Tamás Ferenc

A KÉRDÉS

[KIÉ A TINTÁM?] 1995 május

A KÉRDÉS

A hülye kérdés és az okos sokszor alig különbözik.

1976-ban azt kérdezte tőlem F.: Jó, jó, de kinek írsz?

Tényleg: kinek is?

Én akkor egyetemista voltam, írtam ezt-azt. Ahogyan jött. Ahogyan.

Valami közeget kerestem. Kortársakat, barátokat, kéziratcserélgetést, vitát. Így kerültem F.-hez. F. adjunktus volt az egyetemen. Sokan dicsérték. Szerkesztett egy egyetemi diáklapot, körülötte gyülekeztek a bölcsész író-jelöltek.

Szorongva és örömmel mentem el F.-hez. Ahogy ez lenni szokott. Húszéves voltam. Kezdő, tele bizonytalansággal és reménnyel. Kevés írásom volt.
mit érek
Légüres térben nehéz írni. Kell az az egy-két jó szó. A megerősítés, hogy érdemes. Húszévesen ezt szerettem volna hallani. Olyantól, aki ért hozzá, akiben bízhatok. Nem tudtam, mit érek. Honnan is tudhattam volna?

A nálam szerencsésebb alkatú kezdőből ömlik a szó. Aztán lehet gyomlálni, válogatni. Erős késztetés munkál benne, hogy író legyen. Ír, mert írnia kell. A nagy tehetség és a gátlástalan dilettáns ebben a tekintetben egyforma.

Féltem a dilettantizmustól. Igényesen, nehezen, keveset írtam.

Kinek is?

Erre nem gondoltam soha.

F. várt a válaszomra. Fiatal, jóképű férfi. Tiszta arcél, okos, barna szemek. Rövid haj, öltöny, nyakkendő. Komoly, de nem merev viselkedés, figyelem.

tamasferi1

Talán még sosem éreztem magam olyan hülyének, mint akkor.
a múlté
Nem, nem voltam naiv, tájékozatlan kisfiú. Ismertem hallomásból ezt a kérdést. És úgy tudtam, hogy a múlté. Tudtam, hogy az ötvenes évek nyomorult időszakában macerálták ezzel az írókat. Hogy kinek is írnak. És meg is mondták, kinek írjanak. De hol voltunk már ettől? Én például ezer fényévre. Hiszen nem éltem akkor, és mások múltja csupán csak történet, mese, s nem rejtezkedő és újra előbukkanni kész valóság, mint a saját múltunk. A hetvenes években pedig az elkötelezettség szólamai visszaszorultak a pártlapokba. Nem láttam eleven embert, aki hitt volna bennük. Én a nyugatosokon és az újholdasokon nőttem föl. Tőlük azt tanultam — hacsak nem értettem félre őket —, hogy ez a kérdés hamis, vagy nincs is, mindenesetre nem kell vele foglalkozni.

És akkor egyszerre ott volt. Mint amikor eléd toppan egy csupán képeskönyvből ismert állat az erdei sétaúton. Olyan meglepő, hogy azt sem tudod, szép-e vagy rút.

Bennem erős a hajlandóság arra, hogy az új — vagy annak tetsző — gondolattal, megközelítési móddal azonosuljak, mintegy belehelyezkedjem partnerem tudatába. Hogy máshonnan nézzem a világot, mint szoktam. Udvariasság ez? Nyitottság? Rugalmasság? Empátia? Vagy képlékenység, karakternélküliség, befolyásolhatóság? Vagy valami más?

Összpontosított figyelemmel fordultam F. váratlan kérdéséhez. Meg akartam érteni, mi lehet a háttere. Egy kérdés sohasem önmaga csupán: ott van mögötte egy egész világfelfogás. F. valamit tudhat, amit én nem. Hátha valamit félreértettem. Hátha valamit rosszul tudok. Át kell gondolni. Végig kell gondolni.

Kapásból visszautasítani valamit, amit nem értek? Nem erkölcsösség és nem pipogyaság nálam, hogy ezt nem teszem. Választott mestereimtől, Szókratésztől, Kosztolányitól, Ottliktól azt tanultam, hogy tévedhetek. Ez a tanítás, úgy látszik, reflexszé vált bennem.
talán mégis kideríthető
Ott, a szűk, homályos egyetemi szobában persze nem gondoltam Kosztolányira, nem gondoltam az ötvenes évekre, nem gondoltam én semmi másra, csak magamra. Vadul kutattam az elmémben, hogy mi lehet a válasz. Ha nem is valakiknek írtam én eddig, legalább tudatosan nem, talán mégis kideríthető, hogy öntudatlanul kiknek is szántam az írásaimat. Nem a kérdés helyes vagy helytelen voltán gondolkodtam, hanem elfogadva (feltéve) a kérdés jogos voltát, magamat vizsgáltam. Választ akartam találni.

Ha emlékeznék rá, lehet, hogy ma is szégyellném szánalmas motyogásom. Szerencsére fogalmam sincs, hogy mit mondhattam. Valószínűleg semmit. Mint egy hülye tök, hallgattam. Levizsgáztam. Butának bizonyultam, megbuktam. Nemcsak az írásaim rosszak, hanem ezzel az elemi kérdéssel sem vagyok tisztában.

Ki voltam ütve. Most már meg sem mertem kérdezni, mi gyenge és mi jó az írásaimban. F. még mondott ezt-azt, érces, férfiasan határozott, de nem túl erős hangján. Nem emlékszem. Talán nem is hallottam már, hogy mit mond. Amint a helyzet megengedte, elköszöntem, és elkotródtam a szobából.

tamasferi2

Soha többé nem voltam F.-nél.

Sebeimet néhány hónapig nyalogattam, aztán begyógyultak. De F. kérdése évekig foglalkoztatott. Nem tudtam megfejteni, kinek is írok. Csak úgy, írok, irkálok, magamnak, gondoltam. Írás közben sosincs időm feltételezett olvasómra gondolni. Ha netán bebizonyosodik, hogy nem kell senkinek, amit én tudok, akkor majd nem írok. Vagy mégis írok, de nem a szerkesztőknek. Hülye a kérdés.

Azon is sokat tűnődtem, F. miért kérdezhette tőlem ezt. Amikor egy év múlva megtudtam, hogy e komoly, megbízható, vonzó férfi párttag, fölrémlett, hátha igazi marxista-leninista, és a népének író író dajkameséjében hisz. Lehetséges lenne? Nem zártam le magamban a kérdést.
fontos ember
Sok-sok évvel később hallottam, már a rendszerváltás időszakában, hogy F. a népnemzeti tábor fontos embere lett. Mégiscsak azt várta tőlem 1976-ban, hogy a népre vagy valami hasonlóra hivatkozzam? Lehetséges, hogy ez az européer kinézetű férfi, ez a jó kutató, ez az okos irodalomtörténész ilyesféléket gondoljon? Most sem zártam le magamban a kérdést.

Majd egyszer, később lezárom, gondoltam.

Most már maradjon csak nyitva, gondoltam később. Jó ez úgy is.

Tényleg: kinek is ír az író?

Ennyi év után kár szerénykednem. Nem lehettem akárki, hogy éppen tőlem akarta megtudni.

kép | flickr.com