tehát költővé válásától haláláig ugyanannak a modern mítosznak a változatait írta, annak a részleteit „elevenítette ki”, a felvilágosodott, a „vallási világállapotból” már kiszakadt emberét, akinek szakralitás-igénye nem csökkent, sőt, „magára maradtan” tán differenciálódott is; a Vörösmarty-hősök – Csaba vagy Csongor – a felvilágosodás héroszai, meg kell élniük a modernitás diadalait és tragédiáit, romantikus indulatokkal nem csupán tanúskodnak a világháborgásban, bele is kell keveredniük, részt kell venniük a „dicsőbb teremtés”-ben, ahogyan a költőnek magának is „tudni, tenni” kellett, valamely kategorikus imperativus okán. Ez a mindeneket átfogó mitikus képzelet a harmincas-negyvenes években hozzákötöződhetett a nyilvánvalóan szőkébb, de konkrét, s így megtartó magyar reformkori célokhoz. És Vörösmarty is – roppant erőfeszítései jutalmaként – elfogadta, hogy ő nemzete számára a Szózat költője legyen; a szerepalakítás általában nem az alakító szándéka-vágya ellenére történik. Azért az egyetemes mítosz és a nemzeti haladás kötése – érezzük – eltökélt, ahogy Babits meglátta, a kötelességteljesítés kényszeréből fakadó, és könnyen foszló is. Az emberek – mai ízlésünk szerint talán a forradalom előtti legnagyobb verse – a szélsőséges és vad elszakadást példázza, akárcsak a Gondolatok a könyvtárban költőileg legizgalmasabb részei. A szabadságharc bukása után – szerepvesztetten! – az egykor „kemény kötelek” már nem szorítják, nincs kinek-kiknek megfelelni; az Előszó tehát leginkább annak az (életműnyi) hatalmas Vörösmarty-mitológiának a bevezetése – de lehetne összefoglalása vagy epilógusa is. Amivel nem azt akarom állítani, hogy csakugyan annak. Hogy én tudom. Hogy akár tippelni merek. Nem. Sőt, saját aktuális krimi-tapasztalatom nyomán, hogy hónapról hónapra láttam, miként lesznek fikciómban semmivé a közönségesebb-egyszerűbb bűnügyi variációk, és hogyan nyomulnak helyükre a szorongatóbb, megfejthetetlenebb, bonyodalmasabb bizonytalanságok – mondhatni hogyan nyer teret a mindig ezernyi változatot sejtető, félelmetes és csábító mítosz –, most még azt is lehetségesnek gondolom (véletlenül még így is eshetett), hogy az Előszó ’50–51 telén a Három regéhez készült. És számomra nemcsak érthető, de nagyon át is érezhető, hogy a vers első 14 sorában valaki az örömteli, reményeket adó 40-es évek hangulatát, aztán meg, a pusztulást leíró részben a megverettetés történelmi élményét is felismeri, mindezt magáénak tudja, képes azonosulni, hogy „belevetít” a versbe és „kiolvas” belőle – hiszen mindig is így élünk együtt a művekkel. De úgy vélem, jól megkülönböztethető a bensőséges (még ha gyakran szeretettel kisajátító, s ezért erőszakosnak tűnő) kapcsolat az ideologikus hamisítástól, önkénytől. És az Előszó esetében vitathatatlanul – és máig tartóan, sorozatosan – az utóbbi történt. Jellemző, hogy a Babits-támadásokra annyira érzékeny Nemes Nagy Ágnes sem neszel föl a Waldapfel kezdeményezte – és hangsúlyozottan Babits Vörösmarty-szemlélete ellenében kiagyalt – Előszó-értelmezés torzításaira. Egy másik, de ugyancsak ’47-es, Vörösmartyért című tanulmányát így kezdi Waldapfel: „Sok éves tartozásnak érzem, hogy megvédjem Vörösmarty egyik legnagyobb rajongója, az újabb kori Vörösmarty-kultusz legfőbb elindítója, az 1918-as polgári forradalom idején alakult Vörösmarty Akadémia alelnöke, Babits Mihály ellen.” Olvasom, s aztán nagy önuralommal megtartóztatom magam, hogy idézetekkel, olykor hasfájásig röhögtetően parodisztikus idézetekkel mutassam be: milyen a kulturális önkény, hogyan csúsztat az ideológiát szervírozó szolga – elég ha ennek a tanulmánynak a zárómondatát ide írom: „Babits példáján csak azt akartam megmutatni, mennyire hamis volt az elmúlt évtizedek uralkodó irodalomszemlélete, s milyen fontos és sürgős, hogy a magyar irodalom fejlődését végre az egész magyar élet változásaival való összetartozásban, a gazdasági, társadalmi és politikai fejlődéssel való kölcsönhatásban vizsgáljuk”.

Amikor Csokonai a debreceni kollégium tanulóitól búcsúzva beszéde vége felé megrendítő körmondatában a nemrég látott kivégzés képeit használta („a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a békókat vagy nyakakat elvágó éles szablya…”), hallgatóit, és utókorbeli olvasóit is megborzongathatja a felismerés: aha, ezek a friss és közvetlen tapasztalatából jönnek – de a beszéd nem Martinovicsék kivégzéséről szól, virágnyelven sem arról! Ahogyan az Előszó sem a reformkor és szabadságharc története, s ahogyan Az emberek sem a galíciai események kritikus krónikája. Vörösmarty a mítoszalkotásához ezeknél még annyira sem keres ürügyet, mint a Világzaj, A Guttenberg-albumba vagy akár a Zalán írásakor. Az egész életmű során gyakran tűnik úgy, mintha tökéletesen meg is feledkezne arról, aminek „nekivágott”, a belül fortyogó mítosz érdekli – nyűgözi –, költői látása, gondolkodásmódja – ebben is – leginkább Shakespeare-rel rokon (és nem csak az utolsó, Leart fordító időszakban!). A „körülményektől”, a maga kijelölte „feladattól” oly független, mint a reneszánsz költő. Macbeth például, ez a fokozatosan gátját tépő, elaljasodó sorozatgyilkos az utolsó felvonásban, mikor egyre közelebb préselődik a halálához, és éppen akkor, amikor felesége-társa-bujtogatója haláláról értesül, a világirodalom leggyönyörűbb elmélkedését szavalja el, hogy „Holnap és holnap és holnap: tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig…” — nos, Macbeth abszurd megszólalásához hasonlóan a honfoglalásos eposz második éneke például így kezdődik:

Már a sátoros éj eljött a földre setéten.
Édesen elnyugodott most a sokféle halandó,
S amivel ébren nem bírhat vala, álma hozá meg;
Vagy remegett üres ártalmat sejdítve magában.

Mert vak kénye szerint csal, játszik az álom eszünkkel.
A boldog gyakran vesztét álmodja javának,
S sokszor az altában fejedelm, és föld ura lészen,
Kit koldusbot vár, ha fölébred, s százszoros ínség.

Lehet, hogy a dikció gyakori „shakespeare-essége” meg hogy az utolsó években magamagát is a tönkrement Learnek látta, hogy külsejében is azonosult a koronától fosztott királlyal – lehet, hogy némely kedélyesen előadott történetet is ezért érzékelek shakespeare-ien monumentálisnak, félelmetesnek. Vachottné (Csapó Mari) például emlékirataiban önmeghatottan mesél utolsó találkozásáról Vörösmartyval, hogy a költő miként köszönte meg neki – akkor is – a „családélete” boldogságát, s aztán – így írja le a jelenetet Vachottné – „enyelgő modorát ismét felvéve” folytatja: „De ígértél mást is… hogy soha nem engedsz kifogyni a könnyű kis sapkákból… de jól esnék most ennek a szegény gyérhajú, fázékony fejemnek, melynek minden fejrevaló nehéz, egy könnyű kis selyemsapka”. Vachottné jól emlékszik a saját örömére, hogy selyemből sapkát horgolt a költőnek, amelyet súlyos betegségében is viselt, amely enyhülést adott – én meg, kellően kétkedve az egész történet valódiságát illetően, elképzelem, mint színpadi jelenetet: mint egy hamleti vagy leari választ; a családi-rokoni, bizonyára riadalmat is leplezni akaró enyelgés közben Vörösmarty holmi selyem sapkácskát kívánna, valami régi ígéretre emlékeztet – a többiek meg mind, Vachottné is, meredten bámulják.

a mi mostani korszakunk

Shakespeare-t említettem – talán túlságosan is könnyen jövő asszociációval, s talán nem is mondok ezzel többet, mint amit például Szerb Antal ír, hogy „Vörösmartyban valami minden tapasztalatot és minden reflexiót megelőző apriorisztikus keserűség gyanánt él a tudás az élet eredendően elégtelen voltáról, és a szavak, melyekben kifejezi magát, öntudatlanul is a görög tragédiák súlyos igéit idézik”. De éppen ez az apriorisztikus tragikusság, hogy „egyéni mitológiájában… felismerjük az ősállatokat, melyeket a belső világ vulkanikus erupciók alkalmával kilökött magából, tengeráradások után a tudat partján hátrahagyott: a kollektív tudatalatti archaisztikus képzeteit”, s hogy ehhez hozzáadódik a sokáig (máig!) fedett felismerés, hogy Vörösmarty nagyon „nem spekulatív” és kifejezetten „ahisztorikus” szellemű – szóval éppen ez sürget arra, hogy továbbkérdezzem magamtól: korunkban, amikor megengedhető, sőt illő a történelmet negligálni, vajon most nem a legszolgaibb ideologizálás Vörösmarty ahisztorikusságáról beszélni? Ha az Előszó megközelítéseiből kitakarításra javaslom a szövegidegen történetiséget, ezzel nem egy újabb, „korszerűbb” ideológiát húzok bele? Kérdezem magamat így és úgy, meghányom-vetem kétségeimet, s végre határozottan válaszolok: nem. Ez a mi mostani korszakunk a mitologikusságra még annyira sem fogékony, mint a csak racionális történelemre – az a millennium ürügyén előadott halott kultuszosdi, a méregdrágán játszott, eleve avítt, tömegbutító szertartásosság, amivel napra nap megtömne a hivatalos kultúrairányítás-finanszírozás intézményrendszere, csak kiáltóbbá teszi az érzéketlenséget és tudatlanságot. Az Előszóban még ma is reformkort-nemzeti szabadságharcot olvasni éppen hogy a múlt század akadémikusságának, a nevetséges dagállyá lett hazafiaskodásnak sokadszori felmelegítése. A szellem impotenciájának beismerése.

Az Előszó föld-kép festésében – mikor a teremtő istenként hirtelen öregedett-őszült föld vén kacérként ifjúságot hazudna, amikor (Nemes Nagy szavaival) „az istenkép drámájából lezuhanunk egy fodrászszalonba”, holott nem: a „vérfagylaló”-an ironikus éppen az, hogy nem zuhanunk le, hogy azt kell érezzük, az isten-méretű drámák is fodrászszalonba való jelenetek, azok is lehetnek; mintha mindegy volna, igen, láthatjuk ilyen kicsinyesnek is; mikor tehát a legelemibb reményfutamok (hogy az újrakezdés…; a kitavaszodás…, az időmúlás… stb.) önmaguktól valósággal szétrobbannak – Vörösmarty egy bizonytalanító szócskát használ: tán vendéghajat veszen. Az első kéziratváltozatban nem szerepel a „tán”, pedig most úgy érzem, ez a szó jelzi, sőt kijelöli a személyes viszonyt, ahogyan a költő nézi, formálja, újra nézi tájképét, ettől a próbálgatástól lesz igazán közeli, a jövő időből (hogy majd eljön a hajfodrász) a jelenbe rántó, máris történő az ifjítási erőlködés. Az agg föld (valamennyiünk földanyácskája, áldott anyaföldje, sőt, a népek hazája) kísérletezik itt, hogy vendéghajjal, illattal ifjúságot hazudhasson – s közben a költő döbbenetesen mai, akár posztmodernnek is nevezhető gesztussal – az utólag beszúrt „tán” szócska tanúsága szerint – ugyancsak próbálja a megfelelő rögzítési, leírási módot. Mintha fél szemét össze is húzná és kinyújtaná a karját, arcától messzebb legyen a kép, hogy jobban rálásson, mintha oldalra billentené a fejét, csücsörített szájából még a nyelvét is kidugná kicsit: tán vendéghajat veszen...? tán...? jó lesz így? vagy mással, másként vegyük szemügyre?

hasonlóak a lidérces képek

Számomra – mi tagadás – az évek során ellenőrizhetetlenül összemosódott az Előszó tájképfestése József Attila „Költőnk és Kora” című versének lezáró szakaszával. De eldönteni se tudom, valóban annyira hasonlóak a lidérces képek, s hasonló-e az „ecsetkezelés”, mint érzékelem! Lehet, hogy önkényesen kapcsolom a verseket, hogy csak esetleges élményem, az egyszer megbűvölt interpretáció során látott mozdulat miatt őrzöm egymás mellett, némi fedésben is a két képet?

Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.

’73-ban a József Attila-művekből és dokumentumokból általam szerkesztett színpadi játékban Vallai Péter (a verset részben valóban széken állva mondta – „Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt…”) úgy szavalta a befejező strófát, ahogy a festő majdnem kész képét már láttatja s még maga is nézi: hunyorítva, kinyújtott karral; az utolsó három sort különösen lassan, tagoltan, végtelenül gyengéd, simító mozdulatok kíséretében ejtette ki. A boldog halmokra a hullafoltok ecsetheggyel kerültek; épp csak érintette a vásznat – a levegőt –, s amikor azt mondta, alkonyúl, majdnem elégedetten nyugtázta, hogy íme, már nem csupán a második sor, az egész mű is elkészült.

1. https://ligetmuhely.com/liget/balassa-peter-az-emberek/ ↑

kép | shutterstock.com