TALÁN Y, TALÁN X

Ha „valamit” meg akarok írni – meg kell írnom; nincs békém addig magammal, semmivel, a „mindennel” –, szabad-e, kell-e beszélnem róla előtte? De mikor van az az előtte, mi hol kezdődik, XY rejtélye, mondjuk, az enyém, a dologé, amit meg fogok írni, nem is folytatom, honnét világosul, innen-e, például, és a többi? Ha már elronthatatlan, ha már ott tartok vele – menet közben könnyíthetek lelkemen, reményemtől telítve kicsit büszkélkedhetem, fontoskodhatom? Titkon jótanácsot remélhetek? Bevallatlanul is, elakadhatok emitt-ott, s akkor a több-szem-többet: segít? Ám ha már megírtam, szabad-e tovább-írnom? Nem az van vele, hogy például még nem jelent meg sehol, látni vágyom…lásd Oscar Wilde, aki mindig magával vitte Naplóját, mert a hosszú vonatutakon jó volt neki egy kis igazi olvasmány… olvasni gépkoszban nincs ínyemre, hát inkább megírom másunnét… jogos ez, ha úgy áll az ügy, ahogy Quentin Tarantino Reservoir Dogs című filmjének egyik életbevágóan fontos motívumával nálam, hogy tudniillik henyén, elsietetten bíráltam meg valakit-valamit, s nem nyughattam, míg nem tisztázom, igazítom ki a félreértést, tévedést… majd ezt elmondom, pontosan ezt, mert életbevágó; ha még van olyan. Irodalomban, mármint. Huh, mindig van, mitől ne lenne épp.

unalmakkal ballasztozva

S ha már megírtam, lehet-e, illik-e róla beszélnem? Egyáltalán, kifizetődő-e, megéri? Bíznom kell, megírva „akkor” az már valamivel több, mint a gyarló elmondhatás; minek szálljak le bokamagasnyi piedesztálomról? Viszont ha megírtam, aztán annyi – „az ilyenolyan erkölcsű annyiját!” –, fontos tárgy volt az? El nem képzelhetek olyan remekművet, amely egy „kérdést”, akár amaz író számára is, örökre elintéz. Mai nagy próza-csodáltjaim, az elérhetetlenek, tehát Balzac, Dosztojevszkij – ,,mindent tudtak”. Igazán, össze vissza, néha erőltetettnek minősített későbbi „filmtörténetek” sztorisságával, elképzelhetetlenségekkel, unalmakkal ballasztozva, na de hát… remény nincs, hogy őket megközelítsük, s más említhet másokat. „Régebben szétestem, felrobbantam… akkor azért összeszedtem magam. De ma? Nem esem szét, nem robbanok fel. Nem jó bolt nekem, hogy bármiért is összeszedjem magam.” Maradjon tehát a minimalizált létmód, de mennyi az? Madárban kifejezve – igyekszem mindent tömören mondani, ezek „tételek” –: huszonvalahány fontos, közeli halott után, lásd Pilinszky, estére mi maradhatott belőlem?

Hol én is éltem, és nem élek. Kell itt külön meghalni? Vagy egyáltalán nem kell, ha a kinti madarak, a sok itthoni – a megmentettek, a társak – után már olyanok, mint közeli ismerőseim, akiket ,,békén kell hagyni, nem kell zavarni, hacsak nem épp arra szorulnak rá”… s ahogy némely zenékkel, miket hallgatok, „örökre” hálásan köt össze, hogy a még élő három veréb harsog rájuk? A három közül kettő eléggé idegenkedik tőlem s társnőmtől, tehát: akár ha kintiek lennének.

repülőgépvers

Ahogy, Lengyel Péter könyvéről írván, megkapott ismét a nem ismert apa keresésének szentül benső, létalkotólagos kényszere, vagy – kisebb példa – ahogy alakjaim, Maury és Morny talán egy nem is oly szép nap, akár egymás ellen fordulva is, kutatni kezdik születésük, rokonságuk történetét stb., igen, így nem hagyott nyugtot nekem a festő de Staël. Egyre többektől tudom, hogy ismerik őt… bár köreinkben ezt nem mindig tapasztaltam, itt, a képzőművészeti köztudatban. 1955. március 16-a óta nyílt titok, hogy íróféle volnék, annak készülök… sok szempontból ma is még mindig készülődnöm kell, hogy is mondjam… fontos még, hogy ,,annyi kell csak, hogy kelljen”, mikor pedig A. Rimbaud-ként 1970-ben az abbamaradás, nyomaték, nem „hagyás”, maradás vágya kísértett. Nem szóvicc. Mégis. Ilyen ördöglakat kérdés ez. Más ügy, hogy a „Talált tárgy…” címmel megjelent kötet matériáját jószerén azonnal a radikális folytatás követte… volna. 1972–73-ból „képeskönyvek”, Geographical-kivágásokból és Rilkéből, mint a repülőgépvers, s manapság kanyarodtam vissza ehhez, két napi munkával. Az egyik Oscar Wilde-hoz kapcsolódik, az én „Oscar”-omhoz, amit kukából kaptam, Londonban, onnét húztam ki a napilap kulturális mellékletét, a vásárló a sportot és a politikát tartotta meg csupán, a jelek szerint, s ott állt a híres mondás a halálos ágyról: „Vagy a tapéta, vagy én. Egyikünknek el kell tűnnie.”

Nem lehetett „Café Royal” hangulata, ahogy Oscar Wilde kijött a readingi fegyházból a két lehúzott év után. S várta őt a hű barátnő, Ada Leverson. Hanyadszor írom meg! De itt más az oka. Egy-egy téma: felvezető is lehet. Beszélgetésben csakígy. Tehát elmondható, ,,aztán”. Várta, s pedig nagy zavarban, mit is mondjon, nyilván. Oscar megsegítette. Mosolyogva: hogy Adára mindig lehet számítani, tudja, milyen kalapot kell tennie, ha egy ily rég látott jóbarát elé megy, hajnali órán, mikor is… hát nem, nyilván nem kelt fel ilyenkor, hanem fennmaradt eddig.

Felkelni? Nem isteni eredetű a lázadás, Ottlik telibe találja ezt is. Fennmaradni. Lásd Rilke. Kibírni. Hahaha. Most ez merre indáztatható? Hogyan is írunk? Hogy például Ottlikkal milyen jókat nevettünk az európaias Café Royal dolgán. Ruhatárra nem lenne pénzünk ott, az Oscarék helyén, a beugró nem jönne össze, így „Cipi”. Most nem ez a téma. Hanem a Timesban lelt „kalap”.

A BBC új stúdiójának hangfogó-visszaverő-mittomén-rendszerét megfordítom, s egy rózsaszínes-csontszín cserépkalapot kapok. Az Ada kalapja, a 4 Non Blondes Linda Perryjének fejfedője, ilyesmi. De a lényeg: amit 1973 tájt abbahagytam, most, 22 év múltán folytatom. Mintha tegnap lett volna ez az ősmúlt-tegnapelőttelőtt. Valami így gyár-tódik. Funkcionálok, s egy sor dolog gyártódik. A világ? Rengeteg dolog gyártódik, mégse akar funkcionálni. Oscarnak fizetek, hálából, szelleméért. Most hagyjuk a mondásosdit. Az A. Rimbaud: határra ért. De előtte a Töredék Hamletnek, pár évvel Witti halála után, igenis mintha megvalósította volna a Wittgenstein követelményei szerinti filozófiát, melyet ,,csak költeni lenne szabad”. Ezek után „semmit se írtam”? Esztelenség. Csak ez lehet: nem tudok olyan rendszert, amelybe innen beleillenék magamnak.

S most, ad notam Oscar, egy igazi Oscar-díjas, az író Quentin Tarantino – a rendező – megsegített. Londonban befaltam filmjeit, megvásároltam soundtrackjeiket, ezek szólnak, ezekre üvöltenek madaraink. Nézem a forgatókönyvek képanyagát, van végre „legkedvesebb filmszínészem”, Tim Roth. Hozzá is visszakanyarodunk, vagyis ahhoz a kérdésvilághoz.

minden méltatlanul megoldatlan

Hallgatom a soundtrackeket, írok ilyen rádiójátékot, vissza előbb mégis de Staël-hoz. A koalamackókat – elvenen égtek el Ausztráliában, bozóttüzekkor! –, a verebeket: őket először megírni: rizikó volt, vérig kockázat, úgy éreztem. Mert ki fognak nevetni, nem fognak komolyan venni, félreértik. Lejáratom azt, amit a két verskötettel mégis valameddig juttattam! Aztán belejöttem. Ehhez képest az az „akarok-e, tudok-e majd tovább élni”, lásd Camus arról, hogy az önelemésztés semmit sem „old meg”, ám élve is érezhető, sőt, netán kizárólagosan az életik, hogy minden méltatlanul megoldatlan stb., ehhez képest ez a kérdés már semmiség. Annyi a hivatkozási pont. Kosztolányi, Szép Ernő, Hamlet. S még sok száz. De Staëlnak, erre jöttem rá, nem „kellett volna” meghalni. Adott pillanatban önlábával véget vetett életének. Kilépett a semmibe. Álmatlanság gyötörte. Abszolútomra tört… tört-létet nem fogadhatott el, ám családjától távol, a festészeti evidencia színhelye, Antibes kevés lett, csonka lét, „odahaza” viszont a kíméletlen alkotásigényhez volt nyilván minden elégtelen. Áh. Látom én ezt londoni cellaszobámmal, az ottani madár-dögunalommal… s hogy aki Londont unja, az életet unná? Nem, nem, a képtelenségeimet magammal viszem, én viszem oda, London „se” old meg „valamit”… lásd, honnét indultunk, nem old meg semmit, de mi mindent ad, „köztörvényesen”, egyszerűen, újdonatul jól, egyre, ha tetszik: ihletően. Nem szólva némely ottlikian árnyas utcák kis boltjairól, ahol könyvek között böngészek, a madarak „magánéletéről” lelek egy munkát, olvasom, 8000 verébnemzedék élt már a szigetországban a 140 embernemzedék életideje alatt… s ha van evolúció, mit fejlődhettek, honnét hová. A lovak… Itt Tarantino egyik kegyetlen alakjának szövegét is idézhetem, „mikor” vallja be a letámadott üzlettulajdonos, hogy női bugyit hord, akár… vágd le a kisujját, fenyegesd meg, hogy a hüvelyk következik etc. Rémes. Maga az író-rendező mondja, eszében sem volt ilyet írni, ez erről a rémalakról derült ki, írás közben. Ahogy de Staël életéről kiderült, hogy ezt kell vele tennie, neki. Frászt kellett volna. De ki tudja. Mert március 16-án mentette meg az életemet, hogy örökre elhagyott az ital – mit tudtam én! elhagyott, nem etikai érdem; ahogy a Nagy Bábos ellen is handabandázom, miért juttat eszembe örökké mondásokat, mit bonyolítja nekem… miért nem mehetek ki csak úgy „simán” – mondjuk – a madaraink sírjához, miért „ihlet” meg a helyváltoztatás, mint Kafkát, ha elhagyta szobáját, lásd erről Pascalt?… vissza – gondolom, még egy ok, hogy a festő dolgában, ha már eszembe juttatta a Nagy Bábos, ez is olyan, amivel Ő nem hagy békén, kötelességem, hogy kutassak.

„Beoltottam magam az önelemésztés gondolatával, érzetével, kérdésével – hogy ellenszert találjak rá.” Ilyen ötletek! Efféléket jegyzek fel. Ezt leírom. Jó, valahogy elmegy. Köríthető. Bohócok balra, menők jobbra, én veled elakadva, középen… Uram… s szintén a Tarantino-filmek egyikében jön elő Ezékiel, akinek nagyon kegyetlen Úr szól, mondván, hogy semmit nem bocsát meg, semmiben nem könyörül, megtisztulást csak az hoz, ha az ő féktelen haragja lesújt, s pedig utaink szerint ítél meg minket. Uram, Uram, mondtam ma – nyilván a nagy Bábos, az Író-Rendező ihletésére, a Naphegyen járva –, a Dezső utcán megyek, gyerekkorom színhelyein, keresztezi a Derék utca, mi ez, ha nem „okos kutya, jó kutya”? Derék utcáim lennének, ezt mondod? El nem hiszem! Uram, ez egy undercover beépülés lesz tőled, éber leszek. Nagy és haragvó figyelmedet tovább csigázom, mondok egy pimaszat: „Tisztára oly szép ez a Naphegy, mintha Bécsben mennék az ügetőre… csak ott nem ennyire gyönyörűségesek mégse az utcák, itt meg nincs a Naphegyen ügetőnk.” Különben minden stimmel.

mosoly és simogatás

Semmi se stimmel. Csak összejön. Tarantino kegyetlen „hőse” nagyon bajtársias lélek „amúgy” a gengsztertárssal, aki haslövés útján menthetetlen, s akit megvéd a többiekkel szemben élete árán is, halálra sebesül maga, öl, mert nem hiszi, hogy ez a kedves, sebesült fickó, őt játssza Tim Roth, undercover cop, beépült zsaru. Pedig az. S ahogy mindketten halálközel vannak, a „legvégén”, el is hangzik a vallomás, és eldördül az ítélet fegyvere, szinte mosoly és simogatás kíséretében. Ez katarzis. De nem oly egyszerűen, ahogy Chandlernél Terryben csalódik a magányos szívű, megcsalatott magándetektív, az én A. Rimbaud-m Marlowe-ja. Itt nem tudni, ki Y és ki X, mennyiben lehet Y-t kiikszelni, Y-t csak úgy iksznek látni. Hogy elvicceljem. Jogom újat-írni e tárgyban azért volt, mert a Tim Roth-figura iránti mély szeretetem ellenére fenntartásaim akadtak, bűn és erény nem egyértelmű megítélhetése okán – magam vagyok ezzel így; a mások bűne főleg a mi emlékezésünk, s hogyan feledjük magunkat? magunk mindig bűnösebbek vagyunk, mikor a világot lassan, gyógyulásunkként, felmentjük, mi ez? –, azt mondtam, nem szeretem „a beépültségeket”. Hanem, vallomása után, maga „Tim Roth” mondja kétségbeesetten, hogy „sajnálom, olyan nagyon sajnálom”. Mert neki is bonyolultabb, egyetlen ember, a lényében hívő gengszter iránti érzések által összetettebb a képlet. Mindketten meghalnak. De a játékszabályoknak elég tétetett. A fenyegetőzéses és egyéb borzalmak a világ egyik legrosszabb állagát testesítik; ez a végjelenet – valami reményt ad. Szól a zene, a film zenéje, hallgatom a két alak beszélgetését a soundtrackről, madaraim maradéka rikoltozik… minden oly keserves. A sírás bibliai boldogságába kell menekülnöm? Mit ér, így?

Katartikus – amit elmondtam. Riasztó, szennyes – az élet szennyese –, hogy ezek a fajta alakok járnak-kelnek köröttem. Hogy a Tim Roth nagy heftije, ahogy majdnem meghal, feje hátracsuklik, az én „ormómra” is emlékeztet. A sápadtsága. A homloka. Atyaisten. Megettem az esztétikai élményt. Hiába viccelek, hogy Főmedvém azt mondja a rilkei „nem vagyunk egyek”-re: „ugyan, én vagyok, akkor minek egyek?” Szóval, ő megette, vele megetették, hogy „van”. Tehát? Lásd: mit szedjem össze magam, ha nem hullok már szét; lásd ital etc. Az igazságkeresés vágya az is, hogy „nemlétezni akarnék”, azt tartanám helyesnek. Ha nyugalomba küldhetném magam…! Hamletben van veréb is, és a Gondviselés akaratja.

Londonban most mennék el könyvesboltot nézni. Persze, esti versenyeket is közvetítenek, benéznék esetleg egy irodára. Játszom-e? Y, X… ahogy a Bábos megráncigál majd. Inkább nem akarnék cselekedni. Oly szép volt ez a nap…

…hirtelen Londonban hittem magam. Nem szedem elő jegyzeteimet. Megvárom, jön-e a zenés tévén zenekarom, az Elastica, ha ez megvolt, „okos kutya, jó kutya” jutalmam lesz, lemegyek – és elszívok, sajnos, egy-két cigit. Mióta ilyen rezolut bennem/velem, hogy már csak a Szpéróék emlékének éltetéséért is igenis élni kell, lásd Ottlik, a trieszti lovas, „élj!”parancsa, hülyébben élek. Többet cigarettázom. Jó, de alig eszem. Nem iszom szeszt. Igyekszem keveset érintkezni szellemileg-félszellemileg úgy, hogy – „meglévő rövid”? – időmben szeretteimnek éljek, s ne méltatlan nyugtalanságok keljenek szívemben, lázongással, ami nem isteni eredetű. Annyi az emlékem. Annyi jegyzetet kellene feldolgoznom. Ha már Londonban is csak róttam, róttam őket. Örökké „visszajelzett-visszajelző” voltam.

Persze, egy vicc: „csak ne dobálózzunk olyan könnyen a halállal”. Ezt úgy mondom, ahogy szokták: ne könnyelműsködjünk az élet dolgaival.

Tehát nem oly egyszerű. Viszont ez végsoron csak műelemzés. Alkotáslélektan/gyakorlat.

nem lesz közkincs

Ami az alkotásokat illeti. Van a Tarantino, a Tim Roth – kedvenceim. És van egy három lány, egy fiú zenekar, egy délkelet-londoni banda három lányzenésze. Három-kettő a kedvenc-arány. Jó, mások is vannak, de hadd vicceljünk így. A zenés tévé, csuda, egymás után hozta a minap az Elastica klipjét és a Tarantino-soundtrackét. Tavaly Írországban, véletlenül zenés tévét látva, fordítás közben – de jó szobám volt! akár éjfélig gépelhettem, csak a háziak kedvességét s a reggelit kellett „tűrnöm” –, tessék, felpillantok: kik ezek az elszántak? Ez egy elszánt csapat, igen, zenéjük semmilyen értelemben nem lesz közkincs, tízmilliók étke, mint az ettől még jó-zene East 17 stb. Hogy nemes anyagot említsek. De ők nem adják alább. Sokat vártam tőlük. Klipjük elébb elkedvetlenített. Aztán kazettájukat mind többet hallgatva, nemcsak madaras empátia miatt lettek fontosak nekem. Derék utca az övék? Nem, vad kis utca. Fotójukon konyhaasztalnál ülnek, taglalják nyilván, mit s hogyan. Biztos meg akarják hódítani a világot. Az én szívem nem a világ, azt már meghódították… jó, csak mit adjam én is rögtön alább? Mások nevében?

S nincs az, hogy lelkesedések tárgyai jönnek és tűnnek, hanem a Bábos által a lelkesedés-igény drótjai rángatva vannak, egyelőre úton vagyok hagyva, még minden (egyelőre-út) lehet. De ha csak ugyanennyi marad, akkor is… A magyar – írtam evidenciáskodva – filozófiára igen alkalmas nyelv. Micsoda kettősértelműség: „Szó sincs róla!” Ergo: szóba se jön… de még ez is megfejthetetlen közlés, önmagában. X és Y, önmagával mérve, értékelhetetlen, megfejthetetlen. A legnemesebb önzés, ha „mással” megszorozzuk magunkat. Még ha „egy” vagyunk, akkor is. Ezt minden piedesztálhágás nélkül mondom. Ha abba, ami „az élet”, a meghalás vágyának beépítettje lennék, tudom, utolsó leheletemmel azt mondanám: „I’m sorry, I’m so sorry”. Még ha gondolok is olyat, hogy a világ: hat- vagy hétmilliárd, vagy mennyi, ember, lélek összevissza bűnözősége. E tárgyban csak Aljosához utalhatom az érdeklődőket, a Karamazov testvérek felkavaróan izgalmas „monoton-végjelenetében”. Pedig ő azt mondja, hogy uraim, elhagyom ezt a várost, talán hosszú időre. Ha valamiért elhagynám „e várost”, semmiért sem kell pardont mondanom. A hat-, a hétmilliárd „bűnöző” egyike voltam. Összeszedtem volna magam, ha olyan szpícseket kapok, mint Ezékiel? Nem vagyok róla meggyőződve. De ezek már nem amatőr alkotáslélektani és íróillemtani kérdések. Aljosa nyilván azért ugrott be, mert mindig beugorhat – „beugratói” lehetünk, hála égnek! –, s mert az Elastica, ahogy ma általában a megkapó, komplex kemény rock, nem kerülhet meg, nem is akar megkerülni pár szép „szlávosan” fájó motívumot. Össze vagyok szedődve.

Talán tudom, ki vagyok. X vagyok, egy ilyen és ilyen kicsinységrend. Hanem az összeszedettség állapota, írónál, s ez épp a lényeg, nem lehet tartós. Maga az írás a szétszedő!

Ismét elindul a „folyamat”, talányosan… bocsánat a tréfáért, talán „y” vagyok, hirtelen, vagy a két érték elkezd elegyedni. Az írás az evidencia pontjából indul ki. De miért? Mert az összeszedődés nem ön- és nem végcél. Ezért kell „alkotóilag” is tovább-élni egyre. Ezért nincs elintézve soha semmi. Hol van a Töredék Hamletnek kötet megannyi végérvény-reménye? A Talált tárgy..., címének baljóslatával, eltávolodott a „rimbaud-itól”. Wittgenstein örökké el-tolódó határa a meg-határozóm. Túljáró! semmi se mondható. Azért kell, apránként, araszolva, odább-tolni. Kell tovább-hatolni. Ötölni és tovább-hatolni. Ötről a hatra. És más ilyen viccek tarkítják az utat. Ám csak tarkítják. Miért hinném, hogy az Úrnak nagy és zord haragjában igaza van? Nyilván igaza van, de én – vonatkoztathatom-e magamra, amit ekképp mond? Nem tudom, nem tudom. Az, hogy az írás – ha öltöm-toldom, ha folyton szétbeszélem, ha tömör kis csattanókba foglalhatni vélem – mindegyre folyamat, sokat elárul lényegéről. Talán nem akarhatunk túl sok mindent a hajrára hagyni. Talán mindent végiggondolunk és átélünk esetleg akkor, így van az is csak, hogy az olykor oly elviselhetetlen, néha holtasnak érzett elevenség közepette, Weöres, mint fürdőző lábát ha hal érinti… megérezzük, hogy a végpusztulás – részben megváltó – áramai iramlanak. Még nem velünk, el… de nem is merőben csak kívülünk.

mellőzzük most a reménytelent

Az „okos kutya, jó kutya” hihetetlen-megváltás (vagy az Úr, mint undercover-beépülő, hozzám, nálam, már bocsánat, ki így hajlíthatatlanságomba, megtörhetőségembe stb. jön), az, hogy – mellőzzük most a reménytelent, hogy magunk valaha is Dosztojevszkij vagy East 17, más értékek, na persze, lehessünk, maradunk elszántan zenét tervező dél-londoni csapat szurkolói, magunk is ily határokat ostromolva – nem tudni, az elmondás vágya-e az elsőbb, az első, a fontosabb, elemibb, vagy a Bábos annyira hatalmában tart minket, hogy még ez is: rángattatásunk csak általa. De ha ezt is hagyjuk, ha ennyire engedékenyek vagyunk, s közben a rilkei „kibírni – ez minden” áll, funkcionál, hahaha… akkor ez mondható: beszélgetni szeretnénk… miről… Nemes Nagy Ágnes mondta, én nem hiszek Tebenned, csak nincs kivel szót váltanom… nekem akkor egy ideig mintha senkivel se lett volna… mostanság döbbenek rá, hogy „ahol” a pilinszkys felpanaszolandó „kezelésben” volt részem, ott tétetett velem a legfőbb jó. Valaki nem hagyta, hogy túlbeszélhessem vele „a dolgot”. Ó! Rohamszerűen ráuntam volna, amennyiben hagyja. Tehát nemcsak a kártyabajnokságokat és „a madarakat” hoztuk össze együtt, alkotásgyakorlatilag. Van még ez a lélektani elem is, hogy így mondjam, vigyorogva már. Egészen jó kedvem támadt ettől, és alig várom, hogy pár nap múlva megint feltűnjön a színen – és legalább félig elmondjam neki mindezt. Mivel azonban tizedét se lesz módom kifejteni, fogtam magam – és megírtam.

Többször is abbahagytam – volna? –, befejezettnek véltem. Nyugtalanul. Hagyományos iskolát járt ürge, Nemes Nagy Ágnesék tanítványa: adok a visszacsatolásra. Nem az van most hát, hogy fennakadtam volna. Hamlet: „Vagy vagy, vagy nem vagy.” Van – akad; bizonyos esetekben. Vagyok – akadok. A szükséges súrlódás, az akadozás = a meglétnek legalább olyas alapfeltétele, mint a mozgás. Persze, Nemes Nagy Ágnessel szólva, én az örök üdvösséget nem unnám. Vajon!? Az előbb esett erről szó. De nem vagyok „Istennel” elakadva, nála fennakadva, nem erről van szó. Arról se, hogy az Elasticáról olyan jó lenne valakivel beszélgetni. Marad: a már rendszerbe helyezett ügy… hogy az összehasonlítás, ugye. Átkötés, visszacsatolás: amikor Szpéróék jönni kezdtek, fáradt voltam, lehangolt. „Istenem, eleget adtál, elvettél… hagyj végre örökre békén.” Hahaha, megint. 1977. De sokszor elmondtam ezt is. Kell ide, mindazonáltal. Esztétikai, „etikai” – a gyanús szó – indok? Isten, vagy ,,isten” azt mondta: , ,Öcsi, majd én mondom meg, mikor mi elég neked.” Jöttek, mondom, Szpéróék. Most – van: Aliz + két csudálatos félidegen. Abban a regényben, ahol Graham Greene alakja ezt az „Istenem, hagyj békén”-t mondja, egy haláleset után nyomoz e pofa… kire is? Egy ismeretlenre. Akire tébolyultan féltékeny. Hogy szerelmesét elragadta tőle. Aki ezért halt meg. Erőltetett fordulat, kicsit, ám feledhetetlen-jó giccs-féle: kiderül: „Istenre” nyomozott. A hölgy ugyanis, mint Waugh Júliája az Ottlik-fordította Utolsó látogatásban, alkut kötött a Bábossal: lemond legnagyobb vonzalmáról, hogy „végül” ki ne hulljon a kegyelemből. Ez akkor most így kerek. Jár kört. Hogy sehova se jussunk. Véletlenül se. Ha már az imádságnak az a végtelen kegyelme nem adatik meg, amit Nemes Nagy Ágnes kér. Ha már nincs az, hogy „szó sincs róla”. Ha már nem is lehetett az. Ha ilyen egyenlőtlen volt a küzdelem, elejétől. Nem adatott más esélyünk, csak a vég. Isten nem fogja mondani, hogy „sajnálom, úgy sajnálom”. Hát inkább az ő halálaikra próbálok visszagondolni… arra, hogy átmentek egy határon. Azért – elég nagy, így elég nagy, sajnálom, dolog a halál. Isten tudja.

Sok mindent én is sejteni vélek, íme, Róla, És mégse mondhatom – vagy épp így nem vághatom – vissza Neki, hogy: „Majd adok én Neked Ezékielt!” Képes lenne azt felelni: „Öcsi, minek kettő. Magad vagy az.”

S ezt kellene biztatásnak vennem akkor, hogy – még ne adjam magam. Két oly csodás lehetőség, hogy alig bírok, alig győzök választani. Aludjunk.

Hajnali jegyzet. Felkelt a szegény hülye… így Beckettnél Krapp. De ne! Rendeset aludtam, éreztem, fél négyre jár. Madaraink, a maradék, korán ébrednek. Aliz holnap 11 éves. Istenem, nagy undercover cop, most akkor mi – volt – az én utam, mit tudtál ki felőlem, rólam? Azt, amit megcsináltattál velem, mert tudtad, azt fogom csinálni, és hogy akkor hogyan? Hamlet: „én oly bűnökkel vádolhatom magam”, vagy mi. Ölettél, szállodatűzbe kanyarintottál, hamis pénzt nyomattál kezembe, verettél, eltépted hasfalam, nem hagytad, hogy rájöjjenek, miért fetrengek félnap-szám, el-elájulgatva, a szőnyeget harapva. Ahogy Mr. Undercover Orange a Reservoir Dogsban, vallják? Három napja fekszik haslövéssel, s már ő is ölt. De mit akarsz hallani, mit még?

átalányi költő

Beszéltetsz, beszéltetsz… Krapped vagyok, aki előkotorta neked Mauryt, Mornyt? Merre tartok, L. irány? Erre tartasz? L. mire tartasz. A „szó sincs róla” mellé feltaláltatsz velem ilyesmit: „Nem vicc!” Értsd: komoly; értsd: semmi. Y, X. Ez, amit csináltatsz velem, Uram. Ha véget szántasz életemnek – mely aratás vár! –, vess is véget neki, mondattad velem. Hát ne, hát nem. Egyelőre hadd szórakozzam ki magam egy kicsit rajtad. Rajtad, na. Veled. Veled együtt. Általad. Átalányod helyett igen részletesen. Persze, persze, tudván: csak mint átalány. Hadd lépjek tovább: átalányi költő helyett, haha, lettem, ugye, át-alanyi költő, hogy irány: oda át… most hadd jöjjön valami következő fokozat. Akármi jön, csak jöjjön. Okos kutya, jó kutya, Pilinszky: végig esem a Földön. Mint utazód. Mint egy árnyék egy nagy földgömbön. Végig esem én, hiszen végig ez volt: estem. Witti: a világ az, ami az eset. Ami esedékes. Esedékes, ami esendő. Az esendő eset. Most ilyeneket találtatsz ki velem, közben szellőztetek, jön a hajnali levegő, szólnak a rigók, megyek, elzárom a gázt, na nem, nem, égett a láng, a madarak krumplija alatt, mindig szólsz, gyújtsam meg a lángot, ha kinyitom a gázt, húzzam ki hozzá a gyufát.

Lásd, így szórakozunk, szóragozunk.

Csak én ám rájövögetek, Underlord, Nagy Undercover, mit játszasz épp. Épp azt, hogy én Veled beszélgessek. Látom szümtümvel. Már, persze, csak ha jól látok tőle.

kép | Nicolas de Staël művei, wikiart.org