Z. Karvalics László

TAMÁS BÁTYA MIKROFILM-DIGITALIZÁLÓ GÉPE

AVAGY AZ ÖRÖKSÉGVILÁG TÁRSADALMASÍTÁSÁNAK ÉS DIGITALIZÁLÁSÁNAK ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSA (6.) [Intés az őrzőkhöz]

TAMÁS BÁTYA MIKROFILM-DIGITALIZÁLÓ GÉPE

Tom Tryniski, a nyugdíjas fultoni mérnök (a hatáskeltés céljából: Tamás bátya) kéz alatt vásárolt egy mikrofilm-szkennelő eszközt néhány éve, és szabadidejében, a nappalijában kezdett egyszer már mikrofilmre vitt régi újságokat (főleg helytörténeti jelentőségűeket) digitalizálni. Amikor először meséltem róla

[1], 22 millió újságoldalnál járt, ezzel több mint négyszeresen múlta felül a Library of Congress addig 5 millió oldalig jutó platformját, a Chronicling Americát, miközben látogatottsága több mint kétszerese volt a súlyos közpénzekből épülő gyűjteménynek. 2018-ban már a korábbi mennyiség dupláját, 50 millió oldalt mutatott nála a számláló.[2]

a hangzó anyagok

Vele nagyjából egyidőben, 2000-ben indította el Kevin Lewandowski (programozó, DJ és zenerajongó) a Discog nevű oldalt, hogy legyen egy online katalógusa az elektronikus zenének (a Discog név a diszkográfiának, a hangzó anyagok nyilvántartásának és katalogizálásának rövidítése). Digitális gyermeke közel húsz év alatt hatalmas méretűvé nőtt, most 1,6 millió zenész 10 millió felvételét tartalmazza, sok műfajban, formátumban és a világ minden országából. Merész célja, hogy a hangfelvételek világának Rosetta-köve legyen, és használják minél többen a szinkronizált külső erőforrások elérésére (a zenék tényleges lejátszására).

Hogyan fejlődhetett ekkorát a Discog?

Úgy, hogy 450 ezer (!) önkéntes bővítette, nagy figyelemmel és odaadással, nap mint nap, a világ minden tájáról. Nagyon pontos és kereszt-referenciákkal megerősített, minőségbiztosított óriás-adatbázis jött létre – mindenféle intézményi támogatás és irányítás nélkül, pusztán az érdeklődésből és a fontosságtudatból táplálkozó életidő-erőforrásra alapozva. Meggyőzően és elegánsan ölt testet a jog a kulturális örökség-őrzésben való részvételhez (right to participation in cultural heritage), az emberi jogok harmadik generációjának ez a különösen fontos része[3].

zkl2 1121Az a leginkább izgalmas és szép mindebben, hogy ezt a jogot senki sem adja: úgy szerzi meg magának mindenki, aki értékőrzéssel vagy értékhozzáadással aktívan bekapcsolódik örökséggondozási projektekbe. Még akkor is, ha nem tűnik „projektnek”: elég annyi, hogy a YouTube-ra vagy egy közösségi oldalra valaki feltöltsön egy „helyi” kulturális tartalmat, hogy „megmutassa” a világnak (zenét, éneket, táncot, rítust, szertartást, ünnepet), a nagy részletgazdagsággal megörökített elillanó pillanatok máris nézhetővé, tárolhatóvá, hivatkozhatóvá és kutathatóvá válnak. S mindez az adott közösséget bevonja a kulturális emlékezet közösen gyarapított online óriásgyűjteményébe – minden feltöltő egyúttal „kurátor” is. Egy 2013-ban megjelent könyvben Rhiannon Mason így fogalmaz: „a közösségi részvétel egyre inkább helyettesíteni kezdte a múzeumok hagyományos kurátori szerepét, fokozatosan nagyobb teret adva az állampolgárok véleményének is.”[4]

Az így megnyíló, közösen épített tartalom-tér – mondja Sheenagh Pietrobruno – méreténél fogva önmagában képes arra, hogy megváltoztassa intézményeinket és szokásainkat, viszonyunkat a kulturális örökség gondozásához.[5]

erőforráshiánnyal küszködő

A legnagyobb változás persze már végbement azzal, hogy a digitalizálás révén az információs érték sikeresen elszakadhatott a fizikai megőrzéstől. De a nagy technológiai, emberi és anyagi erőforrásokat igénylő visszamenőleges digitalizálási feladatoknak még csak egy részét sikerült teljesíteni. (Jellemző, hogy Németországban olyan projekt indult (KAdKa) egy karlsruhei nonprofit szervezet, a Kompetenzzentrum Archivdigitalisierung vezetésével, amely az erőforráshiánnyal küszködő memóriaintézményeken kíván segíteni jó minőségű, de elérhető árú digitalizáló eszközparkok kialakításával, betanítással és tanácsadással.) S láttuk már korábban, hogy a digitalizálás még csak előfeltétele annak, hogy a megfelelő feltárás, leírás, metaadatolás, „taggelés”, javítás/pontosítás, bővítés feladataival a digitális térben tárolt objektumokhoz kötődő potenciális információk az affordancia-kapcsolatok végtelen terében életre kelhessenek és sokszorozódhassanak (vagyis egyetlen elem számtalan különböző „rendezett csomósodásban” előfordulhasson). Így nemcsak a digitális történetmesélés lehetőségei tágulnak határtalanná az elérhető nyersanyagok végtelen tárházával, hanem a sok-sok „mikrokurátor” révén a történet-teremtésé is.[6]

Szepessy Ákos és Tamási Miklós 2010-ben ötezer, jórészt lomtalanításon talált fotóval indított közösségi fotóarchívumot, amely mostanra a százezres szám fölé jutott, és továbbra is nagy ütemben gyarapszik, köszönhetően mindazoknak, akik nekik, a Fortepannak[7] ajánlják fel a frissen fellelt képeket, vagy átengedik a féltve őrzött családi albumot digitalizálásra és közzétételre (mert az eredetire hivatkozással minden kép szabadon felhasználható). Külön önkéntes csapat segíti a fényképek leírását, metaadatolását, olykor a szabályos nyomozást, hogy az információs értékből is minél több megmaradhasson. Aki képet akar alkotni arról, hogy mi minden tárul fel a múltból fotográfiák háttéradatai kapcsán, olvassa el a tudósítást a 2019 nyarán egy Alkotás utcai kuka mellől megmentett 1956 áprilisában előhívott diafilmkockákról, ahol a dobozon lelt név és chicagói lakcím segítségével rekonstruálható volt, „hogyan kerültek Budapestre a Montrealról, Mexico Cityről, San Franciscóról készített színes diák, ki volt a feladó, és ki nézegethette őket 1956 tavaszán, pár hónappal a forradalom kitörése előtt”.[8]

zkl3 1121

A Fortepan romániai „kistestvére”, a Furó Lóránd-Félix, Fülöp Lóránd és Szőcs Edgár által létrehozott Azopan Fotóarchívum[9] be is jelentkezik a szerepre, hogy ez az oldal mentse át és tegye elérhetővé a „romániai analóg fotózás értékeit, „… azt a sok millió analóg technikával készült fényképet, amely ott hever mindannyiunk fiókjában, padlásokon, intézmények raktáraiban, vagy csak negatívon létezik… az utókor számára”.

Persze nemcsak fényképek, hanem más dokumentumok, könyvek, tárgyak is milliószám várják, hogyan lehetnének hasznosak „az utókor számára”, és jól kirajzolódik már, hogy az örökség-objektumok kezelésének mennyiségi kihívását megsokszorozza a hozzájuk tartozó, szintén feltárásra (tisztázásra, ellenőrzésre, pontosításra váró) információkkal való foglalatoskodás igénye. Ez az a nyomás, amely nemcsak „civileket” sodort az örökségvédelemhez, hanem a „hivatalos” memória-intézményeket fordította a társadalom felé.

idő- és erőforrás-szükséglet

A Brit Nemzeti Múzeum külön gyűjteményben őrzi az 1664 és 1817 közötti tengeri ütközetek során az elfogott hajók fedélzetéről brit kézre került leveleket. A Prize Papers 160 ezer darab feladott, de célba sosem érő, 19 különböző nyelven írt levele felbecsülhetetlen értékű életmódtörténeti forrás.[10] A Múzeum sok kutató és társintézmény együttműködésével a több száz éve érintetlen anyag feldolgozására 2018 áprilisában indított projektet, amelynek során gondoskodnak a levelek további, jobb fizikai megőrzéséről, egyesével digitalizálják és katalógusba szerkesztik valamennyit, a kutatói érdeklődést szolgáló metaadat-rendszert illesztenek hozzájuk, s végül egy adatbázisban teszik majd hozzáférhetővé a teljes állományt. Minderre mostantól számítva húsz évet szánnak – ami jól tükrözi, hogy a tudományos közösségnek mi az idő- és erőforrás-szükséglete egy ilyen volumenű, „házon belül” ellátható feladattömeghez.

Más brit intézmények azonban más utakat keresnek. A filozófus és reformer Jeremy Bentham (1748–1832) sok tízezer oldalnyi, feltáratlan és kiadatlan kéziratának feldolgozására vállalkozó University College London a hálózaton elérhető önkéntesekhez fordult, hogy a kiadásra előkészítéshez nélkülözhetetlen, sziszifuszi feladatot jelentő átírásban segítsenek. A 2010-ben indult Transcribe Bentham (Írd át Benthamet) projekt[11] mostanra nagyjából 50%-os feldolgozottságig jutott, 2019 szeptemberi adatok szerint 22 ezer ellenőrzött, kiadáskész kéziratoldalnál jár. A feladat természete ugyanaz – csak itt sokkal kevesebb tudós vesz részt a munkában. Ők viszont önkéntesek ezreire támaszkodnak, akik eközben paleográfiai ismeretekre tesznek szert, és a 19. század eleji Anglia mindennapjaival ismerkednek első kézből. S miközben a projekt költségei is alacsonyabbak, az átíráshoz kifejlesztett szoftver bármely más, hasonló természetű feladathoz térítésmentesen igénybe vehető mindenkinek.

A Brit Nemzeti Levéltár az első világháború katonáinak másfél millió oldalnyi naplófeljegyzését tette közzé, amelyek kommentárt igénylő részeihez önkéntesek (a katonák családtagjai és helytörténészek) szolgáltatták a magyarázatokat. 30 brit múzeum 2005 és 2007 között bevándorló családokat bátorított, hogy dokumentumaikat közös gyűjteménybe töltsék fel – 150 ezres kollekció született.[12]

Egy rendszerező táblázatban is bemutatom, hányféle módon tudnak a memóriaintézmények önkéntes erőforrást bevonni a munkájukhoz: [13]

Javítás és átírás

Tömeges digitalizációs projektek esetén a digitális objektumok leírása, indexelése, metaadatolása, a már bevitt dokumentumok ellenőrzése, pontosítása. Képhez szöveg rendelése, kézírás átírása szövegfájllá.

Kontextualizáció

Egyedi objektumokhoz szöveges kiegészítések hozzáadása, történetek, interjúk, nyilvános szócikkek készítése

Gyűjtemény-gyarapítás[14]

Hagyományos, de különösen virtuális gyűjtemények esetén a tételszám gyarapítása

Osztályozás

Leíró metaadatok gyűjtése kollekciók darabjaihoz, besorolások pontosítása, átrendezése (social tagging: adott objektumok valamilyen jelentés-teli mozzanatának magyarázata önkéntesek spontán hozzájárulásával)

Társ-kurátorság

Komplett kiállítások (elsősorban virtuális/webes változatok) létrehozása, gondozása, kezelése

Forrás-szerzés[15]

Adott projektek érdekében közösségi támogatások gyűjtése

Tudásközösség-szervezés

A memória-intézményben, egy adott kulturális jelenség- és objektumcsaláddal foglalkozó más csoportokban és az egyes polgárok fejében felhalmozott ismeretek cseréje és gyarapítása, hálózat- és közösségfejlesztéssel

Kutatás

Új tudás létrehozása, klasszikus forrás- és irodalomkutatási eszközökkel. Képesített tudósok és professzionális amatőrök (ProAm) együttműködésével, de külön is megvalósulhat.[16]

Mostanra százszámra futnak az izgalmasabbnál izgalmasabb projektek a világ számos országában, elsősorban a crowdsource kultúrában élenjáró területeken (USA, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália).

zkl4 1121

Magyarország sem kivétel: a Pécs8 program keretében a város 1945 és 1990 közti történetének megírásának (megkonstruálásának) lettek részesei a lakosok (Bánkuti Gábor szavaival: a helytörténet kutatásának közösségi modelljét valósítva meg). 2008 óta fut a muemlekem.hu oldal, ahol az épített örökség egyes objektumainak friss fotódokumentációját és leírását végzik önkéntesek. 11 ezer darab országosan védett műemlékkel indultak, 2009-től az akkor 15 ezres, helyi védettséggel rendelkező épületállománnyal folytatták, és a nyilvántartások hézagait eltüntetve azóta 20 ezer fölé tornázták a számot. 10 ezer felett jár a bejelentett, dokumentált keresztek és feszületek száma, 2013 óta pedig a Kárpát-medence határon túli területeiről is született 2500 adatlap.

A múzeumok világában közben megjelent egy új feladatkör: az önkéntes-koordinátor. Nem csoda: egyszer csak azzal kellett szembesülniük, hogy két társadalmi csoport szívesen és nagy tömegben kapcsolódik be értékőrző feladatokba: az idős állampolgárok és a diákok. Az előbbieknek sok tudása, tapasztalata és szabadideje van, az utóbbiak 50 óra közösségi szolgálatot teljesítenek az iskolai tanulmányaik mellett.

értelmes tevékenységkeresés

A társadalom elöregedése amúgy is felértékeli a kulturális szférát mint az aktív, értelmes tevékenységkeresés ideális célterületét.[17] És aki azt gondolná, hogy a diákok a „kötelező mivolt” miatt kevésbé elkötelezettek, tévednek. A Város és Faluvédők Szövetsége által 1992-ben útjára indított „Gyerekek az épített és természeti környezet védelméért” című, 10–18 évesek számára kiírt pályázata mai napig sikeresen fut. A cél – „a fiatalok város, illetve faluvédő tevékenységének megalapozása, környezetük kevésbé ismert értékeinek fölfedezése, bemutatása, a meglévő értékek tiszteletére, megóvására nevelés” – megvalósulását jól bizonyítják a pályaművekből készült kiállítások és kötetek (mostanra már az ötödik, a 2013–2017 közti időszak legizgalmasabb projektjeivel). S ne felejtsük el: az új generációk digitális írástudása magas, okos telefonjaik különleges képességű masinák, amellyel nagy felbontású képeket, hangfelvételeket/interjúkat készíthetnek, játékos kedvük pedig kiapadhatatlan. Nem csoda, hogy a hagyományos memóriaintézmények más módokon is keresik az utat hozzájuk. A nonprofit TuoMuseo és a Nápolyi Archeológiai Múzeum játékát (Father and Son), amelyben egy régész apa, Frederic és fia, Michael varázslatos régészeti időutazáson vesznek részt, mostanáig 3 millióan töltötték le.[18] (Szép szám, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy múzeumba 1931 decembere óta engednek be egyáltalán gyerekeket, amikor is Sir Henry Lyons, a londoni Science Museum igazgatója létrehozta a Children’s Gallery-t, minden mai interaktív tudományos attrakció ősét).[19]

Mindezek nyomán a virtualizálás és a társadalmasítás mellett erősen kirajzolódni látjuk a decentralizálás és a demokratizálás tendenciáit is. A hatalom rejtett szerkezetének nagy társadalomtudományi leleplezői, elsősorban Michel Foucault (1928 –1984) és követői számára soha nem volt kétséges, hogy „a hatalom mikrofizikájának” nemcsak a hierarchikus, ideologikus és bürokratikus módon irányított memóriaintézmények a különösen fontos részei „a tudás kapuőreiként és a kulturális örökség reprezentációjából és szervezéséből fakadó hatalom birtokosaiként”, hanem a közgyűjtemények szakemberei is, akik akarva-akaratlanul „a tudás-hatalom aktív részeseinek tekinthetőek, mivel közvetlenül érdekeltek az ismeretek reprezentációjában, szervezésében és terjesztésében”.[20]

zkl5 1121

Egy terminológiai vitánál sokkal több minden sűrűsödött tehát a „múzeum” új definíciójának megalkotásába és elfogadásának 2019 szeptemberi kudarcába. A 40 ezer szakembert és 20 ezer intézményt tömörítő International Council of Museums (ICOM) Kiotóban tartott éves konferenciáján a várható „nagy ellenállásra” tekintettel elnapolták a döntést az alábbi, hónapokkal korábban kidolgozott, a múzeumok szerepének hangsúlyait a demokráciára és a párbeszédre helyező, befogadó jellegű meghatározásról:

számot kellene vetni

„A múzeum demokratikus, inkluzív és polifonikus tér, ahol kritikus párbeszéd folyik múltról és jövőről. A jelenkor konfliktuspontjait és kihívásait szem előtt tartja és reagál rájuk, műtárgyakat és példányokat őriz meg, amelyekért felelősséggel tartozik a társadalom felé, a jövő generációi számára fenntartja az emlékezet különböző formáit, és egyenlő jogokat és hozzáférést biztosít mindenki számára. A múzeum nem profitorientált. Működése részvételen és transzparencián alapul aktív partnerségben különböző közösségekkel és a közösségek érdekében. Összegyűjt, megőriz, kutat, értelmez, bemutat és segít, hogy jobban megértsük a világ jelenségeit, így erősítve az emberi méltóság és a társadalmi igazságosság, a globális egyenlőség és bolygónk jóllétének ügyét.”[21]
Ha elsőre nem is látszik, a szöveg nemzeti, üzleti és intézményi érdekek sorát sérti. Elfogadásával számot kellene vetni az intézmények egy részében felhalmozott állomány gyarmati múltjával (az őslakosokkal szembeni egykori nagyhatalmi repressziók mementóiként), ütköztetni egyes pénzügyi támogatók (gyógyszergyárak, olajipari cégek) által vallott nézetek ellentmondásait a megfogalmazott érdekekkel, ellensúlyozni a nők és a nem fehér bőrű rasszok alulreprezentáltságát, és felülvizsgálni a jelenleg még fizetős hozzáférési csatornákat. A „többszólamúság” az elitintézményeket hozná zavarba.

Eközben az ellenzői egy része által „aberráltnak” minősített javaslat még csak nem is építi be fordulatai közé, hogy a „hatalmat” ma nagyrészt a memória társas keretrendszerének második szakaszát uraló nemzetállamok testesítik meg[22], akik a családi, vallási, területi és szakmai közösségek egykori sokféleségét (az első szakaszt) módszertani nacionalizmussal, szelekcióval és izolációval váltották fel. A múzeum-szakma és a memória-intézmények számára már régóta világos, hogy ideje a harmadik, transznacionális és transzkulturális szakaszba lépni, hiszen a külön-külön tárolás és őrzés, az eltérő szelekciós és közzétételi szempontok szétszakítják a természeténél fogva egységes kulturális tér természetes (globális és lokális) affordancia-láncait. Jól ismert, miként emelte meg az Europeana a hozzáférés minőségét a közös keresőfelülettel a továbbra is heterogén európai gyűjtemények anyagához:[23] a felhasználói közösségekre kacsintgató ICARUS projektben pedig kanadai és európai intézmények fogtak hozzá, hogy állományaik összetartozó természetű részeit külön-külön portálokon egyesítsék virtuálisan.[24]

zkl6 1121

Ám miközben a „hatalmi” erőpróbák zajlanak, saját belső problémáik mégis szakadatlanul és feltartóztathatatlanul tolják a hagyományos memória-intézményeket a társadalom felé. Ha aktivista jelmondatra vágyunk: nem lomtalanításnak, hanem lassú hatalomtalanításnak kell végbemennie a kulturális szcénában – miközben alulról, a kulturális mikroörökség irányából is épül egy alternatív, néhány vonatkozásában az első korszakra emlékeztető értékmentési és muzealizálási gyakorlat. Ez mostanra eljutott oda, hogy már látszik: a szereplőknek részleges intézményesülésre van szükségük, hogy küldetésüknek meg tudjanak felelni. A folytatásban látni fogjuk, hogy egy effajta építkezés sikere segíthet is, hogy a memória-intézményeket is könnyebben lehessen egy új korszakba vezetni.

  1. Csarnok ívén mászkáló bogarak dicsérete (Nacsinák Gergely András könyvéhez) Liget, 2015. november 22. https://ligetmuhely.com/csarnok-iven-maszkalo-bogarak-dicserete/
  2. Fontos megjegyezni, hogy mindezt lokálpatriótaként teszi, és szerkeszti eközben a Fultonhistory.com oldalát is. Alapos portrécikk róla: https://www.cjr.org/the_profile/tom-tryniski-fultonhistory.php
  3. A felosztást az emberi jogok három generációjáról Karel Vasak cseh jogász 1979-ben javasolta Strasbourgban (International Institute of Human Rights), és felvetése a szakirodalomba és a jogalkotásba is utat talált.
  4. In: Golding, Viv – Modest. Wayne (2013): Museums and Communities: Curators, Collections and Collaborations, London, Bloomsbury 164. o. A „vélemények” (voices) mellé a kompetenciákat és erőforrásokat is odasorolnám.
  5. A kiváló kanadai kutató példája az a 2007-es isztambuli felvétel, amelyben a világ először láthat női derviseket táncolni (https://www.youtube.com/watch?v=UWARMM8i6x8). Részletesebben ír minderről: YouTube and the social archiving of intangible heritage, New Media & Society 2013/8:1259–1276, és megjelenés előtt álló könyvében (Digital Legacies: The Global Archiving of Intangible Heritage). Ez az összefoglaló egy tudósok és gyakorló szakemberek által épített adatbázis anyagán nyugszik, amely a szellemi kulturális örökséggel kapcsolatos kutatások online kincsestáraként szolgál.
  6. Minderre: Bonacini, Elisa (2019): Engaging Participative Communities in Cultural Heritage: Using Digital Storytelling in Sicily (Italy), International Information & Library Review (51) 1:42–50.
  7. https://fortepan.hu/
  8. https://index.hu/fortepan/2019/06/30/amerikai_fotok_alkotas_ut_kuka_dr_haas_lajos/
  9. https://www.azopan.ro/
  10. http://www.prizepapers.de/
  11. https://blogs.ucl.ac.uk/transcribe-bentham/about/ A folyamatos előrehaladásról tájékoztat a Benthamometer http://transcribe-bentham.ucl.ac.uk/td/Benthamometer
  12. Moving Here Project http://www.movinghere.org.uk Az anyagot 2013-ban archiválták https://webarchive.nationalarchives.gov.uk/+/http://www.movinghere.org.uk/
  13. A szakirodalomban jól ismert 6 C modellt (Correction and transcription, Contextualization, Complementing Collections, Classification, Co-curation, Crowdfunding) bővítettük tovább. Az eredetire l. Oomen, Johan – Aroyo, Lora: Crowdsourcing in the cultural heritage domain: opportunities and challenges Proceedings of the 5th International Conference on Communities and Technologies 2011 138–149 http://www.iisi.de/fileadmin/IISI/upload/2011/p138_oomen.pdf
  14. Magyarul a „közösségi emlékgyűjtés” szószerkezet látszik meghonosodni, ilyet hirdetett például a 2019-es Múzeumok Éjszakájára az ELTE (főleg fotókat vártak).
  15. A hálózati erőforrás-gyűjtés speciális esete, amikor az önkéntes támogatók nem életidővel, munkával, hanem anyagi vagy természetbeni hozzájárulással segítenek. A hazai múzeumi világban ennek nincs hagyománya, Észak-Amerikában annál nagyobb.
  16. A ProAm kutatások tipikus esetei a helytörténeti, vagy a hely valamilyen természeti-kulturális sajátosságával összefüggő témák esetén évtizedek óta futó sikeres vállalkozások, amelyek jellemzően papok, iskolaigazgatók, orvosok, könyvtárosok – a „helyi értelmiség” – munkáját dicsérik.
  17. A finnországi Pori város múzeumainak tapasztalatairól l. pl. Hovi-Assad, Pia (2016): The Role of the Museum in an Ageing Society, Museum International, (68). 271–272: 84–97. Magyar példákról itt: Z. Karvalics László (2016): Az ismeretterjesztéstől a tudástermelésig. Kulturális örökség és senior tudáshasznosítás, Tudás-Menedzsment (17) 1. különszám (március) 144–150.
  18. http://www.creativemuseum.lv/en/news/museums-and-creative-industries/museums-and-creative-industries-father-and-son-by-tuomuseo-and-archeological-museum-of-naples
  19. A Brief History of the Science Museum https://www.sciencemuseum.org.uk/sites/default/files/2017-10/science-museum-history.pdf
  20. Hajibayova, Lala (2018): Leveraging Collective Intelligence: from univocal to multivocal representation of cultural heritage, Journal of Documentation (74) 6: 1190–1203. (Ism. Könyvtári Figyelő, 2019/2 337. (Autoref.)
  21. A fordítás és a tudósítás a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Muzeológiai Módszertani és Információs Központjának köszönhető: http://www.ommik.hu/index.php/hu/component/content/article/14-hirek/489-vita-a-muzeum-uj-definicioja-koeruel?cookie_d842e8e8eac0f2300c92617182c9a76f=accepted
  22. Craft, Steph et al. (2018): Memory Studies and the Anthropocene: A roundtable Memory Studies (11) 4:498– 515.
  23. https://www.europeana.eu/portal/hu
  24. A Matricula részprojekt az anyakönyveket, a Monasterium pedig 60 európai intézmény 400 ezer közép- és koraújkori kolostortörténeti dokumentumát egyesíti https://crossborderarchives.eu/our-goals/project-partners-2/icarus-international-centre-for-archival-research/
kép | Julius Bissier művei, wikiart.org

ELŐZŐ RÉSZ | A COURTHOPE-BIRTOK TÖLGYFÁI