TILLAÁROM HAJ?
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Arany János: Írószobám
Ez a szoba, hol én most
Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadia műhely volt.
Tillaárom haj!
A fő céhmester szabott
Tillaárom haj!
Benne csizmát, papucsot,
Tillaárom haj!
Ha megvarrta, eladta,
Jól eresztett a kapta.
Tillaárom haj!
Nem volt ártalmas annak
Tillaárom haj!
Sem a ragya, sem a nap,
Tillaárom haj!
Sem az árvíz, sem a hó,
Sem a revolúció,
Tillaárom haj!
Bezzeg, de nem megy nékem
Tillaárom haj!
Ez az én mesterségem,
Tillaárom haj!
Ha dolgoztam, kirakom:
Azt se kérdik, hogy adom.
Tillaárom haj!
Háborúban azt mondták,
Tillaárom haj!
Most keveset adunk rád;
Tillaárom haj!
Béke-időn azt vetik,
Másra kell a pénz nekik.
Tillaárom haj!
Ne volnék csak ilyen vén!
Tillaárom haj!
Írótollam letenném,
Tillaárom haj!
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak.
Tillaárom haj!
Kopogós, mulatós ritmus, játékos népdalt idéző hangütés. Tillaárom haj? Mulatság Hencidától Boncidáig? Hát nem egészen. Inkább a papirost pusztító költő keserűségbe hajló, ironikus önreflexiója, a költészet mulatós ritmusba csomagolt, szóval szemérmes, de attól még mélyen rezignált újra pozicionálása. Írószoba, de nem a Parnasszuson és nem is a költészet templomában, hanem egy valamikori csizmadia műhelyében, valahol a csapszék és a bolt mellett, szóval az úgynevezett „polgári próza”, a leghétköznapibb köznapiság kellős közepén. Itt árutermelés folyt egykor, az igények, az észszerű szükségletek hasznos kielégítése, és – visszafogott, józan keserűség az Aranyé – az folyna most is, ha folyna, ha lenne rá igény. De nincs: „Azt se kérdik, hogy adom. Tillaárom haj!”
kontextus
Első megközelítésben ennyi talán elég. Nézzük a kontextust, mondjuk a keletkezés évszámát: 1850. Egy évvel a magyar forradalom és szabadságharc leverése után. Nem a magyar történelem legboldogabb időszaka, annyi bizonyos, de a versben nincs közvetlen utalás a forradalomra, hacsak nem tekintjük annak, hogy a csizmadia munkájára – szemben a költőével – nem ártalmas „Sem az árvíz, sem a hó, / Sem a revolúció”. Szokatlan ez a társítás: a forradalom (revolúció) az árvízzel és a hóval, a természet pusztító erőivel kerül egy sorba. De bővítsük a kontextust. Vörösmarty, hosszú elhallgatását megszakítva, ugyanebben az évben az Előszóval jelentkezett. A hang egészen más. Végletesen komoly, tragikus és drámai: a revolúció „szent szózatát” letörő Vész „vérfagylaló keze emberfejekkel labdázott az égre”. Aztán jön, ’54-ben A vén cigány. Ismerjük ezt a hangot, az őrülettel határos kozmikus kétségbeesés hangját, összefonódva a romantikus, „csak azért is” lelkesültség vízióját a világba belekiáltó hanggal: húzd rá cigány, lesz még egyszer ünnep a világon.
Hogy érdemes-e, szabad-e összevetni az Írószobám rezignált játékosságát A vén cigány – a magyar költészet egyik legnagyobb versének – vad és ünnepélyes romantikájával, nem tudom. Azt pedig végképp nem tudom – Aranynál ez mindig veszélyes –, hogy „mit gondolt a költő”. De ha már belekezdtem, tovább bővítve a kontextust, azt ajánlom, olvassuk az Írószobámat az 1849 őszén írt A lantos című verssel együtt. Nem remekműről van szó, de a költészet újra pozicionálása szempontjáról fontos versről. Miként az Írószobámnak, ennek is egy költő a hőse, de most nem a mulatós ritmus mögé búvó egyes szám első személyben, hanem a megfigyelés tárgyaként, egyes szám harmadik személyben. Romantikus költő, akinek lantján a dal „Zenge későn, zenge virradattal: / Hangjain a szellem égbe hágott / S átteremté e viselt világot!” Nos, ez a világot átteremtő, a világot a romantikus szellem magasába emelő költő most világának „csak romjait leli: / Alattok eltemetve tört házi isteni! / Ő szörnyekedve nézi és elriadva fut, / És útját arra vészi, amerre nincsen ut. / Nyomába üldve csörtet halálos ellene, / Egy iszonyú kísértet, melynek Való neve. / A tündér képzeletnek zengő madarai / Mind elhagyták s nem mernek feléje szállani.”
kétely és irónia
Ha kronológiailag lehetséges lenne, akár úgy is vélhetnénk, Arany – rejtve – Vörösmartyval polemizál. Közvetlenül ez így nyilván nem igaz. De a vers kétségkívül a tündér képzelet csalfaságáról és a megkerülhetetlen „Való”-ról, a ráébredésről, a józan szembenézés szükségességéről beszél. Tudok persze A walesi bárdokról, a Szondi két apródjáról, a Családi kör „Nem mese ez gyermek” megrovó megjegyzéséről, tudok arról, hogy Arany a hiányzó magyar regevilág megteremtésének (kvázi) romantikus programján is dolgozott. De az Írószobámmal – a kora ötvenes évek sok más versével egyetemben (hadd hivatkozzak itt példaként a Kertben címűre) – új hang szólal meg a magyar költészetben, mely aztán Arany öregkori, nagyszerű, de azt hiszem, nem kellőképpen értékelt költészetében bontakozik ki teljes pompájában. Ahol is a „pompa” persze nem jó szó. Ez a hang kerül minden pompát és cirádát, kerül minden öblös igazságot, miközben minden idegszálával a Valóra figyel. Nyitott a valóság prózája felé, tudomásul veszi („ez van”), de nincs sok bizodalma hozzá. Ami élteti, az a kétely és a józanságában is éles irónia, amivel önmagát is figyeli.
Ne gondoljuk, hogy könnyű ezt a hangot megszólaltatni, vele és benne élni:
„Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”