HÍD
PÉLDA, BESZÉD [1999 december]
…S hány reményem hagyott cserbe’!…
ARANY
Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.
KOSZTOLÁNYI
…okos
fejével biccent, nem remél
JÓZSEF ATTILA
Nincsen remény! nincsen remény!
VÖRÖSMARTY
A reménység zöld koszorúja
Öveddze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek
Bunkósbotja
Üssön agyon?…
PETŐFI KÁNTOR (helybeli lágyszivü)
Ha nem tetszik a regény,
Vagy az ágyacska kemény,
Ez a kislány megpuhítja,
Úgy hívják, hogy zöld remény,
KARINTHY LUCI FERKÓ
Földiekkel játszó égi…
…csalfa, vak…
CSOKONAI VITÉZ
Kicsit járok egyet, kiáltasz be az előszobából, és már csukod is magad után a bejárati ajtót, nehogy valaki megkérdezze, hová és miért indulsz e szeles október végi estén, amikor minden jótét lélek otthon gunnyaszt meleg szobájában. Hová is tartasz, gimnazista, valóban, hová? Magad előtt is titkolod, persze: most nincs kedved a benned lakó nagyokossal marakodni. Szerencséd van: úgy látszik, neki sincs veled. Hallgat, te meg szeded a lábad. A Duna-partra indulsz. A folyóhoz. Szitál a köd. Nézed a fényeket, Pestet. Mélyen beszívod a folyó szagát. Járkálsz a rakparton, aztán a belsőbb utcákon kószálsz. Girbe-gurba utcácskák, Víziváros. Lófrálsz, céltalan. Céltalan? Ugyan.
visz a lábad
Azon a környéken járkálsz immár, ahol az a lány lakik, akiről ábrándozol. Arra visz a lábad, úgymond. Talán most megy haza (edzésre jár, ezt biztosan tudod), talán megpillanthatod, ahogy ott igyekszik, talán. Még bele is botlasz véletlenül… akkor ráköszönsz… vagy legalábbis összenéztek… ha ugyan észrevesz… Mért is ne? Miért ne lehetne ebben is szerencséd?
Az esélytelenség és a vágy között híd feszül. Ingatag bürü? vagy ezüsthíd, fények hídja, sóhajok hídja? keskeny palló vagy diadalmas Golden Gate?
Szerencséd, az van: a nagyokos némán kushad. Sikerült átverned. Elterelted a figyelmét. A levegőzés ellen nem lehet kifogása. Ő aztán tudja, hogy kell a testmozgás. Az efféléket nagyon tudja, azért nagyokos. Amit helyesel, arról hallgat. Dicsérni sohasem szokott.
Lesz-e szerencséd a másik dologban? Végigmégy ama utcán. Aztán a szemközti járdán vissza. Lassan, komótosan. Jól megnézel egy kirakatot. Lámpák, lámpaernyők, porcelánfigurák. Szarvas, hattyú, pásztorlányka. Ácsorogsz, továbblépsz. Dehogy is várakozol. Csak úgy ott vagy. Levegőzöl, testmozgasz. Jöhetne már. Jönni fog.
tákolmánynak mutatkozik
A híd megvan. Az íve mint a szivárványé. Csak a szemed sarkából nézed, mintha nem is a tiéd lenne. Nehogy megszólaljon az ott bent. Nehogy csúfolódni kezdjen. Miféle gyermekes illúziókkal eteted magad, ezt szokta mondani azon a ronda hangján, és akkor az íves, szép híd inogni kezd, elveszti sugárzó fényét, tákolmánynak mutatkozik. Képzelődöl, mondja a benti lakó, hazudsz magadnak, mondja, hülye vagy. És addig mondja, míg a valószínű és a vágyott közötti híd némán csuklik alá a sötét semmibe, magával rántva téged is.
Már vagy félórája téblábolsz ott. Gondosan játszod szereped, a céltalan sétálgatóét. Gondosan, de egyre hiteltelenebben. A cipőd átnedvesedett, a lábad áthűlt. Fázik a feneked. Pisilned kell. A hattyú hitvány kacat, az október ocsmány. A reménység hídja, mely a vágyat elérhetővé tette, fényét vesztett deszkajószág csupán, sötét kontúr az éjszakában. A benti lakó, a hülye, kussol. Miért nem szólt, hogy ütődöttség ez a várakozás, ez a téblábolás? Jól megfázhattam, gondolod, és indulsz haza, nagyot rúgva a semmibe, ahol nemrég még a tündöklő híd ragyogott.
A Moszkva téri órán veszed észre, milyen késő lett. Két perc múlva tizenegy. Tizenegykor zárja a kaput a házmester. Nincs nálad kapupénz. Haza kell érni. Ha futsz, nyolc perc hazáig az út. Hátha ma később csoszog ki, hátha elszunyókált a tévé előtt a ház cerberusa. Hátha sikerül előtte odaérni. Mint az őrült, rohansz, egyre sebesebben, szemed előtt fényes, ragyogó aranyhíd. Száguldasz a kihalt körúton, látod magad, ahogyan besurransz a kapun, ez biztosan sikerül, gondolod, és még gyorsabban futsz, hajt a remény.
Tizenegy óra öt. A vaskapu üvege sötét. Még ki se jött a házmester? Dehogy. Már vissza is ment, leoltotta a lámpát, bebújt az ágyába. Kezedben a jeges kilincs, a kapu nem moccan, lihegsz, szakad rólad a víz. Az imént fölépített csodahíd, ez a híd is az ördögé.
Lakáskulcsoddal próbálgatod a zárat. Beleillik, tudod, ismered, máskor is próbáltad. Forog is, rendesen. Csak nem fordítja el a szerkezetet. Hátha mégis, most mégis…
Beszéljünk még a hídról, a hidakról? Ócska, selejtes hidacska ez most, egy perccel éli túl a születését, aztán a semmi. Hangtalan süllyed el a többi után.
várni valakire
Most mi van? Becsöngetni pénz nélkül, magyarázkodni, hallgatni a házmester morgását. De addig kószálni még, készülődni. El kell szánjad magad. Vagy várni valakire, aki szintén lekéste a kapuzárást, mögötte beosonni. Fél órán belül biztosan jön valaki, sugdosod magadnak, fél óra semmi…
Míg vársz, új aranyhidad fölépül, szétfoszlik, s megint, megint.
POST
A remény linkség, légvár, léghíd, légszomj. Kényszerű képzelődés.
A remény vitális program, mélyen belénk írt parancs. Élni és remélni ugyanaz.
A remény átejt: a valószínűtlent lehetségessé mázolja át. Hogy fuss, kaparj.
A remény célra tartja az energiákat.
Élni kalandos dolog, a valószínűtlen is valósággá válhat. Ez élteti a reményt. Meg téged.
A remény a jövőé. Amikor a jelen a jövőbe ér, a remény vagy valósággá izmosodik, vagy illúzióvá fakulva elterül.
Ez utóbbi a gyakoribb. Ezért rossz a híre. A sajtója még rosszabb. Mondhatni, pocsék. De azért virul, mit neki.
Ha az eszed ki is iktatja a reményt, a gyomrod nem. Bízik a jövőben, a neki kedvezőben. Vacsorát remél, esztelen. És ki is kényszeríti, ne félj.