AGYŐ, HUSZADIK, MONDANÁM HETYKÉN

menj, eridj, elég volt belőled. Mondanám, mondhatnám, nem mondom. Morcosan búcsúzom, morgolódva, öregesen. Elég randa voltál, hitegettél, becsaptál, sirat a fene. De örülni sem tudok annak, hogy lelépsz, vén ripacs. Megszoktalak, úgy-ahogy, kiismertem rigolyáidat, szellemtelen tréfáidat, nagyképűségedet, kicsinyességedet, undok szenvedélyeidet. Köszönjem meg, hogy engem életben hagytál? Hogy nem törtél az életemre, pedig megtehetted volna? (Gyilkolni, na, azt aztán szerettél!) Eszem se vetted el, meg se rontottál. Teljesen legalábbis nem. Végül is elvoltunk.

a gyanakvás leckéje

Látom ínyed. Röhöghetsz, én is tudom, amit te. Hogy nem veled kellene foglalkoznom, hanem mámorosan készülődni az új évszázad fogadására, ahogyan Berzsenyi lelkendezett a tizenkilencedik jövetelekor, meg ahogy a kisdiák Karinthy ditirambusozott neked, vén selma, születésedkor, harangzúgás, virágeső, lobogó, kedv, remények, trillák… Nyerítesz, mi? vén pecér, mert elhomályosuló szemeddel is látod, érzéketlen orroddal is szaglod, hogy félünk az utódoktól, azért szájalunk inkább rólad? Igen, félünk. Jó okunk van rá, hogy tartsunk tőle, s éljünk a gyanúperrel, hogy ő még nagyobb ordas lesz, mint te. Miattad kellett megtanulnunk a gyanakvás leckéjét. Hát csak örülj: megtanultuk. Mint az egyszeregyet. Mint a kétszerkettő józanságát. A kicsikét te szülöd (vagy nemzed? vagy mindkettőt, ribanckujon?), te küldöd a nyakunkra, és az friss erővel, az ártatlanság gőgjével homlokán folytatja, ahol te abbahagytad.

Röhögsz, mi? hogy koravének lettünk, maradiak, és nosztalgia nélkül bár, keserűen, de mégis: magunkban téged választunk a füttyös, szemtelen új helyett, hiszen úgy sejtjük, a régi jobb volt, mert az új rosszabb lesz, rafináltabb, gátlástalanabb, még tahóbb.

Ez az utolsó tréfád? Vagy még tartogatsz valamit?

Na, húzz el az éji homályba!

kép | vecteezy.com