POSZLER TANÁR ÚR KÖZÉRDEKŰ MAGÁNTŰNŐDÉSEI

Eszmetörténeti, ízléstörténeti, esztétikai, irodalmi tanulmányok, veretes esszék után – és mellett – másféle műfajt próbál ki legújabb könyvében^[1] Poszler György. Kísérletezik, vagyis esszét ír, mint korábban is. De másfélét. Saját maga így írja körül műfaját: süllyesztett tanulmány a publicisztika vonzásában és megemelt publicisztika az esszé vágyában. A kötet szerteágazó tematikájának pedig így jelöli ki a csomópontjait az előszóban: a 20. század politikai-etikai dilemmáiról, a magyar múlt és jelen megoldatlan kérdéseiről, gondolkodásunk és magatartásunk ficamairól szólnak az írások. A szerző játékos büszkeséggel és ironikus önlefokozással kolumnistának nevezi magát, újságírónak. Hiszen fönntartott helye, rovata van egy lapban! S ez valóban más szerep, más lehetőség, mint a tanulmányíróé. Szabad, sőt kívánatos személyesebbnek lenni, lehet közvetlenebbül reflektálni erre-arra, bármire. Folyamatosan szólhat, tehát könnyedén átszólhat egyik írásából a másikba. Diskurálhat az olvasóval, akinek – a folyamatos megjelenés okán – lassanként személyes ismerősévé válik. Szabadon választhat témát, formát, hangnemet. írhat – írhatna – akár a bankkonszolidációról. Vagy a miniszoknya és a maxiszoknya meccsének aktuális állásáról, különös tekintettel a masculin kardiológia aspektusára. Vagy római fagylalt-élményekről, francia borokról, spanyol kasztanyettáról. Bizonyos vagyok benne, az ő kezén ezek a témák is fölragyognának. Poszler el is játszik effélékkel: láttatja magát, ahogyan bandukol az antikváriumba, létrán mászik fölfelé otthon és lépcsőn lefelé Toledóban, szúnyogot csapkod a Balatonnál és rókát nyúz (persze csak képletesen) a Bahamákon (szintén képletesen), csücsül a hetes buszon nemzedéktársai és egy ismeretlen, csinoska, húszéves leányzó társaságában, és históriai ősmaradványként a trójai háborúról beszélgetnek, mármint az urak (a busz és a leányzó nem képletes, a trójai háború azonban igen, de hogy mit jelent, nézzen utána a nyájas olvasó), és látjuk a tévé-híradó képsorain örvendezve, valamint unokája által a kényelmetlen pótfekhelyre száműzötten. Mondhatni, szerzőnk serény buzgalommal lefelé stilizálja önmagát. Dehogy bölcs gondolkodó, dehogy szuggesztív tanár, dehogy nemzetközi konferenciák megbecsült előadója, dehogy tudós értelmiségi, dehogy nagydoktor akadémikus. Csak antikváriumokban kutakodó könyvmoly, egy hátfájós pacák, öregedő budapesti lakos a szmogos Kosztolányi térről.

És: kolumnista – igazi tanulmányok helyett a vázlat vázlatát produkáló jegyzetelő. Nos, hogy Csokonait parafrazeáljam: az is bolond, aki ezt elhiszi neki. A köznapias, prózai, ironikus-önironikus keret, a gyalogos világ felvillantása ellenpontul szolgál a szellemi felfedezőúthoz, a megértés és önmegértés kalandjához, amelyre invitál bennünket, olvasókat. Az alacsonytól és efemertől indulva még nagyobb az ív, a szellem röpíve. Az esetleges mellé helyezve jobban látszik, karakteresebbé válik a lényeges. Ahogy a komplementer színek kiemelik egymást. Ahogyan Balga világának szemlélése szomjat ébreszt (vagy legalábbis ébreszthet) Csongor emelkedettségére, a magasabb eszmények keresésére. De másrészt: alacsony és magas, kicsinyes körülmények és gondolati, morális, politikai, nemzeti problémák együtt adják az életünket. Együtt-látásuk és együtt-láttatásuk realisztikus életszemlélet, valódi humanista attitűd jele, megnyilatkozási formája, s ilyen módon a legmélyebb összhangban van a kötet alapvető üzenetével. Az emberi állapot megértő és kritikus szemléletével, az emberi méltóság lehetőségének keresésével és fölmutatásával, a méltányosságra és igazságra törekvéssel. Ezek az írások esszék a javából, izgalmas, meggondolkodtató, nyugtalanító töprengések, s ha publicisztikusak, hát olyan módon, mint Babits Könyvről könyvre rovatának 1933-ban indított, második sorozatának darabjai a Nyugatban, ezek a szokottnál személyesebb, csevegőbb és/vagy vallomásosabb, aktuálisabb írások, amelyek rejtetten vagy nyíltan vitatkoznak is más értékvilágokkal, s összességükben egy vonzó és követésre érdemes szellemi magatartást rajzolnak ki.

kísérletező kedv

Tehát Poszler tanár úr kísérleti terepre merészkedett. A kísérletező kedv megejtően fiatalos vonás. Amiről és ahogyan beszél, abban egy – immáron számottevően hosszú – élet reflektált tapasztalata ölt formát. Megőrzött fiatalos rugalmasság tehát és megszerzett érettség. Mindkettő a gondolkodással töltött évtizedek hozadéka. A kötet lapjain megformált személyiség – nevezzük a lírai én mintájára esszéista énnek – érteni akar, hát kérdez. Kételyei, fenntartásai, „csakhogy”-ai vannak, tehát kérdez. Érzékeli – hogyne érzékelné! – a dolgok viszonylagosságát, tehát kérdez. Le akar bontani tévhiteket, tisztázni zavaros fogalmakat, árnyaltabbá tenni ön- és világismeretünket – tehát kérdez. Ám vannak reményei, hitei, sőt – uram bocsá’ – meggyőződései is. De ezek birtokában is inkább kérdez. Nem óvatoskodás ez, hanem finomság, elegancia. Vagy a vita indulatos, szenvedélyes fölcsattanása. Poszler György óvatos, mert tapasztalt és megfontolt, de nem óvatoskodó. Szenvedélyes, mert az élete, az életed, az életünk a tét A kötet jellemző mondatformája a kérdő mondat, jellemző írásjele a kérdőjel. De nem minden kérdéses, nem minden kérdőjeles ebben az esszévilágban. Súlyos állítások, sőt ítéletek is megfogalmazódnak. Csak úgy döndülnek ebben a kérdésektől visszhangos közegben. Egy példa. Nagyjából idézem. A világ ott folytatja, olvassuk, ahol bolsevizmus és nácizmus előtt tartott. Visszahátrált a századelőhez, ahonnan minden baj elindult. Mámoros boldogsággal fordulunk a korlátozatlan kapitalizmus felé, biztos jövővé avatjuk a kétes múltat, elvétve a fejlődés irányát. Vagy egy másik. Szó szerint idézem: „’89 és 94 között elvetélt valami.

A megfogant magyar demokrácia. Nem lett magvar demokrácia? Nem! Pontosabban: formájában igen, tartalmában nem. Ha a demokrácia csak többpártrendszer, igen. Ha emberméltóság is, nem. Ha parlamentarizmus, igen. Ha humanizmus is, nem. Ha csak véleménynyilvánítási szabadság, igen. Ha kölcsönös tisztelet is, nem. Ha csak a politikai diktatúra hiánya, igen. Ha félelem nélküli élet, nem.” Kemény, szigorú, pontos szavak. Iskolában, demokrácia-órán tanítandók.

az írástudó felelősségével

A töprengő esszéíró érteni akarja a századot, amelyben élnie adatott. Fölmérni ésszel mindazt, amit lehet. Eszmék, sorsok, magatartásformák, hitek és tévhitek analízisei sorakoznak a lapokon. A századot a ma nézőpontjából faggatja, a rendszerváltás utáni idők felől, „történelmi utójátékok évadjából”. Mert a ma megértéséhez érteni kell, mi történt velünk. Mert saját élete értelmezéséhez szüksége van az általa megélt történelem értelmezésére. Innen a személyes érintettség és személyes hitel az írásokban. És innen a közbeszéd meglatolt, komoly szavú felelőssége (ő persze nemegyszer boldog felelőtlenségről beszél, s csak a boldog szó mellé tesz kérdőjelet, a felelőtlen mellé nem — csalétekül felszínes olvasóknak, kritikusoknak). A világháborúról töpreng, a fizikai és szellemi infernóról, ahogyan egy pillanat alatt előtört a civilizáció vékony burka alól: legendákról és ellenlegendákról, kellően ki nem beszélt traumákról: a kommün és a fehér terror legendáriumáról, Trianon hatásáról Erdélyben és Magyarországon. Fölvillantja a hitlerizmus és a sztálinizmus működési mechanizmusának egy-egy fontos összetevőjét. Beszél az erdélyi kisebbségi lét dilemmáiról – továbbgondolva régi és mai publicisták írásait. Jellegzetes sorsok, vonzó vagy riasztó személyiségek kapcsán századunk szellemi trendjeit rajzolja meg. Civilként beszél, gondolkodó értelmiségiként – sajátos műfaja nélkül e húsba vágó kérdések többségéről meg sem szólalhatna. Hiszen nem szakértője, nem tudósa a történelemnek. Csak éppen mindent elolvasott, megtanult, amit lehetett, mindent sokszorosan átgondolt, mérlegelt. Adatai – természetesen – pontosak. Analízisei – természetesen – borotvaélesek. Nem magánérdekű jegyzeteket ír, az írástudó felelősségével szól. Még akkor is, ha játékos-komolyan elhárítja a komolykodó szerepet. Mert nem kívánja a szerepet, nem kíván szerepet. Csak éppen betölti. Tudja, hogyisne tudná: ez is dolga. Hiszen írástudó. Hiszen – mások mellett – Babits tanítványa. „Laikus” kérdései tartalmasabbak megannyi „tudós” válaszkísérletnél. „Nem tudom”-jai súlyosabbak megannyi önhitt „tudom”-nál, ,,értem”-nél. Gondolati felfedezőútjai tisztázó erejűek. A nemzeti tisztánlátást szolgálják.

„… de hová ragadál? / Oh fölhevülésnek / Gyors talyigája! / Vissza tehát…” – a kötet tárgyi ismertetéséhez. A címről még nem esett szó. Duna-völgyi reálfantasztikum. A kötet írásait a Ligetből már ismerve a címet így értettem: az őrület világa, ami a mi tájunkon valóság. Hiszen emlékeztem a kivégzett magyar miniszterelnökökről szóló horrorisztikus statisztikai bűvészmutatványra, a kolozsvári magyar egyetem átadásának szelíd terrorjára, Sértő Kálmán viszolyogtató és szánalmas sorsára, a parasztköltő szélsőjobbra sodródásának történetére, Gáspár Zoltán, Pethő Sándor – a két háború közötti magyar progresszió kétféle irányzatához tartozó jeles publicisták – felemelően tragikus életútjának bemutatására, a lakhatatlanná váló Budapestet körüljáró, rezignált lírai esszére. A könyvvé fűzött írásokat olvasva meglepődtem. A kötet azon pontján, ahol a „reálfantasztikum” fogalma tárgyaltatik, a szó – pozitív jelentésben szerepel. Így használja a szólelemény megalkotója, az elfeledett erdélyi publicista, Krenner Miklós, és így használja Poszler György is. Valami olyasmit jelöl, magyarázza szerzőnk, ami elméletileg, a józan ész törvényei szerint lehetséges lenne, de gyakorlatilag, az esztelen indulat törvényei szerint lehetetlen.

A kívánatos, ami a reális világban vágyképnek minősül. Tévedtem tehát a cím értelmezésében. Vagy mégsem? Újragondoltam. Poszler kötete nekem mégis inkább a kafkás-adys rémvilágról szól. De második szólamként vagy zenei melléktémaként valóban ott van a pozitív képzetek, sőt eredmények sora is. Klebelsberg példájában – az egykori kultuszminiszternek nem az elvi nyilatkozataiban, hanem máig ható alkotásaiban. Levendel László eltökéltségében, ahogyan az 1980-as évek ellenzéke, az akkori magyar progresszió különböző irányzatait próbálta szintézisbe hozni. 1918 őszirózsás októberének folytatandó (folytatható?) hagyományában. De főként az ,,esszéista én” példaszerű magatartásában. A gondolkodás módszerében, a módszer etikájában. Vagyis a geometrikus-definiáló gondolkodás és az intuitív-kereső lényeglátás (a szerző szavai, természetesen másról/másokról, a Találkozások című kötetben) összekapcsolhatóságának fölmutatásában. Ami nagyobb esélyt ad a tisztánlátásra, az eltévedés elkerülésére. Az ellentétekből épülő belső harmónia igényének következetes fölmutatásában (ezek is a szerző szaval, természetesen másról, az Eszmék Eszmények Nosztalgiák című kötetben). A tett értékű szó becsületének őrzésében (a szerző szavai, természetesen másról, a jelen kötetben).

„Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? / Most veszem észre, hohó…” Most veszem észre, hogy megint ódát zengek! Még valaki azt hiszi, le akarom kenyerezni a professzor urat, hogy beszerezzen bakternek a Körtérre vagy halászlegénynek a Feneketlen-tóhoz. Vissza tehát – ismét – a mértéktartó prózához.

izgalmas és tanulságos

Aki Poszler tanár úrtól esztétikai elemzést vár vagy kultúrfilozófiai eszmefuttatást, az sem csalódik. Meglehetős Arany László- és Móricz-esszét olvashat, még meglehetősebb Bergman-elemzést. Megfontolandó gondolatokat az esztéta Gundolf kapcsán a szellemtörténeti iskoláról, illetve ennek ma is hasznosítható elemeiről, hozadékáról, aztán a kultúra és a modernizáció viszonyáról, a felsőoktatás és általában az oktatás múltjáról és jelenéről. S ehhez a ponthoz, a tanítás kérdésköréhez kapcsolódik egy utolsó, egyszerre műfaji és – mondjuk – didaktikai megjegyzésem. Több olyan írást is olvashatunk a kötetben, amely egyszerre egy tanulmány vagy előadás előkészülete és maga a tanulmány vagy előadás. Hihetetlenül izgalmas és tanulságos munkák ezek, mert láttatni engedik, hogyan választja ki, szűkíti le és/vagy bővíti ki a témáját a szerző, hogyan keresi és találja meg a kiemelt szempontot, milyen gondolati sémák, veszedelmek jelentkeznek, hogyan ismeri fel és kerüli ki ezeket, hogyan, milyen elveket érvényesítve választja ki a tárgyalás módszerét. In statu nucendi áll az olvasó előtt a tanulmány – munka közben, feltűrt ingujjban mutatkozik a Mester. A vázlat vázlata, mondja mégis lekicsinylőn a végeredményről. Hát igen: a részletes kifejtés valóban elmarad. Mégse higgyünk az önleérlékelő gesztusnak. Mert minden lényeges – úgy tűnik fel – mégis benne van a dolgozatban. A munkafolyamatot látni pedig olyan többlet, hogy akár azt is megbocsátanánk, ha valóban töredékes írást kaptunk volna. Ugyanis valójában pedagógiai művelet részesei voltunk. A Mester megmutatta, hogyan kell a szakmát művelni. Titokban gondolkodni, írni, tanítani tanított. Ezeket az írásokat egyetemi órákon kellene elemezni, leendő filoszokkal olvastatni. Meg pályán lévő filoszokkal, kritikusokkal, tankönyvszerzőkkel és rokonneműekkel. Ezekkel a kísérleteivel a publicisztikus esszé műfajának olyan variánsát hozta létre Poszler tanár úr, amelyet a jó reálfantasztikum világában, a józan ész világában hálával fogadnának, örömmel használnának.

Igen, a józan ész. A könyv olvasása során ez a józan ész ragadott magával, s gondoltam is, ezt a józanságot és eszességet majd megdicsérem. Aztán kételyeim támadtak. Nem a szürkeséget társítják-e majd a fogalomhoz hallgatóim? Nem a fantáziátlan gyalogosságot? Nem félreérthető-e a józan ész dicsérete? S akkor a kritikaírás múzsája segítségemre sietett: elém hozta Bergson írását (A józan ész és a klasszikus tanulmányok. Beszéd a Sorbonne nagytermében, az országos tanulmányi verseny díjkiosztó ünnepségén, 1895. július 30-án). Ahogyan ő definiálja a józan ész fogalmát, nos, úgy értem én is, s úgy tartom mindenestől igaznak Poszler György gondolkodói és esszéírói magatartásának jellemzésére. „Higgyék el, ifjú hallgatóim – mondja a francia filozófus Szávai Nándor tolmácsolásában –, az értelmes eszmék, a szilárd figyelem, a szabad és mértéktartó ítélet, ez adja együttesen a józan ész anyagi burkát: de lelke mindig is a szenvedélyes igazságosság lesz.”

1. Duna-völgyi reálfantasztikum ↑

kép | Paolo Scheggi művei, wikiart.org